asanisimasa

Bár a film tavaszi mozibemutató volt, igazán mostanában lehet aktuális, amikor indul a síszezon és útra kelnek a hótaposós túrák kedvelői is. A Halálhegy (stb.) valahol messze Oroszországban, az Uralon túli északi területeken játszódik, a lehető legcsikorgatóbb szibirják télben, tehát ezért vág témába. A műfaj thriller, a horror és a scifi felé kacsintgató, misztikusabb típusból – ennek emléke szintén “jól” jöhet, amikor már órák óta caplatsz a hóban, jeges szél süvít az arcodba és még legalább két óra a célként beterjesztett, fűtött hütte a gőzölgő forraltbor-hegyekkel (muhaha).

Elöljáróban annyit szögeznék le, már e filmmel kapcsolatban, hogy egyik gyengém az ilyen havas tájon játszódó, kevés szereplős, misztikumba hajló történet. Filmes álmaimban az egyik legfontosabb, soha meg nem valósuló projekt egy Nepálban játszódó sztori, melyben egy tudóscsoport mászik fel a Himalája felsőbb régióiba, hogy megvizsgáljon egy melegedéses anomáliát, ám az expedíció egy furcsa fordulattal egyszerre derít fényt a misztikus jeti legendájára és a földön megjelenő földön kívüli életre. (Csernai Zoltán: Titok a világ tetején című regénye alapján.) Egy másik hasonló alapélményem Piers Paul Readnek Életben maradtak című dokumentumregénye volt, mely az Andok hegyei között lezuhant argentin rögbicsapat viszontagságait mesélte el. Aztán a Nobile-expedíció, Sztrogoff Mihály, és hasonlók mind gyermekkorom kedvenc olvasmányai voltak. Chaplin Aranyláz. Szóval, szeretem nézni, ahogy mások fáznak, így érdeklődéssel fordultam e film felé is…

A Djatlov-rejtély egy “valóban megtörtént” legendás eset, a hazai legnagyobb konteó-szakértő Tiboru alaposan fel is dolgozta blogjában. A korrekt profiként számon tartott Renny Harlin is ebből a történetből indult el, a végeredménynek azonban egészen biztosan nincs köze a valósághoz. Mivel Harlin hollywoodi vérprofi, azt azért lehetett sejteni, hogy a kamunál nem sokkal fogunk beljebb jutni ez alkalommal, és az első kockák alapján azt is érezhetjük, hogy a szándékoltan spontán, áldokumentumfilmes stílus itt nem kócos filmegyetemisták első pénzkereseti akciója, hanem kiszámított üzleti terv része, aminek a következő a receptje: Végy egy közepesen ismert, misztikus legendát, amely valamilyen távoli, egzotikus helyen játszódik, vegyítsd össze azt a tinihorror és az áldokumentumfilm jellegzetes kliséivel, tedd be mélyhűtőbe, majd rázd jól össze.

Rendben van, a misztikus cuccal bármikor, bármeddig el lehet szaladni, hiszen a Lost is elég sokáig meg tudta etetni magát a nézőkkel (engem is rabul ejtett egy jó időre), de azzal a sablonnak viszont már nagyon tele a síbakancsom, hogy egy tucat nagggyon lazzza, nagyon felelőtlen, nagyon nagyképű amerikai egyetemista kiruccan az erdőbe, elmegy vitorlázni/raftingolni/barlangászni/búvárkodni/hegyet mászni, vagy mint itt, tényfeltáró dokumentumfilmet forgatni, úgy, hogy halvány fogalmuk sincs a helyi sajátosságokról, nincsenek felkészülve sem lelkileg, sem intellektuálisan, sem fizikailag, aztán persze, hogy. Az áldokumentum-formátum szintén uncsi már (lásd bajai videó, te édesjóistenem). A film ennek ellenére rendesen össze van rakva, hiába, a profi rutinja bár unalmas, viszont legalább működik. Jönnek a kellő időben az előre már várt, amúgy cseppet sem meglepő fordulatok sorba, az egyéni bájt az autentikus orosz közeg szállítja. Hullanak a szereplők, míg a végén csak ketten maradnak ( 😀 ), azonban a vasajtó felnyitásával (Lost!) tényleg érdekessé válik a film – itt jön be ugyanis teljes erővel a címbeli rejtélyes esemény/a valóság bűzös lehelete. A reális megoldástól, vagy annak sugallatától viszont megretten Harlin, és visszacsapja az egészet a B-kategóriás misztikus thrillerek kliséjébe… Ezzel együtt (nekem) nem volt rossz ez a kis film. Ja, a jeti. Na, az itt is kérdéses marad… Asanisimasa: 5/10

