asanisimasa

Majdnem tökéletes romantikus komédia ez a Majdnem tökéletes szerelem, viszont hogy miért nem lett teljesen tökéletes, arról nagy részben a nézők tehetnek. Világos, a nézőket leváltani nem lehet, de valahol mégiscsak a néző felelősségéről, a nyitottságról, toleranciáról és legfőképpen, a kíváncsiságról van szó. Ha ezt a filmet, gyakorlatilag változatlan sztorival, csak éppen valami két mai menővel, mondjuk Rachel McAdams és Ryan Gosling főszereplésével mutatnák be, széjjeltépnék a nézők a mozipénztárakat. Így viszont, hogy mindössze valami dán izéről van szó, nem fog sokkal több nézőt érdekelni, mint azt a szélesnek azért nem mondható réteget, akik amúgy is megnéznek mindent, ami skandináv, és főleg nem hollywoodi film. Pedig tényleg egy virtigli romkomról van szó, mely csak néhány pillanatában csúszik át az illedelmes, nyugalmas mainstreamből az annál csak picit liberálisabb szabadosságba.

A filmet rendező Hella Joof nem tartozik az amúgy igen színvonalas skandináv film élvonalába, nincsenek körülötte botrányok, nem halmozzák el díjakkal, eddigi néhány filmje szép csendben tűnt el a ‘futottak még’ kategóriában. Főleg romantikus komédiába/drámában utazik, melyektől általában nem szoktunk a falnak menni és nem forgolódunk álmatlanul hetekig rágódva az általuk felvetett kérdéseken, Ezek a filmek arra valók, hogy jól érezzük magunkat közben azon az estén, amikor megnézzük őket. Picit mosolygunk, picit meghatódunk, picit magunkra ismerünk – aztán lapozunk. Engem is meglepett, hogy helyenként mégis vinnyogva röhögtem ezen a majdnem tökéletes szerelmen…

Ennek fő oka természetesen Nikolaj Lie Kaas, illetve, az általa alakított karakter, amilyen szerintem tudat alatt minden pasi szeretne lenni, feltéve, ha véletlenül a valóságban éppen nem pont olyan – amit viszont környezete szenved meg. Gordon egy zsigerileg tapló, gyökér suttyó, aki magasról tojik az egész világra, szembeböfögi a jóléti dán társadalmat, csak azért megy be egy elegáns étterembe, hogy egy hangosat szellentsen, aki pénzt lop a koldustól és teli torokból kiabálja bele az álmos dán éjszakába, hogy megkúrta a dán televízió híres riporternőjét. A pitlák, visszataszító külcsín persze érző szívet takar, amit a megesett riporternő (Lene Maria Christensen) is észrevesz a végére – ám addig még el kell telnie a filmnek, melyben azért addig történnek egyebek is, spermadonortól való megtermékenyítésen át a pisiszex társadalmi vonatkozásáig és a leszbikus szerelemtől a tehetős dán nyugdíjasok zaklatott érzelmi életéig.

Lie Kaas lubickol a szerepében, Christensen pedig kedves és szeretni való, Joof intelligens módon, szórakoztatóan mesél. Műfajilag takkra hozza a filmet – nem csodálkoznék, ha nemsokára jönne a hollywoodi remake, a már említett nobilitásokkal, vagy másokkal. Aki viszont ezt a filmet megnézi, az nyugodtan mondhatja, hogy: Á, az eredeti sokkal jobb volt!  Mert tényleg jobb. Asanisimasa: 8/10

Manapság ott tartunk, hogy a dél-koreai televíziókészülékek jobbak, mint ahol elvileg feltalálták őket, saját fülemmel hallottam olyan megrögzött iPhone-usert, aki azt mondta, hogy következő telefonja már Samsung Galaxy 4-es lesz és egyebek mellett már a Chevrolet, mint az amerikai álom egyik kultikus darabja is a távol-keleti autógyártást reprezentálja. A dél-koreai filmművészet adta a világ filmtermésének talán legizgalmasabb darabjait (pl. Park Chan-wook Bosszú-trilógiája, vagy mondjuk Kim Ki-duk életműve) az évezred fordulóján, még akkor is, ha a tempó és a minőség manapság kissé alábbhagyott…

Arra viszont szerintem még nem volt példa, hogy a kémfilm műfajában próbálkozzanak: A berlini akta esetében a kérdés tehát az, hogy le tudja-e nyomni ez a kémtörténet John le Carré legjobb darabjait? Nos, a kémtörténetek pápájának trónusa ez alkalommal (még) nincs veszélyben, de Ryoo Seung-wan próbálkozása reményt keltőnek ítélhető. le Carré amúgy egy vicces cameóban, egy tipikusan távol-keleti, mester és tanítványa-jellegű jelenetben megjelenik a filmben – egy könyvborító formájában.

