asanisimasa

Az a jelenet jutott eszembe, ahogyan kiskamaszkorom egyik kedvenc tévésorozata, az Egy óra múlva itt vagyok kezdődik: Láng Vince, a pesti, nagyon kisszerű kisember boldogan fütyörészve – hisz’ hóna alatt egy egész vekni!- táncikál végig az utcán, megy munkát keresni. A munkaközvetítőben óriási tömeg és egy szál munka sem. Akkoriban, tizenéves srácként nem is tudtam elképzelni ezt a szituációt a valóságban, ma már viszont nagyon is. Oscar Ramirez még Lángnál is rosszabb sorból érkezik egy hasonló intézménybe, háta mögött a család, asszony, két pici gyerek, előtte pedig Manila 16 milliónyi kilátástalan és embertelen emberrengetege. Oscar nem is fütyörészik, azonban természet adta naiv egyenességével ugyanúgy néz bele az előtte álló zűrzavarba, mint hetven évvel ezelőtti, kitalált magyar sorstársa – csak éppen neki nem egy Podweisz gróf ajánl munkát, hanem “mindössze” egy pénzszállító cégnél kap munkát, óriási, kimondhatatlan szerencsével.

Metro Manila, tehát Fülöp-szigetek fővárosa amúgy a világ egyik legzsúfoltabb metropolisza, innen nézve pokol. Igazi rejtői alvilág a Föld felszínén, bár ő csak azt hiszem, egy ilyen nevű gőzösről írt, nála Rangoon és Szingapúr volt ugyanez. Távol-Kelet, de távol vagy! Mindenesetre, Mexikóváros (Korcs szerelmek), Johannesburg (District 9), Rio de Janeiro (Isten városa) után egy újabb bűzös fertő kapta meg a maga hősi eposzát, hiszen Manila is bőven benne van ebben a fenti hárommal fémjelzett, közel sem dicsőséges csoportban.

Oscar Ramirez és családjának sorsa azonban tökéletesen érthető, reális és átélhető, átérezhető kultúrától függetlenül, ami velük, az gyakorlatilag bárhol, bárkivel előfordulhat, ha nem vigyáz, de főleg, szerencsétlen helyre születik. (Gondoljunk csak egy elkeseredett nyírségi családra, akinek se munka, se szociális ellátás, semmi. Elkeseredésében feljön Pestre, pénze egy fillér se, 8 általánossal munka elképzelhetetlen – hány ilyen család van?) Oscarék azonban filippinók, és ami velük történik, az egy mai manilai történet.

Az angol Sean Ellis (ő írta, rendezte, fényképezte és produkálta a filmet) egy meglehetősen klisészerű, bár feszes és szuggesztív erővel végighúzott történetben meséli el Oscar történetét, azonban egy olyan torokszorító tanulsággal bíró morális csavart biggyeszt a végére, hogy csak nézünk: úgy csap le ránk, nézőkre, a katarzis, mint az észak-keleti tájfun Manilára, monszun idején. A végkifejlettel együtt kifejezetten zseniális a könyv, a moralizálás tényleg nem szájbarágós, ellenben hiteles és valódi problémára reflektál, arra ad egyfajta brutális – és igen meglepően indokolt- megoldást. Az odáig felvezető, zöldfülű újonc és öreg profi között zajló partner-történetet ugyan már sokszor láttuk, ahogy a tiszta, becsületes újonc szembesül az általa feltétlenül tisztelt, tisztességesnek tartott öreg kis stiklijeivel, azonban a sok közelivel és a filippínó szereplők és környezet egzotikumával együtt a valóság hitelét erősíti a sablonok lélektelen unalmával szemben. A remek színészi teljesítmények tovább erősítik a történet igazságtartalmát. Oscar önfeláldozó mártíromsága kicsit hasonlatos a húsvét idején önmagukat keresztre feszíttető honfitársainak fanatizmusához, azonban nála az áldozat nem vallási alapon, hanem a végletes elkeseredettségen is felülemelkedő emberi tisztaság, felelősségvállalás és becsület által hajtva történik meg. Asanisimasa: 9/10

