asanisimasa

Az nyilván egészen biztos, hogy kamaszkorom bármelyik nyara szebb, mint ami utánuk következik, és ez úgy hiszem, érvényes mindegyikőnkre. Még akkor is, ha véletlenül az idei/tavalyi nyarunk nem volt azért olyan tré… Ez az életkor az egyik legproblematikusabb az ember életében, óriási amplitúdóval játszik bennük az érzelem, az értelem. Ekkor nyílik ki igazán számunkra a világ, lüktet a porzó s bibe, szétfeszít az energia – vagy legalábbis, szeretünk erre a négy-öt-hat évre így gondolni, és ekkora már talán röhögni tudunk azon is, hogy mekkora balfaszok tudtunk lenni olykor… Nem véletlenül készülnek évről-évre filmek tucatjai, melyek alkotói ebbe az életkorra nyúlnak vissza, s melyek közül minden korosztálynak megvannak a megfellebbezhetetlen kedvencei; melyek hangvételükben, zenéiben és divatjaiban, jellegzetességeiben éppen beletalálnak az adott korosztály közérzetébe. A felvetett témák jórészt ugyanazok: az első szex, az első ez+az, valamint a generációk kibékíthetetlen ellentéte, ami azért az adott film végkifejletére mindig kibékül valahogyan. Nagyjából ugyanezeken a vizeken evez az idei Sundance fesztiválon sikerrel bemutatkozó A nyár királyai című mozi is, az eddig inkább tévésorozatokkal nyomuló Jordan Vogt-Roberts filmje.

Ha Sundance, akkor vágjuk, hogy valami furcsa, kócos, fésületlen, független cucc ez a film, ami részben igaz is. Furcsa, mert manapság nem igazán divat, hogy egy filmes gondoljon arra is, hogy a választott “nyelve”, a film elsősorban képekből, képek összefűzéséből keletkező szekvenciákból áll. Mindenki beszél, történeteket mesél gőzerővel, de sokszor elfelejti, hogy néhány jól kiválasztott, egymás mellé helyezett kép ezerszer többet mond el, mint alkalmasint egy százoldalas, ötven írón átpasszírozott, kidekázott szövegkönyv. Vogt-Roberts természetesen nem veti el történetmesélés ezt az elbeszélő módját sem, e tekintetben viszont egy teljesen hagyományos, mainstream sztorit kapunk. Egy 15-16 éves srác (aki természetesen messze nem a suli menője) nem jön ki apjával, akivel édesanyja halála óta egyedül él. Ott ekézik egymást, ahol tudják. Egy nap aztán a srác besokall és világgá megy, pontosabban beköltözik az erdőbe gyerekkori haverjával, valamint egy hozzájuk csapódó igen fura sráccal és ott kunyhót/bunkert építve romantikus terveket szövögetnek az általuk megalapítandó “szabad férfitársadalomról”. Ekkor még nem gondolnak arra, hogy a nőket nem lehet kihagyni a játékból… és így tovább. Vogt-Roberts igen ügyesen nyúl hozzá ehhez a témához, részben a közhelyes sztorit rögtön különlegessé hangoló, igen szellemes, pergő párbeszédek néha igen bizarr, pimasz, illetve cinikus fordulataival, részben pedig az ötletesen kitalált képi világgal, remek természetközeli makrófelvételekkel is operáló, vizuális asszociációkkal, melyek szinte mágnesként vonják be a nézőt a főszereplő Joe (Nick Robinson) sajátos világába. Rajta keresztül látjuk az annyiszor megrajzolt amerikai kertvárosi miliő tipikus figuráit, és a tizenöt éves “férfilét” összes “elviselhetetlen nyomorúságát”. Jó kis film, érdemes megnézni. Asanisimasa: 7/10

Közepes botrányt okozott Európa-szerte, így nálunk, a Titanicon is, az 1983-as születésű szerb Maja Miloš bemutatkozó Klip című filmjével, pedig nyilvánvaló szándéka volt, hogy most ő akkor alaposan kiborítja a bilit/megmondja a tutit/beleszarik a ventilátorba. A viszonylagos (mert azért nyert itt, ott díjakat) kudarc oka éppen az, amit ő annyira el akart mondani: a kiégett, kiélt, leszállított ingerküszöbű és értékrendszerű köz-közöny. Egész egyszerűen, ma már olyan világot élünk, hogy egy normál művészfilmes (tehát, tételezzük fel, hogy értő) közönségben nem okoz túlzott felzúdulást egy méretes hímvessző szopásának premier plánban való nyílt, kendőzetlen megjelenítése, nem háborít már fel senkit gyökeresen a tizenévesek vad és önpusztító, érzelmeket azonban mélyre elásó szerelmiszexuális élete és szórakozási szokásai, legfeljebb csak sajnálkozni tudunk rajtuk és örülünk, hogy mi még nem voltunk ilyenek (pedig dehogynem). Legtöbbünket egész egyszerűen nem érdekel a valóság, mint olyan, mint filmtéma, pontosan úgy, ahogyan  e film szereplőit sem érdekli semmi az égadta világon.

