A Hölgy aranyban valójában a híres osztrák szecessziós festőnek, Gustav Klimtnek a festménye, mely Adele Bloch-Bauert, egy nagyvilági, bécsi hölgyet ábrázol a múlt század elején, sok-sok aranyfüstben. A Hölgy aranyban című film viszont csupán e festmény kapcsán beszél egy nem túlzottan kitárgyalt problémáról, mégpedig a második világháborúban a zsidóktól a nácik által elrabolt értékek visszaszerzéséről. A holokausztfilmek rendszerint a holokauszt tényét próbálják meg feldolgozni, a lehető legtöbb szempontból, tehát ezen filmek tárgya rendszerint a zsidók szörnyű meghurcoltatása. A zsidók anyagi természetű kifosztását azonban már jóval ritkábban emlegetik, főleg nem azt egy film fő motívumává téve. Ennek oka viszonylag egyszerű: a gazdag, közép-európai zsidóktól elrabolt javak, ékszerek, műalkotások manapság is nyilvános része azon államok tulajdonát képezi, melyek a második világháborúban is érintettek voltak, illetve azok közvetlen jogutódjai. Ezek az országok -jelen esetben Ausztria- saját nemzeti kincsükként tekintenek ezekre a javakra, melyek a “történelem viharaiban kerültek hozzájuk” és immáron elidegeníthetetlen tulajdonai az adott nemzetnek (amit nem ritkán hivatalos, vagy legalábbis annak tűnő iratok is bizonyítottnak mutatnak). Nem mellesleg, egy tulajdonképpeni -jogos- tulajdonvita soha nem kelt akkor a feltűnést, akkora szimpátiát, mint egy -nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan- népirtás ártatlan áldozatai mellett való kiállás. Bár Európa ma már hangosan elítéli a második világháborút kísérő ordas eszméket, azért az európaiak lényegesen kisebb rokonszenvvel viseltetnek egy háborút túlélő, a hajdani családi vagyon visszaszerzéséért küzdő zsidó, mint bármelyik lágerben meggyilkolt szerencsétlen sorsa iránt. (Lásd: sok hajdani zsidó vagyontárgy az illető nemzeti galériák falán, vagy azok a hajdani zsidó polgári lakások, melyeket már ki tudja hányadik generáció, és hányadik új tulajdonos lakja…)

Simon Curtis (aki nem keverendő össze a popsztárral) Maria Altmann (Helen Mirren) sztoriját meséli el e filmben, akinek (ha jól vettem ki a családfát) nagynénje volt az a bizonyos hölgy aranyban. Maria túlélte a háborút, Amerikába emigrált és ott tisztes, szerény életet élt, mígnem egy fiatal, tapasztalatlan (ám származásában erősen motivált) ügyvéd, Randy Schoenberg (Ryan Reynolds) segítségével megkísérli a lehetetlent: visszaszerezni az immár osztrák állami védettség alatt kiállított, híres Klimt-festményt. A film tulajdonképpen egy tárgyalótermi dráma dramaturgiáját követő dokumentarista, ismeretterjesztő játékfilm, hiszen nagyjából a valóságban is megtörtént eseményeket meséli el, megfelelő történelmi kontextusba helyezve. Ennek érdekes is, de főleg tanulságos, és általa picit meg fogjuk érteni azt az ellenállást is, melyet az osztrák állam fejtett ki Maria ellenében.

Számomra viszont izgalmasabb, és meglehetősnek hitelesnek is tűnő az a lelki út, melyet Maria bejár az ügy folyamán, a lelkesedéstől az elutasításig, majd a kiábrándulás és belefáradás után a harc folytatásától a példamutató befejezésig. Mirren apró rezdülésekkel, visszafogott gesztusokkal, ám pszichológiailag éppen így hitelesen jeleníti meg ezt az utat, bár az igazság szerint Curtis mindent alaposan megmagyarázni szándékozó felfogásában kissé a háttérbe szorul ezzel az erőfeszítéssel. Randy szerepében Reynolds viccesen hozza a régi hollywoodi filmek ügyefogyott, ám túláradóan lelkes igazságbajnokát, akit annak idején James Stewart játszott (volna)… A film tanulsága is olyan, mint amikor Jimmy becsületből kapott majdnem elégtelent, látni fogjuk, hogy azért az amerikai jogrend az igazi jogrend, de legalább a végén nem leng a szélben a csillagsávos lobogó. (A második világháborús részek is meglehetősen propagandisztikusak.) Mégis érdekes film ez, ha nem is feltétlenül jó… Asanisimasa: 6/10