asanisimasa

Talán jelzi az akciófilm műfajának csődközeli helyzetét is, hogy 2010-ben két olyan projekt is elindult a műfajban, amely bizonyos régi, úgymond, tartalékos erőket próbál csatarendbe állítani. A Feláldozhatók ma már lassan a harmadik résznél tart, ami azt mutatja, hogy a krízis orvoslása igen jól sikerült: a mostanában már lejárt szavatosságúnak tekintett hajdani akciósztárok Sly Stallone vezetésével (és egy csomó marketingízű hisztivel), immár lelazulva, némi bumfordi öniróniával utat tudtak mutatni az egyre mélyebb unalomba fulladó műfajnak. A másik projekt is révbe érni látszik, hiszen a Red 2. -ahogyan a címe mutatja- már a második rész (az elsőről bővebben itt). A “hangnem” itt felvállaltan az akció-vígjáték formátuma, a DC Comics idevágó képregénysorozata alapján amolyan képtelen kémtörténet, egy rakat nyugdíjaskorú szuperkém részvételével, akik természetesen, az öreg profi szertelenségével abszolválják az adott problémát – ergo, mentik meg a Földet. Ebben így, önmagában még nem lenne benne a tuti töltet, azonban a Bruce Willis, John Malkovich, Helen Mirren alkotta belsőhármas már adhat okot az érdeklődésre. A triót -az igen szerethető karakterű Marie-Louise Parkeren kívül- Morgan Freeman egészítette ki az első részben. Ő most hiányzik, de itt van helyette Catherine Zeta-Jones, mint a KGB tábornoka, a villámgyors mozgású Byung-hun Lee, mint a világ legveszedelmesebb bérgyilkosa, David Thewlis, mint borrajongó francia terrorista, és nem utolsósorban Sir Anthony Hopkins, mint zseniális tudós, aki olyan bombát készített, hogy!

A sztorit nyilván nem fogja senki sem a realitások talaján vizsgálni, ez nem az a pálya, ahol tárat cserélnek – illetve, csak akkor, ha abban benne van a “poén”. Van a bomba, ami fel akar robbanni, ám előtte mind a jók, mint a rosszak meg akarják szerezni. Nem ez a lényeg e filmben, hanem az igen színes szereplőgárda jutalomjátéka, mellyel jobbára élnek is. Színészismerőseimtől tudom, hogy még a legdrámaibb karakterű színészek is imádják, ha alkalmuk nyílik egy kis lövöldözésre, és nincs ez másként e filmben sem. Legjobban az amúgy törékeny Helen Mirrent imádom, ahogyan nyitott szemmel (!) szórja a skulókat ezerszámra, és annál nincs bájosabb, amikor egy odavetett kérdésre a lehető legnagyobb természetességgel válaszolja, hogy a tetthelyen látható hullákat a saját hűtőszekrényéből prezentálta. Malkovich ugyanazt az excentrikus figurát játssza, akit az első részben is, Willis kemény és vérzik, mint mindig, de most még szerelmes is. Hopkins ismét zseniális, úgy beszél, úgy vált belülről személyiséget, hogy az ember hátán görögnek a mirelit zöldborsók – óriási színész még mindig.

A lazán elővezetett színészi bravúrok mellett egy efféle filmben lennie kell még látványos akciójeleneteknek is, és ezekben sincs hiba. Rengeteg lövöldözés, verekedés-jelenet és autós üldözés látható és mind a megfelelő színvonalon. A szöveg- és látványpoénok arányosan durrannak el mindeközben, néha igen gyilkos erővel. Felhőtlen és felelőtlen szórakozás a film, ami tökéletesen megéri a belefektetett pénzt és időt. Remélem, ez is megéri a harmadik részt, hiszen “nemcsak a húszéveseké a világ”. Asanisimasa: 8/10