Shane Carruth már első filmjével, a 2004-es Találmánnyal is sikeresen megosztotta a független kísérleti filmek amúgy sem nagyszámú közönségét, talán nem véletlen, hogy kilenc évet kellett várni következő filmjéig. Azonban a várakozás hiábavaló volt, ugyanis a Feltörő színek című “alkotásban” olyan messzire hajította a sulykot, hogy már talán ő maga sem találná meg a susnyásban. Hogy a film által keltett zavart tovább fokozzam, meglepően pozitív a film kritikai visszhangja, nyilván akkor én vagyok a hülye, mert ez a film, bizony nézhetetlenül rossz. Vetítették nálunk is, a Titanicon, szerencsére akkor kihagytam.

Ismét Carruth -amúgy külsőleg szimpatikus faszi- csinál mindent, ő rendezte, írta, fényképezte, főszerepelte, vágta és zenélte végig a filmet, tehát abban ezek szerint kizárólag az lett, amit ő maga bele akart tenni. Ez esetben viszont a faszi komplett elmebeteg. A baj az, hogy annak a legkevésbé sem szórakoztató fajtájából. Nem vállalkoznék a cselekmény elemzésére, mert az számomra maga a megvalósult Dada. Káosz. Összefüggéstelen, logikátlan összevisszaság, ami leginkább riasztó hatást kelt, de egyáltalán nem vicces. Egy férfi agyrágóbogár-drogot terjeszt, kék virágok, egy nő, aki menekül, föld, rothadás, egy hangokat gyűjtő pali, aki civilben disznókat tenyészt. Elharapott félmondatok, közben folyamatosan csengő-bongó, olykor viszont gyomrot rengető zúgás zajzene. Hideg, taszító, idegen világ, amiben semmi vonzó nincsen. Ez mind azonban még nem lenne baj, hiszen a káosz valahol igen látványos, a zűrzavar fergetege pedig visz, repít, de legalábbis szórakoztat, A Dada vicces, mégha adott esetben borzasztó is. Ez, amit Carruth itt összehord, viszont tényleg nem több nettó elmebetegségnél. Érdektelen, öncélú, unalmas egotrip. Mint média, kommunikációképtelen, ami még nagyobb baj. Ha nem szólít meg, akkor érdemi választ se várjon – örüljön annak, hogy mégis kapott legalább ennyit. Asanisimasa: 0/10

Denevérember, Pókember, Molyember, Hídember, Bunkerember, Aranyember, sőt, Vasember után itt van Az acélember, nevezett Szuperember, vagyis Superman. Tisztán látni, hiszen nem egy ördöglakat, hogy Christopher Nolan kvázi franchise-nak szánja ezt a történetet az ő Batman-szériája (Kezdődik, a Sötét lovag és a Felemelkedés) után: húzzuk le ugyanazt a bőrt a konkurenciáról is, tegyük ezt a kékharisnyás faszit is modern, sötét, kvázi reális környezetbe, hátha megkajálja a nép ezt is.

Sajnos azonban, Nolant ugyanaz a megalománia fertőzte meg, mint idősebb kollégáit, Bayt, Emmerichet, Cameront, Lucast. Egyszerűen nem érzi, mennyi az elég. A két órán jóval túlnyúlóan hosszú film tobzódik a látványban, de ez a történetmesélés rovására megy. A látvány pusztító, az alkotók tombolnak: először Superman fajának szülőbolygóját, a Kryptont rombolják szét, majd a történet folyományaiban a Földet is szépen legyalulják. De legalább Superman megmenti. Jellemző a filmben tomboló aránytalanságra, hogy miközben Superman hozza a tőle megszokott védőangyal kunsztokat, egy hídról a folyóba zuhanó iskolásbuszt emel ki a vízből, lángoló olajfúrótornyot tart meg addig, míg mindenki elhagyja azt, és Loist is mindig megmenti, amikor az zuhan lefelé valahonnan, harcoljon bár hozzá hasonló szupererővel rendelkező supermanokkal (akik rosszak, nem úgy, mint ő); közben olyan pusztítást mutat be a filmben Nolan (ne zavarjon senkit, hogy a filmet papíron Zack Snyder rendezte, nyugodtan írjunk mindent Nolan számlájára, ő a főnök), hogy láttán szegény bin Laden is főbe lőné magát a hiábavalóság felett érzett elkeseredésében, ha élne. Esztelen, agyatlan, gátlástalan pszichopata rombolás a film utolsó harmada. Látvány, tűzijáték, fél világ romokban, de minden értelem, funkció és bármilyen dramaturgiai indok nélkül. Csak mert megteheti.

