asanisimasa

Úgy tűnik, odafent a gazdag és bezzeg északon sincs minden rendbe rakva történelmi múlt ügyben, hiszen mostanában az IKEA-szekrényekből rendre vaskeresztes, SS-halálfejes csontvázak borulnak kifele, Malmőtől Oslóig és vissza.  Annak idején bizony, mélyen érintve volt az összes skandináv nemzet ebben a córeszben, a dán király sárga csillagja, Wallenberg útlevelei és a többi, nevesített vagy névtelen hős és hőstett ellenére. Rendre derülnek ki eddig eltitkolt történetek vezető svéd vagy norvég üzletemberek, politikusok náci múltjáról, de legalábbis vétkes kollaborációról; mindeközben arrafelé is újragerjednek a náci indulatok. Hogy újra terítéken a téma, nyilván köszönhető annak, hogy az érintettek már koruknál fogva nincsenek olyan erőben, hogy hathatósan visszavágjanak, és az olyan ifjabb követők, mint a tömeggyilkos norvég Breivik megnyilvánulásai sem éppen a pozitív megítélést támogatják.

A fentiekkel némi kapcsolatban és átfedésben a svéd/skandináv krimi is eddig soha nem tapasztalt méretben és sikerrel nyomul, mind az irodalomban, mind a bestsellerek filmes adaptációiban. Ez a mostani Eltitkolt életek is ebbe a hullámba sorolandó, amit az imént próbáltam felvezetni. A film Camilla Läckberg 33 nyelvre lefordított, több millió példányban eladott bestsellerének filmváltozata. Tavaly készült filmsorozat is a Fjäallbacka-gyilkosságok történeteiből, melyből az Eltitkolt életek az első mozis feldolgozás. Läckberg, Stieg Larsson A tetovált lány regényéhez hasonlóan, a második világháború titkos és ki nem beszélt rejtélyeihez kapcsolja történetét, nála azonban nem található semmilyen mögöttes “üzenet”: ez egy tulajdonképpen teljesen hagyományos nyomozós történet, melynek főszereplője egy írónő (aki nyilvánvalóan a szerző alteregója – az Erika Falckot alakító Claudia Galli még külsejében is emlékezet Läckbergre).

A nyugodt, de biztonságos skandináv tempóban kibontakozó történet, néhány túlzáson kívül (a többszörös szaltóval amúgy is tragikus kimenetelű balesetet elszenvedő autóba azért a biztonság kedvéért még egy kamion is beletrafál, és effélék), váratlan fordulatokon keresztül halad a közel sem dicső, nácikkal kollaboráló napokra fényt derítő végkifejletig. Olyan a film, mint a Volvo. Biztonságos, tuti biztosan eljutsz vele A-ból B-be, még jól is néz ki, de valahogy mégsem gerjeszt benned szenvedélyeket. Ha nagyon odalépsz neki, akkor rögtön látod, hogy a menetszélben azért repked néhány elvarratlan szál (pl. a Ringholm-unoka). Hűvös és elegáns, de egyben unalmas is. Nincs benne tűz, nincs benne túl nagy fájdalom se (holott azért hullanak benne az emberek szép számmal), és a végkifejlet valójában mély drámája is elsikkad kissé. A könyv nyilván jobb. Asanisimasa: 5/10

Az idősebb nemzedék még nyilván jól emlékszik arra a viccre (ami természetesen nem volt vicc), hogy az illető csak leugrott a sarokra egy doboz gyufáért… és fél év múlva Ausztráliából küldött képeslapot. Bettie (a Bettie-mobil című film cím- és főszereplője) nem magyar, nem akart disszidálni (Bretagne-ből, saját étterme mellől ugyan hova is disszidálna…), e filmbéli története mégis kísértetiesen emlékeztet arra a lelki motivációra, amiben a fentebb jelzett átkos magyar történet is fogant. Egyszerűen bekövetkezett az életében az a pont, amikor egyszerre elege lett mindenből, gondolt egyet, otthagyott csapot-papot és elindult világgá.

Az apropót itt nem egy éppen nyugatra induló teherautó adta, hanem az, hogy Bettie-nek elfogyott az utolsó dugicigarettája és nagyon rá kellett gyújtania. Azonban vasárnap még a közismerten füstös franciáknál sem lehet akárhol cigarettát kapni, de Bettie előtt éppen így nyílik meg a szabadság felé vezető hosszú, kanyargós út.

