Hotel Mumbai (2018)

A New York-i World Trade Center elpusztításához mérhető súlyú terrortámadás érte 2008 november 26-án az indiai megapoliszt, Mumbait. A pakisztáni Lashkar-e-taiba nevű iszlamista terrorszervezet 10 jól kiképzett, automata kézifegyverekkel és gránátokkal ellátott, alaposan agymosott harcosa a város több pontján figyelemelterelő akciókat hajtott végre, majd az így okozott káoszban behatoltak a város híres luxusszállodájába, a Tajba, ahol válogatás nélkül megöltek több mint 170 embert, a hotel alkalmazottait és vendégeket egyaránt. A néhány napig tartó ostrom alatt felgyújtották a hotelt, mígnem az indiai különleges alakulatok egy kivételével agyonlőtték őket. Ezek a tények, melyek alapján az ausztrál Anthony Maras tavaly leforgatta a Hotel Mumbai című, egészen hatásos katasztrófafilmjét.

Katasztrófafilmről beszélhetünk tehát, nem pedig dokumentumfilmről, és messze nem a valós események naturalisztikus reprodukciójáról, még ha a film bizonyos jelenetei, a szálloda túszul ejtett személyzetének, illetve vendégeinek reakciói ijesztően igazinak hatnak is. A film ugyanis a katasztrófafilm zsánerének műfaji szabályait követve épül fel, dramaturgiája gyakorlatilag megfelel mondjuk a hetvenes évek végén a magyar mozikban is hódító Pokoli torony című filmnek (de mondhatnék egy sor más filmet is, melyben egy külső veszedelem tör rá egy épületben rekedt, heterogén tömegre), csak éppen itt nem tűzvész pusztít, hanem néhány vérben forgó szemű iszlamista terrorista. A lényeg a pusztításon, illetve annak túlélésén van. Maras azonban igen ügyesen húzza rá a műfaji sémát a valóság tényeire, igazából nem is hazudtolja meg azokat, csupán úgy használja fel őket, hogy azok alátámasszák az általa megírt, tehát immár fiktív történet drámai ívét. Alapvetően ezzel ne is lenne akkora nagy baj, ha a történet alapjául szolgáló esemény ne lenne fájdalmasan közel, és annak ne lettek volna valódi áldozatai. Az ő emlékük viszont megkövetelné a tényszerűséget, és a drámai hatások ennek való alárendelését.

Engem a film nézése közben mindvégig zavart ez az öncélúság, és ahelyett, hogy átengedtem volna magam a film -amúgy meglévő- sodrának, azon rágódtam, hogy mit lehetne kezdeni ezzel az ostoba módon cinikus nyugati látásmóddal, ami a leglátványosabb emberi tragédiából is showműsort -jelen esetben zsánerfilmet- csinál… Akár erényként is elkönyvelhetném, hogy milyen jól be lettek építve a filmbe a korabeli, alig több mint tíz éves dokumentumfelvételek, ha azok nem szolgálnának önző célt (értsd: a rendező, illetve a film sikerét). Nem tudok napirendre térni afelett sem, hogy míg a film egyik központi hőse, a szikh pincér (Dev Patel), egyéb karakterek mellett, kitalált figura, addig például az orosz üzletember, a szálloda főszakácsa valóságos figura, a kisgyermekükkel és annak dadájával utazó amerikai/indiai pár pedig két különböző, de szintén igazi párból lettek összeírva. Valódi halál és emberi tragédia keveredik itt a filmbeli, tehát nem valódi halállal és az írók által kiszínezett valóság látszatával. Nekem ez nem stimmel. Egy régmúltban megtörtént eseményről készült filmben ez nem zavaró, hiszen annak az események a szereplői már régen nem élnek, és az esemény kronológiájáról és tényszerűségéről is legfeljebb történészek vitatkozhatnak, attól a film, mint mese még bőven működhet, mint ahogy általában működik is. Itt azonban a mumbai-i terror túlélői, illetve az áldozatok hozzátartozói még bőven élnek, és valódi tragédiájuk igazságot követel. Másrészről pedig a terroristákkal sincs minden rendben. Igen nagy melléfogás őket agyatlan gyilkológépekként megjeleníteni, még ha effektíve annak is tűnnek. Szerencsére, erre azért vannak utalások (pl. az egyikük kétségbeesett telefonbeszélgetése apjával, vagy a történet érzelmi csúcspontjának ima-jelenete), így a film kvázi “kicsúszik” az egyoldalú propaganda-vád célkeresztjéből, de a háttérben, az állandó mobilkapcsolat virtuális terében megbúvó Bika testvér nevű imámmal folytatott bizarr beszélgetések szinte már paródiának hatnak. Én már szinte látom, ahogy egy szakállas, burnuszos alak gubbaszt egy vályogkunyhóban, előtte tévéképernyők erdeje, fülén headset és jobb kezével görcsösen markolássza ágyékát, miközben kéjesen liheg: Ölj, ölj, ölj! Ennél azért sokkal komolyabb a helyzet, még ha (ismétlem) a valóságban véletlenül így is lehet.

Ettől függetlenül azonban lehet dicsérni a filmet, például a valóban látványos, izgalmas tömegkoreográfiáért, ahogyan a szálloda halljában és a lépcsőház oszlopsorai között keringőznek a vérnősző terroristák, valamint az áldozatok riadt nyájként. Igazán hitelesek maguk a kitalált, illetve az igaziakat megjelenítő karakterek is, jól működik a rettegés szuszpenze, miközben odakint csőre húzott kalasnyikovokkal grasszál a halál, megvan a film íve is, tökéletesen lejön a civil hősök önfeláldozásának nagyszerűsége is. Csak éppen ott vannak azok a “csakok”… 6/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.