Korea utóbbi bő félévszázadának története igen jó alapot ad efféle történeteknek, hiszen a két részre szakadt/szakított ország torzsalkodása rendszeresen megjelenik a híradásokban. Értelemszerűen, a nagy ellenségeskedésben egyik fél sem felejti el az információ birtoklásának fontosságát és azért, hogy ebből minél többet begyűjtsön gyűlölt testvérszomszédjáról, tényleg mindent megtesz. A kémkedés titokzatosságát itt azonban még érdekesebbé teszi, hogy a két fél valójában egy nép, azonos kultúrával, szokásokkal, nyelvvel, csak éppen eltérő társadalmi berendezkedéssel. A filmben észak-koreai ügynökök készülnek fegyverüzletet kötni bizonyos orosz közvetítéssel bizonyos arab terroristákkal, a dél-koreai, valamint az amerikai és az izraeli hírszerzés teljes, bár nem kívánt figyelmétől övezve. Itt van tehát mindenki, aki számít a kémkedés való világából. A vicc kedvéért a helyszín Berlin.

Szóval, olyan ez a dolgozat, mint amikor ügyes és szorgalmas koreai mérnökök lekoppintanak egy nyugati világból származó stílusos és kifinomult technikai eszközt, benne van minden, csillog és villog, beszél és talán még be is vásárol helyetted, viszont már annyi a csicsa, bizgentyű és funkció rajta, hogy a felhasználó hosszú hetekig csak tanulja a szerkezet kezelését, melynek logikája sem igazán nyugszik arisztotelészi alapokon. Tényleg távol akarom magam tartani a sztereotípiáktól, de komolyan azzal telik az első félóra, hogy próbáljuk meghatározni a sok ázsiai szereplőről, hogy ez most éppen kicsoda? A többivel nincs baj, de azok inkább csak mellékszereplők – a lényeg pedig a koreaiak között zajlik. De azért hamar megvan az identifikáció, s ekkora talán már a történetben betöltött szerepük is nyilvánvalóvá válik, és tudjuk, melyik északi, melyik déli és melyik mindkettő.

A meglehetősen agyonbonyolított, többszörös átverésen és áruláson átbukdácsoló történet ráadásul kap még egy jó vaskos szerelmi szálat is, mintegy sajátos ízesítésként. Ne gondoljunk azonban afféle Bond-jellegű bájolgásra, ez a romantikus-drámai szál pontosan illeszkedik a fősodor realista vonulatába. Jó a vége, amikor vége van. Nem hiányoznak természetesen az akciójelenetek, melyek hozzák az elvárt színvonalat (egyben lazán vernek kenterbe minden hasonló nyugati próbálkozást). Egy sima kis lövöldözést is olyan vehemenciával oldanak meg a filmben, mintha a méltán híres kínai cirkusz akrobatái adnák elő a Cirque de Soleil-ben. Technikailag tulajdonképpen tökéletes a film, precízen és perfekt módon muzsikál benne minden, azonban még sincs egyetlen emlékezetes jelenete sem, holott azért elsősorban ezekért emlékszünk filmekre, ugyebár. Asanisimasa: 5/10

Nem tudom, találkozhattunk már kínai bűnfilmmel? Nem hongkongival, mert azokkal tele van a Sárga-tenger, hanem a népi(-kapitalista) Kínából származó, napjainkban játszódó filmmel, mely a kínai hétköznapokat felforgató bűnözést állítja, stílszerűen szólva, hajszálkeresztjének közepébe? És szó sincs drámáról, művészi realizmusról, effélékről, színtiszta, brutális zsánerről beszélek. Van ilyen?

Mármint, ezen a Drogháború című filmen kívül… Persze, Johnny To még a hongkongi filmgyártásban pallérozta filmes tudását, Hongkong csatlakozása óta viszont ő is kínai, mint mondjuk Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság jelenlegi elnöke. Bár több helyen is hongkongiként hirdetik a filmet, ez azonban tévedés, Kína. Kínáról van szó, ahol azért még legalább annyira dívik a honi állapotokat fényező sikerpropaganda, mint mondjuk onnan néhány ezer kilométerrel nyugatra, egy ottani mércével mérve jelentéktelen méretű, gazdasági jelentőségű és népességű, piciny kis kelet-európai országban, a Kárpátok nevű dombság gyűrűjében. Tehát, nem szokásos szembenézni az ottani közélet piszkos ügyeivel. Pedig ahol pénz, van, ott hamarjában megjelenik a kokain is, mint a luxus highlife elmaradhatatlan kelléke, jutalma, motorja és sátáni Gondviselője. Márpedig Kínában van pénz.

To filmjében a kőkemény Zhang kapitány szerencsés körülmények között foglyul ejti Timmy Choit, a nagymenő kábítószerárust, hogy vádalku fejében segítsen neki beépülni a tiencsieni (egy átlagos, néhány milliós város Észak-Kínában) drogkartellbe, Choi kezdetben segít neki, de aztán feladja az egyezséget, ám ekkora már a kartell is gyanút fog, minek következtében éktelen lövöldözésben ér véget a film. Ebből a százasszög-egyszerűségű történetből To sem kíván nagyepikát, de még csak egy jó kis szőnyegfelhajtós társadalomkritikát sem kreálni, ő az egyszerű, de brutális piff-puff filmek specialistája. De hogy egyáltalán beszél jelenkori kínai maffiáról, kiterjedt drogfogyasztásról, ráadásul Kínában, az nóvum szerintem.

