asanisimasa

Izland jobban teljesít. Bár a Nobel-díjasok össznépességhez viszonyított relatív számában tán még pariba’ vagyunk, a fociválogatottuk jóval közelebb állt a soron következő világbajnoksághoz, mint a miénk és lényegesen több filmet is készítenek a jeges szigeten. Az más kérdés, hogy ezt az Éjsötét játszma című krimi-komédiát már néhányszor megcsinálta például a szomszédban Guy Ritchie, picit messzebb, az öreg kontinensen pedig Nicolas Winding Refn…

Nem változtat ezen az sem, hogy a dán Refn producerként vett részt e filmben, de az sem, hogy ez a “piti lúzer adósságba keveredik és hogy-hogy nem, hamarosan a maffia kebelében találja magát, ahol hogy-hogy nem gyorsan az események fősodrában találja magát” történet valahol egy igen reális modellje a maffiába való szocializálódásnak, működjön az a világ bármely országában. A maffia így szerzi “alkalmazottainak” nagy részét (a többiek pedig, kvázi beleszületnek).

Oskar Thor Axelsson verziójának érdekessége az izlandi helyszínek, pofák és atmoszférák egzotikuma, a többi ismerős, például a Pusher-trilógiában, ahol Koppenhága szerbek által uralt drogos alvilágát utazhatjuk be. A cselekményszövés hangvételében némi fanyar, sőt éjsötét humor vegyül a tipikusan északi, death metál-központú, sátáni brutáliával, valamint a Prodigy hírhedt Smack My Bitch Up című szociográfiájának fílingjével. Amúgy, déja vu-hegyek. Asanisimasa: 5/10

Az immár filmforgalmazóként is tevékenykedő magyar közszolgálati médiakonglomerátum, az MTVA céges credója szerint hangsúlyozottan erőszakmentes, pozitív szemléletű, elsősorban vidám hangvételű filmekkel szeretné megörvendeztetni a nagyérdeműt. Nos, a Fordulópont című francia film egy olyan világot tár a hazai közönség elé, melyre csak elenyésző számú, többségükben igen tehetős magyar tekinthet ismerősen. A vitorlázás nem tekinthető hungaricumnak, mégha ezt az a néhány balatoni megszállott másként is gondolja, elkél tehát a pozitív szemlélet ehhez a filmhez, hiszen a legtöbb magyar legfeljebb félelemmel vegyes irigységgel nézi a habokat szelő hajók tatján integető, szélben lobogó hajú szerencséseket. Pici káröröm az ürömben, hogy a balatoni vitorlázók többsége ugyanígy van a világ egyik leghíresebb vitorlásversenyének résztvevőivel, akik a Vendée Globe mezőnyében kerülik meg a Földet, 1992 óta minden negyedik évben – az ugyanis egészen biztos, hogy még a leggazdagabb révfülöpi kalóz sem rendelkezik olyan űrtechnológiával megépített és felszerelt, egyszemélyes hajóval, mint ami például e filmnek is egyik főszereplője. Ránézésre is milliárdokba kerülhet egy ilyen játékszer…

A film azonban már műfajában hordozza a forgalmazó által elvárt szemléletet, ugyanis sportfilmről van szó, és nincs olyan sportág, amiben pozitív életszemlélet nélkül győzedelmeskedni lehetne, márpedig Yann Kermadecnek (Francois Cluzet) épp az a célja, hogy első indulásra rögtön meg is nyerje a Vendée Globe-ot. Mindent meg is tesz azért, de minek a céltudatos pozitivizmus, ha nincsenek közben drámai pillanatok és a cél megvalósulását fenyegető konfliktushelyzetek. Olyat csak az egyszeri hülyegyerek játszik, hogy úgy megy végig a Duke Nukem összes pályáján, hogy öröklőszert és elpusztíthatatlanságot kódol magának, egy igazi sportoló szembenéz a nehézségekkel, összeszorítja a fogát és nekimegy… és győz. Vagy nem, de akkor is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Kivéve, ha a konfliktus két nagy riadt, fekete szemmel pislog vissza rá – de ezzel meg a vidámság-faktor teljesül, amit ezúttal színezzünk inkább érzelmi faktornak. Mindenesetre, az elvárt három tényező teljesülni látszik, a kérdés csak az, hogy érdekli-e a magyar nézőt ez a heves-jeges, széllelbélelt egy(két)személyes tengeribetegség?