Nem lenne ezzel az féktelenül látványos szemkápráztatással baj, ha egy működő, pergő, jól elmesélt cselekmény része lenne, de erről nincsen szó. Az acélember olyan, mintha rengeteg pénzből egy rettenetesen profi stáb, pontos és precíz jeleneteket forgatott volna egy alapos forgatókönyv alapján, de aztán ezeket a jeleneteket egy 10 éves hiperaktív és beszívott kisgyerek pakolta volna egymás után, ahogy kénye-kedve tartja, ráadásul jó néhányat véletlenül ki is felejtett volna a filmből… Ilyen logikátlanul szétbarmolt filmet régen láttam már.

Igencsak szemet szúr az is, hogy mennyi innen-onnan összelopkodott klisével próbálták az alkotók felütni ezt az amúgy igen bugyutácska kis Superman-történetet. Gyakorlatilag alig van eredeti ötlet, szinte mindenről eszünkbe juthat valami korábbi blockbuster: a Függetlenség napjától a District 9-ig hosszú a sor, de még a Támad a Mars is játszik, ami azért több, mint vicces. Az viszont kínos, hogy ezt Nolanék nem szánták viccesnek. Borzasztóan komolyan veszik magukat és ezt a kis tinglitangli mesét, ami sosem sül el jól – itt sem.

nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy kínzóan hiányzik a filmből az a súlyos jelenlét, amit a Batman-filmeknél Christian Bale, Heath Ledger vagy Tom Hardy szállított. Bár a hossza stáblista tele van ismert arcokkal, Russel Crowe nagyjából annyit játszik, mint Alec Guiness Obi van Kenobiként egy másik mesében. Súlya van, de közel sem annyi, hogy nyomjon is valamit a latban. Diane Lane és Kevin Costner mellékszerepei pedig szinte megalázóak. Lois (Amy Adams) szép nagy szemeket mereszt, hogyan kerülhetett ilyen hirtelen egyik szituációból az abból alig következő másikba, a címszereplő (Henry Cavill) pedig, hogyismondjam, úgy nézi ki, mint Superman. Kocka a hasa és nincs rajta bugyi – ennyit lehet róla elmondani, többet nem. Mindent összevetve, ijesztően nagyzoló, megalomán, ám kaotikus, széteső, logikátlan katyvasz ez, legfeljebb látványnak megfelelő. Remélem, óriásit bukik – bár lehet, hogy a Batman szele elviszi a hátán… Asanisimasa: 3/10

Mondták, hogy ne hülyéskedjek, ezt a filmet moziban kell megnézned, mert ez olyan. Már, ha nincs otthon házfalnyi vetítővásznad és ultraszuper HD projektorod… Hát, nincs. Elmentem tehát a multiplexbe, a legnagyobba ráadásul, vasárnap délután, és újra meg kellett állapítanom, hogy ez a fajta mozizás mindenre jó, csak éppen filmnézésre nem. Már legalább fél órája ment a film és még mindig jöttek a nézők, felpakolva vödörnyi kólákkal, kosárnyi kibaszott büdös szósszal leöntött rágcsákkal, rettegtem, nehogy még rám is öntsék az egészet. Mondom, már fél órája megy a film – ami ráadásul a bevezető részekben csendes. Kifejezetten csendes. De nem tudok önfeledten belelebegni a világűr fagyos, végtelen ürességébe, mert előttem, mögöttem és mellettem két oldalról csámcsognak, rágnak, harsogva falnak, szürcsölve vedelnek és nyelnek. Közben beleikben fortyog, bugyborékol a különféle mesterséges anyagokból összezabált trutymó. Ezt is hallom. A vásznon eközben a filmtörténelem eddigi legszebb világűr-illúziója pereg, de én nem tudok odafigyelni, mert ezek esznek. Most komolyan, pereljem be a moziüzemeltetőt, mert ezzel a vetítéshez kötött nyilvános közétkeztetéssel meghiúsítja, de legalábbis számottevően csökkenti azt az élményt, amire a kétezervalahány forintos jegy megváltásával kvázi szerződést kötöttünk? Költői kérdés volt.