Az ún. szajréfilmek legfőbb közös jellemzője, ahogyan az elnevezéséből is következik, az az, hogy valamilyen rablás áll történetének középpontjában. Legtöbb esetben bankrablás, hiszen az ott tárolt pénzek -ahogyan azt bizonyos politikai erők is előszeretettel hangoztatják- nehezen társíthatók konkrét tulajdonosokhoz, a bankból elemelt zsákmány a filmekben nincs archoz kötve. A szajré a banké, a hatalomé, a “gazdagoké”, tehát senkié. Szabad préda. Azért is fontos ez a szubjektív és természetesen a valóságot igen leegyszerűsítő, és sarkító definíció, mert a szajréfilmek főszereplői a rablók, tehát bűnözők, akiket valahogyan mégis a film hőseivé kell megtenni, akik a főszerepben rendszerint, többé-kevésbé pozitív tulajdonságokkal kell bírjanak. A rabló a filmen kívüli valóságban viszont rosszember – e filmeknek tehát ezt a látszólag összeegyeztethetetlen ellentétet kell feloldani. Még jó, hogy a történelem és a kultúrtörténet rendelkezik éppen elég törvénysértő népi hőssel, akik jól beazonosítható példaként szolgálhatnak e célra, ne is menjünk tovább a szegények érdekeit védelmező, és a gazdagok kapzsiságán bosszút álló Robin Hoodnál vagy éppen LibásLudas Matyinál…

A Szemfényvesztők című filmben illuzionisták rabolnak bankot, ezt azt, sőt, még a szajréfilm műfaji keretein picit túlnyúlva, még egy igen meglepő bosszútörténet is kibontakozik – a roppant fordulatos, trükkös és blikkfangos cselekményt azonban nem részletezném, hadd essen le az álla az ilyesmire fogékonyaknak. A filmbeli bosszú rendszerint igazságos, így abban sincs kivetnivaló etikailag, főleg, hogy vér szinte egy csepp sem folyik a filmben, a rablások eredménye pedig szintén jó helyre kerül. Hőseink tehát valódi hősök, s ahogyan a dolgukat teszik, az tényleg látványos. Mentalisták, illuzionisták és hagyományos bűvészek ejtik csapdába érzékeinket, valahogyan úgy, ahogy a közismert David Copperfieldtől az annál nagyságrendekkel szellemesebb Dynamo művésznevű srácig csinálják az igaziak. A meghökkentés és szemfényvesztés művészetét mesteri fokon művelve azzal szembesítik a nézőket, amiben születésüktől a legjobban hittek: a “valóságot” teszik idézőjelbe. Véleményem szerint ezek a művészek, showmanek műsorukkal a mai kor legfontosabb veszélyére hívják fel a figyelmet és szembesítik is azzal a közönséget. Üzenetük ugyan nem több, mint hogy legyünk észnél, mindig és minden pillanatban, hiszen bármikor, bárki, bankok, politikusok, üzleti vállalkozások, szekták, rossz szándékú bűnözők manipulálhatnak minket a saját érdekeiknek megfelelően, mert erre nekik is megvan a lehetőségük, és ezt meg is teszik (lásd a napi híranyagokat, bárhol a világon), de ennél jelenleg alig van fontosabb a normális életvitelhez.

Az eddig meglehetősen fura filmes előélettel rendelkező Louis Leterrier remek ritmusú, csavaros cselekményű, okosan szórakoztató filmet rendezett, mely ugyan nem fog komoly szellemi kihívást állítani elménk elé, de amiről beszél (lásd fent), azt mégis friss, szerethető formában tárja elénk. Ebben segítségére vannak olyan személyiségek, mint a bárhol, bármikor bevethető, atombiztos teljesítményt nyújtó két öreg, Morgan Freeman és Michael Caine, illetve a lendületes Dave Franco, Jesse Eisenberg, Mark Ruffalo vagy Woody Harrelson. Nem véletlen, hogy alig mutatták be a filmet (ami a befektetett 78 millióból eddig 233 milliót csinált, dollárban), már be is jelentették a második részt… Asanisimasa: 8/10

Úgy tűnik, a skandináv thrillereket is elérte ugyanaz a kór, amibe körülbelül öt éve a hasonló műfajú dél-koreai új hullám is belefulladt. Az önmaguk által szépen meghajtogatott klisék gyűrik maguk alá e filmeket, mondhatni, ezúttal a saját maguk által épített szaunában fagynak halálra. A hipnozitőrben is csikorog a fagyos svéd tél. Madártávlatból látjuk az amúgy egy külvárosi ipartelep külsejű Stockholmot. Fakó vörösen, álmosan pislákol a látóhatáron gurulva a picike nap, mintha hunyorogna, ahogy a ritkás gyárkéményekből feléje száll a gomolygó füst. A gyilkosság – mert egy thrillerben kell gyilkosság – viszont bestiális, brutális. A rendőr gyűrött, méla, sőt, melankolikus. A mellékszereplő -aki a címszereplő- még szplínesebb, alvászavarosan kóvályog végig a filmen, csoda, hogy egyáltalán képes megoldani az ügyet (érdekeltté is kell tenni őt személyesen is – már íróilag mondom), felesége hozzá mérten egy hisztérikus fúria (bár megvan erre az indoka). A történet lassan, komótosan csordogál, akció nagyjából annyi, mint nálunk a Barátok közt egyetlen részében. Természetesen a gyilkosság(sorozat) hátterében családi dráma áll (emögött talán az állhat, hogy a hosszú tél miatt a svédek lakásaikban összezárva jobb híján egymást buzerálják… természetesen vicceltem). A szereplők vagy suttognak, sőt, általában suttognak, amikor viszont nem suttognak, akkor ordítanak, rikácsolnak, artikulálatlanul üvöltenek. Természetesen van elmebetegség is a filmben, szintén svéd/skandináv specialitás, van lelkizés és egyéb pszichomukizás – lásd a film címét.