Fogalmam sincs, hiszen a nézői trendek változásait még Isten sem ismeri. Annyit tudok, hogy szerintem ez a film jó. Persze, nekem könnyű, hiszen gyerekkoromban komolyan tengerésznek készültem, kentem-vágtam a különböző kötélzeteket, csomókat, hajótípusokat, faltam a legkülönfélébb hajózási témájú könyveket, a Moby Dicktől a MAHART Szolgálati Szabályzatáig – aztán nem vettek fel, mert szemüveges vagyok. Mindenesetre, a tenger és mindenféle nagy víz iránti mérhetetlen tisztelettel teljes szerelmem azóta is megvan, így e filmet sem tudnám utálni, mégha véletlenül egy dilettáns fércmű lenne: de mondom még egyszer, nem az.

Az operatőrként ismert Christophe Offenstein a néhány mondatos, első blikkre talán túl unalmasnak tűnő történetből izgalmas kalandfilmet rendezett, mely végül megható érzelmi kisülések közepette ér célba – a néző szívébe. A fantasztikusan fényképezett, jobbára viharos tenger mindvégig hordozza azt a fenyegető feszültséget, amivel egy ilyen hajóút jár(hat), tökéletes képet kaphatunk még a leghétköznapibb dolgokról is, hogy hogyan oldja meg azokat a hajó utasa. Cluzet teljesen hitelesen alakítja a Földkerülő vitorlássportolót, úgy nyúl a kötelekhez, tekeri a tekerőt, fogja a kormányrudat, rohan az imbolygó hajótesten, mintha egész életében ezt csinálná, persze, lehet, hogy csinálja is, hiszen a franciákban igencsak túlteng az extrém természeti sportok iránti érdeklődés (az egészen biztos, hogy az egzotikus búvárhelyeken, vagy akár magashegységbeli menedékházakban pont annyival több franciával találkozni, mint amennyivel kevesebbel az elfekvő, all inclusive tengerparti nyaralógettókban). Jó film volt, ugyan kapaszkodtam majdnem végig a székbe, de megérte. Asanisimasa: 8/10

Éppen 50 éve, hogy John F. Kennedy, az USA 35-ik elnöke merénylet áldozata lett a texasi Dallasban. Az igazi merénylő személye, hogy ki volt a megrendelő vagy csak egy őrült egyéni akcióról van szó, mind a mai napig kérdéses, számtalan konteó létezik a témában. Peter Landesman Vincent Bugliosi Reclaiming History: The Assassination of President John F.Kennedy című könyve alapján készült, idén Velencében Arany Oroszlánra is jelölt Parkland című filmje nem keresi a választ, nem nevez meg elkövetőket, hanem inkább a tragikus események rekonstruálására törekszik, apró részletek, fontos mellékalakok szerepére világít rá, így járulva hozzá az amerikai történelem egyik legnagyobb rejtélyének feldolgozásához.

A film cselekménye akkor kezdődik, amikor Kennedy repülőgépe leszáll Dallasban és ott végződik, amikor eltemetik Lee Harvey Oswaldot, a merénylet elkövetéséért letartóztatott, de egy nap múlva Jack Ruby által meggyilkolt férfit, és pontosan követi az ismert kronológiát. Az 1963-as dallasi környezet tökéletes hitellel teremtődik meg a filmben, beleértve a korabeli gépkocsikat, ruhákat. A kalapok úgy fityegnek minden férfin, ahogy akkor, ott a módi volt, a cigaretta is ott lóg szinte mindenkinek a szája sarkában. A hölgyek frizurája, kiskosztümjei is pontosan stimmelnek Jackie K. híres rózsaszín Channel-kosztümjéig. Szemüvegek, a beszédmód, minden. A fókuszban azonban nem a merénylet áll, JFK-t nem is látjuk egyenesben, csak a testét az emberek és a kezek között, a merénylet is kizárólag azt azt szemlélők arcán jelenik meg. Igen expresszív hatású, szinte dokumentumerejű, drámai képeken csúszunk bele az események kellős közepébe, melyet nagyrészt a helyi Parkland nevű kórház helységeiben zajlanak: ide hozták a halálosan sebesült elnököt, de ide a meglőtt Oswaldot is. A történet szereplői az idegesen kapkodó titkosszolgálati, és más ügynökök, az a rezidens orvos, aki remegő kézzel próbál segíteni a haldokló elnökön, a főnővér, aki papot hív hozzá és a feszületet a mellére helyezi katolikus szokás szerint. Nagyobb szerep jut egy másik szálon annak a férfinak, aki 8mm-es kameráján egyedül rögzítette a merényletet és aki egész életében nem lesz képes szabadulni ez alól: Paul Giamatti remekel Abraham Zapruder tragikus figurájában. Hasonlóan fontos mellékszereplő Lee H. Oswald öccse (James Badge Dale), valamint mentálisan sérült édesanyja (Jacki Weaver), reakcióik a hiteles háttérben segítenek jobban elképzelni azt a végletesen feszült, olykor hisztérikus jelenetekben, hatásköri túlkapásokban és vétkes tétlenkedésben bővelkedő napokat, mely megrengette Amerikát.

