asanisimasa

Először is, ismételten gratulálok a Kazinczy-fetisiszta filmforgalmazónak (Pro Video Film & Distribution Kft.), hogy sikerült lefordítania A családot (The Family) Vérmesékre (mármint, Véres mesékre? Vérmes emberek családjára?), másrészt viszont szeretettel üdvözlöm újra rendes film rendezői székében Luc Bessont. Hiányzott. Besson egy azok közül az igen kevés számú nem amerikai filmrendezők közül, akik úgy tudnak hollywoodi színvonalon zsánerfilmet csinálni, hogy az közben minden ízében, fordulatában egyedi és egyéni, sőt, kulturálisan is kicsit más legyen. Besson természetesen nem tétlenkedett a ’99-es Jean D’Arc-film óta, forgatókönyvíróként és producerként rengeteg projektet jegyez, elindította például az igen sikeres Taxi-, valamint A szállító-sorozatot, beszállt egy csomó más filmbe producerként, és rendezett is, animációs és élőszereplős mesefilmet egyaránt – de azt felnőtt ember nem igazán néz, tehát nem rendes film. Na.

A Vérmesék egy eléggé morbid humorú akciókrimi-vígjáték, tehát műfajilag Besson egyik sikerágazatába sorolható. Egy tanúvédelmi programban résztvevő hajdani maffiózó és családja néhány napját követjük nyomon, amit folyamatos vándorlásukban éppen egy békés normandiai kisvárosban töltenek el, szembesülve a vidéki francia élet kényelmes sebességével és életszemléletével, az őket óvó FBI figyelő szemei által vizslatva minden lépésüket – miközben a maffia is teljes erővel keresi őket. Milyen lehet egy mai maffiózó-család, például a “családi” témát feldolgozó, igen kiváló Maffiózók című sorozat után? Természetesen, még olyanabb. Az apa (Robert De Niro) nettó pszichopata, aki alapvetően jó ember, csak hát a nehéz gyermekkor… Az anya (Michelle Pfeiffer) sem a Vásárlók könyvét kéri, ha a boltban pikírt megjegyzésekkel illetik családjának étkezési szokásait.

Apropó, étkezés. Semmiképpen nem a gasztroszál a film cselekményének fősodra, de ez az egyik, amelyik a fentebb említett egyéni ízt hordozza. Minden francia kajamániás, így Besson is. Viszont van annyira kreatív, hogy az egész francia kajakultuszos sztereotípiát a feje tetejére fordítva mutassa meg, egy mogyoróvajas-kecsapos pirítósokat kilós steakekkel és la cucina italianával vegyítő amerikai olasz szemszögből fikázva a normann vaj-, tejszín-, és sajtkultuszt. Mindezt ráadásul dietetikai alapossággal teszi, hiszen nehezen képzelhető el olyan (nem dél-)francia film, melyben a szereplők a vaj és tejszín többszörösen telített zsírjainak érfalakat módosító brutális hatásáról értekeznek, az extra szűz olívaolaj jótékony hatásaival szemben. Hát, igen, eltelt már egy kis idő Az ötödik elem McDonalds-logóba csapódó kamikaze-jelenete óta…

Szóval, a család. Az almák sem esnek messze a fájuktól, a rendelkezésükre álló rövid idő alatt teljesen átrendezik a kisváros iskolájának erőviszonyait. Természetesen, ehhez méltó az ellenkező, üldöző oldal is, röpke jeleneteikben a nagy hagyományokkal rendelkező amerikai maffiafilm jónéhány ismerős karaktere köszön be egy mogorva mosolyra. Egyedül szegény Tommy Lee Jones téblából kissé a levegőben lebegő FBI-babysitter karakterében – de néhány tőle megszokott fanyar fapofával ő is megoldja a kínos szituációkat.

