asanisimasa

Akár hiánypótló mű is lehetne az eddig inkább színészként ismert Joseph Gordon-Lewitt all-round szerzői bemutatkozása, a Don Jon. Nem sok filmes megjelenése van ugyanis a társadalom elég széles (elsősorban hímnemű) szegmensét sújtó szenvedélybetegségnek, a szex-, illetve pornófüggésnek. A legtöbben persze, nem is tartják betegségnek, esetleg kacsintva egyet, valamiféle kóros baromságnak gondolják a napi többszöri maszturbációval járó pornónézegetést, illetve irigykedve mutogatnak azokra a páciensekre, akik gépiesen visznek ágyba minden este egy (vagy több) partnert. Az biztos, hogy a kóros szexaddikció közel sincs olyan negatív hatással a társadalomra, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggés, annak hatása inkább az abban szenvedőre, illetve partnereire hat negatívan. Faramuci módon, ezt a szexfüggő nem is érzékeli. Ő meg van győződve arról, hogy a hímek között ő a koronával ékesített isteni példány, szexuális teljesítménye lehengerlő és minden rendben van úgy, ahogy. A szexfüggés elsősorban társas kapcsolataira gyakorol rossz hatást, az ebben szenvedők pedig inkább csak idősödő korukban kapják meg a negatív jelzéseket, amikor már a gravitáció is elkezd hatni a hajdan feszes, szálkás izmokra, a libidó is akadozni kezd és életükben talán először ülnek magányosan az ágy szélén, lábuk között a szánalmasan lógó, petyhüdt húsdarabbal.

Gordon-Lewitt szexkomédiájának fő- és címszereplője az általa alakított Jon, aki a tökéletes szexélmény elérését tűzte ki életcéljául, ám ezt a pornóban találta meg. Ugyan minden estére akad a diszkóban élő partnere is, hiszen jóképű(nek mondott), kisportolt, gátlástalan és nagydumás fickó, de az igazi szex az mindig a monitor előtt ülve következik be nála – amíg össze nem akad Barbarával, a szőke bombázóval (Scarlett Johansson). A lány szerelmet akar és teljes egymásra hangolódást, a mechanikus teljesítményszex hidegen hagyja, a pornót pedig elutasítja. A srácot eddig soha nem tapasztalt érzés keríti hatalmába, a vágya miatt a falat kaparja és tekintettel a lányra, még a pornónézést is hanyagolja – egy darabig. hamarosan le is bukik, szakítás és vissza a darálásba. Szenvedélyében már odáig megy, hogy az egyetemi előadás alatt is pornót néz mobilról. Éppen gyurmázni kezdene, amikor egy furcsa, középkorú nő szólítja meg…

Gordon-Lewitt pontos karaktert rajzol, ismerjük őt. Régen diszkó-Ladával járt, mára már Bömösre váltott (Jon Ford Caprit hajt, ha jól láttam, de ő amerikai), de a nyuszifark még mindig ott fityeg a kulcstartóján. Sérója mindig belőve, heti három konditerem látszik rajta, bőre, arca a januári ködben is barnára szolizva. A farmer vagy melegítőalsó piacbutikból, a póló izom, a nyakláncon két számmal nagyobb kereszt, mint illene. Olyan ez a csávó, mint volt az a Nikosz, vagy Jorgosz valamelyik ValóVilágból, csak még sutyerákabb kiadásban (ha lehet ilyet mondani). Pontos a család rajza is, a túlméretezett laptévével, melyen állandóan amerikai foci megy, a fehér atlétarikós étkezésekkel, a gyónás-vonalat viszont soknak érzem, itt nincs különösebb indoka. A merészen vágott film lendülete is magával ragadó. Ahogyan, amilyen részletességgel a pornófüggést leírja, az egy témába vágó, phD-szintű esszébe is beillene; a srác filmbeli sztorija és annak tanulsága viszont már szinte megmosolygóan szájbarágós, nádpálcásan didaktikus. Így viszont hiteltelen is, még akkor is, ha természetesen az ott megtapasztalt a cáfolhatatlanul helyes módja a szerelemnek. (Arról nem is szólva, hogy Scarlett után azért elég hülyén mutat Jon az ötven körüli Julianne Moore-ral – aki ebben a korban is dögös, de sehogyan sem passzol ehhez a kukimatyihoz.). Szóval, kihagyott ziccer ez a film, néhány durva, de őszinte poénnal. Asanisimasa: 6/10

