Cannes egyik nagy kedvence a thai Apichatpong Weerasethakul, akit a lusta nyugati világban egyszerűen csak Joe-nak szoktak nevezni. A Boonme bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire Arany Pálmát nyert 2011-ben, a 2004-es Trópusi betegségek a zsűri nagydíját kapta, míg a Blissfully Yourst 2002-ben az Un Certain Regards hivatalos válogatásában mutatták be, ahogyan a Cirko idei bemutatóját, a Ragyogó nekropoliszt is (közben azért a Syndromes And A Century -val Velencét is bevette, 2006-ban). Joe (a thai kultúrában amúgy nem ciki a nevek rövidítése, hiszen például a főváros hivatalos neve is minimum egy flekk; ezt szokás röviden Krungthepnek, vagy másképpen, Bangkoknak nevezni) ezúttal is a buddhista közgondolkodásban alapvető spiritualizmusba viszi el vállalkozó kedvű nézőit, ahol a tér, az idő, a valóság és a lét különböző dimenziói teljesen szabadon örvénylenek egymásba, és egymásból szanaszét.

A történet (bár Joe filmjeiben nagyon nehéz nyugati értelemben vett történetről, cselekményről és dramaturgiáról beszélni) az alkotó szülővárosában, Khon Kaenben, illetve a város mitikus múltjában bolyong. A kiindulópont viszonylag könnyen beazonosíthatóan mai, itteni, evilági. Egy hajdani iskolából kialakított ideiglenes kórházban katonák fekszenek, valamilyen rejtélyes kór miatt félig éber, félig alvó állapotban. Az orvoscsaládban nevelkedett rendező szinte minden filmje kapcsolódik valamilyen módon az egészségügyhöz, a kórházakhoz és orvosi rendelőkhöz, valamint a testi, és ezzel szoros összefüggésben, a lelki kórságokhoz. Jen, a középkorú (testileg deformálódott) nő önkéntesként dolgozik a kórházban, kedvence Itt, akihez soha, senki nem jár látogatóba. Közben megismerkedik a szép, fiatal Kenggel, aki médium (még az FBI is be akart szervezni), és az a dolga, hogy az álmok természetfeletti szintjén lépjen érintkezésbe a végtelen álomba merült, beteg katonákkal. Hármójuk különös kapcsolatba kerülnek egymással, miközben Itt naplójából a város múltjára vonatkozó, fontos információk derülnek ki.

Ahelyett azonban, hogy bármiféle avatatlan sületlenséget (melyeket nagyjából azért már el is sütöttem Joe bácsi korábbi alkotásai kapcsán, és egyben akkor legyen is ez a kritikai megjegyzés…) elkezdenék belemagyarázni ebbe a minden szempontból különleges filmbe, álljon itt inkább egy interjú Apichatpong Weerasethakullal, amiből minden filmet érintő lényeges kérdésre fény fog derülni. Amire nem, annak kulcsa a néző pszichéjében és lelkében van valahol elrejtve…

Apichatpong temetője

– interjú a rendezővel –

A Ragyogó nekropolisz Khon Kaenban, a szülővárosában játszódik. A filmről ezt mondta: „olyan helyek személyes portréja, amelyek parazitákként ragadtak rám”. Miért ennyire fontosak önnek ezek a helyszínek?                                            

A filmmel a gyerekkoromban ismert, régi szellemek keresésére indultam. A szüleim orvosok voltak. A kórház egyik lakószárnyában éltünk. Az otthonom a kórházi osztály volt, ahol anyám dolgozott, a faházunk, az iskola és egy mozi. Ebben a filmben mindegyik benne van. Már majdnem húsz éve annak, hogy nem élek Khon Kaenban. A város azóta nagyon megváltozott. De amikor hazamegyek, mindig látni vélem a régi emlékeimet az új épületek tetején. Az egyik kedvenc helyem, a Khon Kaen-tó azonban semmit sem változott.

Kórházban nőtt fel – ez az oka annak, hogy a filmjeiben gyakran találkozunk kórházi eszközökkel, és a betegség általában is fontos központi témája?

Számomra szívverést hallgatni sztetoszkóppal, vagy nagyítóval és a fénnyel kísérletezni maga volt a csoda. Ritka, csodálatos alkalmakkor még a mikroszkópba is belenézhettem! Másik izgalmas emlékem, mikor a Khon Kaen-i amerikai intézetben néztem 16 mm-es filmeket. Ekkoriban sok USA-bázis volt az ország északkeleti részén. Jól emlékszem a többi film között a fekete-fehér King Kongra, például. A filmek és az orvosi eszközök voltak a gyerekkorom legszórakoztatóbb felfedezései.

Honnan jött az alvó emberek történetének a gondolata? Igaz történet alapján írta a forgatókönyvet?