A cselekmény pörgős, humora viszony inkább finom. Csupán néhány felszabadultabb röhögésre van alkalom, viszont és főleg, ha otthon vagyunk a maffiafilmek jellegzetes motívumaiban, különös tekintettel De Niro jelenéseire, akkor könnyen végigrötyöghetjük a filmet. Besson nem átallja megidézni Scorsese Nagymenőkjét konkrétan is, szembesítve a végig visszafogottan, önmaga unalmas manírjaitól mentesen játszó Robert De Nirot saját magával, pontosabban, itteni karakterét az akkorival. A vége standing ovation és tapsvihar. Ezek az iróniával és önreflexiókkal is teli pillanatok, valamint a francia és amerikai olasz sztereotípiák csipkedése a film igazi erényei, az akciójelenetek, meg a többi az olyan, mint az többi hasonlóban. Szórakoztató film. Asanisimasa: 7/10

Az igazi nagy filmlegendáknak sohasem készül második részük. Vagy ha készül, akkor az említésre sem méltó, nemhogy az alapműhöz mérhető, azzal egyenrangú produktum. E szabályszerűséget kivételként erősítheti ugyan néhány eset, amikor a “második rész” jobban sikerült, mint az első, illetve olyan trilógiák, kvadrológiák és egyéb sorozatok, melyek cselekménye eleve több, mint amennyi egyetlen mozifilmbe belefér. De el tudna képzelni valaki, mondjuk, Casablanca 2-t? Ben Hur III.-at? Oké, tudom, hogy el, de ne tegye…

Másrészről pedig, a második részek már a rajongóknak készülnek. Egyfajta csicsás ajándékok már ezek azoknak, akik voltak olyan bátrak, merészek, hogy szeressék a derült égből villámként lecsapó, bemutatkozó alkotást, az új hősöket, az új történetet. Alkotói oldalról nézve, ezek legyártása is már jóval könnyebb eset: nem kell vesződni a fő karakterek bemutatásával, a történet korának, helyszínének, jellegzetességeinek, a társadalom- és kultúrpolitikai hátterének bemutatásával; ekkor már a “fényezésen” van a hangsúly, az a néhány új szereplő már nem téma. Így jártunk Az éhezők viadala című tini-survivor-scifi második részével, a Futótűzzel is, mely semmi újat nem tudott az első részben (kritika itt) megismert történethez hozzátenni – az egy Philip Seymour Hoffmanon kívül, aki viszont van olyan jó színész, hogy ne okozzon neki különösebb gondot az, hogy magára irányítsa a néző kósza figyelmét.

Értelemszerűen, ha a néző netán kihagyta volna az első részt, akkor ezzel a másodikkal nem nagyon fog tudni mit kezdeni és jobbára értetlenkedve nézi, mi a jó francért rajonganak itt a tinilányok má’ megint?! A Futótűzben ugyanis már szinte semmi nem maradt abból, ami miatt igazán érdekes volt az Éhezők viadala. Szinte teljesen kimaradt az utópikus/disztópikus társadalomrajz, egy jövőbeni elnyomó diktatúra borzongató látomása, mely az általa uralt médián keresztül eteti rabszolganépét kenyér helyett is cirkusszal. Így kimaradt a médiakritikus él is. Ezeket a “tudományokat” már mind ismerjük, és amúgy a népet, aki tódul a mozikba, nem is igazán érdekli ez a sok okos izé. Az számít, hogy megcsókolja-e már Peeta Katnisst, vagy még sokáig tökölődnek? Meg az, hogy túlélik-e a soron következő viadalt… (Túl hát, és biztosan lesz még folytatás is.) A bő kétórás film egy harmada kissé unalmas és nem is igazán informatív felvezetés, mondjuk tojógalamboskodásnak, a maradék két harmad pedig az akció. Itt már volt pénz is dögivel a filmre, ami a látványban is megmutatkozik. A rajongók izgulhatnak, a kísérők pedig addig ásítoznak. Még jó, hogy az első rész is csupán “érdekes” volt és így nem kell megint temetnünk egy legendát… Asanisimasa: 5/10

