Úgy tűnik, odafent a gazdag és bezzeg északon sincs minden rendbe rakva történelmi múlt ügyben, hiszen mostanában az IKEA-szekrényekből rendre vaskeresztes, SS-halálfejes csontvázak borulnak kifele, Malmőtől Oslóig és vissza.  Annak idején bizony, mélyen érintve volt az összes skandináv nemzet ebben a córeszben, a dán király sárga csillagja, Wallenberg útlevelei és a többi, nevesített vagy névtelen hős és hőstett ellenére. Rendre derülnek ki eddig eltitkolt történetek vezető svéd vagy norvég üzletemberek, politikusok náci múltjáról, de legalábbis vétkes kollaborációról; mindeközben arrafelé is újragerjednek a náci indulatok. Hogy újra terítéken a téma, nyilván köszönhető annak, hogy az érintettek már koruknál fogva nincsenek olyan erőben, hogy hathatósan visszavágjanak, és az olyan ifjabb követők, mint a tömeggyilkos norvég Breivik megnyilvánulásai sem éppen a pozitív megítélést támogatják.

A fentiekkel némi kapcsolatban és átfedésben a svéd/skandináv krimi is eddig soha nem tapasztalt méretben és sikerrel nyomul, mind az irodalomban, mind a bestsellerek filmes adaptációiban. Ez a mostani Eltitkolt életek is ebbe a hullámba sorolandó, amit az imént próbáltam felvezetni. A film Camilla Läckberg 33 nyelvre lefordított, több millió példányban eladott bestsellerének filmváltozata. Tavaly készült filmsorozat is a Fjäallbacka-gyilkosságok történeteiből, melyből az Eltitkolt életek az első mozis feldolgozás. Läckberg, Stieg Larsson A tetovált lány regényéhez hasonlóan, a második világháború titkos és ki nem beszélt rejtélyeihez kapcsolja történetét, nála azonban nem található semmilyen mögöttes “üzenet”: ez egy tulajdonképpen teljesen hagyományos nyomozós történet, melynek főszereplője egy írónő (aki nyilvánvalóan a szerző alteregója – az Erika Falckot alakító Claudia Galli még külsejében is emlékezet Läckbergre).

A nyugodt, de biztonságos skandináv tempóban kibontakozó történet, néhány túlzáson kívül (a többszörös szaltóval amúgy is tragikus kimenetelű balesetet elszenvedő autóba azért a biztonság kedvéért még egy kamion is beletrafál, és effélék), váratlan fordulatokon keresztül halad a közel sem dicső, nácikkal kollaboráló napokra fényt derítő végkifejletig. Olyan a film, mint a Volvo. Biztonságos, tuti biztosan eljutsz vele A-ból B-be, még jól is néz ki, de valahogy mégsem gerjeszt benned szenvedélyeket. Ha nagyon odalépsz neki, akkor rögtön látod, hogy a menetszélben azért repked néhány elvarratlan szál (pl. a Ringholm-unoka). Hűvös és elegáns, de egyben unalmas is. Nincs benne tűz, nincs benne túl nagy fájdalom se (holott azért hullanak benne az emberek szép számmal), és a végkifejlet valójában mély drámája is elsikkad kissé. A könyv nyilván jobb. Asanisimasa: 5/10