Szóval, anélkül, hogy azért nagyon lelőném a film poénját, elég gyengécskén folydogál ez a film, szó sincs hömpölygésről, a sodrást ne is említsük. Pedig Lasse Hallström, a film rendezője elég jó filmográfiával rendelkezik, e filmnél azonban elfogyott nála a spiritusz. Semmilyen egyéni ötlettel, szakmai fogással nem tudta ezt a mozit jobbá varázsolni, a végkifejlet pedig kifejezetten komikusra sikeredett. A jellegtelen, fád színészi játék sem emel ezen az inkább gyenge, mint közepes thrilleren. Asanisimasa: 4/10

Bille August a film Paulo Coelho-ja. Nem először írom ezt le, de minél több filmjével találkozom, annál bizonyosabb vagyok ebben. Úgy tűnik, mintha valami komoly, mély és igényes művészfilmes lenne, akinek műveiben a forma csordultig van töltve magvas tartalommal, valójában azonban, ha kicsit jobban odafigyelünk, rögtön látszik, hogy csupán olcsó közhelyekből, általánosságokból összetákolt, tetszetős kliséraktár minden filmje. Annyira sablonosak ezek a filmek, hogy idézni sem lehet belőlük – ebben legalább nem hasonlít Coelho-ra. August amúgy, természetesen elismert filmes. Kapott díjakat, ráadásul fontos, számító díjakat is, ez azonban messze nem garancia semmire sem.

Az Éjféli gyors Lisszabonba című filmje is úgy tűnik, hogy szép, tartalmas alkotás, remek színészekkel (bár kissé túl halvány pasztellre lett színezve), valójában azonban az első jelenettől kezdve pufognak a drabális közhelyek. Szemlátomást unalmas irodalomtanár egyedül él, már a vekker csörgése előtt önmagával sakkozik, s még jó, hogy be is szól magának. De gyorsan beleugrik barna kordnadrágjába, felveszi zöldesszürke tweedzakóját (a könyökökön kötelező foltokkal) és (persze, esik) berohan az iskolába, ahol Marcus Aurelius a tananyag (naná). Közben azonban megment egy fiatal nőt, aki piros (PIROS!) kabátban áll Bern kellős közepén a hídon és le akar ugrani, de a tanár nem hagyja. Mit talál az irodalomtanár a nő kabátjában? Igen, egy könyvet. A nő közben balra el, a tanár meg beleolvas a könyvbe, hiszen irodalomtanár. Ott aztán coelhói mélységű bölcselkedések jönnek vele szembe, melyeket írója mezítláb sétálva gondolt a homokos tengerparton, háttérben a lenyugvó nappal, közben sirályok kiabálnak kedvesen. Tanárunk meghatottan törülgeti vastag szemüvegét, hiszen a saját, rejtett, soha ki nem mondott gondolatait hallja vissza. Sőt: ! De miért akart az a lány leugrani a hídról, ezeket a fantasztikus gondolatokat olvasva?! Nos, a svájci közoktatást sem Hoffmann Rózsa találta ki, hiszen a tanár úr se szó, se beszéd otthagyhatja az órát, a diákokat és Marcus Aureliust, és felpattan az éppen induló (???) éjféli gyorsra, aminek végcélja Lisszabon (mivel a könyv írója egy ismeretlen portugál orvos-költő-filozófus/itt köszön vissza Marcus Aurelius/, akinek nevét azért ismerte a berni antikvárius, és volt benne vonatjegy is). Hogy a lány miért akart leugrani a hídról, az kiderül majd a film végén, hogy miért éppen Bernben, az viszont nem.