Lehetne a címbeli város Budapest, vagy bármely más nagyváros is, a tanulságon nem sokat változtatna: a rohadék, korrupt politikusoknak elébb-utóbb mindig lecsengetnek, ha akad egy hős, aki van olyan tökös, hogy belenyomja fejüket abba a bűzölgő kupacba, amit termeltek maguk alá. A Megtört város New York ezúttal, a rohadék, korrupt polgármester (Russell Crowe) ingatlanpanamákba feledkezett, de annyira, hogy felesége (Catherine Zeta-Jones) is más utakra kényszerül, ám egy tökös ex-zsaru (Mark Wahlberg) átlát a ködön, összerakja a puzzle-t és belenyomja a polgi fejét. Persze, az ilyen mutatványok mindig igen veszélyesek… de a lényeg a lényeg.

Az önbíráskodás, természetesen nem tekinthető a demokratikus igazságszolgáltatás netovábbjának, az etikai problémák iránt mindig is fogékony Allen Hughues mégis e kérdéskör megtárgyalásának szentelte filmjét. A Wahlberg alakította zsaru által elkövetett gyilkossággal indul a film, melyben egyértelműen jót cselekszik, hiszen lelő egy 16 éves lányt megerőszakoló férfit, akit a bíróság a különféle jogi kiskapuk miatt felmentett volna. A zsarunak tehát erre a tettre a bizonyosságon kívül nem volt semmilyen törvényes felhatalmazása, ráadásul be is volt állva, mint a gerely. Mégis, kevesen vitatnák tettének helyességét… A törvény azonban törvény. A zsaru aztán -szintén kis jogi csűrcsavarral, a bíróság előtt elhallgatott terhelő bizonyítékkal- megússza a büntetést, de a felelősség alól senki nem menekülhet, az igazság pallosa mindenkire lesújt. Hughues e filmjében is a katolikus erkölcs kérlelhetetlen erejével osztja ki a lapokat, ezzel oldva meg a demokratikus igazságszolgáltatás teszetoszaságát gordiuszi csomóként megoldó konzervatív, amerikai hős logikailag, jogilag, erkölcsileg és etikailag is instabil mítoszát. Itt minden bűnös elnyeri büntetését, kivétel nincs.

Mintegy mellesleg, egy korrekt, hiteles, de közepesen érdekes korrupt politikusos történetet nézünk végig, mely tökéletesen alkalmazható akár lakóhelyünkre is. Egyedül az az idealisztikus kép hamis, hogy van olyan alternatíva, hogy “jó vezető”. Nincs olyan, hiszen mindenki bűnös, mint azt amúgy láthattuk a filmben és Wahlberg rendőrjének bűnbánó önfeláldozása is hiábavaló. De jó lehet hinni abban, hogy egyszer majd eljön egy ilyen hős, aki… Asanisimasa: 6/10

1976-ban nálunk nem volt semmi. Mondjuk, a menő arcok vastagtalpú cipőkben flangáltak az Ecseri-piacon vett trapézszárú, fecskefarkos farmerjeikben, és néhányan egy félhavi fizetést is hajlandóak voltak kifizetni egy amerikai nyomású, celofánba csomagolt, vadiúj lemezért, amiért aztán a haverok sorban álltak, hogy felvegyék magnószalagra, hogy otthon, a lakótelepen az ablakba kirakott Tesla-magnót csumi haberőre húzva tüntessenek a Kádár-korszak kispolgári kánaánja ellen. A kurvák még bent voltak a városban, a Rákóczi-tér hírhedt környékén – de oda nem jártunk (mert még kicsik voltunk). Nálunk a politikában nem volt botrány, hát hogy is lehetett volna… Ment minden a maga egyenes, szocialista útján.

Bezzeg a Nyugaton! Hogy valójában mi ment nyugaton, arról persze, nem sokat tudtunk, de nem is érdekelt igazán – nekünk csak a menő dolgok iránti irigység jutott elsősorban. Ismertük az ABBÁt, a Bee Geest, de még a Pink Floydot is, volt már diszkó is, általában valamelyik bátor titkár szervezésében egy KISZ-klubban, láttuk, hogy az ideérkező külföldiek, köztük sok “idegenbe szakadt hazánkfia”, milyen autókkal villantanak, milyen elegánsak, jószagúak, nem is illettek bele a mi kis vizezett Kőbányai-állagú kommunizmusunkba. Jó volt nekünk az Omega és a Fonográf, no meg a Tesla B-100-as magnó, a Trapper farmer, kábítószernek pedig a Márka szénsavas üdítőital.