A rettenetesen, szinte nézhetetlenül hosszú és unalmas film két utolsó jelenete egyedül érdekes, persze, hogy azok elnyerjék igazi értelmüket, jelentésüket, végig kell nézni a három órát. Ettől azonban még nem szabad piedesztálra állítani Martin Scorseset, mert A Wall Street farkasa rossz film. Alapvetően azért rossz, mert a szándéka, az iránya és arányai rosszak. A címszereplő fazon, ez a Jordan Belfort (ma is él, 52 éves és jól fizetett előadója a különféle Hogyan adjuk el a szart? típusú marketingtréningeknek) egy személyben testesíti meg azt a személyiségtípust, akik nyugodtan felelőssé tehetők a mai globális gazdasági, erkölcsi és kulturális válságért. Gátlástalan, cinikus, agresszív és törtető pszichopata, aki szerint annyit érsz, amennyid van. Ismerős mondat, ugye? Mentesen bármiféle felelősség vállalásától gázol át embereken, családokon, rombol és kihasznál, élősködik és felzabál mindent, mi ehető, de főleg iható, szívható és felszippantható. Ilyen embert nem állít filmje abszolút középpontjába normális filmes alkotó, bármiféle idézőjel, magyarázat, elvonatkoztatás nélkül – úgy viszont javallott. Ezt a filmbeli Jordan Belfortot azonban pozitív hősként ünnepli a mozik közönsége, mert Scorsese ilyennek mutatja: átveri a fél világot, szegény, pénzügyek iránt képzetlen kisemberek pénzét veszi el (devizahitelesek, helló!), túlél annyi drogot, amennyibe egy közepes külvárosi diszkó teljes közönsége beledöglene. Ej, milyen jó csávó ez, hiszen sikeres?! Apám, micsoda kocsija van! Mekkora háza! Mekkora hegy kokain! Fú, apám, micsoda segge van!- ámuldozik a porbafingó néző. Ja, hót siker a pali, aminek az árát pont olyan porbafingó lúzerek fizették meg, akik ott ámuldoznak a moziban. Scorsese dicshimnuszt zeng erről a fasziról és a cikk elején említett két utolsó jelenet is ezt húzza alá – bár már nem himnikus hangnemben, hanem a tények száraz realitásával. Igen, a csalót lebuktató rendőr tényleg metrón utazik haza, miközben a sokszáz millió dollárt sikkasztó csaló él, mint Marci Tuvalun, és az utánpótlás is biztosítottnak látszik. Nincs jövő – bár ezt csak én teszem hozzá. Scorsese szerint ez a jövő, egyétek. Ember embernek farkasa. Szerintem azonban egy kulturált, civilizált világban ember embernek társa, nem farkasa, az erős a gyengét segíti, és így tovább. A világban ma tényleg ezek a Belfort-féle csávók a janik, ebben igaza van Scorsesenek, de hogy ennek így is kelljen maradni, azt nem hiszem.

