Habermann (2010) – Na, éppen ez az a film, aminek megfelelőjét nálunk, Magyarországon soha nem fogják megcsinálni, és éppen ez látszik meg rajtunk, magyarokon és a magyar közhangulaton. Juraj Herz kellett ehhez a cseheknél is, az ő tekintélye, hiszen igen érzékeny dolgokra tapint rá ebben a második világháborús történetben. A Szudéta-vidék annektálása idején játszódik a történet, mely Habermannak, egy kis falusi malomtulajdonosnak a tanulságos kálváriáját meséli el. A címszereplő bár német, sohasem szimpatizált a nácikkal, miközben felesége katolikus apácák által nevelt, katolikussá keresztelt zsidó lány, öccse viszont hithű feketeinges náci. Legjobb barátja cseh, mint ahogy összes munkása is. A vészterhes időkben mindvégig ember maradt, szembeszállt a helyi SS-parancsnokkal, miközben burkoltan a cseh ellenállókat segítette – végén mégis épp a csehek koncolják fel és hordják szét a vagyonát. Mondom, egy cseh filmben… Kicsit “tévéfilmes” ugyan a külcsín, de a cselekmény tömören, sarkosan és mégis árnyaltan bomlik ki az emberi aljasságot plasztikusan reprezentáló gyomorszorító, visszataszító végkifejletbe. 8/10

Örökre Mery (Mery per siempre, 1989) – Meglepően szabad szájú, témájában, karaktereiben hiteles adaptációja Aurelio Grimaldi regényének Marco Risi filmje (egy humánus tanár –Michele Placido– érkezik a palermói javítóintézetbe, aki megpróbálkozik a lehetetlennel: jó útra téríteni a fiatalokat), azonban a tizenéves srácok között tomboló, explicit erőszakban, a gátlástalan, minden-irányú szexualitásban olyan súlytalanul lebeg a főszereplő tanár figurája, Risi olyan ügyetlenül keveri a romantikus melodrámát és az ok nélküli teatralitást a nyílt naturalizmussal, hogy a film ma már inkább csak érdekesség. Évtizedekkel korábban, Pasolininek kellett volna ezt a filmet megcsinálnia. 6/10

A csóró (Accattone, 1961) – Pier Paolo Pasolini első filmje máig érvényes, alapvető megállapítást tesz a szegénység egyik legnyomasztóbb hatásáról, arról a bénult állapotról, amely valamiféle láthatatlan lánccal tartja vissza a szegényt sorsa jobbításától. Az emblematikus címszereplő (Franco Citti – a képen) számára a munka megalázó, mert nem akar mások szerencséjének, gazdagságának igavonó barma lenni, inkább piti bűnökből, kvázi szabad emberként tarja fenn -igen szerényen- magát. Egészen addig, míg ezért börtönbe nem csukják… vagy el nem pusztul. Tűpontos látlelet, sajnos túlzottan időtálló paradoxon és virtigli mestermű. 10/10

Koppenhága (Copenhagen, 2014) – Meglehetősen banális felütéssel kezdődik ez a történet, huszonéves fiatalok buliznak keresztül-kasul Európán; szinte észrevétlen bomlik ki ebből az uncsi katyvaszból a valódi cselekmény. Egy kanadai fiatalember keresi soha nem látott, dán nagyapját, közben érzéki kapcsolatba keveredik egy csinos dán lánnyal, aki segít neki boldogulni a nyelvében, szokásaiban számára idegen dán közegben. A végére, a közben bekövetező fordulatok után már a sztori kifejezetten eredetinek hat. 7/10

Téli vendég (The Winter Guest, 1997) – Emma Thompson együtt játszik édesanyjával, Phyllida Law-val Alan Rickman (!) rendezésében, férje halálát feldolgozni kívánó feleség, valamint az abban kotnyelesen segíteni akaró anyja szerepében. Óriási jutalomjáték mindkettejük számára, zúzzák is egymást rendesen – a darab, Sharman Macdonald színműve alapján, azonban túl intim, túl személyes ahhoz, hogy ez a duett igazán nagyot durranhasson. A fagyos, tengerparti skót kisvárosban, három szálon játszódó történet valójában három fotó, három életkép arról, mennyire fontosak is tudunk lenni egymásnak. Helyenként szabadszájú, máskor megható, megint máskor döbbenetesen kiábrándult/kiábrándító látlelet az emberi lélek természetéről, sokféleségéről. 8/10