Szóval, már félórája megy a film, a Gravitáció, mire felnyalta a nép az utolsó morzsa E4234234 márkájú chipset a tányérkáiból, és oda tudok  figyelni végre. Az elkövetkezendőkben aztán komolyan szurkoltam annak, hogy legalább néhányan visszaöklendezzék az imént felfalt műkaját, ugyanis ez a film abban (is) biztosan filmtörténeti pillanat, hogy megtekintése egyben extrém sportteljesítmény is. A világűr súlytalanságának döbbenetes térnélküliségét, a nehézkedés teljes hiányából fakadó lebegő érzést, amikor még körülötted sincs semmi fix pont, a kapaszkodó is ugyanúgy lebeg, mint te magad; ezt az anyaméh-szituációt még soha senki nem fényképezte ilyen bravúros látványossággal, mint ez alkalommal Emmanuel Lubezki és Michael Seresin. A szó szoros értelmében lélegzetelállító képek, természetükből adódóan alkalmasak érzékeink összeborogatására is, ami akár járhat egyes embereknél a gyomortartalom hirtelen ürítésével is – nem tudom, hogy volt ilyen baleset, de, Isten az atyám, komolyan drukkoltam neki, hogy legyen.

Ezért a látványosságért, még akkor is, ha full CGI, komolyan érdemes megnézni ezt a filmet, még akkor is, ha másért nem igazán – és itt már nem a multiplex mozizás veszélyeire gondolok. Alfonso Cuarón e filmje sem több egy míves giccsnél. A cselekmény gyakorlatilag nulla. (Spoiler) Néhány űrhajós szerelgeti űrállomását, kívülről, lebegve az űrben, amikor egy puskagolyó sebességével érkező űrtörmelékfelhő száguld keresztül rajtuk. Ketten maradnak. Az űrállomás megsemmisül, de távolabb ott az orosz egység. Odamennek, kisebb nehézségek árán, mert a Szojuzra már csak egyikük érkezik meg. De az orosz technika csak arra jó, hogy elérje a még távolabb keringő kínai állomást. Cuarón e filmben nyilván az űr magányosságáról kívánt beszélni, amivel tulajdonképpen nem is volt gond, míg volt két szereplője, akik egymás közötti -mérsékelten vicces- dialógusukban elmagyarázták, amit el kellett magyarázni ehhez, de a film nagy részében már csak a kicsit bénácska Ryan maradt egyedüli túlélőnek, aki kénytelen a továbbiakban magában beszélni. Sandra Bullock lehet, hogy fog kapni ezért valami komoly díjat is. De ez a “hangosan mondom magamnak, hogy mit érzek, mit gondolok, és mit kellene tennem” olyan mértékben hiteltelen, művi és erőszakolt narratíva, hogy jobban fáj, mint a pofánkon átszáguldó űrszemét. Bullock tényleg komoly teljesítményt nyújt közben, ahogyan megoldja ezt a lehetetlen helyzetet: a kicsi, buta, mérsékelten tehetséges nő (akkor hogyan jutott fel oda???) legyőzi a hideg, halott, rettenetes világűrt. Éljen az élet, mondhatnám semjénzsoltisan, s ezt egy picit alá is támasztja a többször láttatott anyaméhben elfoglalt magzati póz is, amit a súlytalanságban is automatikusan felvesz az ember, ha elernyednek izmai. De a végkifejletig gyakorlatilag tényleg nem történik más, mint Ryan eljut A-ból B-be, majd onnan C-be, és onnan haza. Alig akció, szinte semmi konfliktus, csak a látvány történik, amin viszont álmélkodhatunk.

A film elején -még nem ültek előttem- gondosan elmagyarázzák. hogy a világűrben mászkálás életveszélyes üzem, hideg van, vagy éppen nagyon meleg, nincs levegő, nincs gravitáció, nincs semmi. Ennek ellenére, a film tele van bosszantó fizikai képtelenségekkel. Én nem vagyok egy fizikai zseni, de az azért nem úgy van, hogy közegellenállás nélküli, antigravitációs térben egy robbanás által széthullott szerkezet darabjai minden irányban, azonos sebességgel terjednek szét? Olyan az én tudásom szerint nincsen, hogy egyes darabok előzgetik egymást! (Javítson ki valaki, ha hülyeséget beszélek…) A világűrben nem terjed a hang, mégis halljuk, amikor darabjaira törik, mondjuk, egy napelem. Ilyenek. Szól a zene az elvileg süket csöndben – ez még nem lenne baj, ha megmaradunk annál a idióta kis countryzenénél, amit a George Clooney által alakított, szőrös tökű parancsnok hallgat mindig, de a világűrben miért szól ez a puttyogásos, kattogásos, borongós harmóniákban terjedő ambient? Meg egyáltalán, miért kell mindig ennyire túlcukrozni mindent? Olyan jó kis durva, apokaliptikus mozi lehetett volna ez, egy űr-Torinói ló, de nem lett. Asanisimasa: 5/10