A filmben ráadásul ez a két említett zárójelenet szinte magától le is válik az addigiakról, a közönség túlnyomó része pedig ekkor már bőven a kijárat felé pislog, hiszen az addig eltelt három óra alatt már a tüdejüket nyomja a kólával teli húgyhólyag és utána, már megkönnyebbülve csak arra fognak emlékezni, hogy ez aztán tudott, ez a Jordan Belfort, ez valaki! – És ez rettenetes. Belfort valójában egy kis pöcs, aki csupán féktelen gátlástalansága, beszélőkéje és agresszivitása tett azzá, aki lett belőle. Korántsem pénzügyi zseni, mint volt Gordon Gecko (hogy Sorosról és a többi valóban nagyról ne beszéljünk), korántsem elbűvölő személyiség (mint a nagy Gatsby), semmiképpen nem nagy művész, még csak nem is Hunter S. Thompson, nem nagy tudós, de még csak igazán borzasztó gonosztevő sem, akitől rémálmaink vannak. Nem Aranypolgár. Egy kis nímand, mint bárki – és éppen ez a bökkenő. Bárki számára kívánatos az a karrier, amit Belfort jár, ám ez a karrier nem teremt értéket, nem óv értéket, csakis rombol, így az egyetemes emberi kultúrát rombolja.

Leonardo di Caprio végigáriázza a filmet, én csak mosolygok, hogy mennyien írják le, hogy milyen jó színész ez a srác! Megsúgom, hogy eddig is az volt, és egy csomó korábbi filmben ennél sokkal jobb is volt már. Amit a lejárt tablettás jelenetben művelt, az már szinte penetráns, látszik, hogy Scorsese képtelen kézben tartani Leó féktelen energiáit és szinte szerelmesen párás szemmel nézi liblingjét (és gondolom a meztelen csajokat, mert a töménytelen kokóból ő már nem kaphat, tekintettel a szívére). Igen, Leó nagy színész, mondom mindennek ellenére. (Itt jegyzem meg, hogy Matthew McConaughey is remek, mostanában már megszokottan.) A film viszont legfeljebb közepes, unalmas és hosszadalmas, üzenetét tekintve pedig kifejezetten visszautasítandó. OKÉ, a zenéje végig tökös és az ánuszba/vaginába (nem világos ugyanis)  felfújt kokain is izginek tűnik… Asanisimasa: 5/10

Persze, a legkönnyebb letutibiztos Oscar-díjasozni, lepropagandafilmezni ezt A komornyik című mozit, beleragadva a megszokott szervilis-mutyizgatós, magyar rutinba, és nem elgondolkozni azon, hogy odaát, abban a büdös nagy, rothadó Amerikában nem feltétlenül úgy mennek a dolgok, mint a mi kis szotyihéjjal teleköpködött, pálinka- és kolbászszagút böffentő agyarországunkban gondolni szeretjük. Pontosabban, ott mennek, működnek a dolgok, és nemcsak azért lihegik körül vélemény- és képformálók a mindenkori adminisztrációt, mert anyagilag függnek tőle és tudják, hogy akkor kapnak publikálási lehetőséget (valamint pénzt, paripát, fegyvert), ha szép tisztára nyalják a vezér seggét, hanem azért is, mert tudják és érzik, hogy valami olyan fantasztikusan nagy dolog történik velük, amilyet még nem pipált a világ. Nem arról van szó, hogy Barack Obama a valaha volt legsikeresebb elnök, hibázik ő is annyit, mint bármelyik elődje – bár valamiért már második ciklusát tölti, ami nem jelent túl nagy bukást politikai értelemben -, az azért mindennél fényesebben bizonyítja egy társadalom életerejét, hogy fekete amerikaiként tudja ezt produkálni egy olyan társadalomban, amely alig több mint negyven éve még nem volt hajlandó teljeskörűen egyenlő jogokat biztosítani a fekete bőrszínű lakosságnak, napirenden voltak a rasszista indítékú lincselések és tulajdonképpen következmények nélkül, nyílt színen gyilkolhatták meg Martin Luther Kinget, a fekete egyenjogúság élharcosát. A huszadik század első felében még rabszolgasorsban robotoltatták a tulajdonként kezelt feketéket a déli gyapotültetvényeken – ma azonban már feketebőrű az elnök a Fehér Házban! A huszonegyedik század eddigi legnagyobb, globális hatású társadalmi és politikai eseménye ez, amit nem lehet elégszer feldolgozni.