Nem érdekli őket semmi, kivéve az a minden szempontból mű highlife, amit a zenetévék bombasztikus videoklipjeiből, amit az interneten bárhol fellelhető pornófilmekből elleshetnek. Számukra ez jelenti az élet kizárólagos szépségét, a buli, a szex, a pia és a drogok. Nem érdekli őket a valóság, hogy ők nem multimilliomos rapsztárok, akik egész életüket medenceparton töltik pezsgőzéssel és kokainhegyek között, miközben körülöttük bikinis bombázók rázzák a seggüket hatalmas amplitúdóval és frekvenciával; hanem, például ruppótlan, dél-belgrádi lakótelepi suttyók, akik anyjuktól kunyerálnak dellát, mert szégyellik, ha más fizet nekik, akik otthon rendszeresen a húgaikkal küzdenek a tévé birtoklásáért, akiknek történetesen rákbeteg apjuk otthon haldoklik. A betépett álom és a kiábrándító valóság közötti dinamika aztán kurva gyorsan megeszi az ember lelkét, főleg, ha az egy 16 éves, valójában gyengédségre, romantikus szerelemre vágyó lány.

Szóval, Majácska nem aratott akkora vihart, mint szerette volna, azonban közel sincs arról szó, hogy tehetségtelen lenne. A film (sokban köszönhetően a főszereplő Isidora Simijonović drámai mélységeket és hardcore pornót is bevállaló és teljesítő merészségének) igen érzékletesen ábrázolja azt a titokzatos, vad és felelőtlen világot, amit baromira nem akarsz megismerni, ha történetesen húgodról, lányodról lenne szó benne, bármennyire szétfúrja oldaladat az aggódó kíváncsiság. A film dokumentarista hűséggel, naturalisztikusan mutatja meg ezt – persze, szó sincs arról, hogy filmen ez újdonság lenne, gondoljunk például a Larry Clark, vagy mondjuk, Mundruczó Kornél első filmjeire. Igen ügyes, bár nincs teljesen kifejtve az okostelefon, mint cselekményszervező, és -rögzítő eszköz állandó szerepeltetése. Kortünet és kötelező kellék, de a film végére váratlanul elfelejtődik, pont úgy, amilyen váratlanul, szinte derült égből becsap a happy end. A sokkolónak szánt képek már nem hatnak annyira, mert már látta azokat mindenki valahol máshol, más alkalommal, mögötte viszont nincs semmi, pontosabban, csak a semmi van, az pedig nem érdekes. Megdöbbentő látni ezt a sivárságot, de akkor sem érdekes. Még akkor sem, ha a jövő az övék… Leszarom, Ők is leszarnak. Le van szarva minden. Asanisimasa: 5/10

Ez az a film, amit tavaly olyan sokáig, illetve, olyan sok macerával forgatott Budapesten Brad Pitt. A moszkvai pusztulatnak álcázott kőbányai sörgyár és a többi magyar helyszín aztán kimaradt (csak a legvégén látszódik néhány villanásnyi snitt) a Z világháború című moziból, de nem ezért rossz a film. A hiba elsősorban abban van, hogy az alapanyagul szolgáló Max Brooks-könyv amolyan dokumentum-, illetve riportregény stílusban írja le egy egész világra kiterjedő, elképzelt, apokaliptikus zombijárványt, bemutatja annak társadalmi és politika következményeit, tehát egyfajta negatív utópiaként komoly áthallásokkal bír a reáliára is, ám e film alkotói viszont éppen ezt nem merték bevállalni. A ludas minden bizonnyal Damon Lindelof, aki jelenleg Hollywood legmaszatolósabb forgatókönyvírója címét birtokolja vajként a füle mögött, ő az, akit szidhatunk a Lost elcseszett végéért, a Prometheusért és egyebekért. Ezt is biztosan ő baltázta el. Egész egyszerűen kiirtott mindent a sztoriból, ami érdekes, ami egyedi volt Brooksnak köszönhetően, és telepakolta valami iszonyú sablonos vírusos-lövöldözős zombihenteléssel, értelmetlen és tökéletesen logikátlan fordulatokkal, valamint egy jó adag szintén megmagyarázhatatlan melankóliával.