Eközben, például Svédországban, igen komoly dolgok történtek. Tétre menő választások, hogy mást ne mondjak, amit egy óriási szexbotrány árnyékolt be, melyben érintve volt szinte a teljes svéd politikai elit, a legfelsőbb szintekig. A Call Girl című dráma ezt hivatott feleleveníteni, méghozzá egy a botrányban érintett call girl-hálózatban dolgozó lány, valamint egy becsületes, hivatástudattól fűtött fiatal rendőr szemszögén keresztül.

Mikael Marcimain rendező össz-skandináv, valamint ír koprodukcióban készült filmjében a lehető legpipifakszosabban aprólékos műgonddal teremti meg a ’76-os svéd atmoszférát és a tárgyi, hangulati környezetet. Minden stimmel. A rendőrségen sorban surrognak a TEAC, Sony és ReVox márkájú magnók, amiket mi itthon csak képeken láttunk. Hifitornyok. Egy komplett veteránautó-találkozó vonul itt fel, a lakásbelsőkben ott az egész IKEA’75 katalógus kínálata a mittudomén, Bjürgoggen fotelektől a Sjördenmörgen asztalokig és a Hulla makramékig. A ruhák talán egy kelet-szibériai falucska turkálójából lettek ideszállítva, mert elképzelni sem tudom, honnan máshonnan szerezhették ezeket a ma rettenetesen idétlennek tűnő cuccokat. Még a buggyos alsógatyák is… Mindenki bagózik, mint a gyárkémény, a testszőrzetek pedig vannak: bozont a hónaljakban, hatalmas bozont a szeméremdombon, bozont mindenhol. Műszempilla, kékre festett szemhéjak, alatta égővörös rúzs – tán még aranykorona is a bal hátsó 4-esen. A lerágott körmökön kéthetes, töredezett lakk. Azért is ragozom ennyit ezeket a dolgokat, mert a hiteles tárgyi környezetben valahol nagyon elveszett a film témája, maga a dráma.

A fiatal rendőr törvényszerű bukásának története még valahogy megáll a lábán. Azt is el tudom fogadni, hogy a prostitúciós ügyben valójában érintett hatalmasságok olyan hatalmasak, hogy nem is kell ismernünk arcukat, személyiségüket, ők a nagy, sötét, hatalmas gonoszok, de a rendőr indítékai sincsenek az orrunkra kötve. Márpedig, egy ilyen sziszifuszi küzdelemben azért érdekes lenne ismerni azt, vajon mi hajtja ekkora erővel fejjel a falnak? Története viszont itt száraz tényközlés szintjén jelenik meg, ezt nézni meg olyan, mint egy felhúzható játékegeret nézni, hogyan megy neki a fotel lábának sorozatosan, míg le nem jár a rugója…

A címszereplő Sasjáról azonban még ennyit sem tudunk meg: bedugják az intézetbe, ahonnan ki-kiszökik, mígnem belekeveredik ebbe a call girl-hálózatba, ahol elvan (bár nem látjuk rajta, hogy annyira tetszene neki, mint ahogy azt sem, hogy annyira nem). Menekül, végig az egész filmen, nyilván önmaga elől. Kihasználják, prostitúcióra kényszerítik, de ezt nagyrészt magának köszönheti – más ugyanis nem derül ki a filmből.

