asanisimasa

Bírom ezt a J.C. Chandor-fiút, pont olyan, mint én vagyok. Én is monogramomat használom, ‘efes’, amellett, hogy én is Sándor vagyok és én is szeretem a végletes dolgokat. 🙂 Nem volt gond bemutatkozó filmjével sem (Krízispont), mely igen szépen debütál a Robert Redford által alapított független filmseregszemlén, a Sundance-en. Talán ennek is köszönhető, hogy második filmjében Redford -aki azért baromira nem akárki- főszerepet is vállalt, ráadásul nem is akármilyet. A Minden odavan egyetlen szereplőjét alakítja, gyakorlatilag mindvégig némán, mindössze a film elején mond el néhány mondatot, valamint közben néhány ‘fuck’-ot.

A Redford által játszott karakternek nevét sem tudjuk, egyáltalán semmit sem tudunk róla – egy férfi, aki egyedül hajózik a tengeren. (A stáblistán azt hiszem, ‘Old Man’, tehát Öreg Ember volt kiírva, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy szeretnék én ilyen öreg ember lenni.) Egyszer hatalmas csattanásra ébred, a hajója egy tengerben úszó konténernek ütközött, ami hatalmas léket ütött az oldalára. A férfi még befoltozza valahogy a léket, de addigra összes műszere szétázott, és óriási vihar közeleg. Egyértelmű, hogy nem sok remény van a túlélésre. A film elkövetkezendő 95%-a gyakorlatilag a túlélésért való vég nélküli küszködésről szól, mígnem eljő a vég, ami sokakat kiakaszt. Érdekes módon, nagy részben pontosan azokat, akik Tarr Béla nagyon hasonló lelki folyamatot és annak filozófiai síkjait manifesztáló Torinói lovát is porba gyalulták. Ez egy hollywoodi film, mégis, mit vártak? Ott kialszik a lámpa, itt meg fény gyúl. (Jót spoilereztem?)

Robert Redford egyszemélyes és nagyon vizes kalandja azonban inkább a nemrégiben mozikba került francia Fordulópont című filmre hajaz. Ott is egy férfi egyedül kerül bajba vitorlásán az óceán közepén, ám ott lesznek társai is, itt viszont erről nincsen szó. Nem lehet szó nyúlásról sem, hiszen mindkét film ugyanabban az évben született meg… Egyre gondoltak az alkotók, csak másra jutottak.

Chandort elsősorban az a pillanat érdekelte elsősorban, amikor egy végletesen szorult helyzetbe kerülő átlagemberből elfogy az élet ösztöne, a túlélésben való hit, amikor tudatosul benne, hogy vége van. Ezt támasztja talán az is, hogy viszonylag kevés ‘akció’ van a filmben. Mindvégig Redford tesz-vesz, molyol, próbálja összeszedni magát és a létszükséges dolgokat, vizet, kaját ilyesmit. Meri a vizet a hajóból. Jön egy vihar, ám a természetszerűleg fényhiányos képeken csak azt érzékeljük, hogy minden a feje tetejére fordul és így tovább, és így tovább. A férfi nem profi hajós, mutatja az is, hogy közben kell megtanulnia a modern műszerek hiányában való tájékozódást, a szextáns használatát, könyvből lesi ki azt is, hogyan szerezhet a tenger közepén néhány csepp ivóvizet. Redford sem játssza túl a szerepét, míg Francois Cluzet a francia filmben, hasonló helyzetben magában beszél ő tényleg egy-két fuckot ereszt meg – azokat is csak akkor, amikor drámai fordulópont zajlik éppen. Kitűnően pótolja viszont a párbeszédeket a hajó, a vihar és a hullámok természetes zaja, nyikorgása, süvítése és dörgése. Van időnk a film közben arra, hogy belegondoljunk helyzetébe, átérezzük sorsát és megértsük a rendezői szándékot is. (Persze, ha nem vagyunk rá kíváncsiak, akkor a film nagyobb szenvedést fog nyújtani, mint Redfordnak a vizes forgatás.) Szerintem kell a filmhez bizonyos affinitás az ilyen extrém, túlélő kalandok iránt, jó, ha a Robinson Crusoe és a Grant kapitány gyermekei voltak kedvenc olvasmányaink kamaszkorunkban és nem árt, ha a jelenetekből nem azt vesszük le, hogy “rohangál a pali és köteleket húzogat”, hanem azt is, hogy ezt mi célból teszi. Nem kell hozzá vitorlásvizsga, de azért nem árt tudni, mikor kell kurtítani a vitorlát, mi az a spinakker, mi a bum és mi a bandázsolás. Jó volt, nekem legalábbis ‘bejött’. Asanisimasa: 8/10

Naná, hogy az igazi botrány az, hogy ez a semmi kis Amerikai botrány 10 darab Oscar-jelölést gyűjthetett be az idei (2014-es) évadban! Érthetetlen számomra, nagyjából annyira, mint a Wall Street farkasa körüli hisztéria is… Nem értem, hogy mit látnak bele a rajongók és az amerikai filmakadémia jelölői ezekbe a szemlátomást jelentéktelen, de főleg értéktelen szélhámos-sztorikba? Komolyan, ez most a menő, az nyikhaj átverősdi? Nagyon gáz. Még akkor is gáz, ha e film hőse a végére megjavul és rendes átlag-amerikai lesz… Vagy így még gázabb. Esetleg így próbálják feldolgozni a minap gazdasági válság társadalmi következményeit? Az még inkább tévút lesz, szerintem.

