asanisimasa

Tehát, arról van itten szó, hogy a cipész maradjon a kaptafánál… Ridley Scottnak is Ridley Scott-filmeket kéne csinálnia, jókat vagy kevésbé jókat, tökmindegy, de semmiképpen nem kéne Coenékat utánozni. Hiába csődíti össze a legjobb arcú színészek tömegét, hiába nyúl hozzá az egyik filmügyekben legkurrensebb íróhoz, Cormac McCarthyhez, hiába Dariusz Wolski a kamerák mögött, hiába nyújtja, nyújtja, soha nem fog Coen-filmet csinálni. Részben mert egy generációval idősebb, de nagy részben azért, mert annyira régen tolja Hollywood szekerét, hogy bármilyen jó filmes szakember, kvázi “kismester”, aki már jónéhány fontos darabot is letett az asztalra, elszakadni már nem tud saját kliséitől. Egy ember az ő státuszában ne üljön már fel divatoknak, ne másoljon – ha nem jut eszébe semmi, inkább hallgasson. Senki nem fogja számon kérni a 76 éves Ridley Scotton 2013-ban, hogy hol a következő film?

És igen, a vicc ráadásul az, hogy A jogász sztorija is éppen ez – Scottnak csak komolyan kellett volna vennie. Egy fickó, kétes alakok többé-kevésbé tisztességes (már amennyire egy ügyvéd lehet tisztességes) ügyvéde (Michael Fassbender) nősülne (Penelope Cruz), és két haverral (Javier Bardem és Brad Pitt) úgy dönt, hogy nyúlnak a mexikói kartelltől egy kis kokót (mintegy 20 millió USD értékben), amiből megcsinálják öregkorukat. Az egyik haver szőke nője, vagy mije (Cameron Diaz) viszont lefüleli az akciót – igen, mindig van egy nagyobb hal, amelyik megeszi a kisebbet. Ez az egyszerű kis történet aztán McCarthy megszokott, nem túl mély filozofálgatásával van egy picit felintellektualizálva, amit az átvert mexikóiak újsághírekből is ismert brutalitása sem tud eléggé ellensúlyozni. A cipész maradjon csak a kaptafánál, a jogász ne akarjon kokaincsempész lenni, a tisztes hollywoodi kismester pedig ne akarjon überlaza, független fenegyerek lenni.

Pedig én bármeddig elnézem, mondjuk Penelope Cruzt, főleg amit az első jelenetben produkál, Fassbender is biztos jó pasi, Bardem hihetetlen frizurát kapott, Pitt meg már képtelen nem Bradpitt lenni, de ez nála nem baj. Bruno Ganzot még akkor is elhallgatnám órákon át, ha a telefonkönyvet olvassa fel… Az meg egyenesen szédítő, hogy ezt a kissé öregedőcske Diazt mikre rá nem lehet még venni. Van néhány meghökkentő jelenet, néhány vicces is, de alapvetően a film unalmas, sehonnan sehová tartó, hiábavaló nyűglődés. Mint amikor egy cipész megpróbálja megjavítani, mondjuk a kazánt. Nem fog működni, mint ahogy nem is működik. Asanisimasa: 4/10

Végül ezt is megértük, hogy film készül Budapest és Bukarest nevének összekeveréséről… Külföldön, érdekes módon elsősorban angol nyelvi környezetben, előszeretettel keverik a két fővárost. Ismert tény például, hogy Ringo Starr úgy volt Budapesten, hogy megesküdött, hogy Bukarest(b)en töltötte Elizabeth Taylor 40-ik születésnapját. (Ennél már csak a Where you from? Hungary? Are you hungry? nyelvi fajankóskodás a “népszerűbb” arrafelé.) A persze, hogy angol Frederik Bond nagyjátékfilmes bemutatkozása, ami nem akárhol, hanem a 2013-as Berlini Filmfesztiválon debütált, éppen erre névcserére fűzte fel igencsak őrült sztoriját, mely Berlinben annyira bejött, hogy rögtön Arany Medvére is jelölték Charlie Countryman szükségszerű halálát.

