Saját szoba – Emberek és istenek (Des hommes et des dieux, 2010)

A húsvét előtti napokban mélyebb lelki-szellemi élményre vágyóknak ajánlom Xavier Beauvois cannes-i nagydíjas munkáját. Nemcsak a közelgő ünnep miatt aktuális.

A film jó két órán át mutatja egy kolostor mindennapjait a maga egyhangúságában, munka és imádság szüntelen körforgásában – ami lássuk be, nem túl érdekfeszítő. Hazai bemutatója idején mégis két hét alatt kétmillió (!) nézőt vonzott a mozikba. Ennek oka nem a darab amúgy vitathatatlan művészi értékeiben keresendő, a franciák érdeklődése leginkább honfitársaik máig tisztázatlan tragédiájának szólt. 1996-ban Algéria hegyei közt iszlám szélsőségesek elraboltak, majd kivégeztek hét francia szerzetest, legalábbis utólag egy radikális csoport vállalta magára az akciót; de hogy valójában kik és hogyan követték el a gyilkosságokat, arról időközben egyre ellentmondásosabb információk láttak napvilágot. A honi közvéleményt érthetően felrázta a lezáratlan ügy megfilmesítése, jóllehet, Beauvois nem foglal állást: ami az ügyben homályos volt, azt továbbra is homályban hagyja. Oknyomozás helyett inkább erkölcsi, vallási síkra tereli a drámát, így téve lehetővé egy mélyebb, összetettebb értelmezést.

A történet helyszíne kis falu az Atlasz-hegységben. Közelében jó emberöltőnyi ideje működik egy ciszterci kolostor, a szerzetesek békében élnek a helybéli muszlim közösséggel: ellátják betegeiket, segítik a falusiakat ügyes-bajos dolgaikban, és együtt árulják portékáikat a piacon. Az idilli állapotot azonban egyre nyugtalanítóbb hírek zavarják meg értelmetlen, vallási okból elkövetett környékbeli gyilkosságokról, erőszakos cselekedetekről. Hamarosan itt is feltűnnek a fegyveresek, a barátok pedig döntéshelyzetbe kényszerülnek: menni vagy maradni? Mert a maradás, nem kétséges, előbb-utóbb a pusztulást jelentené számukra. A távozás viszont, bármennyire indokoltnak tűnik is, egyenlő lenne a bennük bízó falusi közösség cserbenhagyásával, választott hivatásuk feladásával. Amit nyerhetnek, „csupán” az élet – esetükben ez nem is olyan egyértelmű nyereség. Életfelajánlás ide vagy oda, mindegyikük fél, ha nem is mondja ki.

Végül ki-ki megküzdve saját gyengeségével és kételyeivel, ugyanarra az elhatározásra jut. A film túlnyomórészt e döntési folyamat ábrázolása, lényegében a fenti dilemmából kibomló hosszas és elmélyült meditáció elkötelezettségről és áldozatvállalásról, bátorságról és gyengeségről. A dialógusok énekekkel, elmélkedésekkel, szentírási idézetekkel váltakoznak, melyekben újra meg újra felvetődnek a szereplőket nyomasztó kérdések és a lehetséges válaszok.  Fontos szerep jut a szövegeknek, ami alaposan próbára teszi a figyelmünket.  Néha pedig mintha a táj is a felvetett gondolatokra reflektálna.

A rendház keresztény sziget a muzulmánok között; hogy ennek ellenére zavartalan harmóniában élnek együtt, nem egyszerűen alkalmazkodás kérdése, hanem a kölcsönös elfogadásé, sőt tiszteleté. A beszélgetések és egyéb textusok a két vallás lényegi azonosságát sugallják, valamint, hogy a problémák a tanok eltorzításából fakadnak.

A rend tagjai a legtermészetesebb, leghétköznapibb módon élik meg hitüket. Napjaik Isten állandó közelségében telnek; az imádság, mosogatás vagy a kerti munka számukra egyként a derű és üdvösség forrása. Semmi ájtatos külsőség: mind a filmes eszközök (vagy inkább eszköztelenség), mind a színészi alakítások terén végtelen egyszerűséget tapasztalunk. A spontánnak látszó képsorok gondosan megtervezett építménnyé állnak össze. A keresztény liturgikus elemekkel oda-vissza átszőtt történet majd’ minden tizedik percében visszatér a kápolnához, mely így nemcsak a kolostornak, de a filmnek is egyfajta spirituális középpontja lesz. A kékes félhomályban derengő képek egyszerre töltenek be formai tagoló szerepet, és jelzik a forrást, ahová a szerzetesek újra meg újra visszavonulnak erőt meríteni – ez persze szimbolikusan, belső centrumként is értelmezhető.

A barátok együtt elköltött utolsó vacsorája, ez a Csajkovszkij-zenére komponált, megrendítő, néma szekvencia a film nagyjelenete, színészi és operatőri remeklés. Sokat bíz az arcokra, gesztusokra a puritán elbeszélői stílus – és ami a szereplőgárdát illeti, a rendezőnek könnyű dolga volt. Minden karakter egyedi, izgalmas személyiség, élen a karizmatikus Christian atyával, akit Lambert Wilson alakít odaadóan. Legalább ennyire autonóm az idős orvos bölcs derűt árasztó figurája (Michael Lonsdale), de folytathatnám a sort hat további névvel, és még nem beszéltem az amatőr helybéliekről, akiknek jelenléte megteremti a cselekmény élő, autentikus közegét.

Az Emberek és istenek nem könnyű falat; elmélyült, szemlélődő alkotás, igazi meditációs objektum. Korábban már efes is írt róla, itt

Kategória: Film, Saját szoba | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.