Tanulsága viszont nincs a filmnek, de nem is célja, hogy bármiféle megállapítást, végkövetkeztetést hozzon témájáról. Inkább a hiteles környezet- és korkép, valamint a káosz pillanatainak megrázó megteremtése miatt érdekes: hogyan viselkednek kritikus pillanatokban, hogyan remeg meg a keze még a legtapasztaltabb szakembereknek is, ha egy addig elképzelhetetlen, teljességgel váratlan helyzettel kerül szembe… Jó példa arra, hogy milyen nehéz embernek lenni ilyenkor. Asanisimasa: 8/10

Violet és Daisy két ibolyaszín-szemű, cserfes és bájos tinilány, akik ugróiskolázva, nyalókát szopogatva, lépten-nyomon tapsjátékot játszva lődözik halomra a megbízásban foglalt személyeket, hiszen bérgyilkosok. A túlsúlyos amerikai gimnazistalányok nehéz életét feldolgozó Precious – A boldogság ára című dráma forgatókönyvéért Oscar-díjat nyert Geoffrey Fletcher első rendezésénél is maradt ennél a korosztálynál, a műfaj azonban merőben más. A Violet és Daisy ugyanis mintha Quentin Tarantino műhelyéből került volna elő, hiszen egy frivol, őrült, de mégis érzelmes, olykor kissé fegyver- máskor éppen lábfetisizmusban is lubickoló thriller-komédia. Sajnos, az Oscarral bemutatkozó forgatókönyvíró rendező ezúttal alaposan melléfogott, hiszen főleg a sztorin csúszik meg a film, nem pedig a kissé mesterkélt karaktereken.

Állítólag az USA-ban be is lett tiltva ez a film, éppen a mostanában történt iskolai lövöldözésekre való tekintettel. Nyilván azt gondolták a helyi cenzorok, hogy ezúttal ne adjanak lovat senki alá azzal, hogy egy 16 éves sorozat- és bérgyilkospárosról készült filmmel tetézzék a tragédiát… A közönség mindenesetre nem marad ki semmiből, hiszen ez a korosztály ma már készségszinten használja az internetet, ahol minden olyan tartalom fellelhető, amit a felnőttek el akarnak dugni előlük. Szóval, a film sztorija annyi, hogy adott két bájos kiscsaj, akik Danny Trejo bácsitól, amúgy Charlie pici angyalkái módjára, megbízásokat kapnak, illetve azokat teljesítik is a bevezető bekezdésben említett bájjal. Utolsó megbízásuk azonban, amit egy áhított trendi ruhadarab megszerzésének érdekében vállaltak el, szembenéz velük: a célszemély (az idén aztán szívroham következtében váratlanul elhunyt James Gandolfini megrázóan sorsszerű alakításában) saját történetével az élet előttük eleddig rejtve maradt területeire irányítja figyelmüket. Másképpen mondva, a vad, de furcsa Bonnie és Clyde, avagy Született gyilkosok-parafrázisként induló cselekmény valami ködös, melankolikus lelkizésben hiszi magát kiteljesedni. Fából pediglen nem lehetséges vaskarikát gyártani, így ez a mutatvány nem sikerülhetett Fletchernek sem. Még jó, hogy az Oscart nem szokták visszakérni, ha birtokosa a továbbiakban nem méltó annak tulajdonlására.