A film akció-krimi, és gyakorlatilag szállítja is a műfaj összes kellékét, kliséjét és sablonját, van kemény zsaru, jó csaj rendőr, nyikhaj maffiózó, béna maffiózó és vicces maffiózó, autósüldözés, tűzharc, kokós orr és minden efféle, csak éppen semmi sem úgy, olyan összefüggésben, ahogyan azt elvárnánk. Nincs a filmnek például hőse. A cselszövéses-árulásos történet úgy van tálalva, olyan hideg tárgyilagossággal, mintha a mindennapok szürke szekvenciáinak egyike lenne csupán – és nincs kétségünk afelől, hogy nyilván lehet az is. A cselekményben is jönnek a fordulatok egymás után, de amikor várjuk az amúgy unva unt szokásosat, a fal adja a másikat, mert To olyat húz. Amikor kilépsz az utcára és kupán vág egy virágcserép, mint a valóság plasztikus manifesztációja. Aztán az ominózus finálé, a sokszereplős tűzharc egy bizarr balett, egy véres látványszínház, az öldöklés szenvtelenül esztétikus pornográfiája. Tarantino sikoltozva ugrálná körbe örömében Beverly Hillst, ha tudna ilyet… Asanismasa: 8/10

Ez Michael Winterbottom műfaja. Az ilyen dokumentarista jellegű, a közelmúltban történt eseményeket hitelesen, valósághűen megjelenítő filmek állnak jól az angol filmesnek. A szenvedély királya közvetlen rokona a rendező korábbi, Non-stop party arcok című filmjének, melyben a manchesteri rave-szcéna kultikus alakjáról, a Hacienda nevű mulatót üzemeltető Tony Wilsont mutatta be, körülvéve a teljes, s műfaji szempontból igen jelentősnek mondható 70-es évek végétől a kilencvenes évek végéig terjedő angolszász pop-rock-punk-new wave-techno kultúrával. Ezúttal ugyan picit korábbról indulunk, de a korszak nagyjából ugyanez, a színtér is: az angol médiabiznisz. A címbéli pasas ugyanis Paul Raymond, Anglia egyik leggazdagabb embere, kb. az angol Hugh Hefner, akit hívtak a Soho királyának (apropó, miért nem ez a film címe, ha egyszer már nem az eredeti Look of Love?), mivel egy időben övé volt a híres-hírhedt londoni szórakoztatónegyed nagy része, olyan ismert soft-pornó kiadványok mellett, mint például a Men Only. Raymond szórakoztatóipari és médiavállalkozásai mellett/előtt ő nyitotta meg Anglia első sztriptízbárját, majd később sztriptízrevük producereként is tevékenykedett. Szóval, tényleg hefneri méretű nagykutya volt, olyan élettel, ami filmre kívánkozik: sex, drugs, money and more sex.

Azt csak a nálunk manapság divatos, magát árvalányhajasnak álcázó kultúrpolitika kívánja sugallni, hogy egy műnek csakis a szépséget, a pozitívat, a szakrálisan magasztos fenségeset kell sugároznia, mindenhol máshol kell, hogy legyen a történetben valami dinamika, valami dráma. Nos, Raymond élete sokáig úgy tűnt, minden simán, unalmasan, töretlenül halad előre. Hősünk, bár szegénysorból származik, gyorsan gyarapodik, a film nem is szentel ennek az időszaknak semmit (lásd: soha ne firtassuk, hogy az első millió honnan származik!), a film kezdetén már a Sohóban vagyunk. Raymond sima modorú, alapvetően kedves embernek tűnik, akit kedvel a sajtó, kedvelnek alkalmazottai és kedvelnek a lányok, ráadásul jóban van az összes Beatles-taggal is, kivéve Yokót – ahogy azt több alkalommal is elmondja a filmben. Még a házassága is jól működik, felesége tud minden félrelépéséről, de képes felülemelkedni a dolgokon (naná, hisz’ van az a pénz), és Paul szíve is a hitvesi ágyban nyugszik, rakoncátlankodjon bár többi testrésze máshol, másban. Mígnem – mert hát, ugye, nincsen rózsa tövis nélkül.