Ha propagandisztikus eszközökkel, akkor azokkal, hiszen ha a jó bornak is kell cégér, akkor a jó ügy sem maradhat rejtve. Természetesen, Obama elnöksége kissé tematizálta az amerikai filmgyártást (Nagyjából, mint ahogy az ex-cowboyszínész Reagan is gerjesztett némi western-revivalt. NEM arról van szó azonban, hogy leszólnak a White House-ból, hogy heló, fiúk, kéne valami a vezérről… Valami nyíló pitypangos, lelkesítő cucc…). Most szinte egy időben, két fekete rendező is jelentkezik egy-egy nagyszabású filmmel, melyek témája a feketék sorsa Amerikában. Jelzésértékű az is, hogy Hollywood színe-java, de legalábbis normálisabb fele e filmek mellé állt: aki nem vett részt (a valójában brit, de mostanában Amerikában dolgozó) Steve McQueen 12 év rabszolgaság című tablójában, az Lee Daniels valós életet elmesélő könyvéből született A komornyikjában tűnt fel, akár csak villanásnyi jelenetben.

Amúgy sem feltétlenül propaganda az, amit mindenki nagyon jól ismer. Minden fekete amerikai tisztában van származásával, sorsával, hiszen családilag érintett (volt valamikor) a szegregációban, és minden fehér amerikai is tudja ezt, hiszen ők működtették azt és ők fordították el a fejüket, amikor kezelhetetlenné vált az egész. természetesen, szó sincs arról, hogy Obama elnökké választásával megszűnt volna a rasszizmus Amerikában, pont hogy jelen van, nagyon is – éppen ezért van szükség a pozitív diszkriminációra. Cecil Gaines élettörténete éppen ilyen. Gaines a déli gyapotföldeken született, majd tipikusnak mondható családi tragédiák után, egy jószándékú fehér asszonynak köszönhetően kitanulja a ház körül teendő munkákat. Szolgáló lesz belőle, majd óriási szorgalommal, kitartással és alázattal egyre feljebb küzdve magát, hosszú úton bár, de a Fehér Ház komornyikja lesz, aki aztán több évtizeden át elnökök sorát szolgálja. Munkáját elismerés övezi, a kőkonzervatív Reagan még asztalához is ülteti és a film ott ér véget, amikor a már nyugdíjas fekete Gaines a fekete Obama meghívására érkezik az elnöki rezidenciára és egy igazi (fekete) admirális nyit neki ajtót. Tagadhatatlanul bombasztikus végkifejlete ez egy filmnek, de ha mögötte egy valódi, megélt élet, és átvitt értelemben sok százmilliónyi, elképzelhetetlenül nehéz emberi sors áll, akkor ez nem más, mint katarzis.

Mindamellett, Lee Daniels mindent elkövet, hogy filmje elkerülje az olcsó, szájbarágó dramaturgiai megoldásokat. A cselekmény (kvázi Gaines élete) lendületesen, ám különösebb döccenők nélkül siklik át történelmi sorsfordulókon, elnöki ciklusokon és családi perpatvarokon. Minden benne van e rendkívüli életből, de semmi sincs túlfényezve, inkább valamiféle bölcs rezignációban szemléli végig az öreg Gaines saját életét, a fordulópontokon meghozott tanulságokat néha egyes szám első személyben, egy kisember szemével meséli el az USA utóbbi 60-70 évét. Az akciódús jelenetek és a történelmi hitelt illusztráló filmdokumentumok helyett a fő irány elsősorban az, ahogyan ezt az elmúlt háromnegyed évszázadot az amerikai fekete közösség megélte érzelmileg, intellektuálisan és politikai értelemben. Az alázatosan asszimilálódó konzervativizmus ütközik a hatvanas évek közepén-végén kialakuló radikális fekete öntudattal a Gaines-családban és közvetlen környezetében, hogy aztán a legvégén Obama győzelmének (számunkra sajnos) felfoghatatlan mámorában boruljon újra egymás nyakába.

