asanisimasa

Éppen 50 éve, hogy John F. Kennedy, az USA 35-ik elnöke merénylet áldozata lett a texasi Dallasban. Az igazi merénylő személye, hogy ki volt a megrendelő vagy csak egy őrült egyéni akcióról van szó, mind a mai napig kérdéses, számtalan konteó létezik a témában. Peter Landesman Vincent Bugliosi Reclaiming History: The Assassination of President John F.Kennedy című könyve alapján készült, idén Velencében Arany Oroszlánra is jelölt Parkland című filmje nem keresi a választ, nem nevez meg elkövetőket, hanem inkább a tragikus események rekonstruálására törekszik, apró részletek, fontos mellékalakok szerepére világít rá, így járulva hozzá az amerikai történelem egyik legnagyobb rejtélyének feldolgozásához.

A film cselekménye akkor kezdődik, amikor Kennedy repülőgépe leszáll Dallasban és ott végződik, amikor eltemetik Lee Harvey Oswaldot, a merénylet elkövetéséért letartóztatott, de egy nap múlva Jack Ruby által meggyilkolt férfit, és pontosan követi az ismert kronológiát. Az 1963-as dallasi környezet tökéletes hitellel teremtődik meg a filmben, beleértve a korabeli gépkocsikat, ruhákat. A kalapok úgy fityegnek minden férfin, ahogy akkor, ott a módi volt, a cigaretta is ott lóg szinte mindenkinek a szája sarkában. A hölgyek frizurája, kiskosztümjei is pontosan stimmelnek Jackie K. híres rózsaszín Channel-kosztümjéig. Szemüvegek, a beszédmód, minden. A fókuszban azonban nem a merénylet áll, JFK-t nem is látjuk egyenesben, csak a testét az emberek és a kezek között, a merénylet is kizárólag azt azt szemlélők arcán jelenik meg. Igen expresszív hatású, szinte dokumentumerejű, drámai képeken csúszunk bele az események kellős közepébe, melyet nagyrészt a helyi Parkland nevű kórház helységeiben zajlanak: ide hozták a halálosan sebesült elnököt, de ide a meglőtt Oswaldot is. A történet szereplői az idegesen kapkodó titkosszolgálati, és más ügynökök, az a rezidens orvos, aki remegő kézzel próbál segíteni a haldokló elnökön, a főnővér, aki papot hív hozzá és a feszületet a mellére helyezi katolikus szokás szerint. Nagyobb szerep jut egy másik szálon annak a férfinak, aki 8mm-es kameráján egyedül rögzítette a merényletet és aki egész életében nem lesz képes szabadulni ez alól: Paul Giamatti remekel Abraham Zapruder tragikus figurájában. Hasonlóan fontos mellékszereplő Lee H. Oswald öccse (James Badge Dale), valamint mentálisan sérült édesanyja (Jacki Weaver), reakcióik a hiteles háttérben segítenek jobban elképzelni azt a végletesen feszült, olykor hisztérikus jelenetekben, hatásköri túlkapásokban és vétkes tétlenkedésben bővelkedő napokat, mely megrengette Amerikát.

Tanulsága viszont nincs a filmnek, de nem is célja, hogy bármiféle megállapítást, végkövetkeztetést hozzon témájáról. Inkább a hiteles környezet- és korkép, valamint a káosz pillanatainak megrázó megteremtése miatt érdekes: hogyan viselkednek kritikus pillanatokban, hogyan remeg meg a keze még a legtapasztaltabb szakembereknek is, ha egy addig elképzelhetetlen, teljességgel váratlan helyzettel kerül szembe… Jó példa arra, hogy milyen nehéz embernek lenni ilyenkor. Asanisimasa: 8/10

Violet és Daisy két ibolyaszín-szemű, cserfes és bájos tinilány, akik ugróiskolázva, nyalókát szopogatva, lépten-nyomon tapsjátékot játszva lődözik halomra a megbízásban foglalt személyeket, hiszen bérgyilkosok. A túlsúlyos amerikai gimnazistalányok nehéz életét feldolgozó Precious – A boldogság ára című dráma forgatókönyvéért Oscar-díjat nyert Geoffrey Fletcher első rendezésénél is maradt ennél a korosztálynál, a műfaj azonban merőben más. A Violet és Daisy ugyanis mintha Quentin Tarantino műhelyéből került volna elő, hiszen egy frivol, őrült, de mégis érzelmes, olykor kissé fegyver- máskor éppen lábfetisizmusban is lubickoló thriller-komédia. Sajnos, az Oscarral bemutatkozó forgatókönyvíró rendező ezúttal alaposan melléfogott, hiszen főleg a sztorin csúszik meg a film, nem pedig a kissé mesterkélt karaktereken.