Winterbottom laza eleganciával tereli végig Paul Raymond élettörténetét az ötvenes évek Beatles-előtti, bigott Angliájától a kilencvenes évek szabados Londonjáig. Tulajdonképpen egy szokványos karriertörténetet látunk, mely elképesztő sikerekkel indul, s bár az anyagi sikerek mindvégig kitartanak, érzelmileg főhősünk egyre üresebbé, árvábbá válik, amit a szinte törvényszerűen bekövetkező családi tragédiák csak tovább mélyítenek. Minél több a pénz, annál kevesebb a boldogság – közhely, de nyilván igaz közhely, mert annyian mondják. legyinthetnénk most is, hogy á, ismerős történet, de Winterbottom (és a Raymondot alakító Steve Coogan, valamint a többi kiváló, és helyenként igen bátor színész) képes arra, hogy bevonjon minket Raymond életébe. Mondjuk, van ám cici, szőrös nuni rengeteg, de ezek megmutatásának kerülése elképzelhetetlen is lenne e műfajban, Folyik a pezsgő, akár reggelire is, Rolls Royce-ok suhannak, mutatóujjnyi kokaincsíkok kígyóznak méteres hosszban, közben még cicik, még nunik, hosszú combok, karcsú bokák, feszes popók – és egy valóban tragikus és valóban tanulságos és valóban tragikus apa-lánya, elhagyott felesége, elhanyagolt egyéb gyerekei-történet, természetesen adekvát, korhű környezetben, díszletekben, kellékekben, zenei kísérettel és kosztümökben.  Na. Ki akar még milliomos lenni? Asanisimasa: 8/10

Mit lehet elmondani egy olyan filmről, mely még a bevezető jeleneteinek egyikében azt mutatja, hogy a Fehér Házat elfoglalni készülő terroristák egyike a karjára golyóstollal felfirkált számból tudja, hogy hányas számú szobába kell elrejtenie a bombát (vagy mit)? Mondom másképpen: a világ egyik legjobban őrzött, legbiztonságosabb létesítményét olyan erők szállják meg, akik között olyan imbecillis idióták vannak, akik még annyit sem tudnak megjegyezni, hogy 122. Ennyi lenne a dolguk. Pont. Miről beszélhetünk az elkövetkezendőkben, hiszen már a film elején nyilvánvaló, hogy éktelen, ordas, logikátlan baromsággal van dolgunk? Mi az, ami miatt mégis végignézzük a nyilvánvalóan rossz filmet?

Talán azért, mert Roland Emmerichnek van neve, ami bizalommal tölti el a nézőt. Nagyjából tudjuk, mire számítsunk, hiszen nem sok meglepetéssel szolgált eddigi pályáján: minden filmje látványos, sőt mi több, kifejezetten látványos mese volt, melyeknek soha nem volt erőssége a logikához, valamint a tudomány realitásainak való túlzott ragaszkodás. A tagadhatatlanul kalandos történetek sosem voltak híján a patetikus hazaszeretetnek (ami azért picit bájos, tekintve, hogy a rendező a mai napig német állampolgár, míg filmjei nagyon amerikaiak…), mindig büszkén lengett a végén a csillagsávos lobogó, a mindig valamilyen társadalmi kisebbségből származó hős megmenti a világot, Amerikát, és most éppen magát, az amerikai elnököt – a néző pedig elégedetten szürcsöli ki kólájának utolsó cseppjeit, és bólint, hogy igen, sőt, jessz, tudnak ezek az amerikaiak. Éppen ezért vették meg a nézők mozijegyet.

Szóval, a kezdeti baromságok a később csak fokozódnak a filmben, Az elnök végveszélyben ezzel együtt mégis szórakoztató mozi, éppen olyan, mint az összes Emmerich-film. Lényege nagyjából annyi, mint az augusztus 20-i tűzijátéknak – elkápráztasson és szórakoztasson. Nem véletlen, hogy nagyjából éppen annyi intellektust találunk benne. Ez nem a gondolkodó, érezni, elmélkedni, meghatódni akaró, katarzishajszoló művelt (romkocsmákban görnyedő) sznobok műfaja, hanem a telibetalpas nép filmje, akinek éppen elég, ha egy közülük való, belevaló arc legyőzi a gonoszt, hogy a jó maradhasson hatalmon. nem kell bolygatni a tömeg elméjét cizellálással, legyen nekik minden könnyen beazonosíthatóan ilyen és olyan. Nem mondom, hogy fehér és fekete, mert az elnök fekete és jó, aki viszont megmenti, az fehér és szintén jó. Aki rossz, az is fehér. Tehát jó kontra rossz. Az üzenet egyszerű: Legyél tökös, bátor és hűséges a hazádhoz, s az fényre derül, az Alapító Atyák pedig csendesen bólogatnak a háttérben,

és leng a csillagsávos (helyett a filmekben méltatlanul alulreprezentált elnöki) lobogó. Asanisimasa: 5/10

A film végén egy megdöbbentően nagy szám szembesít minket az amerikai igazságszolgáltatás különböző jellegű tévedései folytán ártatlanul börtön-, sőt halálbüntetésre ítéltek nehezen felfogható tragédiáival. A Meggyőződés című film az egyik ilyen hihetetlen eset történetét meséli el.