A film mindezek ellenére, jól néz ki. Jó a két csaj (Violet – Alexis Bredel és Daisy – Saoirse Ronan) karaktere, jó benne Gandolfini. Érdekes a zenehasználat. Azonban a szabálytalan, de főleg rosszul elmesélt sztori, valamint Fletcher érezhető, ezért igen izzadtságszagú (Alkonyat és Éhezők viadala-hullámot meglovagoló) kultfilm-teremtési szándéka miatt mégis elbukik a film. Asanisimasa: 4/10

Legfontosabb érdeme ennek a több címen is futó, magyarul mondjuk Két anyaként említhető filmnek, hogy egy igen merészen vág bele egy olyan, nem túlságosan sokat bolygatott tabutémába, mely a mai napig képes kicsapni a biztosítékot bizonyos társadalmi rétegekben. Amikor egy férfiember szexuális viszonyba bonyolódik egy szexuálisan érett, külsejében bizony igencsak felnőttnek tűnő leányzóval (neadjisten, fiúval), akinek csak a személyi igazolványa bizonyítja, hogy bizony a 18-as karika számára még tiltott kategória, azt a férfit a hivatalos megrováson túl, informálisan elismerő kacsintások kísérik férfioldalról, legfeljebb a nők becsmérlik: az a vén kujon! (Nem megrontásról, nem erőszakról beszélek, hanem közös beleegyezéssel történő szexről, vágyról és szerelemről, lásd: Nabokov Lolitája, vagy Chuck Berry Sweet Little Sixteen című száma). Egyszóval, látványosan csúnyán nézünk a túl nagy korkülönbségű szerelemre, titokban viszont valahol igen romantikusnak és vonzónak könyveljük el azt, mert hát Kodály is, és a többi. De ha egy negyvenen túli nő bonyolódik dévaj viszonyba egy 18 körüli fiúval, az azért botrány, nem?! Az a vén csoroszlya miért nem marad a fakanálnál, meg az unokáinál?! Mit akar az a löttyedő húsával, szaporodó ráncaival attól a vékony, sudár, izmos fiútól?! Borul a bili ilyenkor, pedig.

Nem változtat ezen a kétarcú dolgon, hogy a különféle pornólapokban, oldalakban igen sikeresek a MILF-anyagok, de hát a szemforgatás köznépi sport a zsidó-keresztény kultúrkörben. A luxemburgi születésű Anne Fontaine idilli ausztrál környezetben forgatta le (Doris Lessing regényéből, illetve az azt színpadra alkalmazó Christopher Hampton darabjából írt) filmjét, mely éppen ilyen viszonyokról beszél: két gyermekkori barátnő felnőttként is igen szoros kapcsolatban marad. Férjhez mennek, gyereket szülnek, élnek a meseszép öböl menti házukban. Ahogy aztán a gyerekek is felcseperednek, egyikük fia bimbózó férfiasságának minden erejét anyja barátnőjére veti, aki negyvenes, de még mindig kívánatos asszonyként képtelen ellenállni a hódításnak. A bűnös viszonyról szinte azonnal tudomást szerez a másik fiú, aki, szintén nem előzmények nélkül, barátjának anyjához menekül. Ez az anyuka sem sem képes sokáig ellenállni egy 18 éves fiatal férfi tomboló libidójának… Így éldegélnek aztán, erről szól a film.

Természetesen, ez a szinte geometrikusan steril, szimmetrikus alapfelállás aligha tekinthető hitelesnek, reálisnak, azonban az egyenes és merész problémafelvetés, illetve, ahogyan azt a részvevők magától értetődő természetességgel megélik, mindenképpen figyelemre méltó. A történet elsősorban a két nő (Robin Wright és Naomi Watts) közti mély és bonyolult lelki kapcsolatra, annak az események fényében való alakulására és annak feldolgozására koncentrál, a két fiú (akik hangsúlyozom, az eset, amikor először megesett, már túl voltak, ha nem is sokkal a 18-on!) itt inkább csak afféle erotikus Ken babákként funkcionálnak: kocka has, izmos lábikra, göndör tincsek, nagy, nedves bociszemek. A film egyik nagy hibája, hogy róluk nem derül ki szinte semmi, néhány külsődleges dolgon kívül – a film az anyukákról szól. A férjek még “csúnyábban” vannak elintézve, az egyiket nem is ismerjük, mert a film elején eltemetik, a másik is csak néhány jelenetben tűnik fel, akkor is csak azért, hogy rendben eltűnhessen a szerelmesek életéből egy kecsegtető állás felé, Sidney-be.