Bond természetesen nem nulláról ugrott fel a medve nyakába, nevéhez fűződnek például azok az igen szellemes Heineken-reklámok is, melyek olykor bizony még az általuk reklámozott sörnél is jobban üdítettek, mondjuk, egy unalmas focimeccs szünetében. Szerintem ennek köszönheti azt is, hogy nem akármilyen névsor jött össze ehhez a bemutatkozó filmhez. A mostanában művészi vénáját is próbálgató Shia LaBeouf adja a címszereplőt, partnere Evan Rachel Wood, fontos mellékszerepekben pedig Mads Mikkelsen, Rupert Grint vagy Til Schweiger tűnik fel, míg a zenét Moby szerezte (vagy komponálta).

A film cselekménye, bár igen szomorú alapállásból indul, valójában egy őrült LSD-tripre hajaz. Charlie, az “átlagsrác” a film elején elveszti gyógyíthatatlan betegségben szenvedő édesanyját, aki egy misztikus álomjelenetben azt ajánlja fiának, hogy ne őt sirassa, hanem utazzon el…Bukarestbe. Hogy miért pont oda? Csak, meg fogod tudni. Charlie így is tesz, de már a repülőgépen problémák adódnak. A mellette lévő utastársa rövid csevegés után az ő vállán halálozik el, aztán Bukarestben a halott utas lányát hajkurássza Charlie, annyira, hogy rövidesen szerelmes is lesz a lányba (Evan Rachel, akit itt úgy hívnak, hogy Gabi Bányai). A lánynak viszont van egy igencsak agresszív ex-férje (ő Mads), aki ezt az ex-dolgot nem nagyon akarja figyelembe venni. Eközben Charlie egy bukaresti romkocsmának álcázott youth-hostelben nagyon betép valami speciális román cucctól, aminek következtében össze-vissza rohangálnak a román fővárosban, többek között egyikük (Rupert) Viagra-túladagolását is menedzselniük kell, aminek egy nagymenő sztriptízbár tulajdonos (Til) vet véget, egy kifizethetetlen méretű számlával. (Nocsak.) A helyzetet Charlie menti azzal, hogy kijátssza Mads karakterét Til karaktere ellen, ami később mégsem tűnik már annyira jó ötletnek. Szóval, ilyesmi.

Lehet, hogy Bond is betépve írta ezt a sztorit, mert olyan, de állítólag LaBeouf fogyasztott is LSD-t a betépős jelenetek forgatása alatt. A cselekmény fordulatai tehát korántsem követik híven a forgatókönyvíró-iskolák által sulykolt kliséket, amivel az angolszász kritikusok nem is tudnak nagyon mit kezdeni – nekem azonban, elsősorban az ismerős helyszínek miatt, olykor kifejezetten szórakoztatónak tűnt a film. LaBeouf és Wood nem igazán passzolnak egymáshoz, de igazából semmi sem passzol semmihez ebben a filmben. Minden szabálytalan, de éppen ezért lehet érdekes, a szabálytalan dolgokat kedvelők számára. Van lendülete és van humora is, az olykor kifejezetten durván erőszakos jelenetek mellett; a következetesség azonban valami ósdi hóbort lehet csupán a szerzők értékrendjében. Budapest ráadásul mindvégig szép szavakat kap a filmben, és a csattanóban helyére is kerülnek a dolgok. Asanisimasa: 7/10.

Orson Scott Card 1985-ös Ender’s Game, vagyis Végjáték című könyvét az egyik legnépszerűbb scifi-regényként emlegeti a wikipédia – nem vitatkozom vele, lehet, hogy így van. Nem olvastam. Annyi azonban biztos, hogy szerzője begyűjtött vele két nívós szakmai díjat is, a Hugo-t és a Nebulá-t, tehát elfogadom, hogy a regény (és annak második, hasonló díjazásban részesült része) tényleg nívós alkotás. Az a film, amit -hosszas huzavona után- belőle csináltak, viszont nagyon nem az. A Végjáték nem jó film.