Nyílt seb (In the Cut, 2003) – Meg Ryant általában afféle ragadósan szentimentális romantikus komédiákban szokhattuk meg, ahol bájosan rázhatta bondor fürtjeit és olajosan párás tekintettel nézhetett bele a kamerába. Ezért lehet meglepetés ez a száraz, romantikát még csak nyomokban sem tartalmazó thriller, nőket daraboló sorozatgyilkossal és némi, igen érzéki szexszel, mely egy teljesen más, drámai oldaláról mutatja meg őt. A filmet az erős feminista attitűddel és igen különös látásmóddal alkotó, ausztrál/új-zélandi Jane Campion rendezte: el-elrévedő, különös költőisége, melankolikus hangulata, finom erotikája, valamint a kissé lilának tetsző külcsín alatt rejtőző, valóban igen sablonos cselekmény ennek megfelelően osztja is meg a nézőket. Én mégsem tudom azt mondani, hogy nem tetszett… 7/10 

Egy szerelem története: Ők (The Disappearance of Eleanor Rigby: Them, 2014) – Ned Benson nagyigényű projektjében egy párkapcsolat kudarcát kívánta a lehető legalaposabban kielemezni: először a nő, másodjára pedig a férfi szempontjából vizsgálta meg egy szakítás (?) történetét. Erről a harmadik verzióról látatlanban azt hittem, hogy valamiféle harmadik nézőpont alapján hozza majd meg a szumma szummárum végkövetkeztetést, ami csak részben bizonyult helyes jóslatnak. A harmadik nézőpont ugyan megvan, a rendezői (és/vagy a produceré), nincs szó azonban semmiféle összegzésről. Az Ők csupán a két megelőző dolgozatból összevágott két órás film, melyből éppen a kettős nézőpont összevetésének izgalma hiányzik. Kerek, egész, de minek? 5/10

500 nap nyár ((500) Days of Summer, 2009) – Ha létezik fiúknak való romantikus-szerelmes komédia, akkor ez a film az. Bár ők ezt sosem fogják bevallani, hiszen milyen “férfi” az, aki ennyit rinyál egy csaj után, aki csak a bolondját járatja vele, de valójában szerintem mindannyiunk átélte már minimum egyszer azt a gyomor mélyén nyomasztó, szörnyű érzést, amit a hiábavaló vágyakozás, a tomboló, kielégítetlen libidó, a féltő gondoskodás és annak vágya, valamint a gyilkos féltékenység elegye okoz. A Joseph Gordon-Levitt által alakított főhős 500 napig lohol Zooey Deschanel (karaktere) után, és nagyon át tudjuk érezni minden egyes kínkeserves napot. A film szerencsére nem tart 500 napig, de szerintem abszolút hitelesen, finom humorral és okos nyíltsággal mutat meg mindent egy ilyen 500 napból, még akkor is, ha ezt sosem fogom nyilvánosan beismerni. 🙂 9/10

Hétmérföldes szerelem (Going Distance, 2010) – Sokak által lefitymált, alábecsült, de szerintem ártatlan, bájos kis film ez, mely azért képes létező problémát is artikulálni. Sok ifjú, nagyreményű szerelmespárt szakít szét az élet, a munka vagy iskola miatti távolság, amit egyesek fel sem vesznek, és lazán túllépnek rajta, míg mások képesek akár bele is pusztulni. No, drámáról itt szó sincs, a történet viszont annyira van atipikus, hogy érdekes legyen azoknak, akik nem vágynak feltétlenül cukormázra, önmegvalósító művészetre vagy földbedöngölő tragédiára, valamint azoknak, akik nem akadnak fenn azon, hogy a valóságban is egy párt alkotó (alkotott) Drew Barrymore és Justin Long együtt játszik egy filmben. 7/10

Overnight (2007) – Elsőre, annak idején nem igazán szerettem Török Feri jelen filmjét. Az fixen lejött, hogy ez egy trilógia (Moszkva tér, Szezon) befejező része, de ez a brókervilág olyan messze áll tőlem, hogy semmilyen közösséget sem éreztem iránta. Garas Dani szürkéskék képi világa is taszított. Nos, a film által bemutatott környezettől azóta még távolabb vagyok – a filmet mégsem tudom lesöpörni az asztalról. Az egy dolog, hogy ebből a kutyaszaros, málló vakolatú Budapestből a Dani milyen elegáns, modern nagyvárost volt képes csinálni, a másik viszont az, hogy egy eléggé el nem ítélhető, amúgy sokszor elmesélt pénzügyi machinációból Budapesten is lehet (szolidan) izgalmas filmet csinálni – és mindettől függetlenül, a Bodó Viktor által alakított karakterrel is pompásan együtt tudok érezni. Így kell kiszállni. 7/10