Maga az üzletmenet, ahogyan működött ez az egész call girl-hálózat, az a tárgyi környezethez hasonló részletességgel, szinte szociografikus hűséggel lett ábrázolva, beleértve a benne dolgozó “munkaerőket”, illetve, az azt működtető madam karakterét is. Ebből a szempontból akár egyetemi disszertációnak is felfogható Marcimain filmje, hiszen érzelmeknek, manipulációnak, bármiféle szubjektív attitűdnek nyomát sem látjuk. Talán pont ezért is igen nehéz nézni…

A politikusok rohadtságáról mi itt, a mai Magyarországon túl sokat tudunk, egy ilyen kis kurvázós sztori valószínűleg semmit nem rontana vezetőink amúgy is béka segge alatti renoméján… Egyszóval, igen tét nélküli ez a film. A benne rejlő emberi drámák nem bomlanak ki, a politikai botrány, és főleg, hogy az egy 1976-os svéd történet, semmilyen szempontból nem tekinthető érvényes topiknak manapság. Egy retró divatkavalkád. De akkor már inkább nézzünk Derricket, vagy még inkább régi Fassbinder-filmeket… Asanisimasa: 4/10

Kérem szépen, kis lépés ez a film egy szép, új, toleráns és boldog világhoz, de nagy lépés a maga férfiasságát a házastársi erőszak elnézésében, buzizásban, zsidózásban, cigányozásban, szotyolaköpködésben és túltengő, arrogáns nemzeti önérzetben megélő, uralkodó, pöffeszkedő magyar közízlésnek. Eltekintve ugyanis a címben is foglalt, és a végkifejletet alapvetően meghatározó, a való élet realitásától a lehető legmesszebb lévő főmotívum kvázi hazugságától, a Coming out pontosan azt tudja, amit egy romantikus komédiának tudnia illik. Olykor kifejezetten szórakoztató, helyenként vicces is, romantikus is, van benne szerelem és a vége happy. Ha nem foglalkozunk azzal az amúgy filmben adekvát szakértő (Czeizel doktor) által is megfogalmazott tétellel, miszerint az embernek nem szabad választása a homoszexualitás, hanem egy genetikailag irányított dolog, ami így viszont önmagában is hitelteleníti a tanulságot, hogy bizony van az a nő, aki a még legmelegebb meleg pasiból is képes vérnősző amorózót faragni…

Ugyanis, ha igaz az, amit Czeizel doktor mond, akkor ez tudományos képtelenség – és nem is igen él a világon olyan meleg, aki egy meghatározott pillanatban és ok-okozati összefüggésben heterónak coming outolt volna, ellenben. De a romantikus komédia műfaján nem hiszem, hogy számon kéne kérni a tudomány egzakt tényszerűségét, ha valahol, hát éppen ez az a műfaj, ami abszolúte megengedi a meseszerű elemek használatát. Nos, Vándor Erik (Csányi Sándor) rádiós műsorvezető coming outja, akkor éppen ilyen mesés elem.

Nem lehet azonban elvitatni a filmtől a mai világban üde, friss fuvallatokként megjelenő motívumokat, melyek -tudva, hogy még kormányzati szinten is milyen kemény ellenállásba ütközik a meleg egyenjogúság igen összetett kérdése- talán egyedülállóak a magyar filmtörténetben. A Coming out cselekménye nagyrészt meleg életközösségben játszódik, a melegek viszont többnyire teljesen normális, hovatovább átlagos emberként jelennek meg a filmben, akik normális munkahelyen dolgoznak, élnek, ugyanolyan örömeik és gondjaik vannak, mint bármely heteroszexuális állampolgárnak. Orosz Dénes író-rendező ugyan használt jó néhányat a közbeszédben is jelenlévő meleg sztereotípiából, elálló kisujj, riszáló csípő, selypítő beszéd, rikító holmik, stb., de legalább ugyanennyit hatástalanít is. A film szereplői, szexuális beállítódástól és nemtől függetlenül, pont olyanok, mint az életben: van aki kipakolja magát, van, aki nem. Van, aki melegnek látszik, és meleg is, van aki bármennyire buzis, valójában pont az ellenkező nemre hajt, és van olyan meleg is, akiről senki nem mondaná meg nemi irányultságát. Igen fontos tett ez a mai világban, a jelen filmfinanszírozási rendszerben egy felvállaltan kommersz, népszerűségre számot tartó magyar filmtől – erre mondom, hogy nagy lépés. Viszont ugyanekkor kis lépés csupán, mert azzal, hogy azt sugallja, hogy kvázi átnevelhetőek a melegek, minden vélhetően tisztességes szándék ellenére, akár igen ingoványos terepre is futhatunk vele…