Állítólag az USA-ban be is lett tiltva ez a film, éppen a mostanában történt iskolai lövöldözésekre való tekintettel. Nyilván azt gondolták a helyi cenzorok, hogy ezúttal ne adjanak lovat senki alá azzal, hogy egy 16 éves sorozat- és bérgyilkospárosról készült filmmel tetézzék a tragédiát… A közönség mindenesetre nem marad ki semmiből, hiszen ez a korosztály ma már készségszinten használja az internetet, ahol minden olyan tartalom fellelhető, amit a felnőttek el akarnak dugni előlük. Szóval, a film sztorija annyi, hogy adott két bájos kiscsaj, akik Danny Trejo bácsitól, amúgy Charlie pici angyalkái módjára, megbízásokat kapnak, illetve azokat teljesítik is a bevezető bekezdésben említett bájjal. Utolsó megbízásuk azonban, amit egy áhított trendi ruhadarab megszerzésének érdekében vállaltak el, szembenéz velük: a célszemély (az idén aztán szívroham következtében váratlanul elhunyt James Gandolfini megrázóan sorsszerű alakításában) saját történetével az élet előttük eleddig rejtve maradt területeire irányítja figyelmüket. Másképpen mondva, a vad, de furcsa Bonnie és Clyde, avagy Született gyilkosok-parafrázisként induló cselekmény valami ködös, melankolikus lelkizésben hiszi magát kiteljesedni. Fából pediglen nem lehetséges vaskarikát gyártani, így ez a mutatvány nem sikerülhetett Fletchernek sem. Még jó, hogy az Oscart nem szokták visszakérni, ha birtokosa a továbbiakban nem méltó annak tulajdonlására.

A film mindezek ellenére, jól néz ki. Jó a két csaj (Violet – Alexis Bredel és Daisy – Saoirse Ronan) karaktere, jó benne Gandolfini. Érdekes a zenehasználat. Azonban a szabálytalan, de főleg rosszul elmesélt sztori, valamint Fletcher érezhető, ezért igen izzadtságszagú (Alkonyat és Éhezők viadala-hullámot meglovagoló) kultfilm-teremtési szándéka miatt mégis elbukik a film. Asanisimasa: 4/10

Legfontosabb érdeme ennek a több címen is futó, magyarul mondjuk Két anyaként említhető filmnek, hogy egy igen merészen vág bele egy olyan, nem túlságosan sokat bolygatott tabutémába, mely a mai napig képes kicsapni a biztosítékot bizonyos társadalmi rétegekben. Amikor egy férfiember szexuális viszonyba bonyolódik egy szexuálisan érett, külsejében bizony igencsak felnőttnek tűnő leányzóval (neadjisten, fiúval), akinek csak a személyi igazolványa bizonyítja, hogy bizony a 18-as karika számára még tiltott kategória, azt a férfit a hivatalos megrováson túl, informálisan elismerő kacsintások kísérik férfioldalról, legfeljebb a nők becsmérlik: az a vén kujon! (Nem megrontásról, nem erőszakról beszélek, hanem közös beleegyezéssel történő szexről, vágyról és szerelemről, lásd: Nabokov Lolitája, vagy Chuck Berry Sweet Little Sixteen című száma). Egyszóval, látványosan csúnyán nézünk a túl nagy korkülönbségű szerelemre, titokban viszont valahol igen romantikusnak és vonzónak könyveljük el azt, mert hát Kodály is, és a többi. De ha egy negyvenen túli nő bonyolódik dévaj viszonyba egy 18 körüli fiúval, az azért botrány, nem?! Az a vén csoroszlya miért nem marad a fakanálnál, meg az unokáinál?! Mit akar az a löttyedő húsával, szaporodó ráncaival attól a vékony, sudár, izmos fiútól?! Borul a bili ilyenkor, pedig.