A történetet nagyjából elviszi a hátán Lisszabon varázsa, valamint néhány remek színész (Jeremy Irons, Martina Gedeck, Bruno Ganz vagy Charlotte Rampling), akik képtelenek rosszul játszani, még úgy is, hogy nem kapnak értékelhető segítséget rendezőjüktől, mások viszont kifejezetten értetlenül álltak ebben a nagy alkotói szabadságban. Pascal Mercier könyve, amiből a film készült, tulajdonképpen érdekes dolgokat feszeget, az más kérdés, hogy ezekkel aztán nem nagyon tud mit kezdeni. A szabadság-szerelem kettőssége, sőt, szerelmi háromszögessége, ráadásul antifasiszta illegalitásban igazi jó táptalaj egy jó kis romantikus történetre, mondhatni toposz, azonban Mercier (így August és a filmje is) kihagyja a drámai végkifejlet katarzisát, helyette felszínes, naplementés bölcselkedéssel, és ellebegtetett, banális kisszerűséggel zárul. Az unalmas (unatkozó) gimnáziumi tanár kerettörténete, ahogyan hatvanévesen szembesül saját elcseszett, szintén kisszerű életével, pedig már-már szinte nevetségesen hétköznapi. A jelenetek lötyögnek, a szereplők benne olykor tétován állnak és néznek hosszan (hogy mit is csináljanak most). A pohárban néha vörösbor van, néha víz, odakint egyszer esik, máskor süt a nap, ugyanabban a jelenetben azért ezek cikis dolgok… Asanisimasa: 4/10

Bár a film tavaszi mozibemutató volt, igazán mostanában lehet aktuális, amikor indul a síszezon és útra kelnek a hótaposós túrák kedvelői is. A Halálhegy (stb.) valahol messze Oroszországban, az Uralon túli északi területeken játszódik, a lehető legcsikorgatóbb szibirják télben, tehát ezért vág témába. A műfaj thriller, a horror és a scifi felé kacsintgató, misztikusabb típusból – ennek emléke szintén “jól” jöhet, amikor már órák óta caplatsz a hóban, jeges szél süvít az arcodba és még legalább két óra a célként beterjesztett, fűtött hütte a gőzölgő forraltbor-hegyekkel (muhaha).

Elöljáróban annyit szögeznék le, már e filmmel kapcsolatban, hogy egyik gyengém az ilyen havas tájon játszódó, kevés szereplős, misztikumba hajló történet. Filmes álmaimban az egyik legfontosabb, soha meg nem valósuló projekt egy Nepálban játszódó sztori, melyben egy tudóscsoport mászik fel a Himalája felsőbb régióiba, hogy megvizsgáljon egy melegedéses anomáliát, ám az expedíció egy furcsa fordulattal egyszerre derít fényt a misztikus jeti legendájára és a földön megjelenő földön kívüli életre. (Csernai Zoltán: Titok a világ tetején című regénye alapján.) Egy másik hasonló alapélményem Piers Paul Readnek Életben maradtak című dokumentumregénye volt, mely az Andok hegyei között lezuhant argentin rögbicsapat viszontagságait mesélte el. Aztán a Nobile-expedíció, Sztrogoff Mihály, és hasonlók mind gyermekkorom kedvenc olvasmányai voltak. Chaplin Aranyláz. Szóval, szeretem nézni, ahogy mások fáznak, így érdeklődéssel fordultam e film felé is…

A Djatlov-rejtély egy “valóban megtörtént” legendás eset, a hazai legnagyobb konteó-szakértő Tiboru alaposan fel is dolgozta blogjában. A korrekt profiként számon tartott Renny Harlin is ebből a történetből indult el, a végeredménynek azonban egészen biztosan nincs köze a valósághoz. Mivel Harlin hollywoodi vérprofi, azt azért lehetett sejteni, hogy a kamunál nem sokkal fogunk beljebb jutni ez alkalommal, és az első kockák alapján azt is érezhetjük, hogy a szándékoltan spontán, áldokumentumfilmes stílus itt nem kócos filmegyetemisták első pénzkereseti akciója, hanem kiszámított üzleti terv része, aminek a következő a receptje: Végy egy közepesen ismert, misztikus legendát, amely valamilyen távoli, egzotikus helyen játszódik, vegyítsd össze azt a tinihorror és az áldokumentumfilm jellegzetes kliséivel, tedd be mélyhűtőbe, majd rázd jól össze.