Természetesen egy ilyen kapcsolat, bármennyire romantikus is, a valóság talaján állva és onnan szemlélve, nem tarthat örökké, még csak éveken át sem. A cselekmény tehát utat enged a normális életmenetnek, hiszen a fiúk nem képesek ellenállni a kihívásoknak, de az anyukák is, józan, értelmes nőkként, pontosan látják a dolgokat. Sajnos, a végkifejlet azonban ismét átcsap a sziklákon és az irreális naplementében úszik el a bíbor franciaágyak összegűrt lepedői felé. Persze, ez még csak nem is vég, hiszen az égadta világon nem oldódik meg semmilyen konfliktus, pedig abból azért láthattunk eddig nem keveset… A film az izgalmas problémafelvetés ellenére nem lesz több, mint egy közepes női ponyva mozgóképes verziója, pedig lehetett volna forradalom is. Mesés a környezet, Watts és Wright jól játszanak, maga a film cselekményszövése is lendületes és legkevésbé sem szájbarágós, de az összehatás mégiscsak közepes. Nem több, mint egy korosodó hölgy erotikus fantáziálása, valódi kielégülés, valódi szex nélkül. Asanisimasa: 4/10

Szarul állnak a dolgok a belga Felix Van Groeningen legújabb filmjében is, de most igazán szarul. A téma most is a családi élet, de ezúttal nem az alkoholizmus és a gyereknevelés együttese van terítéken, hanem egy annál is komolyabb ügy: hogyan lehet feldolgozni a szülőknek gyermekük korai halálát? Alabama és Monroe története valójában sajnos teljesen hétköznapi, konfliktusát és végkifejletét tekintve egyaránt. (Spoiler) A férfi és a nő szerelme első látásra lángra lobbant, hamarosan össze is költöztek a férfi tanyájára. Nemsokára megérkezett a gyerek is, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy leukémiás. A hosszas gyógykezelés, kemoterápiák ellenére a kislány hat éves korában meghal. Elvesztését a szülők igen nehezen dolgozzák fel, elkeseredettségükben egymás ellen fordulnak, a másikban keresik a hibát, az okokat a számukra megmagyarázhatatlan tragédiára. Az idillien indult szerelem pokollá válik, minek következtében a feleség egy idegösszeomlást követően gyógyszer-túladagolással sikeres öngyilkosságot követ el. A tragikus (kissé melodramatikusnak tűnő) végkifejletű történet a filmben, Van Groeningen tehetségének köszönhetően, többé-kevésbé valódi, mély drámaként jelenik meg, melyben olykor kifejezetten markáns, harcos kiszólásokkal támadja a konzervatív, keresztény élet-, halál- és születésfelfogást is.

Van Goreningen filmjének ereje ugyanazokon az alapokon nyugszik, mint az előző darab is. A kíméletlenül egyenes, őszinte, leplezetlenül mindent megmutató, naturalista szemlélet itt a szülői szeretet és a szülők a szerelemben és a tragédiában egymás iránt érzett bonyolult, összetett érzelmeinek megragadására irányul. Ehhez persze megfelelő színészek is kellenek: Veerke Baetens (Elise) és Johan Heldenbergh (Didier) mindvégig elképesztő intenzitással és szemérmetlen kitárulkozással játszanak, mind érzelmi, mind fizikai értelemben. Teljesítményüket tovább emeli az is, hogy szerepük szerint country-zenészeket alakítanak, tökéletesen énekelnek és zenélnek (vagy legalábbis keltik a zenélés illúzióját). Döbbenetesen hitelesen játsszák azt az érzelmi hullámvasutat, amit a film kb. 6-7 évet átölelő cselekményében átélnek, alakításukban a film már-már dokumentarista hatásúnak tűnik. Kristálytiszta minden motivációjuk, hiteles minden apró gesztusuk, még az is, amikor elfojtják azokat, de az is, amikor robbannak. Van Groeningen saját forgatókönyve lóugrásszerű időkezelésével pörgeti a történetet, mely -bár néha belefeledkezik a sodró, de picit pszichedelikus zöngésű bluegrass zenébe, valamint túl sokági időz a beteg gyermekek szívfacsaró látványán is- meg sem áll a végkifejletig, ami szintén picit már soknak tűnhet. Komoly drámában talán nem szokás ennyire túlfeszíteni az “érzelmi húrokat”… Persze, tegye mindenki szívére a kezét, a való élet talán nem ilyen kegyetlen? A legvégső, kórházi ágyas jelenettel sem tudtam igazán mit kezdeni, még akkor sem, ha láttam már romákat sírni kórházi folyosón… Mindezekkel együtt, erős film ez, talán csak az ábrázolás nyíltsága az, ami zavarba hoz. Asanisimasa: 7/10

Jack Kerouac kultikus regénye, mert ha létezik olyan, hogy ‘kultikus regény’, akkor az Úton mindenképpen az; szóval, minden utazó, csavargó, stoppos, linkóci pernahajder, partiállat és jazzrajongó Bibliája megfilmesíthetetlen. Ebből a szempontból Walter Salles próbálkozása (micsoda filmográfia!) kifejezetten tisztes vállalkozásnak tűnik, de azért legyen egyértelmű, ez az Úton, bizony nem az igazi.