Bettie erős hatvanas, jól szituált hölgy (adekvát választás Catherine Deneuve erre a szerepre, aki magabiztosan, bájosan és szexin húzza be ezt a ziccert is), aki hajdanán Miss Bretagne címét is viselte, azonban egész életét abban a házban élte le, ahol megszületett. Jó néhány évtized munka fáradtsága, rengeteg elfojtott vágy és érzelem, kitaposott kényszerpályák unalma robban szét abban a pillanatban, amikor dühösen elhajítja a gyűrött, üres cigarettásdobozt, beül autójába és elindul cigit venni valahol… Az úton aztán szembejön vele addigi életének összes fontos pillanata, melyre munkája miatt soha nem volt elég ideje, figyelme, és Bettie maga sem veszi észre kezdetben, de végre valahára elkezd élni.

Emmanuelle Bercot gunyorosan bölcs, néha szemtelenül szórakoztató, cseppet sem nyugdíjas-hangulatú filmje gyakorlatilag pontosan arról szól, amiről Záray Márta és Vámosi János énekelt anno, hogy “nemcsak a húszéveseké a világ”. A hangnem azonban kemény, rockos C-dúr, a ritmus pergő, a szöveg laza, lezser, okos és szókimondó. Kötelezővé tenném megtekintését 50 éves kor felett (bár alatta sem fog megártani), hiszen arról szól, hogy addig kell élni az életet, amíg tart, mert utána erre már nem lesz mód. Minek tehát görcsölni, megfelelősdit játszani, mondvacsinált korlátok közé szorítani magunkat, csapjunk a lovak közé és irány Dél! Deneuve, a francia film nagyasszonya döbbenetes formában van még mindig. Igazi, nagy színésznő, a kifejezés művészi értelmében. Semmi dívaság nincs benne, a saját természetes királynői tartásán kívül, amit viszont ugyanolyan elegánsan hord mezítláb, kócosan, mint nagyestélyiben. Remek kis film. Asanisimasa: 8/10

Az most már biztos, hogy Neill Blomkamp akar valamit közölni, van üzenete, mondanivalója. Az is biztos azonban, hogy ehhez sohasem találja meg a megfelelő formát, illetve a felvetett kérdésekre adható megoldások szintjén még mindig nem nőtte ki a lövöldözős videojátékok szintjét. Ahogy igen hangosan bemutatkozó filmje, a District 9 is naturalisztikusan megrajzolt, szociografikus környezetből és valódi társadalmi kórképből rugaszkodott el, ez az első film sikerének köszönhetően jóval nagyobb büdzséből és már Hollywoodban készült Elysium (című második filmje) is a vérrögvalóból indít, mégha az a vérrögvaló 2154ben van is.

Éppen a minap hallottam, hogy demográfusok azt jósolják, hogy 2050-re a Föld népessége valószínűleg 50 milliárdra nő, így az Elysium nyitójeleneteiben vázolt kép egyáltalán nem elképzelhetetlen. Los Angeles -a történet egyik helyszíne- egyetlen hatalmas favellává pusztult a túlnépesedés és az ezzel járó negatív gazdasági, egészségügyi és más hatások miatt. A felső tízezer még idejekorán kiköltözött a világűrbe, egy óriási luxus-űrállomásra -a film másik helyszíne, erre utal a cím is: elízium, vagyis az istenek kedvenceinek túlvilági helye a görög mitológiában), ahol élnek békében, jólétben és egészségben, miközben odalent, a Földön a zűrzavar, a kórság és a halál uralkodik. Abszolút érthető a dél-afrikai származású rendező motivációja, ahogyan rá kíván világítani az általa túl jól ismert társadalmi különbségek okozta problémákra. A legnépesebb dél-afrikai város fekete lakosság európai és amerikai szemmel elképzelhetetlen nyomornegyede, Jo’burg volt a helyszíne a District 9-nek, semmivel sem különb a mostani, Los Angeles-i gettó, a látóhatáron túl nyúló bódérengetegével. Direkt utalás a mai demográfiai helyzetre, hogy a nyelv immár (ismét) a spanyol. Dél-Afrikaiként azonban nyilván jól ismeri azt a jelenséget is, melyben a johannesburgi gazdag fehérek jól képzett fegyveres magánhadsereg által védett, magas falak közé zárt villáik kertjében, a medencék mellett múlatják életüket, miközben a falon túl egy szelet száraz kenyérért is ölnek. Az Eylsiumban pontosan ez a szégyenletes társadalmi modell jelenik meg (ami persze ugyanúgy működik Los Angeles-i, New York-i, de akár Svábhegy-Nyócker viszonylatban is, bár itt falak tán még nem álltak fel…). Ennek a problémagócnak felfestésével, és annak látványossá és közérthetővé tételével azonban el is fogy Blomkamp muníciója, ami ezután következik, az ugyanaz a buta lövöldözős, messianisztikus igazságosztás, mint ahogy első filmjében is láttuk. Jön egy hős, lentről, a pusztulatból, aki önmagát feláldozva igazságot tesz, közben azért jól le is lövöldözi a gonoszokat.