Kenny Waters a massachusettsi kisváros önjelölt mókamestere volt, aki soha nem riadt vissza egy kisebb, olykor nagyobb tréfától, csínytevéstől, minden balhéban benne volt, egészen a szabálysértési eljárások szintjéig. Ezek következtében állandó látogatója volt a helyi rendőrőrsnek, és nem önszántából, de valójában tényleg nem volt több egy vidéki, harsány, de alapvetően jószándékú fickónál, aki nehezen tűri maga körül az állóvizet. Amikor viszont a kisvárosban brutális módon meggyilkoltak és kiraboltak egy egyedülálló nőt, akkor elsők között őt vették elő, mint első számú bajkeverő. A korabeli (nyolcvanas évek eleje) helyszínelési lehetőségek (és egyéb nem elspoilerezendő fordulatok) alapján Waterst letöltendő életfogytiglanra ítélte a bíróság. Mindenki elhitte az ítélet jogosságát, kivéve a férfi húga, Betty Ann. A nő szinte mániás meggyőződésévé vált Kenny ártatlansága, és hátrányos társadalmi helyzetéből sziszifuszi munkával kiemelkedve elébb leérettségizik, majd a jogi kart is elvégezve ügyvéddé válik, hogy a jog eszközeivel mentse ki a börtönből ártatlannak hitt bátyját. Az elkeseredett, sokszor teljesen kilátástalan, gigászi küzdelem húsz éven át tartott…

Hogy a tárgyalótermi dráma kvázi külön műfajjá tudott válni a filmen (és amúgy az irodalmon) belül, igen jól mutatja az amerikai jogrendszer és igazságszolgáltatás érdekességét, drámaiságát, minden hibáját és nagyszerűségét. A Betty Ann küzdelmét bemutató film ezt a műfajt ötvözi a dokumentum-, börtön- és az életrajzi dráma elemeivel, Tony Goldwyn igen alapos, tisztességes, a cselekmény több mint húsz éven átívelő időintervallumát és az idősávok közötti ugrálást elegánsan kezelő rendezésében. A film csupán ennek az egy ügynek bemutatására vállalkozik. Nem kritizálja a rendszert, mint ahogy nem is propagálja: rámutat annak egy jellemző hibájára (ami amúgy általános érvényű, Amerikától független jogi, etikai elmélkedésre is alkalom), de annak megoldását is éppen ennek a rendszernek a lehetőségei teszik lehetővé. A film fő vonulatát azonban mégis Betty Ann drámai küzdelme jelenti, mely majdnem felemészti a nő családját, egész életét. Hillary Swank tőle megszokott intenzív alakításában a (nem vallásos) hit, a film címében említett meggyőződés, a feltétlen és bármilyen áldozatokat is vállaló testvéri szeretet jelenik meg igen erősen, alaposan megszorongatva a néző szívét, torkát. A balhés báty szerepében szintén kíváló színész remekel: Sam Rockwell még mindig korosztályának egyik legjobbja, tényleg bármilyen karaktert eljátszik, lazán, görcs nélkül. Színészi értelemben kiemelkedik még Juliette Lewis metszően pontos, fogatlan, idegbeteg, teljesen szétcsúszott alkoholista kurvája. Sajnos, a magyar szinkron kritikán alul sikerült nála is, de az összes karakter esetében is. A megrázó, de alapvetően pozitív élményt jelentő filmet az HBO adja. Asanisimasa: 7/10

Nyugodtan oda lehetett adni a berlini Arany Medvét ennek a filmnek, ugyanis a veterán olasz Taviani-testvérek ismét egy átgondolt, precíz, igen sűrűre húzott és igen hatásos drámát mutattak be Shakespeare Julius Caesar című tragédiája nyomán. Persze, messze nem forradalmi az a módszer, ahogyan Paolo és Vittorio Taviani e híres és jobbára közismert műhöz nyúlt, hiszen már régóta megszokhattuk a klasszikus művek különféle művészi indíttatású és indoklású átértelmezéseit, az itt tapasztalt végeredmény minősége azonban lenyűgöző.

Nem mondanám, hogy szép, hogy csodálatos, ellenben azt igen, hogy katartikus, sziklakemény, mai, friss, őszinte és modern, minden direkt aktualizálástól mentesen. Elég csak abba belegondolni, hogyan hangzik egy szigorúan őrzött börtönben, többségükben súlyos bűncselekményekért elítélt rabok előadásában az a mondat, hogy Cézárnak meg kell halnia…