Forest Whitaker elképesztő teljesítményt nyújt Cecil Gaines alakjában. Majd’ 60 évnyi életkort játszik le, méghozzá minimális öregítéssel, igen visszafogott színészi eszközökkel, mozgásban, testtartásban és alig észrevehető mimikában, szemvillanásokban. Méltó partnere a világ egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb női showmanjeként közismert Oprah Winfrey szintén keresetlen, őszinte, maníroktól mentes játéka. Mellettük érdekes színfolt John Cusack Nixonként, Terrence Howard, Lenny Kravitz és Cuba Gooding Jr. Cecil munkatársaiként, Robin Williams Eisenhowerként, James Marsden Kennedyként, Liev Schreiber Johnsonként, Jane Fonda Nancy Reaganként, és így tovább. Asanisimasa: 9/10

Lehetne akár “bazi nagy spanyol lagzi” is, bár akkor sem lesz jobb film a Csókok és gólok, mint ami. Valójában egy nagy spanyol családról (akár általános névelővel is, ‘a’ nagy spanyol családról…) szól ez a film, amit, ahogy az eredeti címe is jelzi, a foci imádata, a szeretet és a heves vérmérséklet tart össze, már amennyiben ezek összetartják azt.

Igazából nincs semmi “spanyolos” a filmben, semmi olyan odvas nagy nemzeti sztereotípia, ami alapján mi, nem spanyolok, be szoktuk azonosítani e jeles nemzet tagjait. (Igen, egyszer az a hiba, ha túl sztereotipikus valami, máskor meg az, ha pont nem… Ez egy igazságtalan, kemény világ.) Így marad “a bazi nagy lagzi”, amit a 2010-es focivébé döntőjének eseményei zárnak egyfajta keretbe. Az meg ugye, a holland-spanyol volt, de ha valami más meccs menne éppen a háttérben, akkor lehetne bazi nagy holland, bazi nagy brazil, vagy akár bazi nagy magyar lagzi is, mert a focit mindenhol szeretik (nálunk túlságosan is). Merthogy, a lagzi a másik szál. Fura család is akarhat bárhol, egymás szeretőire féltékeny családtagok is élhetnek bárhol, a nap is süt sok helyen – de se gazpacho, se tapas, se torreádor, se flamengo, se semmilyen echte spanyol cucc… Lehetne a Csókok és gólok akár amerikai/hollywoodi romantikus komédia is, mint ahogy lehet, hogy lesz is.

Pedig nem indul rosszul. A Hét menyasszony hét fivérnek című, 1954-es western-musical, mint családtervezési minta alapvetően vicces ötlet, mint ahogy vicces annak nyitó- és vége-főcímét is beemelni ebbe a mai történetbe, utána azonban egész egyszerűen nem történik semmi különös, semmi olyasmi, amit ne láttunk volna ezerszer a szeleburdi családtól a négy esküvő, egy temetésig és vissza. A főhős(ök) gyerekkoruktól imádják egymást, egyik ilyen, a másik olyan, a harmadik amolyan (még jó, hogy nem vagyunk hasonlóak), aztán amikor ki kell mondani az igent, a hang elakad és tiszta víz öntődik a pohárba… és élnek boldogan, míg meg nem halnak.