A Pitt által igen igyekvően alakított ENSZ-ügynök útját követjük a filmben, ahogy körbe repkedi a világot repülőstoppal (komolyan!), hogy rájöjjön, mi ezeknek a zombiknak az ellenszere, akik addigra az egész világot ellepték. Valahogyan azonban akárhová érkezik, ott mindig van egy relatíve egészséges kolónia, egy menetrendszerű Belorussian Airlines-gép vagy egy eldugott wales-i laboratórium, ahol véletlenül éppen, satöbbi, satöbbi. Pitt családja közben egy óceán közepén horgonyzó anyahajón vacog, és például akkor hívják fel műholdas telón az aput, amikor épp csendben lopózva készül elslisszolni egy trupp villámgyors zombi elől. Eh. A jobb sorsra érdemes és eddig ennél sokkal jobb filmeket készítő Marc Foster (pl. itt, itt, vagy itt) képtelen volt Lindelofék katyvaszából épkézláb filmet faragni. Jobb is lett volna, ha a budapesti szcénákkal együtt az egészet kivágja a francba, mert ez így édeskevés. Asanisimasa: 3/10

Szólhatna valaki Hollywoodban, hogy a Kovács tipikusan magyar családnév, nem pedig szerb/horvát, ahogyan immár sorozatosan használják. Dr. Kovacot még elnéztük a Vészhelyzetben, ez az Emil Kovac azonban már elég nehezen megy le a torkomon. Ahogy nézem, másoknak vannak gondjai ezzel a végül is Gyilkos szezonra magyarított (szerintem pedig jobb lenne, mondjuk: Vadászidény) Killing Season című akció-thrillerrel, pedig a film annyira nem rossz, mint amilyet várnak tőle esetlegesen a nézők. Tényleg nem sok mindent láttunk mostanában Robert De Nirótól, sem John  Travoltától, amitől önfeledten tapsikolhatnánk, de ebből prekoncepciókat gyártani azért több mint ostobaság, tekintve az említettek korábbi, nem éppen jelentéktelen filmográfiáját. Igaz az is, hogy a rendező személye sem olyan, akitől fontos dolgot lehetne várni, hiszen Mark Steven Johnsont eddig olyan filmekről ismerhetjük, mint például a Szellemlovas… Azonban a tiszta lap esélye mindenkinek jár, még Uwe Bollnak is, hát még.

Szóval, messze nem rossz film ez. De Nirót régen láttuk már ennyire önmaga manírjai nélkül játszani, betegsége után, ráadásul egy igen kemény fizikai teljesítményt kívánó szerepben, az igen viccesre maszkírozott Travolta pedig istenien töri az angolt valamilyen akcentusban, amit Amerikában, szerbül egy szót sem értők hihetnek akár szerbnek is. A cselekmény elemeit ugyan láthattuk már korábbi, jeles filmekben külön-külön, de így együtt talán sohasem. Tulajdonképpen a két nagy bölény játssza végig ezt a kamara akció-thrillert, mely kicsit Szarvasvadász, kicsit Rambo, kicsit Veszett vad, kicsit ez, kicsit az. Vadász vadászik vadászra, avagy, “ha lőni akarsz, lőj – ne pofázz“. Persze, hogy pofázik, amitől viszont a figyelmes és toleráns néző rögtön zavarba is jön. A vietnami veterán kliséje mára már végérvényesen iraki, afganisztáni, vagy mint itt, boszniai veteránná változott, “hála” USA külpolitikai jellegű izgágaságának, De Niro karaktere, egy kommandós ezredes, ott volt és meghúzta a ravaszt is – ennek következményeit dolgozza fel a film. Jó néhány évvel később ugyanis meglátogatja valaki (Kovac, vagyis Travolta), aki annak az embernek a testvére, aki az ezredes puskája előtt térdelt. Kovác azonban egy véletlen (kissé erőltetetten összehozott) találkozás után hosszas csivitelésbe kezd bátyja hajdani gyilkosával, a hős, ám már eléggé rozoga nyugdíjas amerikai katonával, valahol az Appalache-hegység mélyén, egy vadregényes erdőben fekvő vadászkunyhóban, egy üveg Jägermeister elfogyasztása közepette. Ennek következtében sokáig azt hihetjük, hogy egy hosszúra nyúlt szeszesital-reklámot nézünk, két híres színész szereplésével, de aztán visszazökkenünk a kerékvágásba, amikor viszont azt nem értjük, hogy mi ez az éktelen smúzolás a nyilvánvalóan két halálos ellenség között. Vadászatról, szarvasokról beszélgetnek, fegyverekről, közben isznak, mint két normális vadász, és Johnny Casht hallgatnak (miért van minden isten háta mögötti amerikai vadászkunyhóban elsőosztályú analóg hificucc?). A ‘Don’t Take Your Guns to Town‘ című szám aztán észrevétlenül legfőbb cselekményszervező elemmé lép elő és a film további része ennek megfelelően a csehovi, “komámasszony, hol a stukker”-ként is ismert dramaturgia szerint zajlik le.