Persze, egy látványos popcorn-moziba ennyi is elég, a szájtáti néző a látványt várja, meg hogy a fejét letépje a Dolby Surround 15.0, az ilyen környezetben meglepő, és tán zavarba is ejtő problémafelvetés azonban ennél jóval többel kecsegtet. Senki nem várja Blomkamptól, hogy egymaga megoldja ezeket a problémákat egy mozifilmben, mert az nem is történet másként, mint ahogy megoldja: jön egy hős stb…, de azt talán igen, hogy amit jól lát, azt megpróbálja más dimenzióba, más nézőpontba helyezve megmutatni, benne a valódi drámát megtalálni vagy valódi társadalmi folyamatokat modellálni. Ehelyett viszont most is piffpuff a vége. Uncsi.

Az egy másik dolog, hogy valójában e második filmben már nem jutott eszébe semmi eredeti dolog. Ami saját, azt mind láttuk már a District 9-ben, ami pedig nem saját, azt láttuk a Mad Maxben, Mátrixban, Dredd bíróban, Robotzsaruban és ki tudja még miben. Matt Damonnak ez a szerep annyi energiájába sem került, mint leugrani a sarki közértbe egy pohár joghurtért, Jodie Foster pedig szemmel láthatóan olyan kényelmetlenül érezte magát, hogy szerintem forgatás közben íratta ki magát a filmből… A szelypítő, cérnahangon cincogó brutál-metál gyilkos-ügynök (Sharlto Copley) pedig egyszerűen nevetséges. A látvány oké, de ennyi. Asanisimasa: 5/10

Pont egy hete, hogy örvendezhettem annak, hogy Baltasar Kormákur, a világ legjobb izlandi filmese végre ismét hazatért Izlandra, ezúttal viszont nézzük azt is meg, vajon mit művelt viking barátunk odaát a bűnös Hollywoodban? Mit művelt, mit művelt? Hát dolgozott, pénzt keresett, mint például a mi Nimródunk, és sokan mások, máshonnan is teszik, ha kapnak rá lehetőséget. HA kapnak rá lehetőséget, ugyanis azt is baromi nehéz kiérdemelni…

Nos, a 2 kaliber című mozi hibátlan mestermunka, aki mást mond, az semennyit nem ért a film műfajához. Nem egy nagy film, nem borít életeket, nem változtatja meg a világot, de nem is erre szólt a felkérés – hanem egy korrekt, pikkpakk, összeszedett akció-vígjátékra, amit barátunk lazán, megfellebbezhetetlen szakmai biztonsággal abszolvált. Kreativitás nagyjából annyi van benne, mint egy szép ívű, tökéletes Thonet-szék elkészítésében: ne tessék legyinteni, hanem készíteni egy ilyen széket. Körülbelül annyira lesz nehéz, ha nem ismerjük a kellő fogásokat, mint például ezt a filmet levezényelni, se több, se kevesebb. Remek ritmusú, fordulatos cselekményszövés, látványos akciójelenetek, pergő és kissé Tarantino jellegzetes szófordulatait idéző, szellemes párbeszédek, néhány határozott vonással megrajzolt markáns karakterek – ennyi kell az ilyen filmekhez, s ez itt meg is van. Lehet menni a kasszához.