Kezdjük ott, hogy az eredeti címben (regényben és annak filmváltozatában egyaránt) szereplő Ender a főszereplő srác neve, s az a játék, amit a cselekményben folytat, az nem végjáték, hanem csupán egy csata, (a továbbiakban spoilerek) aminek a regény végén ugyan vége van, de a háború még tovább folytatódik (hogy legyen több rész, több bevétel, stb., stb.). Ez azonban tényleg részletkérdés e számtalan sebből vérző filmben…

Lehetséges, hogy a történet írója regényében jobban, bővebben kifejti Ender küldetésének etikai és erkölcsi vonulatát, mert az tényleg igen érdekes, és igen komoly kérdéseket vet fel. A filmben azonban ez meglehetősen leegyszerűsített módon és ostobán elvarrva jelenik meg. Az alapszituáció a következő: jönnek az űrből ezek a hangyok, ilyen hangyakolóniaszerűen szerveződő idegenek, akiknek kell a mi Földünk. Elpusztítanak sok embert, lerombolnak sok értékes, ember alkotta civilizációs produktumot, de hősies honvédő háborúban az egyesített földi haderők legyőzik őket és kirugdalják kitinpáncélos valagukat a mi drága, satöbbi. Tehát győztünk. A főnökök azonban továbbmennek, és megkeresik ezeket a szerencsétlen, porba gyalázott hangyokat és saját, túlnépesedett bolygójukon is rendet akarnak tenni, a hangyok írmagjának is kiirtásával. MICSODA? Csak nekem jut eszembe erről az amerikaiak iraki rendcsinálásának gyenge lábakon álló, az antiterrorista harc szükségességét sulykoló ideológiája? Csak nekem jut eszembe erről Hitler Endlösungjának indokolhatatlan, rettenetes genocídiuma? Nincs, nem létezik olyan emberhez méltó, humanista értékrendű gondolat, amely indokolna bármilyen győző számára a legyőzöttek, valamint azok teljes hátországának elpusztítását, ráadásul cinikus módon (tehát nem a bosszú indulatából, ami szintén nem lenne igazolás, de legalább talán érthető lenne) megelőző jelleggel! Márpedig a filmben a földiek éppen ezt teszik. Az a nyúlfarknyi, nyíltan cliffhangeres utolsó jelenet pedig a maga szájbarágós didaktikájával csak tovább ront a dolgon. Ender kétségbeesett (és műkönnyben ázó) bűnbánata semmit nem old fel, nem tesz semmissé, csupán a folytatásnak ágyaz meg. Lehet, hogy Card e kérdésnek morális, etikai és filozófiai vonzatait könyvében jobban kibontotta, de a filmben ennyi jelenik meg és ez megbocsáthatatlan.

A többi filmbeli nonszensz ehhez a morális csődhöz képest szinte jelentéktelen. Hogy pont tizenéves gamerek vívják meg a nagy űrbéli csatát, ráadásul úgy, hogy valójában azt hiszik, hogy játszanak, miközben a szőrös tökű, valódi csatákban valódi harci rutint szerző, győztes igazi katonák karba font kézzel nézik őket, azt felfoghatjuk meseszerű elemnek egy romantikus tinifilmben, és ne foglalkozzunk most azzal, hogy világunk és kultúránk jövőjét egy high-tech számítógépes, lövöldözős játék egyetlen pályáján döntjük el. Hogy a high tech jövőben egy idegen bolygón felépített high tech földi támaszponttól mindössze néhány lépésre található az ellenséges faj utolsó élő egyede, akiben azért ott van annak túlélésének záloga, na az már kifejezetten B-kategóriás hülyeség, de ez, mármint, hogy B-kategóriás klisé, elmondható az egész filmre is, en bloc. Harrison Ford meg mit csinál? Látja magát, visszanézi magát egyáltalán? Ben Kinglsey legalább hozza a figurát, s arról nem tehet, hogy e filmben nincs arra tér, hogy kezdjen is valamit vele… Gavin Hood filmje ügyetlen, elbarmolt, dilettáns nunka, mely gondolatilag kifejezetten káros útra tévedt. Kár érte minden fillér. Süt róla, hogy csak azért készítették el, hátha betalál a ma divatos Alkonyat, és Éhezők viadala-jellegű trendbe… ahogy nézem, még ez sem jött be nekik. Asanisimasa: 1/10