Pedig David O. Russell amúgy nem rossz rendező. A harcost kifejezetten imádtam, s bár a Napos oldalt kevésbé, nagy bajom azzal sem volt – bár azt is érdemtelenül szórták meg egy csomó Oscar-jelöléssel. Russell ezt a munkáját is megcsinálta, és nem is lenne a filmmel komolyabb baj, ha kimaradt volna ebből az Oscar-őrületből. Középszerű szélhámos-film, megnéztük, oké, lapozzunk. De azzal, hogy ez a film most így reflektorfénybe került, nem lehet nem észrevenni rajta a kínos hiányosságokat.

Gyorsan szögezzük le: Christian Bale, Amy Adams, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper jó színészek, itt is jók, az ő jelölésükkel sincs gond, ők megtették, amit követelt a rendező és a produkció. Rajtuk semmi nem múlik.

A film cselekménye viszont (bár valós személyek részvételével megtörtént események alapján íródott) elég lapos. Adott (ismét, mint a Wall Street farkasánál) egy ügyes szélhámos, Irving (Bale), aki a mosodás-iparból kikacsintva, okos húzásokkal tett szert szép csalói karrierre – de hogy lebukott, mutatja, hogy aki jó, az még nem zseni (de legalább erkölcsi értelemben egy fokkal jobb arc, mint Jordan Belfort). Az amerikai adóhatóság ambiciózus nyomozója (Cooper) beszervezi egy akcióba, mely igazi korrupt nagyhalakat kíván leleplezni, polgármestereket, kongresszusi képviselőket, szenátorokat. Az akció részben sikerül, lebukik néhány politikus (na bezzeg, ott lebukik!). Irving balra el. Irving volt felesége (Lawrence) és új babája (Adams) bonyolítják a dolgot. Nagyjából ennyi, Russell azonban ezt a nyílegyenes, szögegyszerű sztorit is kissé kuszán, de főleg érdektelenül meséli el.

Kezdjük ott, hogy az egyes szám első személyben alámondott narrációnál unalmasabb, filmszerűtlenebb, szájbarágósabb nem létezik. Itt egyből ketten mondják el, amit a képen látunk vagy kellene látnunk, illetve a megrendezett, dramatizált jelenetek egymásutániságából kellene kikövetkeztetnünk, ami akár javíthatna egy fokkal ezen az ostoba dramaturgiai megoldáson. Irving mellett csaja, Sidney is mondja, ahogy látta a dolgokat, tehát két különböző nézőpont magyarázza ugyanazt az eseményt – a film közepére azonban Irving egyedül marad, Sidney eltűnt valahol…

Remek zenék szólnak a filmben, szinte megállás nélkül, annyira jó, markáns számok, hogy elvonja a figyelmünk a cselekményről. (Ugyanez nagy hibája a Wall Street farkasának is.) Tipikus rendezői blöff, amikor ismert, népszerű zeneszámokkal zenéli végig a filmjét, melyek bár tagadhatatlanul megteremtenek valamiféle markáns kor- és divatjelleget, de alapvetően elidegenítő hatásúak. (Érdekes módon, például Tarantinónál soha nem érzem ezt, pedig ő is előszeretettel használ ily módon zenéket. Nála a kísérőszámok mindig behúznak, és szervesen illeszkednek az egész filmhez… Itt nem.) Ez a bombasztikus zenehasználat, az elébb említett alámondásos narrációval tipikusan egy olyan rendezőt mutat, aki meg akarja úszni a feladatot. A film viszont így alig több egy hosszú videoklipnél… Russell jelölése egyértelműen botrány. Nulla, semmi, átlátszó blöff.

A látványos dolgokat sem érzem telitalálatnak. A film jelmez-, maszk-, firzura- és látványtervezői akkora pipifaxszal gyúrtak rá a hetvenes évek lookjára, hogy az már szinte önmaga paródiájaként jelenik meg. Izzadságszagú trendkövetés. Mintha egy megelevenedett Quelle-katalógust látnánk 1977-ből. Elképesztő parókák, bodorabbnál is bodorabb testszőrzetek, hasig kigombolt, zakóra kihajtott galléros ingek, szinte a fanszőrzetig nyúló dekoltázsok, őseredeti pataszandálok káprázatnak el – azonban ezek is csupán kápráztatnak, elvonatkoztatnak, elidegenítenek, minthogy belehúznának a történetbe.