A néhol igen ötletesen véres mikor, ki kerekedik felül fordulatai előtt, illetve után azonban igen érdekes elmélkedést folytathatunk annak az igen régi erkölcsi dilemmának kapcsán, hogy van-e jogunk megölni egy nyilvánvaló gyilkost, ha erre lehetőségünk van, valamint, hogy létezik-e bármilyen erkölcsi jogalap a gyilkolásra? Feloldozható-e egy gyilkos bűne alól? Mi értelme van a háborúskodásnak? Nem kéne inkább inni egyet, ha már szinte minden kultúrában azt mondjuk ilyen alkalmakkor, hogy Egészségedre! Az életre! Isten-isten! Satöbbi. Tudom, világbéke, de akkor is… Mondjuk, a jägert utálom, de ezen ne múljon már semmi. Közhelyből banalitásba, majd onnan coelho-i vulgárbölcselkedésbe fordul a film, de legalább igen rövid és ennyi időre éppen eléggé izgalmas és szórakoztató. Asanisimasa: 6/10

Nem tudom, de annyira vicces, hogy Ágota Kristóf, a jobbára francia nyelven író, Svájcban letelepedett magyar származású, világhírű írónő neve mennyire egybehangzik egy angol nyelven író, angol származású, de szintén eléggé ismert és olykor szintén Svájcban lakó írónő nevével. Külföldön keverik is őket rendesen… Pedig Ágota Kristóf – ő a fiatalabb kettejük közül – nem használt álnevet, saját, szüleitől örökölt nevén írta műveit, melyeket nyilván nem érdemtelenül tart a közismerten finnyás francia irodalomkritika a XX. század egyik legfontosabb irodalmi életművének; s melyek sok fényévnyi távolban vannak a Guttenberg-galaxisban Agatha Christie earl grey tea-illatú, gyömbérkeksz ízű krimitörténeteitől. A nagy füzet Kristóf első franca nyelven megjelent (napló)regénye, egyben egyik legnagyobb sikere: eddig több mint 40 nyelvre fordították le. Világsiker, mondjuk ki nyugodtan, pedig témáját tekintve komorabb, megrázóbb művet elég nehezen találni a könyvespolcokon. Talán Kertész Imre Nobel-díjat érő Sorstalanságával lehetne párhuzamba állítani, hiszen A nagy füzet iker-testvérpárja igen hasonló lelki utat jár be, mint Köves Gyuri. Kristóf ikrei ugyan nem zsidók, így a deportálás életveszélye őket nem fenyegette, ahogyan azonban a háború, elsősorban a hátországra gyakorolt hatását megélték, ahogyan feldolgozták és ahogyan túlélték, az az olykor pimasz, máskor sértődött, ijedt vagy akár vakmerő gyermeki látásmód, az nagyon hasonló.