Nem változtat ezen a kétarcú dolgon, hogy a különféle pornólapokban, oldalakban igen sikeresek a MILF-anyagok, de hát a szemforgatás köznépi sport a zsidó-keresztény kultúrkörben. A luxemburgi születésű Anne Fontaine idilli ausztrál környezetben forgatta le (Doris Lessing regényéből, illetve az azt színpadra alkalmazó Christopher Hampton darabjából írt) filmjét, mely éppen ilyen viszonyokról beszél: két gyermekkori barátnő felnőttként is igen szoros kapcsolatban marad. Férjhez mennek, gyereket szülnek, élnek a meseszép öböl menti házukban. Ahogy aztán a gyerekek is felcseperednek, egyikük fia bimbózó férfiasságának minden erejét anyja barátnőjére veti, aki negyvenes, de még mindig kívánatos asszonyként képtelen ellenállni a hódításnak. A bűnös viszonyról szinte azonnal tudomást szerez a másik fiú, aki, szintén nem előzmények nélkül, barátjának anyjához menekül. Ez az anyuka sem sem képes sokáig ellenállni egy 18 éves fiatal férfi tomboló libidójának… Így éldegélnek aztán, erről szól a film.

Természetesen, ez a szinte geometrikusan steril, szimmetrikus alapfelállás aligha tekinthető hitelesnek, reálisnak, azonban az egyenes és merész problémafelvetés, illetve, ahogyan azt a részvevők magától értetődő természetességgel megélik, mindenképpen figyelemre méltó. A történet elsősorban a két nő (Robin Wright és Naomi Watts) közti mély és bonyolult lelki kapcsolatra, annak az események fényében való alakulására és annak feldolgozására koncentrál, a két fiú (akik hangsúlyozom, az eset, amikor először megesett, már túl voltak, ha nem is sokkal a 18-on!) itt inkább csak afféle erotikus Ken babákként funkcionálnak: kocka has, izmos lábikra, göndör tincsek, nagy, nedves bociszemek. A film egyik nagy hibája, hogy róluk nem derül ki szinte semmi, néhány külsődleges dolgon kívül – a film az anyukákról szól. A férjek még “csúnyábban” vannak elintézve, az egyiket nem is ismerjük, mert a film elején eltemetik, a másik is csak néhány jelenetben tűnik fel, akkor is csak azért, hogy rendben eltűnhessen a szerelmesek életéből egy kecsegtető állás felé, Sidney-be.

Természetesen egy ilyen kapcsolat, bármennyire romantikus is, a valóság talaján állva és onnan szemlélve, nem tarthat örökké, még csak éveken át sem. A cselekmény tehát utat enged a normális életmenetnek, hiszen a fiúk nem képesek ellenállni a kihívásoknak, de az anyukák is, józan, értelmes nőkként, pontosan látják a dolgokat. Sajnos, a végkifejlet azonban ismét átcsap a sziklákon és az irreális naplementében úszik el a bíbor franciaágyak összegűrt lepedői felé. Persze, ez még csak nem is vég, hiszen az égadta világon nem oldódik meg semmilyen konfliktus, pedig abból azért láthattunk eddig nem keveset… A film az izgalmas problémafelvetés ellenére nem lesz több, mint egy közepes női ponyva mozgóképes verziója, pedig lehetett volna forradalom is. Mesés a környezet, Watts és Wright jól játszanak, maga a film cselekményszövése is lendületes és legkevésbé sem szájbarágós, de az összehatás mégiscsak közepes. Nem több, mint egy korosodó hölgy erotikus fantáziálása, valódi kielégülés, valódi szex nélkül. Asanisimasa: 4/10