Három éve volt egy hír egy kórházról északon, ahol egy rejtélyes kór miatt 40 katonát el kellett különíteni. Ezt a történetet használtam fel, és összefontam az én kórházammal és a régi, Khon Kaen-i iskolámmal. Ez alatt a három év alatt a thaiföldi politikai helyzet zsákutcába futott, és még mindig ott vesztegel. Megszállottja lettem az alvásnak, és lejegyeztem az álmaimat. Azt hiszem, ez egyfajta menekülés az utcákon uralkodó borzalmas helyzetek elől.

A színes fényterápia a valóságban is létező kezelés? (Ezzel próbálják gyógyítani a katonákat.)

Egy időben sok cikket olvastam az agykutatásról. Volt egy professzor a MIT-en, aki a fény segítségével úgy manipulálta az agysejteket, hogy azok újrajátszottak bizonyos élményeket. Azt állította, hogy a felfedezése bizonyította Descartes meggyőződésének helytelenségét, mely szerint a test és a lélek külön entitások. Ez a hipotézis egybecsengett azzal, amit én is mindig gondoltam: a meditáció nem más, mint biológiai folyamat. Az álomba és az emlékekbe mindig be lehet törni kívülről. Ha orvos lennék, az álomkórt sejtszinten, fényinterferenciával próbálnám gyógyítani. A filmben megjelenő fények többé-kevésbé ezt az ötletet tükrözik vissza. Nemcsak a katonáknak, hanem a film nézőinek is szólnak.

Jenjira megtalálja Itt jegyzetfüzetét, tele furcsa firkákkal és alaprajzokkal. Vannak köztük valódi helyszínek is, amelyeket a filmben is láthatunk, de a többi hely: a palota és a temető mitologikus terei is éppoly valódiak és jelen idejűek.

Amikor kicsik voltunk, mindig erről a csodálatos helyről meséltek nekünk: ahol a víz hallal teli, és a tájat míg a szem ellát rizsföldek borítják. A gazdagság jelei mindig idilliek voltak, a brutális részeket finoman kihagyták. Nagy teher rajtunk az elképzelt és megváltoztatott történelem súlya. Generáció generáció után a hatása alá kerül: hogyan látjuk önmagunkat? De a nemrég megismert tudás és a mostanában keletkező tanulmányok hatására az identitásunk megingott. Szerintem ez a film a valahová való tartozás törékeny tudatával játszik.

Tudna egy pár szót mondani Jenjira (Jenjira Pongpas) útjáról ebben a filmben? Többször dolgoztak már együtt, de ebben a filmben sokkal fontosabb a szerepe, mint az eddigiekben.

Először 2002-ben dolgoztunk együtt. Ezután sokszor megfordult az irodánkban. Mindig is szerettem a személyiségét, a lányait és a történeteit. Olyan agya van, amilyet én is szeretnék: egy agy, amely mindenre emlékszik. Szerintem pontosan meg tudná mondani, mit ettünk ebédre tíz évvel ezelőtt egy bizonyos forgatási napon. Számtalan projekten dolgoztunk együtt, többek között egy könyvön, amit ő írt. A hatására kezdtem el Iszán történelmével foglalkozni. Ahogy kialakult a film, közös álmunkká vált: az enyém, az övé, és azt hiszem, talán az anyámé is.

A film szereplőinek többségi az Iszán régióból származik, és az iszáni dialektust beszélik. Létezik egy csak Iszánra jellemző, különleges hiedelemvilág?

Iszán különböző területeket foglal magába: Kambodzsa és Laosz egyes részeit. Az egyesítésig több birodalom része volt – ekkor Bangkok vette át az északkeleti részeket. A családom Bangkokból költözött Iszánba pár évvel az én születésem előtt.        Ez egy száraz környék, nem olyan burjánzó, mint a középső régiók, például ahol Bangkok fekszik. Számomra azonban nagyon színes, mert mindenütt fellelhetők a khmerek spiritualitásának a nyomai. Az emberek itt tehát nemcsak egy mindennapi világban élnek, hanem egy szellemi világban is. Az egyszerű dolgok is varázslatosak lehetnek.

Meséljen a szereplőválogatásról! Rendszeresen dolgozik ugyanazokkal a színészekkel, például Jenjirával, de amatőr színészeket is szívesen foglalkoztat.

Mivel Khon Kaenben forgattunk, szereplőválogatást tartottunk a városban. Nagy meglepetés volt, hogy ennyi tehetséges színészt találtunk. Számomra ezt a filmet forgatni kicsit olyan volt, mintha az első filmemet csináltam volna. Megpróbáltam megszabadulni a berögzült filmes kötöttségeimtől, és magamévá tenni a város energiáját. Az amatőr színészekkel való munka segített megtalálni a megfelelő ritmust.