A nagy füzet, Szász János hosszas, nehéz munkával, nehéz körülmények között elkészült adaptációja is lehet világsiker, melynek oka, hogy az irodalmi alapanyag már kikövezte az ahhoz vezető utat, ismert mű a nyugati közönség körében is; és a filmváltozat is igen korrekt, minden szempontból vállalható munka (lényegesen jobb film, mint Koltai Sorstalansága – és ezzel be is fejezném a két film összehasonlítását). Szász filmje formai értelemben tökéletesen konvencionális mozi, tulajdonképpen betű-híven követi Kristóf szövegét. Igen jól sikerült helyszínválasztásnak, az illő, stílusos és kronologikus kelléktárnak (a nem T-34-es ruszki tank is ügyesen lett fényképezve, így nem tűnik fel, hogy sokkal modernebb típus játszik a filmben, mint amit a felszabadítók használtak…) és a szerencsés (bár a forgatáson dolgozó stábtagok részére igen nehezen elviselhető) időjárási körülményeknek köszönhetően hitelesen tűnik fel a vásznon a múlt század negyvenes éveinek vidéki, nyugati határszél-menti Magyarországa. A nyilván megélt események foltszerű, mozaikjellegű narratív struktúrája által kijelölt cselekmény még a második világháború ismert kimenetelét illetően, a háborús drámák kliséit is figyelembe véve, használva és olykor ki is használva olykor mélyen megdöbbentő, helyenként pedig kifejezetten tabudöntő fordulatokon át, szép drámai ívet húzva halad a katartikus végkifejletig, amilyet még nem láttunk filmvásznon. Új elem Szásznál, s egyben igen érzékletesen tolmácsolják Kristóf sajátos nyelvezetét, világlátását a fiúk füzetének lapjaira firkált rajzainak, növény- és rovarlenyomatainak animációi (Szöllősi Géza remek munkái). Szász lényegesen erősebben tartja kézben a gyeplőt, s nem veszik el annyira az amúgy igen hatásos, igen erős atmoszférát teremtő részletekben, mint például korábbi filmjében, az Ópiumban – A nagy füzet így sokkal kompaktabb, sokkal erősebb és sokkal hatásosabb alkotás, és nem csupán a kollektív tudattalanba sokkal mélyebbre merítő története, témája miatt.

A filmet színészi értelemben természetesen Molnár Piroska súlyos alakítása viszi el a hátán. Lenyűgöző az a művészi alázat, ahogyan a magyar színjátszás egyik nagyasszonya belebújik ennek az emberi lét legszélén fortyogó, undorító és gusztustalan, rosszindulatú banyának az alakjába, és ahogyan előbányássza belőle a végére a szeretet -még ha csak korlátozott mértékben- adni is tudó, a szeretetre azonban feltétlenül méltó nagymamit (akinek tanyájára a történet szerint az ikerpárt költözteti anyjuk, hogy ott vészeljék át a háborút). A premieren hangos legalább olyan hangos ováció köszöntötte az ikerpárt játszó, szintén ikerpár Gyémánt Lászlót és Andrást, mint Molnár Piroskát, akik kistotálokban, totálokban ügyesek voltak, a közelikben azonban néha nagyon elbizonytalanodtak, továbbá nem tudtak olyan mohón enni, ahogyan egy több napja éhező kiskamasz zabálna, s nem tudtak úgy rohanni, ahogyan az ember az életéért rohan. Ezek nem nagy hibák, de több próbával (tudom, több pénz), több foglalkozással lehetett volna javítani rajtuk. Szász színész-univerzumának szinte összes szereplője megjelenik a filmben, kisebb-nagyobb jelenésben. Bognár Gyöngyvér, civilben Szász felesége (utolsó filmbeli jeleneténél ezért picit felnevettem, tudom, bunkóság), itt az ikrek anyja, erős, de felelőtlen nő. Derzsi zsidó cipész, pici kis szerep, de nagyon szerettem. Elmondhatatlanul jó volt látni Andorai Pétert, aki ma már igen nehezen mozog betegsége miatt, itt mégis tett néhány hangulati szempontból jelentős lépést, azonban az arca, a szemei, a kisugárzása még mindig rendkívül kifejezőek. Bátor, merész, bevállalós alakítás Tóth Orsié, a nyúlszájú kis tolvajlány, illetve Kiss Diánáé, a plébános kéjvágyó szolgálójaként. Ulrich Thomsen Erich von Stroheimet idézi Renoir Nagy ábrándjából, e filmbéli karaktere is hasonló ahhoz pszichológiai értelemben. Ulrich Matthes, az ikrek apjaként, mintha Szász alteregója lenne, igen expresszív alakítást nyújt, főleg a fináléban. Kovács Lajos, a hajdani Woyceck, tenyeres-talpas nyilas, érdemtelenül, de megérdemelten tűnik el, pofonjainak hála, a süllyesztőben. A film, A nagy füzet viszont marad a moziban és remélhetőleg, szerez még elismeréseket a magyar filmnek szerte a világon. Asanisimasa: 8/10

(A DVD-kiadás képminősége határozottan jobbnak, filmszerűbbnek, egyben sötétebbnek tűnik, és mintha át is lett volna keverve (talán vágva is?) a film, aminek köszönhetően picit jobb lett az összkép is.)