De mondom, a sztorival amúgy nincs semmi különösebb bajom, teljesen vállalható a film műfaji szempontból. A cselekmény szépen feszül és néha tényleg szórakoztató is. A három főkarakter is rendben van: Csányi ügyesen, hitelesen adja a főszereplő rádiós mukit, Karalyos Gábor szintén igen hiteles párjaként. Tompos Kátya lendületes és tényleg képes elhitetni a hihetetlent. Jó, szerethető karakter Gyabronka József rádiótulajdonosa is, Mucsi viszont már megint sok, filmbeli foglalkozása, elrajzolt karaktere erős túlzás. A Coming out romantikus komédiának teljesen megfelelő ebben a nehéz gazdasági, politikai helyzetben, és különösen fontos a melegekkel szemben túlnyomóan intoleráns magyar közhangulatban. (Ha bukik, akkor elsősorban a témája miatt fog bukni, nem pedig azért, mert tömegeknek választékosan artikulált esztétikai, vagy éppen orvosgenetikai, illetve szexuálpszichológiai jellegű kifogásaik lesznek vele szemben. Érdekes szitu, mit mondjak…) Asanisimasa: 6/10

Izland jobban teljesít. Bár a Nobel-díjasok össznépességhez viszonyított relatív számában tán még pariba’ vagyunk, a fociválogatottuk jóval közelebb állt a soron következő világbajnoksághoz, mint a miénk és lényegesen több filmet is készítenek a jeges szigeten. Az más kérdés, hogy ezt az Éjsötét játszma című krimi-komédiát már néhányszor megcsinálta például a szomszédban Guy Ritchie, picit messzebb, az öreg kontinensen pedig Nicolas Winding Refn…

Nem változtat ezen az sem, hogy a dán Refn producerként vett részt e filmben, de az sem, hogy ez a “piti lúzer adósságba keveredik és hogy-hogy nem, hamarosan a maffia kebelében találja magát, ahol hogy-hogy nem gyorsan az események fősodrában találja magát” történet valahol egy igen reális modellje a maffiába való szocializálódásnak, működjön az a világ bármely országában. A maffia így szerzi “alkalmazottainak” nagy részét (a többiek pedig, kvázi beleszületnek).

Oskar Thor Axelsson verziójának érdekessége az izlandi helyszínek, pofák és atmoszférák egzotikuma, a többi ismerős, például a Pusher-trilógiában, ahol Koppenhága szerbek által uralt drogos alvilágát utazhatjuk be. A cselekményszövés hangvételében némi fanyar, sőt éjsötét humor vegyül a tipikusan északi, death metál-központú, sátáni brutáliával, valamint a Prodigy hírhedt Smack My Bitch Up című szociográfiájának fílingjével. Amúgy, déja vu-hegyek. Asanisimasa: 5/10

Az immár filmforgalmazóként is tevékenykedő magyar közszolgálati médiakonglomerátum, az MTVA céges credója szerint hangsúlyozottan erőszakmentes, pozitív szemléletű, elsősorban vidám hangvételű filmekkel szeretné megörvendeztetni a nagyérdeműt. Nos, a Fordulópont című francia film egy olyan világot tár a hazai közönség elé, melyre csak elenyésző számú, többségükben igen tehetős magyar tekinthet ismerősen. A vitorlázás nem tekinthető hungaricumnak, mégha ezt az a néhány balatoni megszállott másként is gondolja, elkél tehát a pozitív szemlélet ehhez a filmhez, hiszen a legtöbb magyar legfeljebb félelemmel vegyes irigységgel nézi a habokat szelő hajók tatján integető, szélben lobogó hajú szerencséseket. Pici káröröm az ürömben, hogy a balatoni vitorlázók többsége ugyanígy van a világ egyik leghíresebb vitorlásversenyének résztvevőivel, akik a Vendée Globe mezőnyében kerülik meg a Földet, 1992 óta minden negyedik évben – az ugyanis egészen biztos, hogy még a leggazdagabb révfülöpi kalóz sem rendelkezik olyan űrtechnológiával megépített és felszerelt, egyszemélyes hajóval, mint ami például e filmnek is egyik főszereplője. Ránézésre is milliárdokba kerülhet egy ilyen játékszer…