Rendben van, a misztikus cuccal bármikor, bármeddig el lehet szaladni, hiszen a Lost is elég sokáig meg tudta etetni magát a nézőkkel (engem is rabul ejtett egy jó időre), de azzal a sablonnak viszont már nagyon tele a síbakancsom, hogy egy tucat nagggyon lazzza, nagyon felelőtlen, nagyon nagyképű amerikai egyetemista kiruccan az erdőbe, elmegy vitorlázni/raftingolni/barlangászni/búvárkodni/hegyet mászni, vagy mint itt, tényfeltáró dokumentumfilmet forgatni, úgy, hogy halvány fogalmuk sincs a helyi sajátosságokról, nincsenek felkészülve sem lelkileg, sem intellektuálisan, sem fizikailag, aztán persze, hogy. Az áldokumentum-formátum szintén uncsi már (lásd bajai videó, te édesjóistenem). A film ennek ellenére rendesen össze van rakva, hiába, a profi rutinja bár unalmas, viszont legalább működik. Jönnek a kellő időben az előre már várt, amúgy cseppet sem meglepő fordulatok sorba, az egyéni bájt az autentikus orosz közeg szállítja. Hullanak a szereplők, míg a végén csak ketten maradnak ( 😀 ), azonban a vasajtó felnyitásával (Lost!) tényleg érdekessé válik a film – itt jön be ugyanis teljes erővel a címbeli rejtélyes esemény/a valóság bűzös lehelete. A reális megoldástól, vagy annak sugallatától viszont megretten Harlin, és visszacsapja az egészet a B-kategóriás misztikus thrillerek kliséjébe… Ezzel együtt (nekem) nem volt rossz ez a kis film. Ja, a jeti. Na, az itt is kérdéses marad… Asanisimasa: 5/10

Shane Carruth már első filmjével, a 2004-es Találmánnyal is sikeresen megosztotta a független kísérleti filmek amúgy sem nagyszámú közönségét, talán nem véletlen, hogy kilenc évet kellett várni következő filmjéig. Azonban a várakozás hiábavaló volt, ugyanis a Feltörő színek című “alkotásban” olyan messzire hajította a sulykot, hogy már talán ő maga sem találná meg a susnyásban. Hogy a film által keltett zavart tovább fokozzam, meglepően pozitív a film kritikai visszhangja, nyilván akkor én vagyok a hülye, mert ez a film, bizony nézhetetlenül rossz. Vetítették nálunk is, a Titanicon, szerencsére akkor kihagytam.

Ismét Carruth -amúgy külsőleg szimpatikus faszi- csinál mindent, ő rendezte, írta, fényképezte, főszerepelte, vágta és zenélte végig a filmet, tehát abban ezek szerint kizárólag az lett, amit ő maga bele akart tenni. Ez esetben viszont a faszi komplett elmebeteg. A baj az, hogy annak a legkevésbé sem szórakoztató fajtájából. Nem vállalkoznék a cselekmény elemzésére, mert az számomra maga a megvalósult Dada. Káosz. Összefüggéstelen, logikátlan összevisszaság, ami leginkább riasztó hatást kelt, de egyáltalán nem vicces. Egy férfi agyrágóbogár-drogot terjeszt, kék virágok, egy nő, aki menekül, föld, rothadás, egy hangokat gyűjtő pali, aki civilben disznókat tenyészt. Elharapott félmondatok, közben folyamatosan csengő-bongó, olykor viszont gyomrot rengető zúgás zajzene. Hideg, taszító, idegen világ, amiben semmi vonzó nincsen. Ez mind azonban még nem lenne baj, hiszen a káosz valahol igen látványos, a zűrzavar fergetege pedig visz, repít, de legalábbis szórakoztat, A Dada vicces, mégha adott esetben borzasztó is. Ez, amit Carruth itt összehord, viszont tényleg nem több nettó elmebetegségnél. Érdektelen, öncélú, unalmas egotrip. Mint média, kommunikációképtelen, ami még nagyobb baj. Ha nem szólít meg, akkor érdemi választ se várjon – örüljön annak, hogy mégis kapott legalább ennyit. Asanisimasa: 0/10

Denevérember, Pókember, Molyember, Hídember, Bunkerember, Aranyember, sőt, Vasember után itt van Az acélember, nevezett Szuperember, vagyis Superman. Tisztán látni, hiszen nem egy ördöglakat, hogy Christopher Nolan kvázi franchise-nak szánja ezt a történetet az ő Batman-szériája (Kezdődik, a Sötét lovag és a Felemelkedés) után: húzzuk le ugyanazt a bőrt a konkurenciáról is, tegyük ezt a kékharisnyás faszit is modern, sötét, kvázi reális környezetbe, hátha megkajálja a nép ezt is.