Igazándiból több köze Kormákurnak nincs ehhez a filmhez. A forgatókönyvet, a sztorit kapta, de azzal sincs különösebb baj. Szépen összeszedett, jól húzott, nem túlírt darab, mely pont annyit használ a műfaji klisékből, amennyi elengedhetetlen az önazonossághoz. Van itt beépülő/fedett DEA-, és katonai hírszerzőügynök, önállósodó CIA-tisztviselők, akik saját zsebre sápolják a mexikói drogkartelleket, illetve mexikói drogkartell, aki lazán felveszi a harcot a CIA-val, az US Navy-val és a DEA-val (Drug Enforcement Administration). A tét egy igen komoly méretű csomagtartónyi pénz, melynek birtoklásáért zajlik az akció, sok-sok hullával, de ennek ellenére, a feszültséget oldandó, szépszámú vígjátéki elemmel. A fényképezés szintén korrekt, Denzel Washington és Mark Wahlberg séróból tolja az ilyen karaktereket, mint ahogy Edward James Olmos is kiköpött mexikói drogbáró. Stb. Jó volt, semmi különös. Asanisimasa: 7/10

Talán jelzi az akciófilm műfajának csődközeli helyzetét is, hogy 2010-ben két olyan projekt is elindult a műfajban, amely bizonyos régi, úgymond, tartalékos erőket próbál csatarendbe állítani. A Feláldozhatók ma már lassan a harmadik résznél tart, ami azt mutatja, hogy a krízis orvoslása igen jól sikerült: a mostanában már lejárt szavatosságúnak tekintett hajdani akciósztárok Sly Stallone vezetésével (és egy csomó marketingízű hisztivel), immár lelazulva, némi bumfordi öniróniával utat tudtak mutatni az egyre mélyebb unalomba fulladó műfajnak. A másik projekt is révbe érni látszik, hiszen a Red 2. -ahogyan a címe mutatja- már a második rész (az elsőről bővebben itt). A “hangnem” itt felvállaltan az akció-vígjáték formátuma, a DC Comics idevágó képregénysorozata alapján amolyan képtelen kémtörténet, egy rakat nyugdíjaskorú szuperkém részvételével, akik természetesen, az öreg profi szertelenségével abszolválják az adott problémát – ergo, mentik meg a Földet. Ebben így, önmagában még nem lenne benne a tuti töltet, azonban a Bruce Willis, John Malkovich, Helen Mirren alkotta belsőhármas már adhat okot az érdeklődésre. A triót -az igen szerethető karakterű Marie-Louise Parkeren kívül- Morgan Freeman egészítette ki az első részben. Ő most hiányzik, de itt van helyette Catherine Zeta-Jones, mint a KGB tábornoka, a villámgyors mozgású Byung-hun Lee, mint a világ legveszedelmesebb bérgyilkosa, David Thewlis, mint borrajongó francia terrorista, és nem utolsósorban Sir Anthony Hopkins, mint zseniális tudós, aki olyan bombát készített, hogy!

A sztorit nyilván nem fogja senki sem a realitások talaján vizsgálni, ez nem az a pálya, ahol tárat cserélnek – illetve, csak akkor, ha abban benne van a “poén”. Van a bomba, ami fel akar robbanni, ám előtte mind a jók, mint a rosszak meg akarják szerezni. Nem ez a lényeg e filmben, hanem az igen színes szereplőgárda jutalomjátéka, mellyel jobbára élnek is. Színészismerőseimtől tudom, hogy még a legdrámaibb karakterű színészek is imádják, ha alkalmuk nyílik egy kis lövöldözésre, és nincs ez másként e filmben sem. Legjobban az amúgy törékeny Helen Mirrent imádom, ahogyan nyitott szemmel (!) szórja a skulókat ezerszámra, és annál nincs bájosabb, amikor egy odavetett kérdésre a lehető legnagyobb természetességgel válaszolja, hogy a tetthelyen látható hullákat a saját hűtőszekrényéből prezentálta. Malkovich ugyanazt az excentrikus figurát játssza, akit az első részben is, Willis kemény és vérzik, mint mindig, de most még szerelmes is. Hopkins ismét zseniális, úgy beszél, úgy vált belülről személyiséget, hogy az ember hátán görögnek a mirelit zöldborsók – óriási színész még mindig.