A film gyakorlatilag ennek a szereplők kiválasztásától a próbákon át az előadásig tartó, féléves folyamatnak a dokumentációja, mely egyetlen, a film többletjelentésének szempontjából dramaturgiailag indokolt csavarral híven követi Shakespeare művének cselekményét. Többről van tehát szó, mint a klasszikus darab nagyívű morális ütközeténél, de nem másról. Merem feltételezni, hogy Tavianiék eredeti koncepciója is az volt, hogy megvizsgálják, vajon mit kezd egy ilyen masszív, gyilkosokból, erőszakos bűnözőkből, maffiózókból álló ad hoc és színészi értelemben képzetlen színházi csoport egy ilyen összeesküvésről, árulásról, hűségről és merényletről elmélkedő nagy művel, melynek történései, melynek egész problematikája igen könnyedén lefordítható az ő nyelvükre, az ő életükre, bűnükre, helyzetükre. Mi, magyar nézők Vörösmarty veretes fordításában követjük az eseményeket, ám a film szereplői a shakespeare-i szöveg olasz fordítását mondják fel, a filmbéli rendező az olasz nyelvben igen markánsan meglévő helyi akcentusok használatával. De a szöveg az, amit William megírt, mondom ezt az esetlegesen (mindig) fölhördülő klasszika-nácik miatt…

Mi tagadás, van azért nem kevés didaktika abban, ahogy a rendezőpáros elénk tárja azokat a megható, katartikus pillanatokat, ahogyan a számukra unalmasan régimódi nyelvezetű szövegben rejtőző történet karaktereiben, különféle mozzanataiban, jeleneteiben, motivációkban ráismernek saját magukra és a saját életükre – de éppen ezek adják meg a film nagyszerűségét is. Döbbenetes az, ahogyan a szereplők Shakespeare szövegét, szinte kivétel nélkül, mindannyian átélten, természetesen mondják, de amikor szabadon kellene megnyilvánulniuk, akkor szinte mindannyian esetlenül, sután szólalnak meg, fura módon éppen így adva meg az egész film, az egész koncepció hitelességét.

A film több dolgot bizonyít. Egyrészről azt, hogy igenis szükség van a különböző büntetés-végrehajtó intézményekben olyan szabadidős foglalkozásokra, melyek igen hatékonyan képesek pallérozni az elítéltek amúgy is meggyötört lelkét, szellemét – és a színjátszócsoport pedig éppen ilyen lehet (eredményekért lásd a vége főcímet). Másrészt, itt egy újabb bizonyíték arra is, hogy Shakespeare (és persze, még sok más klasszikus is) éppen olyan élő, friss és hatásos, mint a maga idejében volt, sőt! Persze, ehhez túl kell lépni az olyan maradi nézőpontokon, hogy a klasszikus műveket csakis klasszikus modorban, deklamáló beszédstílusban, masszív díszletek között és merev kosztümökben szabad előadni, és színre vitelükben tilos minden, amit a szerző nem írt le az instrukciókban. Átgondolt, szabad (és indokolt, nem öncélú!) művészi értelmezésnek igenis helye van, konkretizálásnak, aktualizálásnak igenis helye van, hiszen éppen ezektől marad élő a klasszikus mű és annak szerzője.

E Rebibbia-börtönbeli Julius Caesar-előadás éppen ilyen esemény, nem véletlen a dörgő vastaps és az álló ováció a végén, és nem véletlen a szereplők reakciója sem, és nem véletlen a filmnek járó, e cikk elején említett szakmai elismerés sem. Cézárnak meg kell halnia, mert ahogy Brutus mondja:

“Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kíván.
Kérdés: ez által mily természetet vált?
A hév napfény az, mely kígyót kikölt,
S ez vigyázatra int. Koronát neki.
Igen, fullánkot adni, hogy vele
Kényére ártson. A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakítja
A lelkiismérettől. És valót
Ítélve Caesarról, nem vettem észre,
hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arccal áll a felmenő;
De hátat fordít vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. S mert a vitánk
Nem kap hitelt az által, a mi ő most,
Fordítsuk így: az a mi most, ha megnő,
Ilyen meg olyan túlságokra hág.
Tekintsük úgy, mint a kígyótojást,
Mi ha kikél, mérges lesz, mint faja;
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.”

Érdekes gondolatok… Asanisimasa: 9/10

A vallásos hit minden bizonnyal az egyik legmagasztosabb, legfennköltebb emberi létforma, érzelmi, szellemi állapot – ha azt normálisan, az adott vallás szent könyveiben található, ma is értelmezhető, aktuális tanítások szerint éljük meg. Sajnos, manapság azonban igen ritkán találkozunk efféle valódi hívővel, annál többször „megélhetési templomba járóval”, vagy mint itt a filmben is, vakhittől vezérelt fanatikussal…

Seidl

Az osztrák Ulrich Seidl két lábon járó, eleven lelkiismeret. Filmjeiben nem pepecsel árnyalással, patikamérlegen méricskéléssel, nem píszízik, de nem is próbál kedvére tenni senkinek. Nem akar korrekt lenni, éppen ellenkezőleg: sarkít, provokál, sőt, ha kell, görbe tükröket állítva torzít, ha éppen az kell mondanivalójának kellő erejű célba juttatásához. Művészetében a legfurább, hogy valójában ízig-vérig dokumentarista. Fából készült vaskarika a fazon, de kerek, gurul, amellett, hogy törhetetlenül kemény is. És általában baromira igaza van, ő jelenleg az egyik legőszintébb, legerősebb hangú, legfigyelemreméltóbb filmes Európában (szerintem). Rendszeres célpontja a hozzánk képest boldognak, de legalábbis gazdagnak hitt osztrák társadalom – Seidl saját, szűkebb környezete – mely valójában sokkal közelebb áll hozzánk, mint azt szeretnénk. Mint azt szeretnénk, ugyanis Seidl filmjeiből egy bűnös, bűzös, pitiáner életcéljait is elbaltázó, véglényszerűen tespedő aljanép vicsorog, ordít, bőg vissza ránk és földön saját piszkában csúszva nyújtja felénk mocskos karmait. Ne legyenek illúzióink, nem vagyunk különbek mi sem, sógor, koma, egy csapat vagyunk.