Nem kell bedőlni a hangzatos, nem kicsit nagyképű címnek, ahogy én bedőltem, Az utolsó napok a Marson (majdnem mint: Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza) nem több egy közepesen érdektelen, klasszikusan B-kategóriás scifi-thrillernél, vagy lightos horrornál. Még jó, hogy egyelőre nem hallottam hazai megjelenésről, így ezt a filmet is magamra vehetem, kvázi önként vállalt keresztként, megváltva titeket teljesen felesleges megtekintésétől…

Ott vagyunk a Marson, nyilván valami terraformálás-ügyben, amit viszont nem nagyon kötnek orrunkra a film alkotói: Sidney J. Bounds novellájából írta Clive Dawson, rendezte Ruairi Robinson. Nem ez a lényeg a szempontjaik szerint, inkább az, hogyan lehet minél sötétebb színben felfesteni az eddig legreálisabbnak tűnő következő életterünket, a Marsot. Ami vörös, amint azt már minden internet-felhasználó jól tudja a NASA által gondosan meg-megosztott nagyfelbontású helyi fotókról. Szóval, ott vagyunk, emberileg is, nemcsak ilyen tákolmány kis kütyükkel, és már jönnénk haza, amikor jól megfertőz minket a bolygó valami gonosz baktériummal, melynek következtében eldobjuk a szkafandert és foszló arcbőrű zombicsimpánzként rohangálunk még egészséges embertársaink után, akiket megfertőzve… a végén csak egy maradhat, vagy egy sem. (De akkor minek ez az egész?)

A cselekmény váza nagyjából ekvivalens az Alien-széria első részével, amit én még inkább Nyolcadik utas a halálként nevezek, mert ezen a címen láttam a mozikban. Na jó, itt kvázi a bolygó az alien, a többi viszont dettó. Robinsonéknak viszont közel sem sikerült olyan jegeces hangulatot teremteni, mint Ridley Scottnak, ha nem szkafanderben rohangálnának a film szereplői, akkor az egész játszódhatna, mondjuk a Szaharában, vagy mondjuk Coloradóban, a western-filmek klasszikus helyszínén, a lenyugvó napban vörösen izzó, bizarr formájú sziklaképződmények árnyékában. A Mars ugyanis tök így néz ki, tehát felesleges volt ezt a soványka sztorit odatranszportálni. Az akciódúsabb részek ráadásul a marsi éjszakában, fejlámpák imbolygó fényében játszódnak, ritkábban pedig homokviharban – a lényeg, hogy alig látni valamit az egészből. A homok a szélben, tudod, hogy az vagyok, na az legalább vicces lenne, ha ehhez Balázs Fecó énekelné a kísérőzenét. Okok, magyarázatok nincsenek, csak a nettó rohanás innen oda, onnan amoda, ahol van rádióvevő, hogy jöjjön a mentőűrhajó, nyomunkban az egyre növekvő számú mars-zombi, akiket csak villanásra látunk. Viszont a nyomukban minden csupa vér, ahogy az szokásos.

A film egyetlen pozitívuma, hogy viszonylag odafigyel a tudomány mai állása szerinti realitásokra: a Földdel, valamint az anyaűrhajóval való kommunikáció időbe telik, a Marson itt sem lehet lélegezni, talán csak a mozgás lehetne légiesebb, tekintve hogy a gravitáció (állítólag) 2.63-szor kisebb, mint a Földön. Értsd, egy Bud Spenceri pofon a Földön csak a kocsmából katapultál, a Marson viszont talán még orbitális pályára is állít. (Jó, tudom.) Szóval, nem jött be. Asanisimasa: 3/10

Baltasar Kormákur, a legismertebb izlandi filmes, hála Oddinnak, visszatért a bűnös Hollywoodból szeretett hazájába, ahol otthon van és amit annyira jól ismer (101 Reykjavík, A tenger, Fehér nászéjszaka, stb.). A Dermesztő mélység című legújabb filmjét az izlandi halászoknak ajánlja.