Pompásan mutatja Ip Man legendájának nagyságát, hogy szinte évente készül életéről film. A nagymester a legutóbbi ezek közül. Kar Wai Wong alkotása részben szakít a korábbi tiszteletadások elsősorban a kung-fu különféle iskoláit jellemző küzdelmi stílusok részletes bemutatását, valamint a harcjeleneteket előtérbe helyező felfogásával és az ismert hongkongi rendező rá jellemző stílusában, valamiféle költői hangulatú látomásban mutatja be a híres kung-fu mester, Bruce Lee tanítójának életét.

Szó sincs azonban arról, hogy ne látnánk e filmben kung-fu jeleneteket, csak nem feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos kínai/hongkongi/tajvani kung-fu filmekben azokat megszoktuk (ha megszoktuk). Rögtön egy komoly összecsapással kezdjük a filmet, melyben a címszereplő Ip Man (vagy Yip Man, ahogy tetszik) egyedül, játszi könnyedséggel küzd meg egy csapat nyikhajjal, ahogyan ez szokott lenni az ekkora harcosokkal. Hófehér panamakalapja azonban közben le sem esik a fejéről, csak szórja a szélrózsa minden irányába a küzdelem közben sűrűn hulló monszuneső cseppjeit… Emlékszünk, Wong Kar Wainál mindig esik az eső, mindig félhomály van. A küzdelmet sem látjuk soha teljes egészében, öklöket látunk gyomorfalba csapódni, talpéleket térdet törni, suhanó gatyaszárak és ruhaujjak, reccsenő csontok és nyögések hallatszanak, miközben szakadatlanul ömlik az eső. (A monszunesőről tudni illik, hogy ami nálunk a “szakad, mintha dézsából öntenék” az monszunos területeken “éppen esik” – nos itt állandóan “éppen esik”, ami ráadásul Wong Kar Wainál művészi motívumként is funkcionál.) A kung-fu iránt, harcművészetként érdeklődők tehát nem igazán fognak mit kezdeni ezzel a filmmel, hiszen konkrét fogásokat nehezen leshetnek el róla, itt inkább a harc érzetének költői hangulatú, etűdszerű megfogalmazásáról beszélhetünk inkább. Ez azonban nagyon látványos.

Igen látványos az egész film, de ez a látvány inkább képzőművészeti igényű látványosság: fények, hangulatok, érzések megfogalmazásai. Európai ízléssel azt is mondhatnák, hogy giccsesen artisztikus kompozíciók Philippe Le Sourd képei. Valójában azonban tökéletesen passzolnak a rendező életművébe, így tulajdonképpen egy önálló művészi látásmód újabb produktumai, amit lehet szeretni, lehet utálni, ízlés dolga, de azt nehezen lehetne elvitatni, hogy egy szuverén művészi látásmód szerves alkotóelemei. Mindent beleng valami súlyos, homályos, ópiumfüstbe és párás ködbe burkolózó melankólia, melyből csak a korabeli fényképek reprodukcióivá összeálló élőképek ragadnak ki bennünket egzakt realitásukkal.

Kar Wai Wong sajátos logikával, meglehetősen öntörvényű időkezeléssel meséli el Ip Man életét, amit azért kicsit nehéz követni – bár a végére azért összeáll minden. Vannak mellékszálak, melyek ugyan fontosak, de annyira nem, mint amennyit foglalkozunk velük, míg más, fontosabbnak tűnő dolgok nincsenek túlmagyarázva – bár minden relatív, minden a Ip Manról szól, közvetve, közvetlenül. Az idő és a kronológiai sorrend is relatív, de azért a si-fu életének főbb fordulói azért említésre kerülnek (kivéve Ip ópium fogyasztásának elharapózását életének második felében, amit Wong mester meséjében szemérmesen elhallgat).

Gyönyörűek a színészek, különösen Ziyi Zhang (Kung Er – Ip szerelme és egyetlen legyőzője), de ami a fontos, hogy játékuk mentes minden, ázsiai színészekre korábban oly jellemző túlzástól. Tony Leung is kiválóan adja Ip Mant, egész egyszerűen, irigylésre méltó a kínai színészek fizikai felkészültsége – amellett, hogy rettentően jól néznek ki a filmvásznon is. Igen vicces a film dialóglistája is, mely ugyan 80%-ban nekünk kissé dadaista poénkodásnak ható, de amúgy nyilván igen bölcs kínai szólásokból áll. Szóval, szemet, szívet gyönyörködtető, de azért picit furcsa film A nagymester. Akik esetleg valami csihipuhit, repkedő démonokat és efféléket várnának, azoknak mondom: NEM wuxia! Asanisimasa: 7/10

Prikler Mátyás Köszönöm, jól! című dokumentum-hatású játékfilmje természetesen nem Magyarországról, nem a magyar társadalomról, nem magyar problémákról szól, és minden más értelmű híreszteléssel ellentétben szlovák film. 2013-ban nálunk nem készülhet olyan film, mely ne a reményt, a szépséget, harmóniát, a boldogságot és a jövőbe (és a többibe) vetett töretlen hitet ábrázolná, márpedig ez a film tele van keseredettséggel, gonddal, bajjal, reménytelenséggel és keserűséggel, ami a mi gyönyörűséges országunkban, ugye, elképzelhetetlen.