Szarul állnak a dolgok a belga Felix Van Groeningen legújabb filmjében is, de most igazán szarul. A téma most is a családi élet, de ezúttal nem az alkoholizmus és a gyereknevelés együttese van terítéken, hanem egy annál is komolyabb ügy: hogyan lehet feldolgozni a szülőknek gyermekük korai halálát? Alabama és Monroe története valójában sajnos teljesen hétköznapi, konfliktusát és végkifejletét tekintve egyaránt. (Spoiler) A férfi és a nő szerelme első látásra lángra lobbant, hamarosan össze is költöztek a férfi tanyájára. Nemsokára megérkezett a gyerek is, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy leukémiás. A hosszas gyógykezelés, kemoterápiák ellenére a kislány hat éves korában meghal. Elvesztését a szülők igen nehezen dolgozzák fel, elkeseredettségükben egymás ellen fordulnak, a másikban keresik a hibát, az okokat a számukra megmagyarázhatatlan tragédiára. Az idillien indult szerelem pokollá válik, minek következtében a feleség egy idegösszeomlást követően gyógyszer-túladagolással sikeres öngyilkosságot követ el. A tragikus (kissé melodramatikusnak tűnő) végkifejletű történet a filmben, Van Groeningen tehetségének köszönhetően, többé-kevésbé valódi, mély drámaként jelenik meg, melyben olykor kifejezetten markáns, harcos kiszólásokkal támadja a konzervatív, keresztény élet-, halál- és születésfelfogást is.

Van Goreningen filmjének ereje ugyanazokon az alapokon nyugszik, mint az előző darab is. A kíméletlenül egyenes, őszinte, leplezetlenül mindent megmutató, naturalista szemlélet itt a szülői szeretet és a szülők a szerelemben és a tragédiában egymás iránt érzett bonyolult, összetett érzelmeinek megragadására irányul. Ehhez persze megfelelő színészek is kellenek: Veerke Baetens (Elise) és Johan Heldenbergh (Didier) mindvégig elképesztő intenzitással és szemérmetlen kitárulkozással játszanak, mind érzelmi, mind fizikai értelemben. Teljesítményüket tovább emeli az is, hogy szerepük szerint country-zenészeket alakítanak, tökéletesen énekelnek és zenélnek (vagy legalábbis keltik a zenélés illúzióját). Döbbenetesen hitelesen játsszák azt az érzelmi hullámvasutat, amit a film kb. 6-7 évet átölelő cselekményében átélnek, alakításukban a film már-már dokumentarista hatásúnak tűnik. Kristálytiszta minden motivációjuk, hiteles minden apró gesztusuk, még az is, amikor elfojtják azokat, de az is, amikor robbannak. Van Groeningen saját forgatókönyve lóugrásszerű időkezelésével pörgeti a történetet, mely -bár néha belefeledkezik a sodró, de picit pszichedelikus zöngésű bluegrass zenébe, valamint túl sokági időz a beteg gyermekek szívfacsaró látványán is- meg sem áll a végkifejletig, ami szintén picit már soknak tűnhet. Komoly drámában talán nem szokás ennyire túlfeszíteni az “érzelmi húrokat”… Persze, tegye mindenki szívére a kezét, a való élet talán nem ilyen kegyetlen? A legvégső, kórházi ágyas jelenettel sem tudtam igazán mit kezdeni, még akkor sem, ha láttam már romákat sírni kórházi folyosón… Mindezekkel együtt, erős film ez, talán csak az ábrázolás nyíltsága az, ami zavarba hoz. Asanisimasa: 7/10

Jack Kerouac kultikus regénye, mert ha létezik olyan, hogy ‘kultikus regény’, akkor az Úton mindenképpen az; szóval, minden utazó, csavargó, stoppos, linkóci pernahajder, partiállat és jazzrajongó Bibliája megfilmesíthetetlen. Ebből a szempontból Walter Salles próbálkozása (micsoda filmográfia!) kifejezetten tisztes vállalkozásnak tűnik, de azért legyen egyértelmű, ez az Úton, bizony nem az igazi.

Nem az a baj, hogy hosszú, hiszen a könyv még hosszabb, illetve sokkal rövidebb is. Nem az a baj, hogy színes, mert ha visszaemlékszünk például Dean és Sal mexikói utazására, olyan színeset képtelenség filmvásznon megvalósítani, nincs az a technológia. Tulajdonképen nincs is baj, hiszen ez a film egy kedves, picit vad, picit bohókás, picit melankolikus, picit felelőtlen roadmovie, amolyan fiatalos őrület – azonban (bennem legalábbis) semmit nem idézett meg Kerouac szövegének őrült sodrásából, abból a féktelen szenvedélyből, ami magával sodorja az olvasót. Öt éve olvastam utoljára, amikor találtam egy szakadt fedelű angol nyelvű példányt egy halászkunyhóban, egy Chang nevű szigeten, valahol a Sziámi-öbölben. Hol járhatott ez a könyv, mire akkor, ott a kezembe került… Mindenesetre friss az élmény, ezért pontosan érzem, mi az ami (nekem) hiányzik ebből a filmből.