Az amerikai botrány tehát nem több egy erősen közepes, unalomba csúszó szélhámos-filmnél, ebben a mostani rivaldafényben viszont egyértelműen csalódás. Ha a Wall Street farkasa volt 5/10, akkor csakis a színészek (Bale, Adams, Lawrence, Cooper, a szinte tökéletes Sean Penné maszkírozott Jeremy Renner, valamint Robert de Niro) miatt ez legfeljebb: 4/10

Ari Folman először a valóság olykor szürreálisan abszurd, borzalmas, embertelen megjelenését ábrázolta az animáció eszközeivel, jelentős nemzetközi sikert elérve az egyáltalán nem előzmény nélküli műfajú Libanoni keringő című animációs dokumentumfilmmel, e filmjében viszont éppen egy drogok által előidézett, a valóság konkrét alternatívájaként működő álomvilágot jelenít meg ezzel a módszerrel. A futurológiai kongresszusban a valóság olyan, mint amilyennek mi is érzékeljük, tehát a húsból, vérből, csontokból, kőből, üvegből, papírból, műanyagból, fémből és más anyagokból összegyúrt világ, élő szereplők is játsszák reális, tapintható tárgyakkal berendezett térben. Vérrögvaló. Szürke, szeles, rideg, embertelen és kényelmetlen hely. Nemcsoda, hogy alternatívája egy kvázi mennyország, egy pszichedelikus Nirvána, egy decens parti a világvégén is túl.

Stanislaw Lem magyarul 1974-ben megjelent Álmatlanság című kötetében szereplő Futurológiai kongresszus című novellájának szabad adaptációja ez a film, amiben Robin Wright (saját magát alakítva) egyfajta visszautasíthatatlan, fausti ajánlatot kap a filmstúdió nagyhatalmú vezérétől: mivel a középkorú sztár csillaga már leáldozóban, ezért egy jelentős összeg fejében beszkennelnék minden gesztusát, érzelmét, mozdulatát és arckifejezését, hogy aztán azokat számítógépek által generált karakterekhez hozzáadva, az igazi színésznő jelenléte nélkül alkossanak új, mindent elsöprő filmsikereket. A színésznő kisebb tépelődés után, súlyosan beteg fiának gyógyulását elősegítendő és ügynökének (Harvey Keitel) nyomatékos javaslatára elfogadja az ajánlatot, majd húsz év múltán visszatérve szembesül azzal, mihez adta az arcát. A filmstúdió egy globális szórakoztató világhatalommá nőtte ki magát, melynek Robin Wright virtuális karaktere az egyik szimbolikus hőse. Ebben a világban bárki lehet akárki, Jézus, Buddha, Elvis vagy Muhammad Ali, Grace Jones vagy Michael Jackson, egy végtelen hosszú kúszónövény vagy akár Robin Wright, ha beveszi az e célra rendszeresített drogot. Drog nélkül viszont mocsokban és nyomorban élő tömegek küzdenek a napi betevőért, a kisszámú kiválasztott réteg pedig föld felett lebegő luxusléghajókban tölti idejét gondtalanul. Robin szomorúan konstatálja, hogy a drog nem táplál, nem is gyógyít betegségeket sem, csupán egy rövid időre kiszakít a valóságból – mint régen a klasszikus hollywoodi filmek, csak sokkal intenzívebb hatással.

Folman immár élőszereplős jelenetekkel is kombinált, kétdimenziós animációja tagadhatatlanul markáns összhatást kelt, azonban ez a Don Quijote-i makacssággal alkalmazott rajzos technika szerintem a full-extrás 3D animációkhoz szokott nagyközönség szemében ultragagyinak fog tűnni – viszont óriási csavarral így igazolva hajszálpontosan Folman filmjének mondanivalóját. A kegyetlen, szinte már letargikus világkép már a mozitermeken kívül, a filmen kívül, a külvilágban fog vérfagyasztóan igazinak bizonyulni. A futurológiai kongresszus valódi adaptáció, Lem novellájával összevethető, önállóan értelmezhető és plusz jelentésréteggel felruházott komplex mű. Média-, társadalom- és kultúrakritika, disztópia és utópia egyben, emellett műfaji bravúr is. Egyedül talán Wright beteg fia által képviselt cselekményszál szivacsos melankóliája túlzott – pont elég szomorú az az eljövendő szép, új világ, amit amúgy is bemutat, teljesen felesleges megfejelni még azt a megváltoztathatatlan feletti hiábavaló (ám tagadhatatlanul hatásos) sírdogálással. Éppen elég azon aggódni, amit meg lehet még előzni, vagy esetleg már utólag javítani. De ettől függetlenül, szép film ez azért… Asanisimasa: 7/10

Az van, ha Michael Douglas, Robert De Niro, Morgan Freeman és Kevin Kline felolvassa a telefonkönyvet, az egészen biztosan érdekelni fog a világon néhány tízmillió embert. Még ha egyenként tennék, akkor is talán… (Bár azon talán elgondolkoznának már páran, hogy az a Kline, az melyik is?) Valójában a Last Vegas sem sokkal érdekfeszítőbb történet, mint egy telefonkönyv, mégis megnézte már több Magyarországnyi közönség, a film pedig már az első héten behozta a gyártási költségeket, s attól kezdve már csak a nyereséget termelik a papák.