Középszerű, langyos komédiát rendezett Daniel Sánchez Arévalo, aki itt az igen ügyes Sötétkékmajdnemfekete című bemutatkozása helyett az általam inkább csak habkönnyű tinglitangliként jellemzett Laza esküvő vonalát viszi tovább, egy másik variációban. Amúgy, áll a lábán a film, ügyesen van megszerkesztve, de ezenkívül semmi különös. Pici, de még bőven illedelmes deviancia, pici szabados szabadság, aztán ásó, kapa, nagyharang (vagy legalábbis…). Győznek a spanyolok a vébén. Én untam a filmet, bár legalább most mi nem kaptunk ki… Asanisimasa: 5/10

Tisztázzunk valamit: attól, hogy egy film látványos, még koránt sem biztos, hogy jó is. (Egyesek szerint pedig, ha egy film látványos, akkor cirkuszi mutatvány, üres szemfényvesztés, nem több. Az viszont olyan, mint a paleo-diéta – idejétmúlt.) Jó példa erre Peter Jackson második Tolkien-trilógiája, A Hobbit második része, a Smaug pusztasága. Látványos film, méghozzá kifejezetten látványos, de alapvetően rossz film. Nem nyújt többet a nézőnek, mint egy gazdagon (3D-ben) illusztrált képeskönyv. Tolkien, az öreg professzor szövege önmagában is inkább egy elképesztően aprólékos, fiktív filológiai puzzle, mint magvas irodalom, azonban legalább van cselekménye, sodra, amit olvasva az ember gyerekében (és hát magában az emberben is) elindul valami, megjelenik egyfajta saját kép, saját olvasat. Saját asszociációkat gerjeszt az olvasott történet, és miután lekapcsoltuk az olvasólámpát, még sokáig ugrálnak szemünk előtt azok az elképzelt, csodálatos lények, akikről olvastunk. Itt azonban csupán Peter Jackson sok-sok millió dollárból elkészített olvasatát látjuk, ami közel sem biztos, hogy ugyanaz, mint a miénk. Nem a sajátunk. Tulajdonképpen haragudhatnánk is erre a faszira, mert megfosztott minket az emberi elme egyik legszebb tulajdonságától, a saját, önálló látásmód varázslatától – ha nem önként vettünk volna rá jegyet, ha nem hagytuk volna magunkat megvezetni a professzionális marketinggépezet által.

Ezenkívül nincs tétje sem ennek az egész Jackson-féle Hobbit-maszlagnak, de nem volt tétje már a szintén rettenetesen látványos, ám valójában fájón üres első résznek sem és egészen biztosan nem lesz a befejező harmadik résznek sem. Tolkien alapműve mindössze egy átlagos méretű könyv (az első ’75-ös magyar kiadás 322 oldal), annyi cselekménnyel, amennyi legfeljebb egyetlen ilyen (két és fél, háromórás) méretű filmhez elegendő. Tolkien ráadásul rengeteget pepecselt a környezet, a figurák és szokásaik leírásával, ami egy filmben egy kép (ha az a kép jó is) – Jackson viszont nyújtja, nyúúújtja, nyúúúúúújtja, mint a rétestésztát a cselekményt, ami viszont csupán a regény -meglehetősen csenevész- váza. A korábbi Gyűrűk ura-trilógiából ráadásul már ismerjük jól Jackson olvasatát, ismerjük az itteni hősök motivációját, az Egygyűrűt, a törpöket, a hobbitokat, Gandalfot, a kelekótya varázslót, aztán az orkokat és a többi szörnyeket, tudjuk jól, mi lesz mindennek a vége. Semmi nem jut eszébe, semmire nem gondol már Jackson, csak a pénztárcánkra. Nem elég tartalom a látvány, nem elég tartalom a vég nélküli, így hamar tömör unalommá váló menekülés, az állandóan megújuló kaszabolás, ha tudjuk, úgyis megszerzik azt a kurva követ. Az egész csupán üres, csiricsáré parasztvakítás, ha nincs a történetnek íve, ha nincs benne semmi olyan, amiért érdemes lelkesedni, egy eszme, egy hős, egy akármi. Egy gyűrű. A történet szereplői e részben is ugyanúgy mennek, mendegélnek, aztán futnak és rohannak, ahogy eddig is a már jól ismert végkifejlet felé, mígnem Jackson véget vet egy vágással az egésznek, hogy jövő karácsonykor újra kizsebeljen azért, amit már amúgy is jól ismerünk – ráadásul láttuk is már. Hát, nem fog, az tutifix.