Csalódni fog, aki zaftos jeleneteket vár a Lovelace című filmtől, és jobban teszi, ha az adekvát források valamelyikéből megszerzi Linda Lovelace életművének legismertebb részét, a Mély torok című pornóklasszikust. Persze, nyilván már megtette, de legalábbis utánajárt már a témának, hiszen amúgy mi mást mondana neki Linda Lovelace neve… Ez a film tehát nem pornó, hanem Lovelace egyik önéletrajzi könyvének kvázi filmváltozata, s mint ilyen, a művésznővel történt eseményeket saját olvasatban osztja meg a nézővel. Meg kell említeni azonban, hogy a történetnek létezik másik olvasata is, ami nem teljesen egyezik az előzővel – az igazságot, mint mindig, azonban csak a résztvevő felek ismerik teljes egészében, és mint mindig, valahol a félúton van.

Lovevalce sztorija amúgy az eléggé közismert megesett lány története, akit kezdetben nyájas, később vadállattá váló férfiak kényszerítenek “csúnya, gusztustalan” dolgokra, droggal, zsarolással, erőszakkal. Ez esetben azonban rendelkezésre állnak mozgóképes bizonyítékok is, melyek alapján Lovelace vagy óriási színésznő, vagy hazudik bizonyos dolgokban. Ez utóbbi felé mutat az is, hogy e filmben mindössze egyetlen pornófilmről van szó, a filmográfia azonban mást mutat. Résztvevő, érintett személytől azonban nem várható objektív tájékoztatás, mint azt tudjuk jól.

A film (Jeffrey Friedman-Rob Epstein páros munkája) elsősorban Lovelace és Chuck Traynor, az első férj, aki bevezette őt a pornóba, valamint Lovelace és családjának kapcsolatára koncentrál. Ebből a kezdetben idillikus, később egyre pokolibb házasságból mutat többet, a droggal hajtott, erőszakos felkapaszkodás az egyszerű sztriptízbártól a pornófilmgyártásig tartó közhelyes karriertörténetében, míg az ennél jóval bonyolultabb családi szál kissé elnagyolt lett. Gátlástalan maffiózókból, megesett, rebbenő tekintetű lánykákból és egyre többet drogozó, alapvetően közepes tehetségű suttyókból rengeteget láthattunk már, az viszont -számomra legalábbis- sokkal érdekesebb lett volna, ha többet tudhatunk meg egy tipikus, alsó-középosztálybeli, konzervatív család reakciójáról, amikor megtudja, hogy egy szem lányuk premier plánban mutatja be az ún. “mély torok”-technikát a mozivásznon. Az anya és az apa figurájának elnagyoltságából csak következtethetünk minderre, szembesülni viszont alig tudunk – holott, a valódi dráma ez, de legalábbis ez is az.

A Lovelace-film amúgy nem igazán moziba való, inkább tévéfilm. Elsősorban secondplánokra és közelikre épít látványvilágában, az időben előre-hátra ugráló elbeszélésmód is inkább tévéfilmekre jellemző. A kora hetvenes évek hangulata viszont remekül megteremtődik. Amanda Seyfried igen remek a címszerepben, bár az ominózus “technika” éles bemutatását, értelemszerűen, megúszta. Mindazonáltal, mégis ez a jelenet viszi el ezt a filmet is a hátán, bár itt elsősorban a filmstáb reakcióiban jelenik meg, a film legviccesebb pillanatát okozva. Igen jó Peter Sarsgaard is a suttyó Chuck szerepében, bár ő csak egy karakter, talán a valóságban sem volt egy összetett személyiség. Sharon Stone és Robert Patrick az okai a a fanyalgásnak, paradox módon, éppen azzal, hogy baromi erős alakítások reményét villantják Lovelace szüleinek szerepében. Tényleg arra lettem volna leginkább kíváncsi, hogy kik is ők, mit éreznek? Így a film azonban kicsit sablonos, kicsit középszerű. Közhelyes. Asanisimasa: 5/10