A film három mondatban leírható cselekménye egy a valóságban megtörtént hihetetlen eseményt mesél el (spoiler): valamikor a nyolcvanas években egy izlandi halászhajó jó néhány kilométerre a partoktól felborult, majd elsüllyedt. A teljes legénység odaveszett a szerencsétlenségben, a nagydarab, kissé lomha Gulli kivételével, aki több mint hat órát úszva a néhány fokos tengerben (miközben a levegő már mínuszokban járt) kijutott a partra, ahol egy szál jéggé fagyott ingben, mezítláb még további két órát gyalogolt az első házig, ahol összeesett. A szerencsétlenséget azonban végül túlélte, ám az orvosok értetlenül álltak előtte, hiszen a mai tudás szerint emberi szervezet képtelen túlélni végzetes lehűlés nélkül egy ilyen tortúrát…

Izland életét tulajdonképpen két felülírhatatlan természeti erő határozza meg: a vulkáni tevékenység és a tenger. Ez utóbbihoz kötődik a halászat (a Greenpeace-esek most forduljanak el!), ami az ország legfontosabb ipari húzóágazata. Nincs olyan izlandi, aki, vagy akinek egy közeli hozzátartozója ne dolgozna valamilyen formában a halászati iparban. Az izlandi halászokról filmet forgatni tehát egyet jelent Izland lényegének megfogalmazásával. Kormákur ezt (újra) megtette és még a vulkáni dolgokat is bele tudta kapcsolni. A filmben az izlandi halászok afféle hétköznapi hősökként jelennek meg, akik keményen isznak, tökösek és merészek, de a családjukat imádják és nem félnek a háborgó tengeren. (Csak egy kicsit.) Munkájuk, innen a jó meleg szobából nézve, felfoghatatlanul kemény és embert próbáló. Képzeljük el, kifutni éjszaka egy ócska, ásatag, szinte csak a rozsda által összetartott bárkán a süvítő jeges széltől felkorbácsolt hullámok közé, hogy a szükséges napi halmennyiséget begyűjtsék? A korlátok, a hajópadló vastagon jéggel borítva, a szélben száguldó gombostűkként szúródnak arcunka a jégszilánkok, szúr minden lélegzetvétel, a hideg szinte égeti a csontjainkat belülről… Erre megjelenik ez a ránézésre 120 kiló körüli, joviális, kicsit bumfordi fazon, ez a Gulli, mellkasig kigombolt ingben, kis dzsekiben, kesztyű, sál és sapka nélkül…

Új értelmet nyer e film által gyerekkorunk ismert mondókája, miszerint: “Szergej fasza gyerek nem fázik, kúrva hidegben is tornászik!” Gulli faszább gyerek Szergejnél, és amit a film utolsó jelenetében látunk tőle, azért jár a giga nagy tisztelet neki és minden izlandi halásznak, akik nyilván szeretni fogják e filmet, mégha számukra nem is lesz túl érdekes: Ja, ez ilyen, ilyen a mi életünk. És?

A film két részre bontható (így nem is tekinthető egyenletes, arányos műnek). Az első felében megismerjük Gullit (Ólafur Darri Ólafsson személyében szinte pontos hasonmást sikerült találni), a Breki nevű bárka legénységét, családjait, majd megtörténik a banális hibából fakadó katasztrófa és Gulli úszik, majd megmenekül. Ez egy hosszadalmas, a mély emberi szenvedéssel, a kilátástalansággal és az élet feladásával való küzdelmet megjelenítő, de nagy részében alapvetően eseménytelen dráma – Gulli úszik a sötét, jeges tengeren, alatta a dermesztő mélység. A film második felében viszont már szinte groteszk karikatúráját látjuk a tudományos világnak, illetve a szenzációhajhász médiának, akik egyre növekvő értetlenséggel nézik az erősen túlsúlyos, láncdohányos, nagyevő és nagyivó Gulli felfoghatatlan teljesítményét, aki mindezt nyugodt egykedvűséggel tűri – mígnem feláll, otthagy csapot-papot, EKG-t és jégfürdőt és beáll a következő halászbárkába tovább melózni. Az élet nem áll meg, mennie kell tovább, katasztrófa ide, vulkánkitörés oda.