A film címében foglalt kijelentés is csak látszólag pozitív értelmű, ugyanazt jelenti, mint az afrikai hakuna matata: jól vagyok, ne aggódj, nem lesz semmi baj! Nyilvánvaló, hogy Fekete-Afrikában sem azért mondják, mert valóban nincs semmi baj, mindenki tudja, hogy hogy annyi baj van, hogy abból nem kell több: éhezés, törzsi háborúk, szörnyű betegségek, ivóvíz- és gyógyszerhiány, szegénység. Hakuna matata, majd jobb lesz minden, hiszen a remény hal meg utoljára. Hogy vagy? Köszönöm, jól. Lakonikusan ennyi, de mi faggatózunk: Na jó, kicsit bővebben nem tudnád? Hát, figyelj akkor. Nem vagyok jól, Kurvára nem vagyok jól…

és mondja 133 percen át, és mondja, mi van Szlovákiában (mert nálunk, természetesen minden a legnagyobb rendben van, szárnyalunk, mint a sólyom, építkezünk, mint Krőzus és legyőztünk mindent és mindenkit a világon). Szlovákiában válság van. Válságban a gazdaság, de válságban vannak az emberi kapcsolatok is, aminek több-kevesebb köze van a gazdasághoz is, a történelemhez is. Miroslav (Miroslav Krobot) hajdani politikus, ma vállalkozó, leépíteni kényszerül – ám a kényelmetlen lépésre felveszi saját pszichológus végzettségű, ám komoly alkoholproblémái miatt munkanélküli öccsét. Miroslav magánélete kétlaki: egyik otthonában rikácsoló, alkoholista felesége, valamint házasodni akaró nagylánya várja (inkább nem várja), míg másik otthonában fiatal menyecske két kisgyerekkel. Attilát (Mokos Attila) éppen Miroslav gyárából küldik el a gazdasági válságra hivatkozva, otthon pedig felesége készül lapátra tenni, kamasz gyerekei méla egyetértésével. Közben, Attila apját, feleségének halála után, a gyermekei – az öreg minden tiltakozása dacára- nyugdíjas otthonba küldik. A családi/társadalmi kör/kórkép Miroslav lányának lakodalmán zárul, ahová minden rokon meghívást kap.

A film Prikler hasonló című főiskolás vizsgafilmjének bővített változata. A 2010-es a Cannes-i filmfesztivál főiskolás vizsgafilmeket felvonultató Cinéfondation szekciójába is meghívott film Attila és apjának történetét meséli el, élesen megvilágítva azt a közismert problémát, hogy mi legyen az olyan családokban megözvegyült idősekkel, melyekben sem a kellő anyagi háttér, sem az idő, de a kellő érzelmi kapocs és maga az akarat sincs meg annak megoldására, kezelésére. A szereplők jobbára ugyanazok, s a téma is nagyjából változatlan hangsúlyokkal került bele az egészestés filmbe, melyet már néhány alkalommal láthatott a közönség Magyarországon a Titanic fesztiválon, illetve bővült ki az ehhez szorosan kötődő Attila válása, illetve a Miroslav-féle cselekményszálakkal.