Amilyen nagy hype előzte meg e filmet, annyira nagy a csalódottság a közönség körében (legalábbis annak “felületesebben szórakozó” részében), pedig az Iron Sky ezúttal szinte minden ízében rászolgált a felfokozott előzetes várakozásra. A finn Timo Vuorensola finn(!)-német-osztrák koprodukcióban készült scifi-paródiája nettó kultfilm, akár rendezhette volna Tarantino is, Sacha Baron Cohen ötletéből, mondjuk George Lucas és Roland Emmerich istápolásában. Ehelyett, a derék északi rokonok megoldották okosba’, ahogy kell. Egy szaunából indult az ötlet, honnan máshonnan, és mintegy 7.5 millió euró összegründolása és eltapsolása után (ennél Will Smith egyedül többet kért és kapott a MiB 3-ért!!!) idén már a Berlinálén (hol máshol…), már be is mutatták a kész filmet. (Amúgy az Iron Sky örvendetes példája egy új típusú filmfinanszírozási metódusnak, a crowd foundingnak, hiszen a rajongók, előzetesen, mintegy 1 millió eurónyi összeget dobtak össze a büdzsére, ami nem kevés – nyilván ezért is érzik szükségét a rinyálásnak azok, akik ezt nem tették meg…)

A sztori blőd és természetesen bárgyú, nem mintha a Függetlenség napja olyan mély lenne, de mindenképpen üti a blockbusterek szintjét. ’45-ben maroknyi náci fantasztikus körülmények közepette megmenekült a szövetségesek berlini összeölelkezéséből és a Hold túlsó, sötét oldalán találtak menedéket, ahol aztán éltek-éldegéltek és szaporodtak, mint a televény, szorgosan ápolva a német felsőbbrendűség és az annak kijáró világuralom meséjét. Aztán napjainkban jön az amerikai hős űrhajós, aki ráadásul fekete (de nem Will Smith), és véletlenül kiszabadítja a szellemet a palackból, tehát a nácikat a Holdról. De nem ez a lényeg a filmben, mint ahogy például a Boratot sem a sűrű szövésű cselekményéért nézzük…

Ennek ellenére, megdöbbentően látványos a film. Én nem is értem, hogyan lehet annyi pénzből, amiből Lucas legfeljebb egyetlen nagyobb jelenetet csinált a Star Wars III.-ban, egy komplett Föld-inváziós filmet leforgatni, nagyjában-egészében ugyanolyan minőségben. Maxi-maxi gratula a látványstábnak!

A film igazi értékei viszont az egészen végighúzódó okos és szellemes gondolatban, valamint az abból szétszóródó humormorzsákban, valamint a temérdek idevágó, vagy éppen elvonatkoztatásra ingerlő filmtörténeti, zenei, popkulturális és politika-, művelődés- és technikatörténeti utalásban rejlenek. Ezeket persze észlelni is kell. Chaplin 10 perces!!! Diktátorára oktatják a Holdon a jugendet? Ez milyen? Azt már nem is mondom, amikor ez a Chaplin-utalás visszaköszön… Amikor az igazi, Holdról jött nácik találkoznak New Yorkban “követőikkel”, az amerikai neonácikkal? Azonban nem csak egyoldalú nácifaragás zajlik a filmben, kap a szívlapáttal Amerika Világrendőrség is, akinek ezúttal női elnöke van, Yes, She Can. És kap az ENSZ is, meg az egész profitéhes, gyalázatos bagázs, viszont a szerelem örök. Kell ennél magasztosabb üzenet? Laibach (ismeri-é még őket valaki?) zseniális kísérőzenét kreált a filmhez, melyben gond nélkül simul egymásra Wagner és Pink Floyd, Beethoven és John Williams híres motívuma a Cápából… Karcos, laza, szemtelen és fesztelen, figyelmes szemmel azonban még intellektuálisan is izgató film az Iron Sky. Tetszett. Asanisimasa: 8/10

A film picit már az első jelenetben megbukik, amint látjuk szegény Matthew Foxot repülőn ülni… Legutóbb, amikor ezt az amúgy helyes, tehetséges színészt hasonló helyzetben láttuk, annak igen csúf vége lett, hiszen a Lost című tévésorozat -amiben Fox alakította Jack Shepardot, az egyik fő karaktert- a bizsergető, rejtélyekkel teli kezdés után átláthatatlan misztikus ködbe futott, hogy aztán végül a meddő káoszban oszoljon szét beazonosíthatatlan darabokra. Ezt teszi egy színésszel a tévés ismertség… Hiába jelenik meg később az amúgy szintén igen “szétjátszott” arcú, de azért még bőven masszív hitelű Tommy Lee Jones, hiába ismerkedünk meg egy viszonylag kevésbé ismert, ám roppant érdekes történelmi sztorival, Japán egzotikumával – ez a hajó bizony már messzire elúszott.