Kormákur pontosan, szinte dokumentarisztikus hűséggel idézi fel a drámai eseményeket, egyben ugyanilyen pontos portréját adja Izland jellegzetes és emblematikus embertípusának is. Gulli vizsgálatának és a körülötte keletkező médiacirkusznak gunyoros hangvétele picit furcsa, meghökkentő ugyan, de az izlandi halászok szemszögéből nézve tökéletesen érthető. Tökéletesen tisztában vannak munkájuk veszélyeivel, és ugyanúgy kifutnak, ha előtte való nap történetesen a habokba veszett néhány kollégájuk, közeli ismerősük, és tisztában vannak azzal is, hogy mindezt mennyire nem érti a civil külvilág. A nemes viking hagyományok békés (bár a kocsmában ne kötekedjen velük senki!) őrzői ők, és jó látni igazi embereket a filmvásznon. Asanisimasa: 8/10

Ez a Frances Ha, ha ötven évvel korábban, a francia új hullám kellős közepén született volna francia filmnek, gyakorlatilag említés nélkül tűnt volna el a süllyesztőben. Ma azonban nem tudom, hogyan kerüljem meg a “se kiköpni, se lenyelni nem tudom” közhelyét, mivel éppen ez az, ami kitűnően mutatja lelkiállapotomat. Tényleg nehéz elmenni e film mellett szó nélkül, mert annyira más, mint a mostanában mozikba kerülő filmek általában – és most mindegy, hogy ez a “másság” valójában avítt modorosság, felszínes műmájerkedés vagy dacos, “független”, őszinte, természetes attitűd. Talán mindhárom, egyszerre.

Azt ugyan sosem fogom megérteni, hogy egy fiatal, mai filmest mi visz rá arra, hogy az amúgy hightech HD-videóra (Canon EOS 5D Mark II, Canon L-Series Lenses) forgott filmet fekete-fehérre színezzen, mert művészi, drámai indokok erre nincsenek. Az a magyarázat előttem nem állja meg a helyét, hogy Noah Baumbach azt szerette volna, ha filmje úgy néz ki, mint Truffaut Jules és Jimje, mert az a vonat már régen elment. Tarr Bélázni sem akar, nyilvánvalóan. Így azonban ez a fekete-fehér képi világ csak üres, felszínes utánzat. Vehetjük, persze, egyfajta tisztelgésnek is, hiszen a jellemző új hullámos formajegyeket, montázstechnikát, jelenetezést, a hangsúlyosan spontán természetességet, néha a zenehasználatot is szépen hozza a film, de ezt a nyelvet valójában nem beszéli, csupán néha felveszi, mint szélben, esőben az esőkabátot. Nézzük a fekete-fehér filmet, melyben Frances éli az életét, és közben megszólal a mobiltelefon. JÁJJ. A markáns, amúgy ma is üde hatású új hullámos formanyelv csupán trendi kiegészítő ebben a műfájdalmas, műkócos, műszakadt és illedelmesen bohém hipszter-komédiában.

Ennek ellenére a sztori amúgy kedves, bájos, és őszintének is tűnik. Egy útját kereső táncoslány barátságainak és szakításainak rövid története ez, hitelesnek tűnő fordulatokkal és a hétköznapiság banális bájával. Magára ismerhet a néző Frances bénázásaiban, sorozatos rossz döntéseiben, mert előre borítékolhatóan azok nézik meg e filmet, akik olyanok, mint Frances. Ennyi. De legalább nem hosszú (mármint a film). Hitelesek a mellékszereplők is, akik pont olyanok, mintha péntek este bekukkantanál valamelyik Gozsdu-udvari kocsmába – miattuk viszont minek moziba menni? Szeretik az emberek Greta Gerwig alakítását is a címszerepben, engem viszont a hideg kivert tőle. Egy természetes mozdulata, gesztusa nem volt, olyan modoros, hogy a fal adja a másikat, ráadásul idegesítően idétlen és legalább 44-es a lába – bár ez utóbbiról nem tehet. Egyedül akkor tudom elviselni a látványát, ha éppen nem szól semmit, ha a jelenet nem róla szól: ha viszont kinyitja a száját, akkor legszívesebben elrohannék. Úgy telefonál, hogy közben kezével élénken gesztikulál hozzá, hogy más is lássa, ő most telefonál. Néz rád közben, de nem látod a szemét. Ha pasikhoz szól, normális hangon beszél, ha viszont nőkhöz, automatikusan egy oktávval feljebb ugrik a hangja, szemei kifordulnak és szellemileg gügyögősre zuhan össze, legyen az a nő az édesanyja, főnöke vagy éppen legjobb barátnője. Pont olyan tehát, mint szinte minden angolszász nő, aki szembe jön veled az utcán. Igen nehéz elviselni őket, ahogyan e filmet is. Asanisimasa: 5/10