Sajnos azonban, Nolant ugyanaz a megalománia fertőzte meg, mint idősebb kollégáit, Bayt, Emmerichet, Cameront, Lucast. Egyszerűen nem érzi, mennyi az elég. A két órán jóval túlnyúlóan hosszú film tobzódik a látványban, de ez a történetmesélés rovására megy. A látvány pusztító, az alkotók tombolnak: először Superman fajának szülőbolygóját, a Kryptont rombolják szét, majd a történet folyományaiban a Földet is szépen legyalulják. De legalább Superman megmenti. Jellemző a filmben tomboló aránytalanságra, hogy miközben Superman hozza a tőle megszokott védőangyal kunsztokat, egy hídról a folyóba zuhanó iskolásbuszt emel ki a vízből, lángoló olajfúrótornyot tart meg addig, míg mindenki elhagyja azt, és Loist is mindig megmenti, amikor az zuhan lefelé valahonnan, harcoljon bár hozzá hasonló szupererővel rendelkező supermanokkal (akik rosszak, nem úgy, mint ő); közben olyan pusztítást mutat be a filmben Nolan (ne zavarjon senkit, hogy a filmet papíron Zack Snyder rendezte, nyugodtan írjunk mindent Nolan számlájára, ő a főnök), hogy láttán szegény bin Laden is főbe lőné magát a hiábavalóság felett érzett elkeseredésében, ha élne. Esztelen, agyatlan, gátlástalan pszichopata rombolás a film utolsó harmada. Látvány, tűzijáték, fél világ romokban, de minden értelem, funkció és bármilyen dramaturgiai indok nélkül. Csak mert megteheti.

Nem lenne ezzel az féktelenül látványos szemkápráztatással baj, ha egy működő, pergő, jól elmesélt cselekmény része lenne, de erről nincsen szó. Az acélember olyan, mintha rengeteg pénzből egy rettenetesen profi stáb, pontos és precíz jeleneteket forgatott volna egy alapos forgatókönyv alapján, de aztán ezeket a jeleneteket egy 10 éves hiperaktív és beszívott kisgyerek pakolta volna egymás után, ahogy kénye-kedve tartja, ráadásul jó néhányat véletlenül ki is felejtett volna a filmből… Ilyen logikátlanul szétbarmolt filmet régen láttam már.

Igencsak szemet szúr az is, hogy mennyi innen-onnan összelopkodott klisével próbálták az alkotók felütni ezt az amúgy igen bugyutácska kis Superman-történetet. Gyakorlatilag alig van eredeti ötlet, szinte mindenről eszünkbe juthat valami korábbi blockbuster: a Függetlenség napjától a District 9-ig hosszú a sor, de még a Támad a Mars is játszik, ami azért több, mint vicces. Az viszont kínos, hogy ezt Nolanék nem szánták viccesnek. Borzasztóan komolyan veszik magukat és ezt a kis tinglitangli mesét, ami sosem sül el jól – itt sem.

nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy kínzóan hiányzik a filmből az a súlyos jelenlét, amit a Batman-filmeknél Christian Bale, Heath Ledger vagy Tom Hardy szállított. Bár a hossza stáblista tele van ismert arcokkal, Russel Crowe nagyjából annyit játszik, mint Alec Guiness Obi van Kenobiként egy másik mesében. Súlya van, de közel sem annyi, hogy nyomjon is valamit a latban. Diane Lane és Kevin Costner mellékszerepei pedig szinte megalázóak. Lois (Amy Adams) szép nagy szemeket mereszt, hogyan kerülhetett ilyen hirtelen egyik szituációból az abból alig következő másikba, a címszereplő (Henry Cavill) pedig, hogyismondjam, úgy nézi ki, mint Superman. Kocka a hasa és nincs rajta bugyi – ennyit lehet róla elmondani, többet nem. Mindent összevetve, ijesztően nagyzoló, megalomán, ám kaotikus, széteső, logikátlan katyvasz ez, legfeljebb látványnak megfelelő. Remélem, óriásit bukik – bár lehet, hogy a Batman szele elviszi a hátán… Asanisimasa: 3/10

Mondták, hogy ne hülyéskedjek, ezt a filmet moziban kell megnézned, mert ez olyan. Már, ha nincs otthon házfalnyi vetítővásznad és ultraszuper HD projektorod… Hát, nincs. Elmentem tehát a multiplexbe, a legnagyobba ráadásul, vasárnap délután, és újra meg kellett állapítanom, hogy ez a fajta mozizás mindenre jó, csak éppen filmnézésre nem. Már legalább fél órája ment a film és még mindig jöttek a nézők, felpakolva vödörnyi kólákkal, kosárnyi kibaszott büdös szósszal leöntött rágcsákkal, rettegtem, nehogy még rám is öntsék az egészet. Mondom, már fél órája megy a film – ami ráadásul a bevezető részekben csendes. Kifejezetten csendes. De nem tudok önfeledten belelebegni a világűr fagyos, végtelen ürességébe, mert előttem, mögöttem és mellettem két oldalról csámcsognak, rágnak, harsogva falnak, szürcsölve vedelnek és nyelnek. Közben beleikben fortyog, bugyborékol a különféle mesterséges anyagokból összezabált trutymó. Ezt is hallom. A vásznon eközben a filmtörténelem eddigi legszebb világűr-illúziója pereg, de én nem tudok odafigyelni, mert ezek esznek. Most komolyan, pereljem be a moziüzemeltetőt, mert ezzel a vetítéshez kötött nyilvános közétkeztetéssel meghiúsítja, de legalábbis számottevően csökkenti azt az élményt, amire a kétezervalahány forintos jegy megváltásával kvázi szerződést kötöttünk? Költői kérdés volt.