Trilógia

Seidl legújabb projektje (korábbi filmjeiről itt, itt, itt és itt) az eddigi életműve alapján eleve idézőjelek között értendő Paradicsom-trilógia címet viseli, melynek darabjai, afféle filmesszék, az unatkozó, relatív jólétben élő, ám lelkileg, érzelmileg koldusszegény eu-polgárok három jellegzetes passzióját állítják hajszálkeresztjükbe. Az első filmben, a Paradise: Love-ben elhízott, szeretetnélküliségben senyvedő, szexuálisan hulla, izzadó, buta és önmagukra igénytelen osztrák nőket követ kamerájával, ahogyan szerelmet vásárolnak a forró afrikai tengerparton testüket, szolgálataikat aprópénzért áruló, kígyótestű fekete férfiaktól. A harmadik, Paradise:Hope című a fogyókúráról fog szólni, de addig is itt a második, a boldogságot a túlbuzgó vallásosságban megtalálni szándékozó szerencsétlenekről szóló rész, A hit paradicsoma.

Anna Maria

Ne legyenek kétségeink, Anna Maria, a történet fő alakja az isteni kegyelem megtapasztalása helyett leginkább a pokol összes kínját éli át, és hogy miért, hogyan, azt a film kíméletlen részletességgel és dokumentarista hitelességgel vágja az arcunkba. Anna Maria buzgón gyakorolja a bűnbocsánatot, folyamatosan darálja a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát, ha éppen nem vallásos himnuszokat énekel fennhangon, vagy nem Szűz Mária eldobható műanyagszobrával házal (éles kontrasztban röntgenasszisztensi foglalkozásával, melynek során a lét igen materialista természetű megjelenésével találkozik). Imádja Jézust, sőt szerelmes belé, a szó szoros értelmében, de Jézus hite számára mindössze a bűn igen összetett, sokféleképpen értelmezhető misztikumára szűkül, ami a nő számára kiút nélküli labirintus. A felebaráti szeretet, a megbocsátás, a könyörület és a tolerancia számára üres fogalmak, ha egyáltalán megfordulnak fejében – ez okozza a film kissé bizarr konfliktusát is, amikor megjelenik Anna Maria házában volt férje, a tolókocsiba kényszerült, deréktól lefelé béna, hithű muzulmán Nabil.

Sokk

Szokás szerint Seidl már az első jelenettel sokkol. Anna Maria sivár, igénytelenül berendezett lakásában vagyunk, ahol minden ajtófélfa mellett szenteltvíztartó, a falon aránytalanul óriási feszületek, giccses szentképek és vallásos parancsokat hirdető plakátok. Légüres, geometrikus képek, melyekből süt az érzelmi sivárság, valamint valami perverz, szektás őrület, ami ismét Seidltől megszokottan, valami szintén perverz, elegáns, hűvös és egzakt esztétikumban jelenik meg. Innen azonban csak beljebb megyünk… Seidl nem kegyelmez ezúttal sem, bár ő sosem hirdette ezt. A film végére bár „hőse” életben marad, de azért fordul egyet vele a világ, mégis minden jelenet úgy koppan, mint az élve eltemetett Anna Maria koporsójára lapátolt föld, adott esetben. Dramaturgiai szempontból talán kicsit erőltetett fordulatnak tűnhet a katolikus Anna Maria és muszlim Nabil házassága, ám a multikulti Bécsben ez cseppet sem szokatlan (ráadásul lásd még a Trilógia első részét is!). Seidl ezúttal is kíméletlenül mászik bele tabukba, provokál és hirigel, de aki azt mondja, hogy nincs igaza, az hazudik. Vagy vakhitű, mint a filmbéli Anna Maria… Asanisimasa: 9/10

Éppen harminc éve annak, hogy Gábor Pál elmesélt egy történetet egy második világháborúban Magyarország felett lelőtt amerikai pilótáról. A Hosszú vágta azonban inkább egy romantikus “cowboy a csikósok között”-sztori volt, sok-sok hosszú vágtával, lovakkal, kuvaszokkal, múzeumi göncbe öltöztetett hortobágyi csikósokkal és gazember nácikkal, és a barátságról, tisztességről szólt. A zöld sárkány gyermekeivel az utóbbi tíz év egyik legjobb magyar filmjét megalkotó Miklauzic Bence, Maruszki Balázs íróval, ugyanehhez a témához nyúlt, a Hőskeresők című új tévéfilmben azonban csak a Magyarország felett lelőtt  második világháborús, amerikai pilóta motívuma a közös, romantikának, tisztességnek nyoma sincsen.

