Breaking Bad – 5. évad (2012-13) – Vince Gilligan tartotta a szavát és befejezte. Be tudta fejezni, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag egy pillanatig sem merült fel, hogy nem tudja, hová akar eljtuni. Közben kinyírt mindenkit, akiket morális, vagy más okokból ki kellett nyírni, nem vacakolt nézettségi mutatókkal, producerekkel, 18-as karikákkal, tévés tabukkal, egyebekkel és a végeredmény (Emmy-díjak, nézettség, kultusz) őt igazolja. Ez a befejező évad is rendkívül jól megírt, karakán és karakteres thriller/dráma lett, amiben senki nem maradt tiszta és makulátlan, csakúgy, mint a való világban. Walt White/Heisenberg karakterének összetettsége pedig egyenesen shakespeare-i mélységeket-magasságokat idéz. (Az első négy évadról kritika itt.) Megkockáztatom, a legjobb három tévésorozat egyike ez. 10/10

Szabadság különjárat (2013) – Ez a hiánypótló jellegű, remek, új magyar tévéfilm egy igencsak pikkpakk kis történet, aminek cselekménye (’56 nyarán három egyetemista repülőgép-eltérítéssel disszidál nyugatra) a valóságban is nagyjából hasonlóan történt. Köbli Norbert (pl. A vizsga) könyve ehhez képest is dramaturgiailag feszes és izgalmas. Tenki Réka (és nagyjából mindenki) pont annyit játszik, mint amennyit egy ilyen, alapvetően közelikkel és szekondokkal dolgozó műfajban játszani kell. Ha több lett volna, az lett volna a rossz. Epres Attila szerepe szerint árnyalt megfogalmazását adja az ávós sztereotípiájának, ami nyilván kiveri a biztosítékot némelyeknél, de hát ez van. Semmi sem fekete-fehér. 7/10

The Way Way Back (2013) – ‘Az első igazi nyár‘ címen is ismert mozi akár lehetne Kamaszkorom legrosszabb nyara is (ami persze, paradox módon, mégis a legjobb lesz). Könnyed, kicsit könnyes kamaszmozi egy 14 éves, magának való fiúról, aki nehezen dolgozza fel szülei válását (+ a kamaszkor szokásos problémái), aminek külső jegyeivel viszont a külvilág nem tud kezdeni semmit. Csak egy bőbeszédű, bohém úszómester (Sam Rockwell) lát át csak a “ködön” és normális tinédzsert farag hősünkből. Tényleg szerethető, romantikus kis mozi. 7/10

V, mint vérbosszú (V for Vendetta, 2005) – A Wachowski-tesók összemixelték a Zorrót az 1984-el. Jó kis mesefilm volt, ma 2013-ban, Magyarországon pedig imádunk minden olyan filmet, amelyikben önjelölt szabadságharcos (kb. LibásLudas Matyi) húzgálják a gonosz hatalom bajszát. Kár, hogy a nagy V is végül pont olyan logó lesz, mint a nagy kettős-, horog-, nyilas, kaszás-, és sima kereszt, ötágú vörös, zöld, valamint hatágú Dávid-csillag, sarló, kalapács és a többi politikai jelkép. Néha elvész ugyan a fonál, néha elvész az irány, de azért az az utolsó kép az nagyon ott van… 8/10

Én, Don Giovanni (Io, Don Giovanni, 2009) – Kíváncsian vártam ezt az érdekesnek ígérkező Saura-Storaro kollaborációját, mely a Don Giovanni keletkezésének történetét hivatott elmesélni, a librettista Lorenzo da Ponte szemszögéből, sajnos azonban a hegyek ezúttal egeret szültek. Storaro képei barokkosak, bár kicsit túlvilágítottak, Saurának azonban egy leporelló-szerű képeskönyvformátumon kívül más nem nagyon jutott eszébe. A zene jó, a színészek szépek – de ennyi. 4/10

Titkom virága (La flor de mi secreto, 1995) – Almodóvar ezúttal a magányos, középkorú nők szesszel kompenzált lelkivilágát boncolgatja teátrális, melodramatikus modorában, de mivel a pali zseni, ezért ez, a maga túlrajzoltságában is a végletekig pontos, érzelmileg és lelkileg hiteles látlelet. Emellett még a cselekmény is fordulatos. 8/10