Hiányzik a férfiasság elsősorban. Ezek a színészek, akik Dean Moriartyt (Garrett Hedlund) és Sal Paradise-t (Sam Riley), nem férfiak, hanem csak srácok. Hiába azonos korosztály, 20-25 évesek, de nem képesek közvetíteni azt a féktelenséget, amit a könyv hőseiben érzek. Az egy kemény, önpusztító, dekadens őrület, ez egy felelőtlen, kamaszos tombolás csupán. Az Allen Ginsberg alteregójaként megjelenő Carlo (Tom Sturridge) pedig kifejezetten idegesítő. Meglepetésre az Alkonyat-szériából kiránduló Kirsten Stewart (Marylou) tud lenni a leghitelesebb, de ő is csak egy megszédült kislány csupán. Aztán azok a frizurák, és a ruhák sem nagyon stimmelnek…

Nem érzem aktualitását sem ennek az adaptációnak. Ki hallgat ma jazzt, azon belül is bebopot? (Én, de én nem számítok – de mondjuk, bebopot én is csak ritkán hallgatok…) Mit gondolhatnak a mai fiatalok a betépetten, extázisban egy szaxofonszólóra őrjöngő Deanről? (Szerintem kinevetik, aztán megsimogatják saját buksijukat, hogy milyen okosan beekiztek a hétvégén a partiban…) A mai trendben sincs benne ez a nonkonformista, gátlástalanul szabados, bele a világba, kit érdekel-attitűd, ami az egész úton motorja; a mai fiatalok karrierre vágynak, pénzre, jómódra vagy pedig magukba szakadtan nihilisták, ezek viszont abszolút nem azok az irányok, mint amerre Dean Moriartyék száguldása mutat. Ezen energiák hiányában ez a mai feldolgozás csupán néhány őszülő bácsi (Francis Ford Coppola pl.) langyos, nosztalgikus merengése a hajdani ifjúkoruk marhaságain, ez azonban szintén nem az, ami az Útonból lejön, hiszen Dean és Sal, már életvitelükből fakadóan sem élhetik túl az ötvenes éveket. Szóval, nem stimmel…

Viszont ha feledjük Kerouacot, a bebopot, az egész beat-cuccot (Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikus-pucéran, vánszorogva néger utcákon át…), akkor mégis működhet a film, hiszen egy újszülöttnek minden vicc új. Ez egy bohókás, merészen szexi, merészen szabados kaland, melyben a jóravaló szereplők kiengedik és elégetik felesleges energiájukat, hogy azután rendes, megbecsült, adófizető állampolgárokként éljék le a továbbiakban unalmas kis életüket – munka, fizetés, lakás, gyerekek, majd nyugdíj és tisztes öregkor. Az igazi Úton viszont nem erről szól. Asanisimasa: 5/10

Úgy tűnik, odafent a gazdag és bezzeg északon sincs minden rendbe rakva történelmi múlt ügyben, hiszen mostanában az IKEA-szekrényekből rendre vaskeresztes, SS-halálfejes csontvázak borulnak kifele, Malmőtől Oslóig és vissza.  Annak idején bizony, mélyen érintve volt az összes skandináv nemzet ebben a córeszben, a dán király sárga csillagja, Wallenberg útlevelei és a többi, nevesített vagy névtelen hős és hőstett ellenére. Rendre derülnek ki eddig eltitkolt történetek vezető svéd vagy norvég üzletemberek, politikusok náci múltjáról, de legalábbis vétkes kollaborációról; mindeközben arrafelé is újragerjednek a náci indulatok. Hogy újra terítéken a téma, nyilván köszönhető annak, hogy az érintettek már koruknál fogva nincsenek olyan erőben, hogy hathatósan visszavágjanak, és az olyan ifjabb követők, mint a tömeggyilkos norvég Breivik megnyilvánulásai sem éppen a pozitív megítélést támogatják.