Az a jelenet jutott eszembe, ahogyan kiskamaszkorom egyik kedvenc tévésorozata, az Egy óra múlva itt vagyok kezdődik: Láng Vince, a pesti, nagyon kisszerű kisember boldogan fütyörészve – hisz’ hóna alatt egy egész vekni!- táncikál végig az utcán, megy munkát keresni. A munkaközvetítőben óriási tömeg és egy szál munka sem. Akkoriban, tizenéves srácként nem is tudtam elképzelni ezt a szituációt a valóságban, ma már viszont nagyon is. Oscar Ramirez még Lángnál is rosszabb sorból érkezik egy hasonló intézménybe, háta mögött a család, asszony, két pici gyerek, előtte pedig Manila 16 milliónyi kilátástalan és embertelen emberrengetege. Oscar nem is fütyörészik, azonban természet adta naiv egyenességével ugyanúgy néz bele az előtte álló zűrzavarba, mint hetven évvel ezelőtti, kitalált magyar sorstársa – csak éppen neki nem egy Podweisz gróf ajánl munkát, hanem “mindössze” egy pénzszállító cégnél kap munkát, óriási, kimondhatatlan szerencsével.

Metro Manila, tehát Fülöp-szigetek fővárosa amúgy a világ egyik legzsúfoltabb metropolisza, innen nézve pokol. Igazi rejtői alvilág a Föld felszínén, bár ő csak azt hiszem, egy ilyen nevű gőzösről írt, nála Rangoon és Szingapúr volt ugyanez. Távol-Kelet, de távol vagy! Mindenesetre, Mexikóváros (Korcs szerelmek), Johannesburg (District 9), Rio de Janeiro (Isten városa) után egy újabb bűzös fertő kapta meg a maga hősi eposzát, hiszen Manila is bőven benne van ebben a fenti hárommal fémjelzett, közel sem dicsőséges csoportban.

Oscar Ramirez és családjának sorsa azonban tökéletesen érthető, reális és átélhető, átérezhető kultúrától függetlenül, ami velük, az gyakorlatilag bárhol, bárkivel előfordulhat, ha nem vigyáz, de főleg, szerencsétlen helyre születik. (Gondoljunk csak egy elkeseredett nyírségi családra, akinek se munka, se szociális ellátás, semmi. Elkeseredésében feljön Pestre, pénze egy fillér se, 8 általánossal munka elképzelhetetlen – hány ilyen család van?) Oscarék azonban filippinók, és ami velük történik, az egy mai manilai történet.

