Számomra Gaspar Noé a művészfilm Uwe Bollja. Abba azért nem mennék most bele, hogy kicsoda Uwe Boll, legyen elég itt róla annyi, hogy a nagyképű tehetségtelenség emblematikus figurája, aki nevetségesen rossz filmeket csinál, ám olykor még arra is vetemedik, hogy tettlegesen bántalmazza a filmjét becsmérlő kritikust… A király nevében című “kiváló” darabját például elő szokták venni magyar tévécsatornák is, majd szólok, ha el nem felejtem. Noé pont ennyire lufi arc, csak éppen ő nem a látványfilmek és kommersz zsánerek geekjei között, hanem az artmozik és sznob filmfesztiválok mezőnyében kelt rendre riadalmat, feltűnést, de főleg botrányokat. Bár filmjeiben rendre témaként jelenik meg az erőszak, állítólag ő maga nem egy erőszakos pali, sőt, civilben kifejezetten egy közvetlen jó fej – többen találkoztak vele talán ősszel, a miskolci Jameson Filmfesztiválon.

Ez persze, nem menti őt, attól még hogy ő egy szimpatikus srác, a filmjei még -szerintem- rosszak, bár tagadhatatlan, hogy sokakra mégis nagy hatást képesek gyakorolni. Ez az eredetiben Climaxnak, magyar fordításban Eksztázisnak elkeresztelt filmje sem jó, bár sokkhatásban ez is erős. Azonban ha egy film sokkol, és nem akarjuk azt, hogy ezt tegye velünk, akkor szépen felállunk és kimegyünk a moziteremből (kivesszük a lemez a lejátszóból, elkapcsoljuk azt a csatornát). Nyilván, ha viszont éppen erre vágyunk, akkor megnézzük a filmet, az én koromban azonban én már nem szeretem ha sokkolnak, ahelyett, hogy kiérlelt művészi eszközökkel elgondolkodtassanak, miközben a sokkhatás is lehet művészi eszköz – csak éppen annak elég primitív. A film sztorija gyakorlatilag egy ilyen sokkhatást mesél el, tehát ha azt akarom, a tartalom ezúttal megfelelő formát talált magának.

Míg azonban egy film által keltett sokkot ott tudom hagyni, addig az akaratom ellenére bevett, erősen hallucinogén drog által okozott módosult tudatállapotból képtelen vagyok kilépni, és ez bizony meglehetősen para. A történet-, és orvostudomány bőven ismer olyan tömegjelenségeket, melyek során valamilyen drog hatására tömegek estek valami furcsa, őrülethez hasonló pszichózisba. A film egy hasonlót próbál meg rekonstruálni. Valamikor a kilencvenes évek közepén, egy bezárt iskolában egy csapatnyi táncos jött össze egy hosszú, háromnapos tréningre, melynek záróbuliján valaki LSD-t csempészett a bulira készített sangríába. Mindenki beállt, mint a gerely, ahogy mondani szokás, csakhogy ezt igazából alig akarta valaki, néhány azt sem tudták, mi történik velük. Nem akarom az amúgy meglehetősen soványka cselekményt részletezni, a szeánsz tragikus véget ért.

Ha csupán erre szorítkozunk, akkor Noé valóban igen hitelesen reprodukálta ezt az elcseszett acid partyt. Illő a zenei környezet, fantasztikusan mozognak a környezetbe és a megjelenített szubkultúrába pontosan passzoló karaktereket megjelenítő táncosok – egyáltalán, a film képes megidézni a bad tripet. Más kérdés, hogy ennek ellenére rendkívül unalmas. Az energikus, monoton zenéről hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazán élvezhető sokáig józanul. A hihetetlenül mozgó táncosokról is kiderül, hogy a legtöbben ugyanazt a bonyolult, virtuózan bemutatott mozdulatsort ismétlik a trip minden szakaszában, s a kollektív őrületben színészi értelemben elvesznek és elvesztik hitelüket. Noé lenyilatkozta, hogy a forgatás során senki nem használt drogokat, és ez meg is látszik a filmen. Vagy Noé nem instruálta őket megfelelően, vagy ha hagyta őket improvizálni, a színészeknek/táncosoknak nem volt elég belső ismeretanyaguk, illetve nem volt fantáziájuk az őrület, úgymond, cizellált megjelenítéséhez. Így jobbára a szakadatlan tucctucc-technó zakatolására csupán villogó fényekben vonagló, sikoltozó, elmosódott testeket látunk és hallunk. Megváltás számunkra a film végét jelentő, kintről bevágó, éles fény (ha eddig még nem hagytuk volna ott a filmet), és eddigre a film által kíméletlen brutalitással érzéketlenné csapatott lelkünkben a részvét legcsekélyebb szikrája sem gyúl, mintegy katarzisképpen.

A nyilvánvaló, hogy Noé valami durva bélyeget nyalhatott ifjabb korában, mert szentelt már filmet a drog “poklának” (Enter The Void), azonban arra a kérdésre, miszerint, ha egyszer olyan rossz a kábítószer, miért fogyasztják mégis százmilliók nap mint nap, már neki sincs válasza. Én legalábbis semmi effélét nem tudok leszűrni filmjeiből, azt azonban igen, hogy ez a bizonyos típusú kábítószerekhez (mondjuk, a magyar cím által sugallt extasynak, ekinek és efféléknek nem sok köze van a történet fő cselekményszervezőjeként szereplő LSD-hez) sokban kötődő szubkultúrához ezer szállal kapcsolódik, annak, elsősorban külsőségekben megnyilvánuló sajátosságait behatósan ismeri. Intellektuálisan, illetve emocionálisan mélyebbre azonban sosem hatol, illetve csak akkor próbálkozik ezzel, több-kevesebb sikerrel, ha az erőszak ebben a körben nem éppen jellemzősen megjelenő formái jönnek szóba. Így, bár hitelesnek tűnik ez a film mégis, Noé megközelítése mégis erősen egyoldalú, kifejező eszközei pedig hatásvadászok. Nagyjából ugyanaz a probléma ezzel a filmmel is, mint a szerelemről értekező, szintén botrányos Szerelem című filmjével: látványos, de alapvetően üres, a felszínen elcsúszkáló blöff. És ezt csak még jobban aláhúzzák azok az artisztikusnak szánt megoldások, én azt mondanám, pózok és allűrök, minthogy a vége-stáblistával való kezdés és a továbbiakban is anarchikus jelenetfűzés, az olykor tükörírással bevágott, Coelho intellektuális magasságait ostromló, mélynek és filozofikusnak szánt elmésségek inzertjei és az agresszívan villogó effektek. (Inkább csinált volna egy szabványos, B-kategóriás horrort e témában, többet érne vele…) 4/10