Természetesen, nemcsak ennek a túlzott médiafogyasztásnak betudható képzettársításnak köszönhetően mondom, hogy A háború császára nem igazán jó film. A Shiro Okamoto könyvéből írt sztori nyilván történelmileg nyilván kellő hitelességgel mutatja be Hirohito császár II. világháború végnapjaiban, illetve Japán újjáépítésében játszott szerepét, a hódító/felszabadító kettős szerepében tetszelgő MacArthur tábornokkal (Tommy Lee Jones) folytatott kiegyezését, különös tekintettel a merev japán hagyományok és etikett dinamikus szembeállítására az amerikai győzők szabados (japán szemszögből barbár) arroganciájával. Ez azonban nagyjából annyira érdekes, mint egy dokumentumfilm valamelyik történelmi “okoscsatornán”. Mozifilmnek, drámai alkotásnak ez a történet önmagában nem igazán alkalmas, mondhatni unalmas, ezért e film alkotói (Shiro könyve alapján, Peter Webber rendező vezérletével) ezt a kultúr- és politikatörténeti (film)esszét egy furcsa, fordított Pillangókisasszony-sztorival ütötték fel. Itt Pinkerton (vagyis Bonner Fellers tábornok) vágyik egy japán nő után (uh, tudom!), akit aztán a történelem elszakít tőle, nem pedig úgy történnek a dolgok, ahogyan a Puccini-operában megszokhattuk. Fellers (őt alakítja Matthew Fox) és a tekintélyes japán családból származó Aya (Eriko Hatsune) szerelmének romantikus vonulata mondjuk jó ötlet a két kultúra közötti különbözőségek megmutatására, viszont a film egészéhez mégsem szervül, mesterségesen hozzáragasztott, nem odaillő póteszközként fityeg rajta, még akkor is, ha Fellers személye és katonapolitikusi munkája köti össze a kettőt. A romantikus szál tragikus végkifejlete elsikkad a történelmi szál “fontossága” mellett. Teljesen feleslegesek Fellers iszogatós jelenetei, főleg, hogy konfliktushelyzeteket is generálnak – melyek feldolgozatlanul maradnak abba, csakúgy, mint a háború utáni Japán pusztulata, a lakosok közérzete, mely azért annál jelentékenyebb a történet szempontjából, mint egy festett háttér, mondjuk egy színdarabban. Úgyhogy… közepes közepes. Asanisimasa: 5/10

Ha jól emlékszem, Jean-Luc (Godard) mondta valahol, hogy a legnagyszerűbb, legmélyebb és legjelentősebb filmek sztorija legtöbbször szinte egyetlen összetett mondatban leírható, sokszor banális, hétköznapi történet, mint egy újság pletykarovatának egyik “kis színes” híre. Abdellatif Kechiche közel három órás, monstruózus Adéle élete című filmjének alapjait egy képregény adja, ami a mi kultúránkban nem számít “magas” művészetnek (még akkor is, ha ennek az “odafentről” lenézett műfaj státuszának megváltoztatására vannak már szép számmal biztató kísérletek). Julie Maroh A kék, mint a legmelegebb szín című, naplószerű képregénye két fiatal lány leszbikus szerelmi kapcsolatát, annak hétköz- és ünnepnapjait meséli el, így Kechiche filmje is nagyjából ugyanerről szól. Az arab származású francia rendező azonban ehhez a bizsergetően érzéki, gátlástalanul szemérmetlen és kíméletlenül őszinte lányregényt némi társadalomkritikával bővítette, melyben főszereplőjét, Adéle-t, valamint családi, iskolai, később munkahelyi kapcsolatait, azoknak fejlődését és elkorcsosulását  is meg tudja vizsgálgatni.