A sztori a “vén kecske is megnyalja a sót” közhelyével felütött Másnaposok-verzió, melyben négy gyerekkori jóbarát 58 év múltán Las Vegasban jön össze, hogy egyikük kései legénybúcsúján adjanak még egy utolsót az érzésnek. A szituáció humorforrásai a szereplők életkorából adódnak, ugyanis a hetven körüli bácsik térdei már rozogák, a drogok számukra már a vérnyomás- és koleszterincsökkentők, vigyázni kell a vércukorra és minden más egészségügyi útmutatásra. A féktelen, trottyos tata-diszkó, egy-két valóban üdítő, önironikus poén eldurrantását követően, természetesen nem zajlik tanulságok nélkül, melyeket a néző – Jon Turteltaub rendezői rutinjának köszönhetően – könnyeket morzsolva vesz tudomásul. Hűség, szeretet, barátság és tisztesség – na ne már, tényleg?

A négy koros színésznek tulajdonképpen semmilyen kihívást nem jelent ez a habkönnyű vígjáték, mondjuk azt, hogy ők is röfögtek szolidan egy hétvégét Vegasban – és közben még kerestek is némi pénzt. A cselekmény lapos, mechanikusan, ismert klisékből van összepakolva, kiszámítható fordulatokkal operál. Közepesen szórakoztató tucatmunka, sablonos tanulságokkal, bár talán nyugdíjasklubokban ennél nagyobb sikere lehet, feltéve ha ott nem háborodnak fel túlzottan a nyilvánvaló képtelenségeken… Asanisimasa: 5/10

Gondolom, az már senkinek nem meglepetés, hogy Woody Allen régen nem komikus, újabb filmjei pedig nem komédiák. Néha ugyan vannak vicces momentumok bennük, néha nevetünk is, de alapvetően emberi nyomorunkról beszél bennük a mester, évenként frissülő előadásában. Ez a ‘vígjáték’ címke úgy ragadt rajta a Woody Allen-filmeken, mint a jazz, ami (majdnem) mindig szól, vagy az egyedi, fekete alapon fehér Windsor betűtípus, amivel “ókonzervatív” módra, a film elején hozza a nézők tudtára az elkövetkezendő film főbb alkotóit. Woody Allen rosszkedvű, keserű öregember lett, legalábbis filmjeiből ez következik, csak pillanatokra érzi magát jól. Mondjuk, amikor belefújhat klarinétjába, ódon európai városokban bóklászhat vagy elmerenghet az aranysárga, mediterrán naplementében, csak ne legyenek túl sokan a körülötte közben… Hajdani állandó környezetét, a bel-New Yorki tehetős, liberális értelmiséget ma már halálosan unja, sőt, ha valahol beléjük lehet csípni, akkor azt meg is teszi, látható élvezettel. Blue Jasmine egy nő a régi társaságból, róla szól a film.

Másrészt pedig illeszkedik a film abba az új, de legalábbis manapság tömegesen jelentkező amerikai filmes trendbe, melyek -talán a minapi gazdasági válságot feldogozandó- melyek a különféle fehérgalléros bűnözőket, valamilyen gazdasági bűncselekményt elkövetőket helyez szálkeresztjébe. Az Alec Baldwin által alakított Hal ebben a történetben pont egy ilyen alak, bár itt nem ő áll a középpontban, de az nyilvánvaló, hogy e “műsor” létrejöttében komoly szerepe van. Jasmine (Cate Blanchett) számára ő biztosítja azt a hátteret, azt a nívót, ami végül felfalja, felemészti a nőt. Jasmine beleőrül a luxusba, a márkák fétisébe, neki semmi nem számít, ami nem méregdrága, nem felkapott, nem Dior, nem Vuitton, nem Cartier. A történet ott kezdődik, amikor Jasmine San Franciscóba érkezik, ahol élelmiszerbolti árufeltöltőként dolgozó húgánál (Sally Hawkins) szeretné meghúzni magát… Jasmine felfuvalkodott, világfájdalmas sznobizmusával pokollá teszi húgának életét, majdnem sikerrel elüldözi udvarlóját és alig veszi észre valaki, hogy valójában mennyire komoly baj van vele.