A fentiekkel némi kapcsolatban és átfedésben a svéd/skandináv krimi is eddig soha nem tapasztalt méretben és sikerrel nyomul, mind az irodalomban, mind a bestsellerek filmes adaptációiban. Ez a mostani Eltitkolt életek is ebbe a hullámba sorolandó, amit az imént próbáltam felvezetni. A film Camilla Läckberg 33 nyelvre lefordított, több millió példányban eladott bestsellerének filmváltozata. Tavaly készült filmsorozat is a Fjäallbacka-gyilkosságok történeteiből, melyből az Eltitkolt életek az első mozis feldolgozás. Läckberg, Stieg Larsson A tetovált lány regényéhez hasonlóan, a második világháború titkos és ki nem beszélt rejtélyeihez kapcsolja történetét, nála azonban nem található semmilyen mögöttes “üzenet”: ez egy tulajdonképpen teljesen hagyományos nyomozós történet, melynek főszereplője egy írónő (aki nyilvánvalóan a szerző alteregója – az Erika Falckot alakító Claudia Galli még külsejében is emlékezet Läckbergre).

A nyugodt, de biztonságos skandináv tempóban kibontakozó történet, néhány túlzáson kívül (a többszörös szaltóval amúgy is tragikus kimenetelű balesetet elszenvedő autóba azért a biztonság kedvéért még egy kamion is beletrafál, és effélék), váratlan fordulatokon keresztül halad a közel sem dicső, nácikkal kollaboráló napokra fényt derítő végkifejletig. Olyan a film, mint a Volvo. Biztonságos, tuti biztosan eljutsz vele A-ból B-be, még jól is néz ki, de valahogy mégsem gerjeszt benned szenvedélyeket. Ha nagyon odalépsz neki, akkor rögtön látod, hogy a menetszélben azért repked néhány elvarratlan szál (pl. a Ringholm-unoka). Hűvös és elegáns, de egyben unalmas is. Nincs benne tűz, nincs benne túl nagy fájdalom se (holott azért hullanak benne az emberek szép számmal), és a végkifejlet valójában mély drámája is elsikkad kissé. A könyv nyilván jobb. Asanisimasa: 5/10

Az idősebb nemzedék még nyilván jól emlékszik arra a viccre (ami természetesen nem volt vicc), hogy az illető csak leugrott a sarokra egy doboz gyufáért… és fél év múlva Ausztráliából küldött képeslapot. Bettie (a Bettie-mobil című film cím- és főszereplője) nem magyar, nem akart disszidálni (Bretagne-ből, saját étterme mellől ugyan hova is disszidálna…), e filmbéli története mégis kísértetiesen emlékeztet arra a lelki motivációra, amiben a fentebb jelzett átkos magyar történet is fogant. Egyszerűen bekövetkezett az életében az a pont, amikor egyszerre elege lett mindenből, gondolt egyet, otthagyott csapot-papot és elindult világgá.

Az apropót itt nem egy éppen nyugatra induló teherautó adta, hanem az, hogy Bettie-nek elfogyott az utolsó dugicigarettája és nagyon rá kellett gyújtania. Azonban vasárnap még a közismerten füstös franciáknál sem lehet akárhol cigarettát kapni, de Bettie előtt éppen így nyílik meg a szabadság felé vezető hosszú, kanyargós út.

Bettie erős hatvanas, jól szituált hölgy (adekvát választás Catherine Deneuve erre a szerepre, aki magabiztosan, bájosan és szexin húzza be ezt a ziccert is), aki hajdanán Miss Bretagne címét is viselte, azonban egész életét abban a házban élte le, ahol megszületett. Jó néhány évtized munka fáradtsága, rengeteg elfojtott vágy és érzelem, kitaposott kényszerpályák unalma robban szét abban a pillanatban, amikor dühösen elhajítja a gyűrött, üres cigarettásdobozt, beül autójába és elindul cigit venni valahol… Az úton aztán szembejön vele addigi életének összes fontos pillanata, melyre munkája miatt soha nem volt elég ideje, figyelme, és Bettie maga sem veszi észre kezdetben, de végre valahára elkezd élni.