A lazán elővezetett színészi bravúrok mellett egy efféle filmben lennie kell még látványos akciójeleneteknek is, és ezekben sincs hiba. Rengeteg lövöldözés, verekedés-jelenet és autós üldözés látható és mind a megfelelő színvonalon. A szöveg- és látványpoénok arányosan durrannak el mindeközben, néha igen gyilkos erővel. Felhőtlen és felelőtlen szórakozás a film, ami tökéletesen megéri a belefektetett pénzt és időt. Remélem, ez is megéri a harmadik részt, hiszen “nemcsak a húszéveseké a világ”. Asanisimasa: 8/10

Nem kell bedőlni a hangzatos, nem kicsit nagyképű címnek, ahogy én bedőltem, Az utolsó napok a Marson (majdnem mint: Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza) nem több egy közepesen érdektelen, klasszikusan B-kategóriás scifi-thrillernél, vagy lightos horrornál. Még jó, hogy egyelőre nem hallottam hazai megjelenésről, így ezt a filmet is magamra vehetem, kvázi önként vállalt keresztként, megváltva titeket teljesen felesleges megtekintésétől…

Ott vagyunk a Marson, nyilván valami terraformálás-ügyben, amit viszont nem nagyon kötnek orrunkra a film alkotói: Sidney J. Bounds novellájából írta Clive Dawson, rendezte Ruairi Robinson. Nem ez a lényeg a szempontjaik szerint, inkább az, hogyan lehet minél sötétebb színben felfesteni az eddig legreálisabbnak tűnő következő életterünket, a Marsot. Ami vörös, amint azt már minden internet-felhasználó jól tudja a NASA által gondosan meg-megosztott nagyfelbontású helyi fotókról. Szóval, ott vagyunk, emberileg is, nemcsak ilyen tákolmány kis kütyükkel, és már jönnénk haza, amikor jól megfertőz minket a bolygó valami gonosz baktériummal, melynek következtében eldobjuk a szkafandert és foszló arcbőrű zombicsimpánzként rohangálunk még egészséges embertársaink után, akiket megfertőzve… a végén csak egy maradhat, vagy egy sem. (De akkor minek ez az egész?)

A cselekmény váza nagyjából ekvivalens az Alien-széria első részével, amit én még inkább Nyolcadik utas a halálként nevezek, mert ezen a címen láttam a mozikban. Na jó, itt kvázi a bolygó az alien, a többi viszont dettó. Robinsonéknak viszont közel sem sikerült olyan jegeces hangulatot teremteni, mint Ridley Scottnak, ha nem szkafanderben rohangálnának a film szereplői, akkor az egész játszódhatna, mondjuk a Szaharában, vagy mondjuk Coloradóban, a western-filmek klasszikus helyszínén, a lenyugvó napban vörösen izzó, bizarr formájú sziklaképződmények árnyékában. A Mars ugyanis tök így néz ki, tehát felesleges volt ezt a soványka sztorit odatranszportálni. Az akciódúsabb részek ráadásul a marsi éjszakában, fejlámpák imbolygó fényében játszódnak, ritkábban pedig homokviharban – a lényeg, hogy alig látni valamit az egészből. A homok a szélben, tudod, hogy az vagyok, na az legalább vicces lenne, ha ehhez Balázs Fecó énekelné a kísérőzenét. Okok, magyarázatok nincsenek, csak a nettó rohanás innen oda, onnan amoda, ahol van rádióvevő, hogy jöjjön a mentőűrhajó, nyomunkban az egyre növekvő számú mars-zombi, akiket csak villanásra látunk. Viszont a nyomukban minden csupa vér, ahogy az szokásos.

A film egyetlen pozitívuma, hogy viszonylag odafigyel a tudomány mai állása szerinti realitásokra: a Földdel, valamint az anyaűrhajóval való kommunikáció időbe telik, a Marson itt sem lehet lélegezni, talán csak a mozgás lehetne légiesebb, tekintve hogy a gravitáció (állítólag) 2.63-szor kisebb, mint a Földön. Értsd, egy Bud Spenceri pofon a Földön csak a kocsmából katapultál, a Marson viszont talán még orbitális pályára is állít. (Jó, tudom.) Szóval, nem jött be. Asanisimasa: 3/10

Baltasar Kormákur, a legismertebb izlandi filmes, hála Oddinnak, visszatért a bűnös Hollywoodból szeretett hazájába, ahol otthon van és amit annyira jól ismer (101 Reykjavík, A tenger, Fehér nászéjszaka, stb.). A Dermesztő mélység című legújabb filmjét az izlandi halászoknak ajánlja.