Újra a régi (Still Crazy, 1998) – A Trombitás Frédi szövegének dramatizált változata is lehetne e remek kis angol dráma, valójában azonban arról van szó, hogy a glam rock, illetve, a hetvenes évek közepének klasszikus, dallamos heavy metálja is megkapta a maga kis nosztalgikus ódáját. Szinkronizálva rettenetes a film, csakis eredeti nyelven nézendő, még akkor is, ha feláll a hátunkon a szőr a pózoló, szőrös mellkast villantó rockistenek bombasztikus, nyálas zenéjétől – mert a sors, a szomorú zenészsors azért szépen és vastagon benne van ebben a bombasztikus, nyálas, de tényleg szerethető kis moziban. 7/10

Megöltem anyámat (J’ai tué ma mere, 2009) – Xavier Dolan önéletrajzi ihletésű önvallomása ez a film, egy 17 éves, bimbózó homoszexualitásával is küzdő, apa nélkül felnövő fiútól, édesanyjáról. A ’89-es születésű rendező magától értetődő nyíltsággal és természetességgel az egyik főszerepet is eljátssza ebben a meglepően érett, helyenként költői hangulatú, helyenként pszichodráma intenzitású, igen érdekes filmben. 7/10

A magányos lovas (The Lone Ranger, 2013) – Ha most lennék 10-12 éves, imádnám ezt a filmet, még akkor is, ha fogalmam sem lenne a Volt egyszer egy Vadnyugatról. A Karib tenger kalózait viszont vágom, oda és vissza is, ennyi meg pont elég ehhez a filmhez – tök olyan, csak kóbojos-iniánosba’. Vasárnap délutáni punnyadáshoz éppen jó. 5/10

Yamato űrcsatahajó (Space Battleship Yamato, ヤマト スタンダード・エディション, Supēsu Batorushippu Yamato, 2010) – Egy hetvenes évekbeli anime-sorozat élőszereplős verziója, a műfaj szinte kötelező jegyeivel, a halálos sugárzással, az égen haladó hajókkal, természetfeletti erőkkel, egyebekkel. Elhiszem, hogy a japánoknak elege van már a sugárzásból, kaptak belőle rendesen, de ez a film inkább csak egy hosszadalmas, ötlettelen, kínos üresjáratokkal teli Star Trek-, Star Wars-, Csillagkapu-utánzat lett annyi patetikus tisztelgéssel, mint amennyi Michael Bay és Roland Emmerich életművében együttvéve nincs. Szinte nézhetetlen. 2/10

A Föld után (After Earth, 2013) – Általában az idei filmeket ennél rendesebben meg szoktam piszkálni, de erre a filmre még ez a pár szó is sok lesz… Will Smith ezúttal a fiával menteti meg azt a világot, ami majd a Föld után jön, valamint saját magát is, ha egyszer már ott van ő is a filmvásznon. Ez önmagában is ciki, de hogy ehhez M.Night Shyamalant kellett a produkcióba hozni, az már önmagában sejteti a kudarc hónaljszagú kipárolgását. A film egy Mátrix-, LOTR-, és Moby Dick-effektekkel színezett robinzonád, egy szó szerinti fércmű. Unalmas, ciki, kínos, unalmas, uuunaaaalmaaaas. 2/10

Pollock (2000) – Imádom a híres emberek életéről készített filmeket, ez a Jackson Pollockról szóló pedig egy különösen érdekes darab közülük. Ed Harris rendezte, produkálta és még a címszerepet is eljátszotta. Harris jó színész, de ami itt az igazán fantasztikus, ahogyan Pollock sajátos festési technikáját elsajátította: nemcsak az ismertebb csurgatós, csepegtetős, fröcskölős módszert, hanem a korábbi, még némileg figuratívabb, poszt-Picassós módszert is adekvát módon művelte a filmvásznon. Nem véletlen, hogy a filmben látható összes Pollock-kép másolat, mindegyik Harris műve. A film sem rossz. 8/10