Ha esetleg hagynánk ezt a sok hobbitos, törpös idétlenkedést, és csak azokat a lélegzetelállító hegyeket nézhetnénk, ahogy normális emberek másznak rajtuk, ahogy raftingolnak a sebes vizű hegyi folyókon, ahogy szállnak siklóernyőn a buja völgyek felett, mint szirti sas – akkor megnéznék egy ilyen új-zélandi extrémsport-klipet bazi nagy vásznon, 3D-ben, de hát így összecégéizve, összepacsmagolva kell a francnak. Asanisimasa: 3/10

Most illene lelkesedni egy picit, mert hát azért mégis, nagy részben “a mi kutyánk kölyke” ez a Nyitott sírhant, de nem könnyű. Teljes egészében Magyarországon forgott a spanyol születésű Gonzalo López-Gallego amerikai-magyar koprodukcióban készült horrorja, magyarok adják a technikai stáb szinte 100%-a, plusz a statiszták túlnyomó részét is, hálaistennek a kreatív dolgokért López-Gallegóék felelnek – így legalább rájuk kenhetem e film bajait.

Erdőben bolyongós zombifilmekből, túlélő-thrillerekből Dunát lehet rekeszteni, aminek oka szerintem az efféle alkotások viszonylagos olcsósága. Elég kizavarni egy relatíve kicsiny stábot az erdőbe néhány munkanélküli színésszel, valamint egy kétkarú emelőnél nem sokkal bonyolultabb forgatókönyvvel és néhány hét alatt el is készülhet a reménybeli nagy filmes első (legfeljebb második) filmje. A horroroknak mindig is megvolt, megvan és meg is lesz a vékony, de biztos közönsége, így a siker (vagy ez esetben az azzal majdhogynem egyenértékű elutasítás) garantált. Ezenkívül, ma divatja is van az ilyen történeteknek, hiszen a Walking Dead (amúgy kitűnő) sorozata hasít a tévében, és komoly, nagyköltségvetésű mozik (pl. Z World War) is készülnek zombi-témában. Az is egyértelmű, hogy ez a spanyol srác is akar valamit kezdeni a témával, gondol róla valamit, hiszen korábbi filmje (Apollo 18) is részben idekapcsolható és itt sem bájosan mosolygó napköziseket és égszínkék köténykés óvónéniket kell néznünk a rendelkezésre álló időben.

A Nyílt sírhant sem az a hagyományos foszló húsú, csupasz lábszárcsontokon imbolygó, karokat, arcokat harapdáló klasszikus zombi-történet, inkább a Danny Boyle-féle dühös, kifejezetten gyors mozgású, vírusfertőzött élőhalottak köszönnek vissza López-Gallego filmjében. Ahogy az Apollo 18 esetében a dokumentumfilm és a scifi műfaji jellegzetességeivel lett feldúsítva az alap anyag, itt a járványfilm kliséi keverednek valamiféle, az orvosi felelősséget illető homályos moralizálással és némi disztópikus nihillel. A film cselekménye technikailag ügyesen megírt, csavaros történetben zajlik, valójában azonban mindenki azonnal vágja a következő fordulatot, aki már látott efféle filmet életében. Forgatókönyvíró-órán gondolom az ilyen dolgozatra adnak 3-ast: Gondos, szorgalmas munka, de sokkal több eredetiséget! A District 9-ből ismert Sharlto Copley vezette színészi stáb teszi a dolgát, elsősorban fut, rohan és menekül, valamint megrettenve, néha aggódva néz, ordít, sikolt és nyög. Vér a műfajátlaghoz viszonyítva alig folyik, az izgalom sem hág sosem túl magasra, s mivel a végkifejletet tényleg sejteni fogja mindenki annak előtte, hogy az bekövetkezzen, minden jó szándék ellenére, ez a film sem jobb a gyenge közepesnél. Asanisimasa: 4/10