Pontosabban, a tisztességnek van nyoma, ugyanis mint film, a Hőskeresők igen tisztességes munka. A tévéfilm műfaja a magyar televíziózásban mindig egy színvonalas, jelentékeny műfaj volt, a nagyközönség elsősorban belőlük ismerte színészeinket, a kortárs magyar irodalmat, ennek ellenére, ebben az évezredben (a néhány jobb, de inkább rosszabb sorozatkísérleteket nem számítva) alig készült tévéfilm a Magyar Televízióban. Nemrégiben azonban valami újraindulni látszik, ugyanis a nagyméltóságú Médiatanács hat filmtervet érdemesnek talált támogatásra, melyek közül a Hőskeresők volt az egyik. A támogatásként megítélt negyvenegy-néhány millió forint azonban a filmgyártásban aprópénznek számít, hiszen egy átlagos nagyjátékfilmben nagyjából ennyit fordítanak csak a helyszínbérlésekre és -biztosításra. Ez a tévéfilm ennek a szűkös büdzsének ellenére mondható tisztességes munkának, hiszen többségében külsőben, autentikus helyszíneken felvett jeleneteket, nem pedig steril, laboratóriumszagú stúdióbelsőket láthatunk.

Aktualitása is van a történetnek, hiszen nagyjából megírása környékén temethették újra már otthon, Iowában Marvin J. Steinford repülő törzsőrmestert, aki 1945. március 24-én, Magyarország felett ugrott ki egy találatot kapott B-17-es bombázóból, és eltűnt a német és az orosz frontvonalak között. Szomorú aktualitás az is, hogy a rendszerváltás máig ható problematikája még mindig nincs feldolgozva filmes szempontból, a Hőskeresők sztorija viszont éppen e két területet kapcsolja össze. Miklauzic látásmódjáról eddig is tudhattuk, hogy nem áll messze tőle a szatírára való hajlam, amit itt valódi, klasszikus értelemben vett, mély drámaisággal ötvöz.

A történet a rendszerváltás idején játszódik egy fiktív magyar faluban, ahová egy nap furcsa idegen érkezik: egy amerikai (Mike Kelly) az édesapjának nyomait keresi, akit ’44-ben e falu környékén lőttek le repülőgépével. A kutatásban a falu polgármesterségére aspiráló Csornai (Znamenák István) azonnal felajánlja segítségét, természetesen nem ingyen. Az amerikai a lelőtt repülőgép roncsait keresi és a nyomok a falu mogorva, emberkerülő csodabogarához, az ősrégi esztergapadot, gépeket és mindenféle ócskavasat, limlomot gyűjtő Polyákhoz (Stohl András) vezetnek, de az egyre baljósabbnak tűnő igazságot csak a hallgatag, öreg és beteg Sütő bácsi (Hollósi Frigyes), illetve Polyák anyja (Bodnár Erika) tudja…

Az ötvenvalahány percben elmesélt sztori móriczi sűrűségű és legalább ilyen pontos is. Benne vannak a múlt századvégének, e század elejének vidéki életének tipikus figurái, a hajdan párttitkárként, tanácselnökként, ma pedig mindig kormánypárti polgármesterként a hatalmat tíz körömmel magukhoz szorító, pénzéhes, kapzsi káderei (Znamenák remek), a magányos, vélt/valós igazukat még az isten ellen is harccal megvédő, adott esetben a betonfalnak is fejjel szaladó, nyakas helyi hősök (Stohl is remek – aki amúgy döbbenetes, mennyire hasonló karakter a cikk elején említett Hosszú vágtában főszereplő John Savage-el), a kilátástalan helyzetben zombikként kóválygó, tanácstalanul tébláboló helybéliek (a tanító, a kocsmáros, és sokan mások). Pontos az amerikai “normális világból” érkező Kelly riadt tekintete is, amikor kezdi felfogni, mibe, hova is csöppent és mélyen megrázó Hollósi Sütő bácsijának már mindennel tisztában lévő, mindent tudó jelenléte.

De legpontosabban azt mondja el ez a film, hogy a mai magyar társadalom mennyire csak a látszatnak él, milyen iszonyatos erőfeszítéssel festi azt a mindent ellepő, óriási vásznat, ami egy ideális, elképzelt arcot mutat kifelé, ám elfedi azt az ezergyökerű, egyáltalán egyértelmű, százmillió kicsi igazságot tartalmazó, Kárpát-medencét megtöltő, kinek utálatos, szégyellnivaló, kinek viszont kedves, önazonos katyvaszt, amihez képest Amerika, a népek kohója steril lombikprogram csupán. (A film az MTV Videotárban szeptember 4-ig megtekinthető) Asanisimasa: 8/10