Woody Allen ebben az új filmjében a lehető legtriviálisabb, a világon bárhol érthető társadalmi feszültségpontra tapint rá, a szegény és gazdag ellentétére. Arra kérdez rá, hogy mi van akkor, ha a gazdag-szép-boldog halmazból eltávolítjuk a ‘gazdag’ tételt. Nos, nem lehet spoiler, hogy semmi nem marad, csak a káosz és világvége. Jasmine mániásan ismételgeti régi világának allűrjeit, hazugságokból fon hálót maga köré, és ezt hiszi saját korábbi életének. Életvidám húga és annak faragatlan, de jószándékú udvarlója önzetlenül segíteni próbál rajta, de őket Jasmine lenézi. Alkoholon és antidepresszánsokon él, s ez a koktél expressz-sebességgel rágja szét idegrendszerét.

A film hangsúlyos kritikai éllel mutatja be a gazdag középosztályt, lenézi annak értékrendjét, ám mély szimpátiával állítja szembe vele az egyszerű, életszerető, kétkezi munkából élő emberek sallangoktól és “kifinomult élvezetektől” mentes életét. Jasmine figurája jutalomjáték Blanchettnek, megérdemelt az Oscar-jelölése (és végül elnyerése – 2014.03.03.). Sally Hawkinsé is, bár ő mindig ezt az elementáris, hiperaktív és überpozitív fruskát hozza (lásd: Hajrá, boldogság!). Drámát látunk, ami vicces benne, az nem poénból, hanem a maga természetességében az. Egy újabb tanulságos -és bravúrosan megírt- emberi történet Woody Allentől. Asanisimasa: 7/10

Valami hasonló dologba kívánt nyilván belekapni az Őrült szív szétcsúszott countryzenész-sztorijával magának igen komoly nevet szerzett Scott Cooper új filmjében, mint amivel Michael Cimino is beírta magát a film nagykönyvébe. Az Out Of The Furnace (magyar címe: A harag tüze) azonban messze van A szarvasvadásztól, mégha több motívuma alapján lehetne e film akár annak második része is. Ugyanúgy fontos elem a háborús trauma feldolgozhatatlansága, a vadászat, sőt, szarvasvadászat motívuma, a markáns társadalomrajz és környezetábrázolás, maga a cselekmény azonban már sokban eltér – és nem is olyan hosszú ez a film.

Rodney (Casey Affleck) négyszer járta meg bevetésben Irakot, ami gyógyíthatatlan nyomokat hagyott lelkében. El is mondja egy helyütt a filmben, miken ment keresztül, mintegy indoklásul későbbi tettére. Újra a már sok helyen elhangzott dühös kérdés, hogy: – Én az életemet adtam a hazáért, a hazám viszont mit ad nekem? Nos, szinte semmit. Rodney illegális utcai bunyókban tompítja fájdalmát, mígnem összefut Harlan DeCroattal (Woody Harrelson) a brutális hegylakóval, aki drogot főz, árul és utcai harcokat rendez. Közben szintén veterán bátyja, a seregben mesterlövészként szolgált Russell (Christian Bale) próbálja őt nyugtatni és a helyes, békés útra terelni, azonban egy szerencsétlen véletlen folytán ittasan halálos karambolt okoz és börtönbe kerül. Rodney lába alól végképp kicsúszik a talaj, és végzetes lépésre szánja el magát…

Fontos a történet helyszíne: az Appalache-hegység környéki vaskohók már az olcsó kínai konkurencia miatt alig működnek. A hajdani munkásság munka nélkül tengődik és sokan, jobb híján, törvényen kívüli tevékenységekbe bonyolódnak. Dívik az utcai harc, az olcsó szintetikus drogok és az ezekhez kapcsolódó piti bűnök. Az így kialakult, törvényen kívüli, lepusztult, proli alvilág a gyilkosságtól sem riad vissza, ha érdekei sérülni látszanak. A történet szereplői számára nem nagyon látszik a biztató jövő. Mintegy ezt aláhúzandó, a filmen mindvégig ólmosan szürke az idő.

A cselekmény valójában nem több egy szögegyszerű bosszútörténetnél, s ezt Cooper rendben meg is oldja. Szemlátomást törekszik az igényes munkára, nem siet, hagy időt mindenre – szinte kelet-európai rozsdás rothadás lengi át a filmet. Kétségem sincs, hogy a való világ sem más Pittsburgh-külsőn. Pontos a történet zenei környezete is, hiszen Eddie Wedder pont ideillő, kockásinges, bakancsos, szakadt farmeres fazon, zenéje pedig mániákusan minimalista nyers rockzene. Helyén van a szereplők motivációja is, egyedül a végkifejlet lapos, ami kicsit agyon is vágja a filmet. Abszolút belefért volna még egy kis kavarás, bár lehet, hogy ahhoz túlzottan hozzászoktunk a hasonló atmoszférájú Justifiedből, és más filmekből…