A film, bár cselekményében több éves időintervallumot fog át, alapvetően ugyanabba a cinema vérité nevű irányzatba sorolható, melybe például a rendező korábbi, igen elismert kitűnő filmje, A kuszkusz titka is tartozik. Kechiche kitartó, ám részvétlen érdeklődéssel szemléli filmjének “tárgyát”, ami jelen esetben a leszbikus szerelem. A film cselekménye alapvetően megírt alapanyagból származik, annak naplójellege, valamint a rendező valóságkövető, naturalisztikus módszere azonban kétséget sem hagy a nézőben afelől, hogy igazi, hiteles, reális valóságot lát, nem pedig megrendezett, manipulált művilágot. A tökéletes illúzióban való elmélyülésre hagy időt is bőven…

A történet fő- és címszereplője Adéle, aki kezdetben még “normális” gimnazista, aki fiúkkal ismerkedik, bandázik, mígnem egy utcasarkon furcsa pillantást vált egy szembejövő párral, akik mindketten lányok. A kék hajú, vad külsejű Emma idősebb néhány évvel, festőművésznek készül, és rövidesen közelebbről is ismeretséget köt az érdeklődő, érzéki Adéle-lel. Szenvedélyes kapcsolatuk Emma liberális és toleráns baráti társaságának, valamint családjának jó szándékú drukkolása közepette, a kevésbé elfogadó külvilág elől pedig rejtőzködésben telik, mígnem a két azonos nemű, de tejesen eltérő jellemű szerelmes viszonya is a szakadék szélére kerül. Adéle nehezen viseli a szakítást, és munkájába (alsósok tanításába) menekül.

Kechiche pofátlanul belemászik szereplőinek arcába, az egész film szinte másból sem áll, mint villanó, elhomályosuló, érdeklődő, unatkozó, mérges vagy riadt tekintetekből, rakoncátlan hajtincsekből és duzzadt ajkak mögül kivillanó fogakból (melyek legtöbbször vagy csókolnak vagy esznek, habzsolnak, falnak). Ez a szinte makrószerű szuperközelikből építkező képi világ, ilyen hosszban igen intenzív érzékiséget kölcsönöz a filmnek, ami egyben tökéletesen jellemzi annak főszereplőjének jellemét is: Adéle egy két lábon járó szexus, akinek táguló pupilláiban, piruló arcán és az izgalomtól elcserepesedő ajkain lüktet az ölelésre, szerelemre minden pillanatban kész feminin őserő, mely jelen esetben saját neme irányába sugárzik. Döbbenetes az az szemérmetlen feltárulkozás, amit Adele Exarchopoulos ebben a szerepben nyújt, nem is elsősorban azzal, hogy gyakorlatilag teljes testét közszemlére teszi, hanem ahogyan érzelmeit, érzéseit, vágyait mutatja meg a tőle néhány centiméterre szemlélődő kamera érzéketlen lencséjének. Ilyen közelségben már képtelenség hazudni, színészkedni, amit itt látunk, az maga a valóság. Ezt az élményt aztán persze, helyenként igen kényelmetlen feldolgozni a mozi nem éppen intim magányában, hiszen mi tagadás, Kechiche néha túl sokáig időzik a buján szeretkező lányok látványában. Mintha félne közbevágni, mert akkor elveszne a valóság izzó illúziója, így azonban ezek a jelenetek bizony már belecsúszhatnak akár az explicit pornográfia kategóriájába is. Természetesen, Exarchopoulos mellett szólni kell az Emmát játszó Léa Seydoux alakításáról is, mely merészségében, érzelmi intenzitásban ugyanolyan messze megy, mint partnere, ami egy ismertebb színésznő esetében még nagyobb súllyal esik latba, mint Exarchopoulosnál, akinek Adéle az első szerepe.

Az elnyújtott, néha már tényleg pornográf erotikus jelenetek mellett és főleg, ellenére, Kechiche valódi sorsot mutat meg, szó sem lehet tehát a film “lepornózásáról”. Adéle hús-vér, valódi figura, átélhető és értelmezhető motivációkkal, reális, valódi kétségekkel és kérdésekkel, problémákkal és jövőképpel. A leszbikus (és háttérben a homoszexuális férfi) szerelem a maga természetességében, nem pedig devianciaként jelenik meg. A nálunk túlnyomórészben, de a franciáknál is bőven jelenlévő társadalmi elutasítás csak a szerelmespár félelmeiben, illetve társas viszonyaik körültekintő bonyolításában mutatkozik meg. Ez a film nem a leszbikus/homoszexuális szerelem elutasításról/elfogadásáráról szól, hanem egy adott párkapcsolat buktatóiról, melyek pontosan ugyanazok, mint amit heteroszexuális kontextusban már annyiszor feldolgoztak más művek tömkelegében, mégis megtörténnek nap, mint nap. A szerelem örök – és nemtelen, ahogy a filmben mondja egy idősebb úr. Asanisimasa: 9/10