A film három mondatban leírható cselekménye egy a valóságban megtörtént hihetetlen eseményt mesél el (spoiler): valamikor a nyolcvanas években egy izlandi halászhajó jó néhány kilométerre a partoktól felborult, majd elsüllyedt. A teljes legénység odaveszett a szerencsétlenségben, a nagydarab, kissé lomha Gulli kivételével, aki több mint hat órát úszva a néhány fokos tengerben (miközben a levegő már mínuszokban járt) kijutott a partra, ahol egy szál jéggé fagyott ingben, mezítláb még további két órát gyalogolt az első házig, ahol összeesett. A szerencsétlenséget azonban végül túlélte, ám az orvosok értetlenül álltak előtte, hiszen a mai tudás szerint emberi szervezet képtelen túlélni végzetes lehűlés nélkül egy ilyen tortúrát…

Izland életét tulajdonképpen két felülírhatatlan természeti erő határozza meg: a vulkáni tevékenység és a tenger. Ez utóbbihoz kötődik a halászat (a Greenpeace-esek most forduljanak el!), ami az ország legfontosabb ipari húzóágazata. Nincs olyan izlandi, aki, vagy akinek egy közeli hozzátartozója ne dolgozna valamilyen formában a halászati iparban. Az izlandi halászokról filmet forgatni tehát egyet jelent Izland lényegének megfogalmazásával. Kormákur ezt (újra) megtette és még a vulkáni dolgokat is bele tudta kapcsolni. A filmben az izlandi halászok afféle hétköznapi hősökként jelennek meg, akik keményen isznak, tökösek és merészek, de a családjukat imádják és nem félnek a háborgó tengeren. (Csak egy kicsit.) Munkájuk, innen a jó meleg szobából nézve, felfoghatatlanul kemény és embert próbáló. Képzeljük el, kifutni éjszaka egy ócska, ásatag, szinte csak a rozsda által összetartott bárkán a süvítő jeges széltől felkorbácsolt hullámok közé, hogy a szükséges napi halmennyiséget begyűjtsék? A korlátok, a hajópadló vastagon jéggel borítva, a szélben száguldó gombostűkként szúródnak arcunka a jégszilánkok, szúr minden lélegzetvétel, a hideg szinte égeti a csontjainkat belülről… Erre megjelenik ez a ránézésre 120 kiló körüli, joviális, kicsit bumfordi fazon, ez a Gulli, mellkasig kigombolt ingben, kis dzsekiben, kesztyű, sál és sapka nélkül…

Új értelmet nyer e film által gyerekkorunk ismert mondókája, miszerint: “Szergej fasza gyerek nem fázik, kúrva hidegben is tornászik!” Gulli faszább gyerek Szergejnél, és amit a film utolsó jelenetében látunk tőle, azért jár a giga nagy tisztelet neki és minden izlandi halásznak, akik nyilván szeretni fogják e filmet, mégha számukra nem is lesz túl érdekes: Ja, ez ilyen, ilyen a mi életünk. És?

A film két részre bontható (így nem is tekinthető egyenletes, arányos műnek). Az első felében megismerjük Gullit (Ólafur Darri Ólafsson személyében szinte pontos hasonmást sikerült találni), a Breki nevű bárka legénységét, családjait, majd megtörténik a banális hibából fakadó katasztrófa és Gulli úszik, majd megmenekül. Ez egy hosszadalmas, a mély emberi szenvedéssel, a kilátástalansággal és az élet feladásával való küzdelmet megjelenítő, de nagy részében alapvetően eseménytelen dráma – Gulli úszik a sötét, jeges tengeren, alatta a dermesztő mélység. A film második felében viszont már szinte groteszk karikatúráját látjuk a tudományos világnak, illetve a szenzációhajhász médiának, akik egyre növekvő értetlenséggel nézik az erősen túlsúlyos, láncdohányos, nagyevő és nagyivó Gulli felfoghatatlan teljesítményét, aki mindezt nyugodt egykedvűséggel tűri – mígnem feláll, otthagy csapot-papot, EKG-t és jégfürdőt és beáll a következő halászbárkába tovább melózni. Az élet nem áll meg, mennie kell tovább, katasztrófa ide, vulkánkitörés oda.