Megmondom őszintén, előzetesen vajmi kevéssé hozott lázba egy olyan történet, amely arról szól, hogyan győzi meg Walt Disney a Mary Poppins-lányregények írónőjét, P. L. Traverst, hogy adja oda neki a filmjogokat, tudva jól, hogy valahogyan sikerült neki, hiszen a Mary Poppins című film világsiker volt a hatvanas évek közepén, és a belőle készült musicalt sem lehet kiirtani a világ zenés színpadairól. Szerencsére, a kíváncsiságom még erősebb a rossz előérzetnél, mert a Banks úr megmentése kifejezetten szórakoztató film, amellett, hogy egy igen érdekes páros életrajz/portré is.

A film cselekménye nagy vonalakban tényleg annyi, amennyit sejtettem, a történet érdekessége ezúttal (is) a részletekben rejtezik. Két azonos gyökerű, mégis végletesen különböző kultúra ütközik Mrs. Travers és Mr. Disney szerződéskötési asszójában. A mereven és hajthatatlanul angol írónő szokásokba rögzült, szinte mániás kötődése művéhez és fő alakjához, valamint irtózása minden moderntől, így a filmtől, mint műfajtól is, tulajdonképpen eleve kizárna minden hollywoodi filmfeldolgozást, a zenés műfajról nem is szólva; míg az igazi self made manként lenyűgöző, valódi amerikai álmot képviselő karriert épített Disney a gátlástalan, cezaromániás kapitalista prototípusa, aki akkor is keresztülviszi tervét, ha abba beledöglik is (a világ). Természetesen, Emma Thompson lubickol Travers figurájában, minden szemöldökrándulásában, apró gesztusában, hanghordozásában pontosan és hitelesen teremti meg a karaktert – ismeri jó, hisz’ ő is angol, nem is csak kicsit. Tom Hanks pedig nagy átváltozóművész, ez tudható volt eddig is és egészen pazar módon hozza a már öregedő, saját maga nagyságába belefeledkezni hajlamos Disneyt. Kettejük verbális párviadala (valamint Travers hollywoodi “ámokfutása” en bloc) az első pillanattól kezdve rendkívül mulatságos, teli pikírt megjegyzésekkel, a nyelvi fordulatok finomságait a legvégsőkig kihasználó “tűzijáték”, már annak, akinek van az ilyesmihez “füle”.

A John Lee Hancock által rendezett, valamint Sue Smith és Kelly Marcel írt történet nem merül ki azonban a szerződéskötés folyamatának a lehetőségekhez képest lendületes elmesélésében, egy párhuzamos cselekményszállal Travers híres regényalakjához fűződő személyes motivációira is, egyben igazi kilétére is fény derül. Ez a mellékszál azonban eléggé leválik a fősodorról, akár teljes egészében is elhagyható lenne – de az is igaz, hogy így, lazán hozzákapcsolva sem túl zavaró. Míg Traversé hozzávetőleg hitelesen, Disney karaktere azonban erősen retusálva jelenik meg a filmben. A valójában erősen konzervatív, antikommunista, antiszemita és beosztottjai felett mindenhatóként uralkodó filmmogul a filmben “csupán” egy lendületes filmproducerként látható, ez azonban nem Hanks teljesítményét degradálja, hanem egészen egyszerűen, ilyennek lett megírva/megrendezve. De hát mit várjunk egy Disney által gyártott/forgalmazott filmtől? Asanisimasa: 7/10