Szóval, már félórája megy a film, a Gravitáció, mire felnyalta a nép az utolsó morzsa E4234234 márkájú chipset a tányérkáiból, és oda tudok  figyelni végre. Az elkövetkezendőkben aztán komolyan szurkoltam annak, hogy legalább néhányan visszaöklendezzék az imént felfalt műkaját, ugyanis ez a film abban (is) biztosan filmtörténeti pillanat, hogy megtekintése egyben extrém sportteljesítmény is. A világűr súlytalanságának döbbenetes térnélküliségét, a nehézkedés teljes hiányából fakadó lebegő érzést, amikor még körülötted sincs semmi fix pont, a kapaszkodó is ugyanúgy lebeg, mint te magad; ezt az anyaméh-szituációt még soha senki nem fényképezte ilyen bravúros látványossággal, mint ez alkalommal Emmanuel Lubezki és Michael Seresin. A szó szoros értelmében lélegzetelállító képek, természetükből adódóan alkalmasak érzékeink összeborogatására is, ami akár járhat egyes embereknél a gyomortartalom hirtelen ürítésével is – nem tudom, hogy volt ilyen baleset, de, Isten az atyám, komolyan drukkoltam neki, hogy legyen.

Ezért a látványosságért, még akkor is, ha full CGI, komolyan érdemes megnézni ezt a filmet, még akkor is, ha másért nem igazán – és itt már nem a multiplex mozizás veszélyeire gondolok. Alfonso Cuarón e filmje sem több egy míves giccsnél. A cselekmény gyakorlatilag nulla. (Spoiler) Néhány űrhajós szerelgeti űrállomását, kívülről, lebegve az űrben, amikor egy puskagolyó sebességével érkező űrtörmelékfelhő száguld keresztül rajtuk. Ketten maradnak. Az űrállomás megsemmisül, de távolabb ott az orosz egység. Odamennek, kisebb nehézségek árán, mert a Szojuzra már csak egyikük érkezik meg. De az orosz technika csak arra jó, hogy elérje a még távolabb keringő kínai állomást. Cuarón e filmben nyilván az űr magányosságáról kívánt beszélni, amivel tulajdonképpen nem is volt gond, míg volt két szereplője, akik egymás közötti -mérsékelten vicces- dialógusukban elmagyarázták, amit el kellett magyarázni ehhez, de a film nagy részében már csak a kicsit bénácska Ryan maradt egyedüli túlélőnek, aki kénytelen a továbbiakban magában beszélni. Sandra Bullock lehet, hogy fog kapni ezért valami komoly díjat is. De ez a “hangosan mondom magamnak, hogy mit érzek, mit gondolok, és mit kellene tennem” olyan mértékben hiteltelen, művi és erőszakolt narratíva, hogy jobban fáj, mint a pofánkon átszáguldó űrszemét. Bullock tényleg komoly teljesítményt nyújt közben, ahogyan megoldja ezt a lehetetlen helyzetet: a kicsi, buta, mérsékelten tehetséges nő (akkor hogyan jutott fel oda???) legyőzi a hideg, halott, rettenetes világűrt. Éljen az élet, mondhatnám semjénzsoltisan, s ezt egy picit alá is támasztja a többször láttatott anyaméhben elfoglalt magzati póz is, amit a súlytalanságban is automatikusan felvesz az ember, ha elernyednek izmai. De a végkifejletig gyakorlatilag tényleg nem történik más, mint Ryan eljut A-ból B-be, majd onnan C-be, és onnan haza. Alig akció, szinte semmi konfliktus, csak a látvány történik, amin viszont álmélkodhatunk.