Kormákur pontosan, szinte dokumentarisztikus hűséggel idézi fel a drámai eseményeket, egyben ugyanilyen pontos portréját adja Izland jellegzetes és emblematikus embertípusának is. Gulli vizsgálatának és a körülötte keletkező médiacirkusznak gunyoros hangvétele picit furcsa, meghökkentő ugyan, de az izlandi halászok szemszögéből nézve tökéletesen érthető. Tökéletesen tisztában vannak munkájuk veszélyeivel, és ugyanúgy kifutnak, ha előtte való nap történetesen a habokba veszett néhány kollégájuk, közeli ismerősük, és tisztában vannak azzal is, hogy mindezt mennyire nem érti a civil külvilág. A nemes viking hagyományok békés (bár a kocsmában ne kötekedjen velük senki!) őrzői ők, és jó látni igazi embereket a filmvásznon. Asanisimasa: 8/10

Ez a Frances Ha, ha ötven évvel korábban, a francia új hullám kellős közepén született volna francia filmnek, gyakorlatilag említés nélkül tűnt volna el a süllyesztőben. Ma azonban nem tudom, hogyan kerüljem meg a “se kiköpni, se lenyelni nem tudom” közhelyét, mivel éppen ez az, ami kitűnően mutatja lelkiállapotomat. Tényleg nehéz elmenni e film mellett szó nélkül, mert annyira más, mint a mostanában mozikba kerülő filmek általában – és most mindegy, hogy ez a “másság” valójában avítt modorosság, felszínes műmájerkedés vagy dacos, “független”, őszinte, természetes attitűd. Talán mindhárom, egyszerre.

Azt ugyan sosem fogom megérteni, hogy egy fiatal, mai filmest mi visz rá arra, hogy az amúgy hightech HD-videóra (Canon EOS 5D Mark II, Canon L-Series Lenses) forgott filmet fekete-fehérre színezzen, mert művészi, drámai indokok erre nincsenek. Az a magyarázat előttem nem állja meg a helyét, hogy Noah Baumbach azt szerette volna, ha filmje úgy néz ki, mint Truffaut Jules és Jimje, mert az a vonat már régen elment. Tarr Bélázni sem akar, nyilvánvalóan. Így azonban ez a fekete-fehér képi világ csak üres, felszínes utánzat. Vehetjük, persze, egyfajta tisztelgésnek is, hiszen a jellemző új hullámos formajegyeket, montázstechnikát, jelenetezést, a hangsúlyosan spontán természetességet, néha a zenehasználatot is szépen hozza a film, de ezt a nyelvet valójában nem beszéli, csupán néha felveszi, mint szélben, esőben az esőkabátot. Nézzük a fekete-fehér filmet, melyben Frances éli az életét, és közben megszólal a mobiltelefon. JÁJJ. A markáns, amúgy ma is üde hatású új hullámos formanyelv csupán trendi kiegészítő ebben a műfájdalmas, műkócos, műszakadt és illedelmesen bohém hipszter-komédiában.

Ennek ellenére a sztori amúgy kedves, bájos, és őszintének is tűnik. Egy útját kereső táncoslány barátságainak és szakításainak rövid története ez, hitelesnek tűnő fordulatokkal és a hétköznapiság banális bájával. Magára ismerhet a néző Frances bénázásaiban, sorozatos rossz döntéseiben, mert előre borítékolhatóan azok nézik meg e filmet, akik olyanok, mint Frances. Ennyi. De legalább nem hosszú (mármint a film). Hitelesek a mellékszereplők is, akik pont olyanok, mintha péntek este bekukkantanál valamelyik Gozsdu-udvari kocsmába – miattuk viszont minek moziba menni? Szeretik az emberek Greta Gerwig alakítását is a címszerepben, engem viszont a hideg kivert tőle. Egy természetes mozdulata, gesztusa nem volt, olyan modoros, hogy a fal adja a másikat, ráadásul idegesítően idétlen és legalább 44-es a lába – bár ez utóbbiról nem tehet. Egyedül akkor tudom elviselni a látványát, ha éppen nem szól semmit, ha a jelenet nem róla szól: ha viszont kinyitja a száját, akkor legszívesebben elrohannék. Úgy telefonál, hogy közben kezével élénken gesztikulál hozzá, hogy más is lássa, ő most telefonál. Néz rád közben, de nem látod a szemét. Ha pasikhoz szól, normális hangon beszél, ha viszont nőkhöz, automatikusan egy oktávval feljebb ugrik a hangja, szemei kifordulnak és szellemileg gügyögősre zuhan össze, legyen az a nő az édesanyja, főnöke vagy éppen legjobb barátnője. Pont olyan tehát, mint szinte minden angolszász nő, aki szembe jön veled az utcán. Igen nehéz elviselni őket, ahogyan e filmet is. Asanisimasa: 5/10