Nem az a baj, hogy hosszú, hiszen a könyv még hosszabb, illetve sokkal rövidebb is. Nem az a baj, hogy színes, mert ha visszaemlékszünk például Dean és Sal mexikói utazására, olyan színeset képtelenség filmvásznon megvalósítani, nincs az a technológia. Tulajdonképen nincs is baj, hiszen ez a film egy kedves, picit vad, picit bohókás, picit melankolikus, picit felelőtlen roadmovie, amolyan fiatalos őrület – azonban (bennem legalábbis) semmit nem idézett meg Kerouac szövegének őrült sodrásából, abból a féktelen szenvedélyből, ami magával sodorja az olvasót. Öt éve olvastam utoljára, amikor találtam egy szakadt fedelű angol nyelvű példányt egy halászkunyhóban, egy Chang nevű szigeten, valahol a Sziámi-öbölben. Hol járhatott ez a könyv, mire akkor, ott a kezembe került… Mindenesetre friss az élmény, ezért pontosan érzem, mi az ami (nekem) hiányzik ebből a filmből.

Hiányzik a férfiasság elsősorban. Ezek a színészek, akik Dean Moriartyt (Garrett Hedlund) és Sal Paradise-t (Sam Riley), nem férfiak, hanem csak srácok. Hiába azonos korosztály, 20-25 évesek, de nem képesek közvetíteni azt a féktelenséget, amit a könyv hőseiben érzek. Az egy kemény, önpusztító, dekadens őrület, ez egy felelőtlen, kamaszos tombolás csupán. Az Allen Ginsberg alteregójaként megjelenő Carlo (Tom Sturridge) pedig kifejezetten idegesítő. Meglepetésre az Alkonyat-szériából kiránduló Kirsten Stewart (Marylou) tud lenni a leghitelesebb, de ő is csak egy megszédült kislány csupán. Aztán azok a frizurák, és a ruhák sem nagyon stimmelnek…

Nem érzem aktualitását sem ennek az adaptációnak. Ki hallgat ma jazzt, azon belül is bebopot? (Én, de én nem számítok – de mondjuk, bebopot én is csak ritkán hallgatok…) Mit gondolhatnak a mai fiatalok a betépetten, extázisban egy szaxofonszólóra őrjöngő Deanről? (Szerintem kinevetik, aztán megsimogatják saját buksijukat, hogy milyen okosan beekiztek a hétvégén a partiban…) A mai trendben sincs benne ez a nonkonformista, gátlástalanul szabados, bele a világba, kit érdekel-attitűd, ami az egész úton motorja; a mai fiatalok karrierre vágynak, pénzre, jómódra vagy pedig magukba szakadtan nihilisták, ezek viszont abszolút nem azok az irányok, mint amerre Dean Moriartyék száguldása mutat. Ezen energiák hiányában ez a mai feldolgozás csupán néhány őszülő bácsi (Francis Ford Coppola pl.) langyos, nosztalgikus merengése a hajdani ifjúkoruk marhaságain, ez azonban szintén nem az, ami az Útonból lejön, hiszen Dean és Sal, már életvitelükből fakadóan sem élhetik túl az ötvenes éveket. Szóval, nem stimmel…

Viszont ha feledjük Kerouacot, a bebopot, az egész beat-cuccot (Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikus-pucéran, vánszorogva néger utcákon át…), akkor mégis működhet a film, hiszen egy újszülöttnek minden vicc új. Ez egy bohókás, merészen szexi, merészen szabados kaland, melyben a jóravaló szereplők kiengedik és elégetik felesleges energiájukat, hogy azután rendes, megbecsült, adófizető állampolgárokként éljék le a továbbiakban unalmas kis életüket – munka, fizetés, lakás, gyerekek, majd nyugdíj és tisztes öregkor. Az igazi Úton viszont nem erről szól. Asanisimasa: 5/10