Az angol Sean Ellis (ő írta, rendezte, fényképezte és produkálta a filmet) egy meglehetősen klisészerű, bár feszes és szuggesztív erővel végighúzott történetben meséli el Oscar történetét, azonban egy olyan torokszorító tanulsággal bíró morális csavart biggyeszt a végére, hogy csak nézünk: úgy csap le ránk, nézőkre, a katarzis, mint az észak-keleti tájfun Manilára, monszun idején. A végkifejlettel együtt kifejezetten zseniális a könyv, a moralizálás tényleg nem szájbarágós, ellenben hiteles és valódi problémára reflektál, arra ad egyfajta brutális – és igen meglepően indokolt- megoldást. Az odáig felvezető, zöldfülű újonc és öreg profi között zajló partner-történetet ugyan már sokszor láttuk, ahogy a tiszta, becsületes újonc szembesül az általa feltétlenül tisztelt, tisztességesnek tartott öreg kis stiklijeivel, azonban a sok közelivel és a filippínó szereplők és környezet egzotikumával együtt a valóság hitelét erősíti a sablonok lélektelen unalmával szemben. A remek színészi teljesítmények tovább erősítik a történet igazságtartalmát. Oscar önfeláldozó mártíromsága kicsit hasonlatos a húsvét idején önmagukat keresztre feszíttető honfitársainak fanatizmusához, azonban nála az áldozat nem vallási alapon, hanem a végletes elkeseredettségen is felülemelkedő emberi tisztaság, felelősségvállalás és becsület által hajtva történik meg. Asanisimasa: 9/10

Az ún. szajréfilmek legfőbb közös jellemzője, ahogyan az elnevezéséből is következik, az az, hogy valamilyen rablás áll történetének középpontjában. Legtöbb esetben bankrablás, hiszen az ott tárolt pénzek -ahogyan azt bizonyos politikai erők is előszeretettel hangoztatják- nehezen társíthatók konkrét tulajdonosokhoz, a bankból elemelt zsákmány a filmekben nincs archoz kötve. A szajré a banké, a hatalomé, a “gazdagoké”, tehát senkié. Szabad préda. Azért is fontos ez a szubjektív és természetesen a valóságot igen leegyszerűsítő, és sarkító definíció, mert a szajréfilmek főszereplői a rablók, tehát bűnözők, akiket valahogyan mégis a film hőseivé kell megtenni, akik a főszerepben rendszerint, többé-kevésbé pozitív tulajdonságokkal kell bírjanak. A rabló a filmen kívüli valóságban viszont rosszember – e filmeknek tehát ezt a látszólag összeegyeztethetetlen ellentétet kell feloldani. Még jó, hogy a történelem és a kultúrtörténet rendelkezik éppen elég törvénysértő népi hőssel, akik jól beazonosítható példaként szolgálhatnak e célra, ne is menjünk tovább a szegények érdekeit védelmező, és a gazdagok kapzsiságán bosszút álló Robin Hoodnál vagy éppen LibásLudas Matyinál…

A Szemfényvesztők című filmben illuzionisták rabolnak bankot, ezt azt, sőt, még a szajréfilm műfaji keretein picit túlnyúlva, még egy igen meglepő bosszútörténet is kibontakozik – a roppant fordulatos, trükkös és blikkfangos cselekményt azonban nem részletezném, hadd essen le az álla az ilyesmire fogékonyaknak. A filmbeli bosszú rendszerint igazságos, így abban sincs kivetnivaló etikailag, főleg, hogy vér szinte egy csepp sem folyik a filmben, a rablások eredménye pedig szintén jó helyre kerül. Hőseink tehát valódi hősök, s ahogyan a dolgukat teszik, az tényleg látványos. Mentalisták, illuzionisták és hagyományos bűvészek ejtik csapdába érzékeinket, valahogyan úgy, ahogy a közismert David Copperfieldtől az annál nagyságrendekkel szellemesebb Dynamo művésznevű srácig csinálják az igaziak. A meghökkentés és szemfényvesztés művészetét mesteri fokon művelve azzal szembesítik a nézőket, amiben születésüktől a legjobban hittek: a “valóságot” teszik idézőjelbe. Véleményem szerint ezek a művészek, showmanek műsorukkal a mai kor legfontosabb veszélyére hívják fel a figyelmet és szembesítik is azzal a közönséget. Üzenetük ugyan nem több, mint hogy legyünk észnél, mindig és minden pillanatban, hiszen bármikor, bárki, bankok, politikusok, üzleti vállalkozások, szekták, rossz szándékú bűnözők manipulálhatnak minket a saját érdekeiknek megfelelően, mert erre nekik is megvan a lehetőségük, és ezt meg is teszik (lásd a napi híranyagokat, bárhol a világon), de ennél jelenleg alig van fontosabb a normális életvitelhez.