Emmanuelle Bercot gunyorosan bölcs, néha szemtelenül szórakoztató, cseppet sem nyugdíjas-hangulatú filmje gyakorlatilag pontosan arról szól, amiről Záray Márta és Vámosi János énekelt anno, hogy “nemcsak a húszéveseké a világ”. A hangnem azonban kemény, rockos C-dúr, a ritmus pergő, a szöveg laza, lezser, okos és szókimondó. Kötelezővé tenném megtekintését 50 éves kor felett (bár alatta sem fog megártani), hiszen arról szól, hogy addig kell élni az életet, amíg tart, mert utána erre már nem lesz mód. Minek tehát görcsölni, megfelelősdit játszani, mondvacsinált korlátok közé szorítani magunkat, csapjunk a lovak közé és irány Dél! Deneuve, a francia film nagyasszonya döbbenetes formában van még mindig. Igazi, nagy színésznő, a kifejezés művészi értelmében. Semmi dívaság nincs benne, a saját természetes királynői tartásán kívül, amit viszont ugyanolyan elegánsan hord mezítláb, kócosan, mint nagyestélyiben. Remek kis film. Asanisimasa: 8/10

Az most már biztos, hogy Neill Blomkamp akar valamit közölni, van üzenete, mondanivalója. Az is biztos azonban, hogy ehhez sohasem találja meg a megfelelő formát, illetve a felvetett kérdésekre adható megoldások szintjén még mindig nem nőtte ki a lövöldözős videojátékok szintjét. Ahogy igen hangosan bemutatkozó filmje, a District 9 is naturalisztikusan megrajzolt, szociografikus környezetből és valódi társadalmi kórképből rugaszkodott el, ez az első film sikerének köszönhetően jóval nagyobb büdzséből és már Hollywoodban készült Elysium (című második filmje) is a vérrögvalóból indít, mégha az a vérrögvaló 2154ben van is.

Éppen a minap hallottam, hogy demográfusok azt jósolják, hogy 2050-re a Föld népessége valószínűleg 50 milliárdra nő, így az Elysium nyitójeleneteiben vázolt kép egyáltalán nem elképzelhetetlen. Los Angeles -a történet egyik helyszíne- egyetlen hatalmas favellává pusztult a túlnépesedés és az ezzel járó negatív gazdasági, egészségügyi és más hatások miatt. A felső tízezer még idejekorán kiköltözött a világűrbe, egy óriási luxus-űrállomásra -a film másik helyszíne, erre utal a cím is: elízium, vagyis az istenek kedvenceinek túlvilági helye a görög mitológiában), ahol élnek békében, jólétben és egészségben, miközben odalent, a Földön a zűrzavar, a kórság és a halál uralkodik. Abszolút érthető a dél-afrikai származású rendező motivációja, ahogyan rá kíván világítani az általa túl jól ismert társadalmi különbségek okozta problémákra. A legnépesebb dél-afrikai város fekete lakosság európai és amerikai szemmel elképzelhetetlen nyomornegyede, Jo’burg volt a helyszíne a District 9-nek, semmivel sem különb a mostani, Los Angeles-i gettó, a látóhatáron túl nyúló bódérengetegével. Direkt utalás a mai demográfiai helyzetre, hogy a nyelv immár (ismét) a spanyol. Dél-Afrikaiként azonban nyilván jól ismeri azt a jelenséget is, melyben a johannesburgi gazdag fehérek jól képzett fegyveres magánhadsereg által védett, magas falak közé zárt villáik kertjében, a medencék mellett múlatják életüket, miközben a falon túl egy szelet száraz kenyérért is ölnek. Az Eylsiumban pontosan ez a szégyenletes társadalmi modell jelenik meg (ami persze ugyanúgy működik Los Angeles-i, New York-i, de akár Svábhegy-Nyócker viszonylatban is, bár itt falak tán még nem álltak fel…). Ennek a problémagócnak felfestésével, és annak látványossá és közérthetővé tételével azonban el is fogy Blomkamp muníciója, ami ezután következik, az ugyanaz a buta lövöldözős, messianisztikus igazságosztás, mint ahogy első filmjében is láttuk. Jön egy hős, lentről, a pusztulatból, aki önmagát feláldozva igazságot tesz, közben azért jól le is lövöldözi a gonoszokat.