A relatíve lapos sztorit viszont meghökkentően erős szereplőgárda ellensúlyozza (producerek: Leonardo diCaprio és Ridley Scott). Woody Harrelson atombiztosan hozza a pszichopata tahót, Christian Bale-nek sem gond Russell bekattant cserkész-karaktere. Casey Afflecket sem láttam még ilyen keménynek. Apró mellékszerepekben Willem Dafoe, Forest Whitaker és a jobb filmekben rendre markáns megjelenésekkel jelenlévő drámaíró-színész, Sam Shepard. Szóval, kicsit felemás mozi, de ha szeretjük az egyszerű, lényegre törő dolgokat, akkor egynek bőven elmegy. Gitár-ének, basszus, dob. Ennyi. Asanisimasa: 7/10

Sokan cinikus félmosollyal intézik el a mostanában valóban nagyobb számban megjelenő, az amerikai feketék rabszolgasorsát feldolgozó drámákat, jelezve, hogy tudják jól, mindez csak Obama elnökségének köszönhető. Az, hogy ma fekete bőrű, afrikai származású elnöke van a Fehér Háznak és az Amerikai Egyesült Államoknak, nyilván közrejátszik abban, hogy az érdeklődés most az amerikai feketék felé fordul, de egészen biztosan nincs arról szó, hogy Obama rendelné meg ezeket a filmeket. Egész egyszerűen, az amerikai faji diszkrimináció, a rabszolgatartás, a szegregáció a mai napig feldolgozatlan és a bizonyos tekintetben máig jelenlévő probléma a mindennapokban, ami attól nem fog megszűnni, ha hallgat róla a közvélemény. Persze, készültek már korábban is e témával foglalkozó filmek, születtek regények, kezdve Beecher-Stowe először 1852-ben kiadott Tamás bátya kunyhójától egyebek között a Gyökerek regényes szappanoperáján vagy Spielberg Amistadján át a minapi A komornyik című remek életrajzi filmig, a mai politikai helyzet azonban még markánsabb kontúrokkal jelzi az ember és ember közötti faji jellegű megkülönböztetés értelmetlenségét.

Nem szabad elmenni amellett sem, hogy ebben az országban még 1961-ben is savat öntött egy hotel tulajdonosa abba a medencébe, amelybe a tiltás ellenére feketék is belemerészkedtek (lásd a fenti képet). Solomon Northup története ennél jóval régebbi, önéletrajzi regényben egy évvel a Tamás bátya után, 1853-ban jelent meg Amerikában. Solomon egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak és egy New York melletti városkában élet saját farmján családjával, s mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy hamis fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehérek brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jószándékú fehér vándorasztalos segítségének köszönhetően megszabadulhatott láncaitól és visszatérhetett a szabad északi világba. A 12 év rabszolgaság történetét e filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díj esélyes várományosaként (ebből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és  Legjobb forgatókönyv be is jött – kiegészítés: 2014.03.03.).

Bár McQueentől sosem állt távol a fizikai erőszak és annak logikus következményeként, a testi szenvedés képei által való sokkolás (lásd Éhség), e témában, a nyilvánvaló érintettség okán talán érthető az a felfokozott indulatiság, ami az egész filmet átszövi, űzi és hajtja a végkifejlet felé. A film dramaturgiai szerkezete is mintha ezt tükrözné: 12 évnyi felfoghatatlan és feldolgozhatatlan szenvedés szakad fel, érzelmek, fájdalmak és a reménytelenség kétségbeesése torlódik össze, míg a váratlan szabadulás nem hoz némi nyugalmat. A történet első felének elemei kissé kaotikusan, zaklatottan követik egymást, térben és időben ugrálva, ezek “logikáját” csak akkor értjük meg, amikor a történetben előrehaladva megismerjük Solomon történetének összes sorsfordító mozzanatát. Sokat bújunk a cukornád metszően éles levelei között, a gyapot gubóját rejtő tüskék bökik a bőrünk, hosszan hallgatjuk az ültetvényen hajladozó feketék fájdalmas munkadalát, melyhez a felügyelők korbácscsattogása adja az ütemet. McQueen hagy időt, hogy elképzeljük saját bőrünkön azt az érzést, amit túlélni is nehéz. A képek fájdalmas üvöltések. Van bennük költészet, mint egy öreg, vak néger bluesénekes dalában. Hans Zimmer fájdalmas zenéje nem tolakszik előtérbe, csupán harmóniában és hangulatában festi alá a történetet.