Argentína nagyon messze van, távol a világ vérkeringésének fő artériáitól, talán ezzel magyarázható legjobban, hogy például Lucía Puenzo hogyan tudhatott olyan irigylésre okot adó státuszt kiharcolni, hogy sokszor saját rendezésében alkalmazhatja regényeit filmre is. Persze, ha ő maga a producer is, akkor saját bőrét viszi vásárra… A német doktor első magyarul is megjelent regénye alapján készült és Josef Mengele életének egy rövidke, reális, de nem feltétlenül tényszerű periódusát meséli el. A koncentrációs táborok emberkísérleteiről hírhedt náci orvosa, sok más háborús bűnökkel vádolt, hajdani SS-társaival együtt, szintén Dél-Amerikában keresett menedéket, ő ott is halt meg 1979-ben, miután a megszokott délutáni tengerben lubickolás közben szélütést kapott. Tudjuk, hogy a Helmut Gregor nevet is használta, és 1959-ben érkezett a kontinensre, de hogy megfordult-e valóban ebben a filmbeli, patagóniai fogadóban, tényleg megismerkedett-e Lilith-tel, a kisnövésű kislánnyal, azt nem tudni.

Az biztos, hogy Argentína messze van, és az is biztos, hogy a Moszad és az izraeli nácivadászok minden igyekezete ellenére, igen sok véreskezű náci élt meg szép és boldog öregkort arrafelé. Nyilvánvaló, hogy a döbbenetesen elterjedt dél-amerikai plasztikai sebészet is első lökéseit az arcukat elváltoztatni kívánó háborús bűnösök tömeges megrendeléseitől, valamint a kimenekített német kórházi sebészeti és betegrehabilitációs tapasztalatokból kapta. Ez mind szépen megjelenik e filmben, mint ahogy Mengele (Helmut Gregor) karaktere is pont olyan, amit az auschwitzi túlélők elmondásaiból, a fényképekről és Gregory Peck híres alakításából tudhatunk: bajuszos, finom modorú, hűvös intelligenciájú, udvarias úriember benyomását kelti. Kétségtelen, hogy az egyszerű, becsületes, vidéki argentinok a gazdag, segítőkész, sokszor hozzájuk képest nagytudású urakat láttak a hozzájuk érkező idegenekben, és csak Eichmann nagy port felvert, vakmerő elfogása és elrablása gyújtotta fel a bizalmatlanság lángját. Szerencsére Puenzo sem esik túlzásokba, nem markol túl nagyot és filmjében tényleg nem akar mást, mint elmesélni egy történetet, mely akár igaz is lehetett, és melynek főszereplője egy egyszerű, argentin fogadóscsalád, aki néhány hétre/hónapra vendégül látta Helmut Gregort, a német doktort.

A történet sodró cselekmény, katartikus végkifejlet és váratlan fordulatok híján nem különösebben érdekes, de Puenzo is elsősorban arra használja, hogy az emberi szellem természetes érdeklődését vizsgálja, amely saját “dobozának”, a testnek, a szervezetnek, az emberi élet mechanizmusának megismerésére irányul. Mengele ismert ebbéli ténykedését az őt befogadó fogadós működő, dobogó szívű játékbaba elkészítésére irányuló hobbijával hozza párhuzamba, illetve állítja szembe. A katalizátor kettejük között Lilith, a növésben kicsit visszamaradt, de élénk és okos kislány, valamint éppen megszületendő ikertestvérei. Az izgalmakat Mengele személyiségének kiszámíthatatlan, sátáni voltán kívül a fényképészként “fedésben” dolgozó izraeli ügynök Nora, valamint Lilith iskolabeli kalandjai szolgáltatják.