A film elején -még nem ültek előttem- gondosan elmagyarázzák. hogy a világűrben mászkálás életveszélyes üzem, hideg van, vagy éppen nagyon meleg, nincs levegő, nincs gravitáció, nincs semmi. Ennek ellenére, a film tele van bosszantó fizikai képtelenségekkel. Én nem vagyok egy fizikai zseni, de az azért nem úgy van, hogy közegellenállás nélküli, antigravitációs térben egy robbanás által széthullott szerkezet darabjai minden irányban, azonos sebességgel terjednek szét? Olyan az én tudásom szerint nincsen, hogy egyes darabok előzgetik egymást! (Javítson ki valaki, ha hülyeséget beszélek…) A világűrben nem terjed a hang, mégis halljuk, amikor darabjaira törik, mondjuk, egy napelem. Ilyenek. Szól a zene az elvileg süket csöndben – ez még nem lenne baj, ha megmaradunk annál a idióta kis countryzenénél, amit a George Clooney által alakított, szőrös tökű parancsnok hallgat mindig, de a világűrben miért szól ez a puttyogásos, kattogásos, borongós harmóniákban terjedő ambient? Meg egyáltalán, miért kell mindig ennyire túlcukrozni mindent? Olyan jó kis durva, apokaliptikus mozi lehetett volna ez, egy űr-Torinói ló, de nem lett. Asanisimasa: 5/10

Csalódni fog, aki zaftos jeleneteket vár a Lovelace című filmtől, és jobban teszi, ha az adekvát források valamelyikéből megszerzi Linda Lovelace életművének legismertebb részét, a Mély torok című pornóklasszikust. Persze, nyilván már megtette, de legalábbis utánajárt már a témának, hiszen amúgy mi mást mondana neki Linda Lovelace neve… Ez a film tehát nem pornó, hanem Lovelace egyik önéletrajzi könyvének kvázi filmváltozata, s mint ilyen, a művésznővel történt eseményeket saját olvasatban osztja meg a nézővel. Meg kell említeni azonban, hogy a történetnek létezik másik olvasata is, ami nem teljesen egyezik az előzővel – az igazságot, mint mindig, azonban csak a résztvevő felek ismerik teljes egészében, és mint mindig, valahol a félúton van.

Lovevalce sztorija amúgy az eléggé közismert megesett lány története, akit kezdetben nyájas, később vadállattá váló férfiak kényszerítenek “csúnya, gusztustalan” dolgokra, droggal, zsarolással, erőszakkal. Ez esetben azonban rendelkezésre állnak mozgóképes bizonyítékok is, melyek alapján Lovelace vagy óriási színésznő, vagy hazudik bizonyos dolgokban. Ez utóbbi felé mutat az is, hogy e filmben mindössze egyetlen pornófilmről van szó, a filmográfia azonban mást mutat. Résztvevő, érintett személytől azonban nem várható objektív tájékoztatás, mint azt tudjuk jól.

A film (Jeffrey Friedman-Rob Epstein páros munkája) elsősorban Lovelace és Chuck Traynor, az első férj, aki bevezette őt a pornóba, valamint Lovelace és családjának kapcsolatára koncentrál. Ebből a kezdetben idillikus, később egyre pokolibb házasságból mutat többet, a droggal hajtott, erőszakos felkapaszkodás az egyszerű sztriptízbártól a pornófilmgyártásig tartó közhelyes karriertörténetében, míg az ennél jóval bonyolultabb családi szál kissé elnagyolt lett. Gátlástalan maffiózókból, megesett, rebbenő tekintetű lánykákból és egyre többet drogozó, alapvetően közepes tehetségű suttyókból rengeteget láthattunk már, az viszont -számomra legalábbis- sokkal érdekesebb lett volna, ha többet tudhatunk meg egy tipikus, alsó-középosztálybeli, konzervatív család reakciójáról, amikor megtudja, hogy egy szem lányuk premier plánban mutatja be az ún. “mély torok”-technikát a mozivásznon. Az anya és az apa figurájának elnagyoltságából csak következtethetünk minderre, szembesülni viszont alig tudunk – holott, a valódi dráma ez, de legalábbis ez is az.

A Lovelace-film amúgy nem igazán moziba való, inkább tévéfilm. Elsősorban secondplánokra és közelikre épít látványvilágában, az időben előre-hátra ugráló elbeszélésmód is inkább tévéfilmekre jellemző. A kora hetvenes évek hangulata viszont remekül megteremtődik. Amanda Seyfried igen remek a címszerepben, bár az ominózus “technika” éles bemutatását, értelemszerűen, megúszta. Mindazonáltal, mégis ez a jelenet viszi el ezt a filmet is a hátán, bár itt elsősorban a filmstáb reakcióiban jelenik meg, a film legviccesebb pillanatát okozva. Igen jó Peter Sarsgaard is a suttyó Chuck szerepében, bár ő csak egy karakter, talán a valóságban sem volt egy összetett személyiség. Sharon Stone és Robert Patrick az okai a a fanyalgásnak, paradox módon, éppen azzal, hogy baromi erős alakítások reményét villantják Lovelace szüleinek szerepében. Tényleg arra lettem volna leginkább kíváncsi, hogy kik is ők, mit éreznek? Így a film azonban kicsit sablonos, kicsit középszerű. Közhelyes. Asanisimasa: 5/10