Ne várjunk árnyalt társadalomábrázolást, mert erről itt nem lehet szó. McQueen dühös a déli ültetvényesekre, ám mégis van agya árnyalni. Van köztük, aki nettó pszichopata természetesen (pl. Epps – Michael Fassbender). Van, aki csak cinikus és korlátolt (pl. Eppsné – Sarah Paulson) és van aki alapvetően jószándékú, de gyenge és konformista (pl. Ford – Benedict Cumberbatch). Gonosz kereskedők, aljas képmutató árulók, elmebeteg pszichopaták, kivétel Bass, a kanadai ács (Brad Pitt). A másik oldalon feketék, mindannyian szenvednek és megpróbálnak túlélni, ki hogyan. McQueen nem rejti véka alá, hogy nem feltétlenül volt közöttük szoros a szolidaritás, de nem mutatja például közelről azokat, akik nem segítenek a kötélen lógva fuldokló társuknak. A történet két fő alakja Solomon (Chiwetel Ejiofor intenzív alakításában), valamint a szegény, megesett és meggyalázott Patsy (Lupita Nyong’o) tragikus figurája, akiben a fekete rabszolgák többségének sorsa mutatkozik meg húsba vágó naturalizmussal.

Előzetesen azt vártam, hogy McQueen ezúttal sem lesz képes gátat szabni az erőszakos jeleneteknek, azonban meglepetésre kifejezetten visszafogottan ábrázolja a rabszolgatartás és rabszolgalét borzalmait. Az igazán kemény dolgok (bár Patsy korbácsjelenete azért megvillant valamit az igazi McQueenből) ezúttal az agyunkban állnak össze, ahogyan a magát felsőbbrendűnek hívő fehér faj aljas és embertelen cinizmusával szembesülünk, ahogyan megpróbáljuk felfogni azt a szenvedést, amin a rabszolgák mentek keresztül. Nekünk, európai fehéreknek, nem nehéz elvonatkoztatnunk sem, hiszen van tapasztalatunk bőven a elnyomásról és elnyomókról, ha nem is ilyen mélységben, mint amit e filmben látunk. Solomon és a feketék drámája ezúttal lelkileg és érzelmileg ráz meg, gondolatilag zaklat fel, nem elsősorban a borzalom látványával sokkol. A komornyik kapcsán valaki azzal kommentelte ezt az érzést: Hogy most akkor köpjem magam szembe, mert fehér vagyok? A válaszom az, hogy ha ezt érzed, akkor igen. Én ezzel szemben Bass-el vagyok, aki nem köpköd, hisz’ nincs rá oka. Sőt, inkább levelét megírta… Asanisimasa: 8/10

Láttam ezt a darabot már színpadon is, Eszenyi rendezte a Vígszínházban. Ott Pap Vera játszotta azt a gyógyszerfüggő, szájrákkal küzdő nőt, akit most Meryl Streep hoz, remek volt ő is, remek Streep is. Igazi ziccerdarab jó színészeknek, mert lehet “tolni” ezerrel. Vígjátéknak mondják, fekete komédiának, ám valójában lássuk jól, hogy kőkemény dráma ez egy élhetetlen, boldogtalan családról, akik még akkor sem tudnak egymással megbékélni, megbocsájtani azt a sok vélt és valós sérelmet, titkot, amit életükben egymásnak okoztak; amikor a családfő szép csendben, önkezével örökre kivonja magát ebből az állandó perpatvarból. Nevetünk közben, persze, hiszen Tracy Letts sziporkázóan szellemes párbeszédeket írt szereplői szájába, olyan szikrázó adok-kapok megy olykor, hogy tényleg jobb lenne, ha kézzel, baltával, vagy szívlapáttal esnének egymásnak. Nemhiába ért a darab Tony- és Pulitzer-díjat…

Az Augusztus Oklahomában filmváltozata jelenleg még nem tudni, kap-e Oscart, Julia Roberts és Meryl Streep egyaránt jelölve volt Golden Globe-re, ami ezúttal nem “gyütt”. Pedig gyühetett volna, mint ahogy gyühetne az Oscar is. Amit ketten játszanak ebben a filmben, az tényleg nagyon kemény. A sztori, persze, nem több, mint amit bárki tapasztalhat, ha egy tikkasztó nyári délután belehallgat, mondjuk egy pesti bérház életébe, ugyanaz megy itt is, csak szellemesebben. Oklahomában is meleg van, 109 Fahrenheit, ami bőven 40 fok felett van Celsiusban (pontosan 42.7777), ami értelemszerűen már könnyen agyára megy az embernek, és a legpitiánerebb dolgokon is fel lehet fortyanni, főleg, ha az emberben még dolgozik a rák, valamint az összes létező fájdalomcsillapító bódító elegye a Vicodintól az OxyCodone-ig. Tracy Letts Tennessee Williams középnyugati drámáinak társadalomkritikus, ám mélyen individualista hangvételét modernizálja, nem véletlenül szeretik őt Amerikában, ott ma ő az, aki tartja a tükröt eléjük. Ő írta a remek Gyilkos Joe-t is.