Az eddig meglehetősen fura filmes előélettel rendelkező Louis Leterrier remek ritmusú, csavaros cselekményű, okosan szórakoztató filmet rendezett, mely ugyan nem fog komoly szellemi kihívást állítani elménk elé, de amiről beszél (lásd fent), azt mégis friss, szerethető formában tárja elénk. Ebben segítségére vannak olyan személyiségek, mint a bárhol, bármikor bevethető, atombiztos teljesítményt nyújtó két öreg, Morgan Freeman és Michael Caine, illetve a lendületes Dave Franco, Jesse Eisenberg, Mark Ruffalo vagy Woody Harrelson. Nem véletlen, hogy alig mutatták be a filmet (ami a befektetett 78 millióból eddig 233 milliót csinált, dollárban), már be is jelentették a második részt… Asanisimasa: 8/10

Úgy tűnik, a skandináv thrillereket is elérte ugyanaz a kór, amibe körülbelül öt éve a hasonló műfajú dél-koreai új hullám is belefulladt. Az önmaguk által szépen meghajtogatott klisék gyűrik maguk alá e filmeket, mondhatni, ezúttal a saját maguk által épített szaunában fagynak halálra. A hipnozitőrben is csikorog a fagyos svéd tél. Madártávlatból látjuk az amúgy egy külvárosi ipartelep külsejű Stockholmot. Fakó vörösen, álmosan pislákol a látóhatáron gurulva a picike nap, mintha hunyorogna, ahogy a ritkás gyárkéményekből feléje száll a gomolygó füst. A gyilkosság – mert egy thrillerben kell gyilkosság – viszont bestiális, brutális. A rendőr gyűrött, méla, sőt, melankolikus. A mellékszereplő -aki a címszereplő- még szplínesebb, alvászavarosan kóvályog végig a filmen, csoda, hogy egyáltalán képes megoldani az ügyet (érdekeltté is kell tenni őt személyesen is – már íróilag mondom), felesége hozzá mérten egy hisztérikus fúria (bár megvan erre az indoka). A történet lassan, komótosan csordogál, akció nagyjából annyi, mint nálunk a Barátok közt egyetlen részében. Természetesen a gyilkosság(sorozat) hátterében családi dráma áll (emögött talán az állhat, hogy a hosszú tél miatt a svédek lakásaikban összezárva jobb híján egymást buzerálják… természetesen vicceltem). A szereplők vagy suttognak, sőt, általában suttognak, amikor viszont nem suttognak, akkor ordítanak, rikácsolnak, artikulálatlanul üvöltenek. Természetesen van elmebetegség is a filmben, szintén svéd/skandináv specialitás, van lelkizés és egyéb pszichomukizás – lásd a film címét.

Szóval, anélkül, hogy azért nagyon lelőném a film poénját, elég gyengécskén folydogál ez a film, szó sincs hömpölygésről, a sodrást ne is említsük. Pedig Lasse Hallström, a film rendezője elég jó filmográfiával rendelkezik, e filmnél azonban elfogyott nála a spiritusz. Semmilyen egyéni ötlettel, szakmai fogással nem tudta ezt a mozit jobbá varázsolni, a végkifejlet pedig kifejezetten komikusra sikeredett. A jellegtelen, fád színészi játék sem emel ezen az inkább gyenge, mint közepes thrilleren. Asanisimasa: 4/10

Bille August a film Paulo Coelho-ja. Nem először írom ezt le, de minél több filmjével találkozom, annál bizonyosabb vagyok ebben. Úgy tűnik, mintha valami komoly, mély és igényes művészfilmes lenne, akinek műveiben a forma csordultig van töltve magvas tartalommal, valójában azonban, ha kicsit jobban odafigyelünk, rögtön látszik, hogy csupán olcsó közhelyekből, általánosságokból összetákolt, tetszetős kliséraktár minden filmje. Annyira sablonosak ezek a filmek, hogy idézni sem lehet belőlük – ebben legalább nem hasonlít Coelho-ra. August amúgy, természetesen elismert filmes. Kapott díjakat, ráadásul fontos, számító díjakat is, ez azonban messze nem garancia semmire sem.