A fiatal felvidéki rendező igen pontos metszetet vágott ki a szlovák (igen ismerős) társadalom “testéből”, reprezentálva van benne szinte az összes réteg, a nagyvállalkozótól az értelmiségen át a munkásokig, és a régi rendszer mára agg “katonáin” át a kérdéses jövő előtt álló kamaszokig, és a szlovákoktól a magyarokig. Kíméletlenül mutat rá a problematikus gócpontokra, mind pszichológiailag, mind szociológiailag pontosan rajzolja meg a szereplők motivációit (amiket aztán a szereplők elképesztően szuggesztív hitelességgel adnak elő). Ennyi tompa, megfáradt és megkeseredett, üres tekintetet talán még egyetlen filmben sem láthattunk eddig. A film fináléját jelentő hosszas, gagyi lakodalmas rockkal körített, mértéktelen ivászatba és erőltetett, izzadtságszagú őrjöngésbe fúló lakodalmi jelenetnél szomorúbbat nehéz elképzelni. Benne van minden, ami vár az ifjú párra (és felnagyítva a parabolát, az egész nemzetre) vár, benne van a jelen, a múlt és a jövő. Ezt el lehet hazudni, lehet helyette árvalányhajas népi romantikával hülyíteni, lehet harcos lózungokkal hergelni a népet, a valóság ez, amit Prikler kíméletlen éleslátással mutat a filmjében. Szlovákiában így mennek a dolgok, de ne legyenek kétségeink: Magyarországon minden rosszabb ennél – ahogyan ezt a filmben is kijelentik két konyak között. De jobb kizárólag csak akkor lehet, ha ezzel – például éppen ilyen filmek kapcsán – tisztában vagyunk, és pontosan érzékeljük a bajok forrását. Asanisimasa: 9/10

– Apu, apu! Messze van még Amerika? – Fogd be a szád, fiam és ússzál tovább! Esterházy mondta, gondolta, írta vagy idézte valahol ezt a nyolcvanas évek jellemző hangulatát pompásan megvilágító groteszk élethelyzetet, ami kapásól eszembe jutott a Barátunk, Superman című filmet nézve. A kor nagyjából ugyanez, földrajzilag, kulturálisan és politikailag azonban igen messze vagyunk Kádár vigyorgó barakkjától. A kilencvenes évek elején járunk, Irak kurdok által lakott, kietlen északi területein, ahol Szaddam Husszein középkori körülmények között tartja nyomorban a függetlenségre törekvő nemzetiséget. Zanát és Danát azonban nem érdekli a politika, sem a nemzetiségi kérdések, ők élik a helybéli gyerekek életét, fociznak, játszanak és olykor megpróbálnak stikában belenézni a mozi műsorába. Így találkoznak Superman alakjával is, akit szárnyaló gyermeki képzelettel valóságos alaknak felfogva, s benne saját megmentőjüket is látva, egy nap, egy Michael Jackson nevű szamár hátán, elindulnak Amerikába, megkeresni hősüket.

A kurd származású Karzan Kader – főleg skandináv támogatással elkészült – filmje az ő utazásukat meséli el, vélhetően saját, illetve ismerősökkel, rokonokkal megtörtént események alapján. Roadmovie ez, mely a kevéssé ismerős Kurdisztán nem éppen barátságos tájain vezet keresztül, igen plasztikusan, szinte dokumentumfilmszerűen bemutatva a helybeliek életstílusát, életkörülményeit, és magukat, a kurdokat (valamint az őket elnyomó arabokat). A hét és tizenhárom éves srác a hosszú és veszélyekkel teli úton válik felnőtté, és igazán jó testvérré.

Egekbe szökik a cukiság-faktor, ugyanis tényleg két elbűvölő kissrác bolondozása tölti meg a film nagy részét, bár a kisebbik éktelen fejhangon való állandó sipítozása kicsit idegesítheti az arra érzékenyeket, például engem is. Mintha a Sörgyári capriccio Pepinjét hallgatnám hét évesen. Jajj. Ettől eltekintve azonban, könnyen leveszi az embert a lábáról a két gazfickó. Kader, a rendező-mesélő sem csinál mást, egyenesen, tisztán és őszintén mesél, ahogyan azt a korábbi években, évtizedekben fesztivál-kedvenccé vált közel- és közép-keleti filmesektől megszokhattuk (és picit már meg is unhattunk). Egyszerű emberek, egyszerű problémáit látjuk, melyet bájos naivitással és együgyű jámborsággal próbálnak megoldani, többnyire sikerrel. Ott még béke van – sóhajthatnánk fel mi is ostobán, ha nem tudnánk, milyen szörnyűségek övezik e nép, népek közelmúltbéli, és jelenkori történelmét. Mindenesetre, az biztos, hogy élmény látni a hozzánk képest jó kétszáz év lemaradással élő emberek életének egyszerű szépségét – és pont. A képek szépek. A helybéliekből toborzott amatőr szereplők elbűvölő sutasággal birkóznak meg a filmezés és színészkedés “tudományával”, de ha valami hiteles jelenlét, akkor ez az, amit e filmben láthatunk. Bájos, helyenként vicces, helyenként megható kis film ez, amit viszont nem fog megnézni senki – pedig megérdemelné. A film is, de a nézők is. Asanisimasa: 7/10