John Wells rendezése tisztességes iparosmunka, de azért nem lehetett könnyű dolga ennyi elsőrangú, remek színészt össze- és visszafogni: Meryl és Julia mellett Juliette Lewis, Ewan McGregor, Benedict Cumberbatch, Sam Shepard vagy Dermot Mulroney sem akárki, akik saját egójuk révén is jókora teret foglalnak az adott projektben, viszont a két nőstény vadállat (elnézést, de tényleg úgy játszanak…) mellett ők most csak mellékszereplők, egy-egy jelenettel. Julia éles, sprőd, magas hőfokon vibrál, Meryl viszont aprólékos műgonddal, a legkisebb kisujjrezdülésre és ideges ajakrándulásra is odafigyelve építi fel a szétcsúszott, halálosan beteg Violet karakterét. Zseniális, ahogyan beszél gyógyszerektől zsibbadt, lassan forgó nyelvvel, de ami a beszédét cseppfolyósítja, az az agyát pörgeti, azonnal el is játszik a nehezen megformált szavaival. Súlyos személyisége uralja a filmet, mint ahogy uralja a filmbeli család minden egyes tagját is. Kétségünk sem lehet afelől, ki a győztes ebben a családi tűzfészekben: a legnagyobb vesztes, Violet. Asanisimasa: 8/10

Lehetnek bizonyos problémái az ivással James Ponsoldtnak, ugyanis 2011-es Szárazon című dramedyje után az idei Sundance-en komoly kritikai sikert aratott (egyelőre csak eredeti címén ismert) The Spectacular Now című filmjének is a piálás a fő mozgatórugója. Ha Sundance-es premierről beszélünk, akkor vágjuk, hogy ún. független filmről beszélünk, és ez most is áll. Nincs szó tehát a nagy mainstream stúdiók által preferált kiszámítható és kiszámított, atombiztos dramaturgiáról, nincsenek sztárok, nincs hajbókolás a közönség vélt/valós igényei előtt, van viszont sajátos hangvétel, a téma egyéni feldolgozása, tisztaság, őszinteség, keresetlenség.

E filmből hiányoznak például az alkoholizmussal foglalkozó filmek kliséi, de még a mi ilyen irányú sztereotípiáink sem igazolódnak feltétlenül. Nem látunk például látványosan részeg embert a filmben, bár látunk alkoholt fogyasztani (majdnem mindenkit). Ponsoldt (Tim Tharp regénye nyomán) nem az alkohol mámorát, illetve az iránta való függés kínlódását örökíti meg filmjében, hanem arról beszél, ahogyan az ún. normálisnál kicsit több ivás teszi tönkre, de legalábbis jelentősen befolyásolja életünket. Sutter (Miles Teller) végzős gimnazista, a film kezdetén szakít a suli legjobb nőjével. Amúgy iszik, mint majd’ mindenki a környezetében, legfeljebb apjától kapott laposüvege különbözteti meg tőlük. Kis apró jelek vannak csupán. Sutter céltalanságról beszél, jegyei épp az érettségihez közeledve kezdenek romlani, munkahelyén is megtartanák, ha nem jönne néha kissé pityókásan dolgozni. Teljesen váratlanul találkozik Aimée-vel (Shailene Woodley), a kedves, de nem éppen látványos szépségű lánnyal, aki tiszta, őszinte érdeklődéssel fordul a fiú felé. Úgy tűnik egy egyszerű, szép szerelem bimbózik közöttük, és egyikőjük sem veszi észre, hogy mennyire dominál kapcsolatukban a fiú és annak állandó társa.

A film tulajdonképpen egy igen banális történetet tár elénk, ami bárhol, bárkivel megtörténhet és meg is történik. Legyintünk rá, mert nincsenek látványos jelek, ennyi még bőven belefér és különben is, ennyi még senkinek nem árt meg. Sokaknak tényleg nem. Azt azonban nem vesszük észre, ahogyan bizonyos típusú emberek, sokszor pontosan leírható, jellegzetes családi előzményekkel így csúsznak bele egy belátható távlatokban sokkal rohadtabbá váló dologba. Sutter nem is nagyon akar változtatni sorsán, és már 18 évesen hagyja magát sodorni az alkohol által. A kezdő képek csak egy szokványos tinikomédiát sejtetnek, sok sörrel némi szexszel, de ahogy Sutter az alkoholizmusba, pont úgy csúszik bele a néző a sorban előkerülő, igen ismerős problémákba, és válik a film egy egyszerű eszközökkel operáló, ám komolyan elgondolkoztató, figyelemre méltó alkotássá. Mikor azt hisszük, hogy talán rendbe jönnek a dolgok, a talányos végkifejlet tesz mindent idézőjelbe. De addig akad néhány szívet melengetően bájos, néhány szomorkás és néhány váratlan pillanat, melyek alatt nosztalgiázhatunk is egy picit. Felelősségvállalásról, kitartásról, akaraterőről és megbízhatóságról mi ráérünk utána elmélkedni – Sutternek ezt a filmben kellene megoldania. Asanisimasa: 8/10