Az Éjféli gyors Lisszabonba című filmje is úgy tűnik, hogy szép, tartalmas alkotás, remek színészekkel (bár kissé túl halvány pasztellre lett színezve), valójában azonban az első jelenettől kezdve pufognak a drabális közhelyek. Szemlátomást unalmas irodalomtanár egyedül él, már a vekker csörgése előtt önmagával sakkozik, s még jó, hogy be is szól magának. De gyorsan beleugrik barna kordnadrágjába, felveszi zöldesszürke tweedzakóját (a könyökökön kötelező foltokkal) és (persze, esik) berohan az iskolába, ahol Marcus Aurelius a tananyag (naná). Közben azonban megment egy fiatal nőt, aki piros (PIROS!) kabátban áll Bern kellős közepén a hídon és le akar ugrani, de a tanár nem hagyja. Mit talál az irodalomtanár a nő kabátjában? Igen, egy könyvet. A nő közben balra el, a tanár meg beleolvas a könyvbe, hiszen irodalomtanár. Ott aztán coelhói mélységű bölcselkedések jönnek vele szembe, melyeket írója mezítláb sétálva gondolt a homokos tengerparton, háttérben a lenyugvó nappal, közben sirályok kiabálnak kedvesen. Tanárunk meghatottan törülgeti vastag szemüvegét, hiszen a saját, rejtett, soha ki nem mondott gondolatait hallja vissza. Sőt: ! De miért akart az a lány leugrani a hídról, ezeket a fantasztikus gondolatokat olvasva?! Nos, a svájci közoktatást sem Hoffmann Rózsa találta ki, hiszen a tanár úr se szó, se beszéd otthagyhatja az órát, a diákokat és Marcus Aureliust, és felpattan az éppen induló (???) éjféli gyorsra, aminek végcélja Lisszabon (mivel a könyv írója egy ismeretlen portugál orvos-költő-filozófus/itt köszön vissza Marcus Aurelius/, akinek nevét azért ismerte a berni antikvárius, és volt benne vonatjegy is). Hogy a lány miért akart leugrani a hídról, az kiderül majd a film végén, hogy miért éppen Bernben, az viszont nem.

A történetet nagyjából elviszi a hátán Lisszabon varázsa, valamint néhány remek színész (Jeremy Irons, Martina Gedeck, Bruno Ganz vagy Charlotte Rampling), akik képtelenek rosszul játszani, még úgy is, hogy nem kapnak értékelhető segítséget rendezőjüktől, mások viszont kifejezetten értetlenül álltak ebben a nagy alkotói szabadságban. Pascal Mercier könyve, amiből a film készült, tulajdonképpen érdekes dolgokat feszeget, az más kérdés, hogy ezekkel aztán nem nagyon tud mit kezdeni. A szabadság-szerelem kettőssége, sőt, szerelmi háromszögessége, ráadásul antifasiszta illegalitásban igazi jó táptalaj egy jó kis romantikus történetre, mondhatni toposz, azonban Mercier (így August és a filmje is) kihagyja a drámai végkifejlet katarzisát, helyette felszínes, naplementés bölcselkedéssel, és ellebegtetett, banális kisszerűséggel zárul. Az unalmas (unatkozó) gimnáziumi tanár kerettörténete, ahogyan hatvanévesen szembesül saját elcseszett, szintén kisszerű életével, pedig már-már szinte nevetségesen hétköznapi. A jelenetek lötyögnek, a szereplők benne olykor tétován állnak és néznek hosszan (hogy mit is csináljanak most). A pohárban néha vörösbor van, néha víz, odakint egyszer esik, máskor süt a nap, ugyanabban a jelenetben azért ezek cikis dolgok… Asanisimasa: 4/10