Persze, egy látványos popcorn-moziba ennyi is elég, a szájtáti néző a látványt várja, meg hogy a fejét letépje a Dolby Surround 15.0, az ilyen környezetben meglepő, és tán zavarba is ejtő problémafelvetés azonban ennél jóval többel kecsegtet. Senki nem várja Blomkamptól, hogy egymaga megoldja ezeket a problémákat egy mozifilmben, mert az nem is történet másként, mint ahogy megoldja: jön egy hős stb…, de azt talán igen, hogy amit jól lát, azt megpróbálja más dimenzióba, más nézőpontba helyezve megmutatni, benne a valódi drámát megtalálni vagy valódi társadalmi folyamatokat modellálni. Ehelyett viszont most is piffpuff a vége. Uncsi.

Az egy másik dolog, hogy valójában e második filmben már nem jutott eszébe semmi eredeti dolog. Ami saját, azt mind láttuk már a District 9-ben, ami pedig nem saját, azt láttuk a Mad Maxben, Mátrixban, Dredd bíróban, Robotzsaruban és ki tudja még miben. Matt Damonnak ez a szerep annyi energiájába sem került, mint leugrani a sarki közértbe egy pohár joghurtért, Jodie Foster pedig szemmel láthatóan olyan kényelmetlenül érezte magát, hogy szerintem forgatás közben íratta ki magát a filmből… A szelypítő, cérnahangon cincogó brutál-metál gyilkos-ügynök (Sharlto Copley) pedig egyszerűen nevetséges. A látvány oké, de ennyi. Asanisimasa: 5/10

Pont egy hete, hogy örvendezhettem annak, hogy Baltasar Kormákur, a világ legjobb izlandi filmese végre ismét hazatért Izlandra, ezúttal viszont nézzük azt is meg, vajon mit művelt viking barátunk odaát a bűnös Hollywoodban? Mit művelt, mit művelt? Hát dolgozott, pénzt keresett, mint például a mi Nimródunk, és sokan mások, máshonnan is teszik, ha kapnak rá lehetőséget. HA kapnak rá lehetőséget, ugyanis azt is baromi nehéz kiérdemelni…

Nos, a 2 kaliber című mozi hibátlan mestermunka, aki mást mond, az semennyit nem ért a film műfajához. Nem egy nagy film, nem borít életeket, nem változtatja meg a világot, de nem is erre szólt a felkérés – hanem egy korrekt, pikkpakk, összeszedett akció-vígjátékra, amit barátunk lazán, megfellebbezhetetlen szakmai biztonsággal abszolvált. Kreativitás nagyjából annyi van benne, mint egy szép ívű, tökéletes Thonet-szék elkészítésében: ne tessék legyinteni, hanem készíteni egy ilyen széket. Körülbelül annyira lesz nehéz, ha nem ismerjük a kellő fogásokat, mint például ezt a filmet levezényelni, se több, se kevesebb. Remek ritmusú, fordulatos cselekményszövés, látványos akciójelenetek, pergő és kissé Tarantino jellegzetes szófordulatait idéző, szellemes párbeszédek, néhány határozott vonással megrajzolt markáns karakterek – ennyi kell az ilyen filmekhez, s ez itt meg is van. Lehet menni a kasszához.

Igazándiból több köze Kormákurnak nincs ehhez a filmhez. A forgatókönyvet, a sztorit kapta, de azzal sincs különösebb baj. Szépen összeszedett, jól húzott, nem túlírt darab, mely pont annyit használ a műfaji klisékből, amennyi elengedhetetlen az önazonossághoz. Van itt beépülő/fedett DEA-, és katonai hírszerzőügynök, önállósodó CIA-tisztviselők, akik saját zsebre sápolják a mexikói drogkartelleket, illetve mexikói drogkartell, aki lazán felveszi a harcot a CIA-val, az US Navy-val és a DEA-val (Drug Enforcement Administration). A tét egy igen komoly méretű csomagtartónyi pénz, melynek birtoklásáért zajlik az akció, sok-sok hullával, de ennek ellenére, a feszültséget oldandó, szépszámú vígjátéki elemmel. A fényképezés szintén korrekt, Denzel Washington és Mark Wahlberg séróból tolja az ilyen karaktereket, mint ahogy Edward James Olmos is kiköpött mexikói drogbáró. Stb. Jó volt, semmi különös. Asanisimasa: 7/10