Megmondom őszintén, a francia “botrányfilmesként” aposztrofált Gaspar Noé (Visszafordíthatatlan, Enter The Void) elsöprő tehetségéről még mindig nem vagyok meggyőződve, azonban most, hogy a Szerelem/Love nagyjából kimúlt a mozikból, mindenképpen szeretnék egy-két dolgot megjegyezni. Az első természetesen a pornográfia (vádja). Az én felfogásomban a pornográfia elsősorban öncélú. A pornográf filmek, fényképek, live showk és ki tudja még milyen megjelenési formában feltűnő termékek célja nem több, mint a szexualitás legkülönfélébb területeinek, módozatainak, eszközeinek, rítusainak és szokásainak ábrázolása, legtöbbször kifejezetten explicit módon, mindössze egyetlen céllal: a pornográf termék fogyasztójában felkelteni a szexuális vágyat és azt annak kielégüléséig fenn is tartani. A pornó lényege a kendőzetlenség, így a pornófilm akár lehetne egyfajta dokumentumfilm is – ha az általa ábrázolt aktus nem lenne az esetek túlnyomó részében imitált, művi és beállított. A legtöbb póz úgy jön létre, hogy a szeretkező (illetve, nevezzük nevén: baszó) párok úgy tartják alfelüket, lábaikat, testüket, hogy a kamera jól meg tudjon mutatni mindent, jól be lehessen világítani. Legyünk őszinték, otthon, párunkkal ritkán szeretkezünk oly módon, ahogyan a pornófilmekben szokás látni (vagy ha igen, akkor túl sok pornót nézünk). Azonban attól, hogy egy filmben merev péniszt, hegyesen meredő mellbimbókat, hosszan szeretkező, sőt az orgazmust is megélő (megjátszó) párokat lehet látni, az a film még nem feltétlenül pornó. Miközben természetesen nem kötelező jelleggel, de igazán mélyen szeretnénk például a szerelemről beszélni, akkor a szex explicit megmutatása bele kell férjen egy alapvetően művészi célú alkotásba is, ha kell, akár erektált, ejakuláló pénisszel (lásd például Todd Solondz, Marco Ferreri, Woody Allen, Pálfi György vagy Ken Russell bizonyos idevágó filmjei).

Márpedig Noé ezen filmje, ahogyan a címében is jelzi, a szerelemről szól, méghozzá kizárólag a szerelemről, melynek természetes velejárója a testi szerelem is. Én teljesen korrekt dolognak tartom egy ilyen igényű és felfogású, alapvetően művészi célú filmben a testi szerelem akár ilyen mélységű, ilyen nyíltságú megmutatását is, akit ez a fajta nyíltság sért, bánt vagy felháborít, annak semmi szín alatt nem lennék a szeretője (de igazán még barátja sem). Ettől azonban Noé filmje még lehetne jó is, azonban az öncélúságot nála is érzem: érdekes módon, mégsem a szexjelenetekkel kapcsolatban, hanem inkább a főhős Murphy (Karl Glusman) végtelen(nek tetsző) belső monológjából és az egész történet önmagából önmagába forduló, végtelen nyúlósságából, lényegi banalitásából adódóan. Noé filmje pornográf, de lelki értelemben az: szinte élvezettel tapicskol Murphy “fájdalmában”, mely szerint ő sem az a korsó, amely töretlenül (sic!) járhat a kútra, ideje végeztéig.

Gaspar Noé eddigi (általam látott) összes filmjében provokált, méghozzá céltudatosan, hideg fejjel és kiszámítottan. Ez sem baj feltétlenül. A művész egyik fontos dolga, hogy provokáljon, hogy a befogadó nézőt kizökkentse komfortzónájából, más aspektus elfoglalására kényszerítse, akár önmagával, az általa önmagáról alkotott énkép illúziójával is szembesítse. Ennek a provokációnak nincs mércéje, csakis indoka lehet. Az indokolatlan provokáció puszta polgárpukkasztás, nem művészet. Noé a Szerelem/Love-ban szerintem okosan provokált, például rögtön a nyitóképpel, mely egyszerre ön-ironikus öndefiníció és tűpontos intonáció az elkövetkezendőkhöz.

Az olyan “kritikai” kitételekkel viszont nem tudok mit kezdeni, melyek például azt kifogásolják, hogy az Omit és Electrát alakító színésznők miért nem borotválták le a forgatásra fanszőrzetüket, mert akik ezt írják le, azoknak nagyjából annyi agya lehet, mint egy marék lepkének. Vagy túl sok pornót néznek… Egyrészről, a női és férfi nemi szervek szőrösen természetesek, nem pedig simára epiláltan, másrészről idén, Párizsban már a szőr a divat. Jó reggelt. Mindamellett Klara Kristin és Aomi Muyock bozontja igen szépen karban van tartva, tehát még az ápolatlanság vádját is cáfolom.

A filmet, mindent összevetve, én részben a rendező Noé bátorságáért és a merész, de tökéletesen indokolt koncepcióért, részben a tényleg bevállalós és minden szempontból hiteles színészi alakításokért tudom dicsérni. Talán a sűrűn felbukkanó filmes utalásokért (Godard, Kubrick, Utolsó tangó Párizsban, stb.) és a következetesen végigvitt vizuális koncepcióért is. Azt a végtelen ömlengést, azt a minimalista módon megjelenő, de ettől még émelyítő, ragadós szentimentalizmust, azt az ürességet, ami az egészből filmből árad, azt viszont képtelen vagyok megemészteni. Aztán, ha Noé valóban olyan tökös gyerek lenne, mint amilyennek láttatni próbálja magát, ezt a filmet sem ilyen szép testű nőkkel és pasival csinálná meg, hanem tök átlagos külsejű, akár görnyedt, vagy kissé hájas, edzetlen izmú színészekkel… Asanisimasa: 5/10