A film azonban már műfajában hordozza a forgalmazó által elvárt szemléletet, ugyanis sportfilmről van szó, és nincs olyan sportág, amiben pozitív életszemlélet nélkül győzedelmeskedni lehetne, márpedig Yann Kermadecnek (Francois Cluzet) épp az a célja, hogy első indulásra rögtön meg is nyerje a Vendée Globe-ot. Mindent meg is tesz azért, de minek a céltudatos pozitivizmus, ha nincsenek közben drámai pillanatok és a cél megvalósulását fenyegető konfliktushelyzetek. Olyat csak az egyszeri hülyegyerek játszik, hogy úgy megy végig a Duke Nukem összes pályáján, hogy öröklőszert és elpusztíthatatlanságot kódol magának, egy igazi sportoló szembenéz a nehézségekkel, összeszorítja a fogát és nekimegy… és győz. Vagy nem, de akkor is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Kivéve, ha a konfliktus két nagy riadt, fekete szemmel pislog vissza rá – de ezzel meg a vidámság-faktor teljesül, amit ezúttal színezzünk inkább érzelmi faktornak. Mindenesetre, az elvárt három tényező teljesülni látszik, a kérdés csak az, hogy érdekli-e a magyar nézőt ez a heves-jeges, széllelbélelt egy(két)személyes tengeribetegség?

Fogalmam sincs, hiszen a nézői trendek változásait még Isten sem ismeri. Annyit tudok, hogy szerintem ez a film jó. Persze, nekem könnyű, hiszen gyerekkoromban komolyan tengerésznek készültem, kentem-vágtam a különböző kötélzeteket, csomókat, hajótípusokat, faltam a legkülönfélébb hajózási témájú könyveket, a Moby Dicktől a MAHART Szolgálati Szabályzatáig – aztán nem vettek fel, mert szemüveges vagyok. Mindenesetre, a tenger és mindenféle nagy víz iránti mérhetetlen tisztelettel teljes szerelmem azóta is megvan, így e filmet sem tudnám utálni, mégha véletlenül egy dilettáns fércmű lenne: de mondom még egyszer, nem az.

Az operatőrként ismert Christophe Offenstein a néhány mondatos, első blikkre talán túl unalmasnak tűnő történetből izgalmas kalandfilmet rendezett, mely végül megható érzelmi kisülések közepette ér célba – a néző szívébe. A fantasztikusan fényképezett, jobbára viharos tenger mindvégig hordozza azt a fenyegető feszültséget, amivel egy ilyen hajóút jár(hat), tökéletes képet kaphatunk még a leghétköznapibb dolgokról is, hogy hogyan oldja meg azokat a hajó utasa. Cluzet teljesen hitelesen alakítja a Földkerülő vitorlássportolót, úgy nyúl a kötelekhez, tekeri a tekerőt, fogja a kormányrudat, rohan az imbolygó hajótesten, mintha egész életében ezt csinálná, persze, lehet, hogy csinálja is, hiszen a franciákban igencsak túlteng az extrém természeti sportok iránti érdeklődés (az egészen biztos, hogy az egzotikus búvárhelyeken, vagy akár magashegységbeli menedékházakban pont annyival több franciával találkozni, mint amennyivel kevesebbel az elfekvő, all inclusive tengerparti nyaralógettókban). Jó film volt, ugyan kapaszkodtam majdnem végig a székbe, de megérte. Asanisimasa: 8/10