A szolidan, tisztességesen elmesélt sztori csodálatos tájakon és épületekben játszódik (amit szintén egy Puenzo, Nicolás fényképezett szépen). A színészek közül az elsősorban dél-amerikai szappanoperák sztárjaként megismert, itt Lilith édesanyját alakító Natalia Oreirót kell megemlíteni, aki itt már valódi színésznői erényeket villant és szövegének több mint felét németül mondja el. Hibás választás viszont Warren Ellis és Nick Cave amúgy mágikus, eksztatikus zenéjének alkalmazása, főleg a végkifejlet alatt – abszolút nem illik oda, hangulatában túl erős és bombasztikus, stílusában pedig idegen. Asanisimasa: 6/10

Az igen fiatal, még ma is mindössze 38 éves ausztrál Markus Zusack saját szüleinek, a német származású Elisabethnek és az osztrák Helmutnak ajánlja A könyvtolvaj című, eddig több mint 30 nyelvre (magyarra is) lefordított bestsellerét, melyben egy Liesel nevű fiatal lányt követ végig a második világháborún. Korából adódóan csakis a háborút még Németországban átvészelő szülei beszámolóiból lehet képe a fiatal írónak egy világégés viszonylag keveset tárgyalt, de talán a legnagyobb veszteségeket elszenvedő területéről, a háborút viselő nemzetek hátországáról, az emberekről, városokról, gyerekekről. Lieselt, akinek alakjában talán saját édesanyját képzelte el gyermekként, 1939-ben kommunista meggyőződésük miatt menekülő szüleik rejtettek el egy német kisváros Himmel (Mennyország) nevű utcácskájában, egy megbízható házaspár kicsiny házában. Liesel történetét meghökkentő módon, de ha jobban belegondolunk, igenis érthetően maga, a halál angyala meséli el nekünk, akinek egy háborúban igen sok dolga akad – Lieselt például háromszor is meglátogatta az évek folyamán, sokat megtudva így róla, az életéről és a háború ártatlanokra gyakorolt hatásáról.

Az eddig főleg tévéfilmeket (például az igen jeles Downton Abbey egyes epizódjait is) rendező Brian Percival azonos című filmadaptációjában híven követi Zusack regényének narrációját, ügyelve arra, hogy a film is közvetítse a regény sajátos hangulatát. Liesel kalandjaiból értelemszerűen a filmbe nem került bele mind, a film, de mint médium képei sem veszik igénybe annyira képzelőerőnket, mint az írott szöveg olvasása és Percival olvasata sem tesz hozzá semmilyen egyedi ízt, nézőpontot, tehát ez az adaptáció nem több egy kétségtelenül igényesen “megfestett”, szeretettel készített, szép, színes illusztrációnál.

Ha azonban nem olvastuk Zusack regényét, akkor egy picit más a helyzet. Az mindenképpen üdvözlendő, hogy sikerült találni egy új attitűdöt a világháború rendkívül összetett témakörének vizsgálatára, hiszen semmiképpen nem tekinthető unalmas klisének egy német nevelőszülőknél nevelkedő, 9-10 éves német kislány nézőpontja, aki ráadásul kellően vagány, vakmerő, kíváncsi és szeretetreméltó ahhoz, hogy érdekeljen minket, nézőket. Egy ilyen főszereplő ösztönösen, zsigerből kérdez rá olyan dolgokra, melyeken a felnőttek félelemből, megalkuvásból, ilyen-olyan érdekből felülemelkednek, amiket nem vesznek tudomásul, vagy éppen elhallgatnak. Ezek a nyílt tekintetű rákérdezések aztán automatikusan hozzák magukkal a konfliktushelyzeteket is, amit aztán még inkább borzongatóbbá tesz, amikor rájövünk, ki is az tulajdonképpen, aki meséli a történetet…

Ez a film azonban nem igazán jó. Dramaturgiája “lötyög”, de semmiképpen nem tekinthető friss, mai tempónak, amit diktál. Nagyjából a hatvanas évek derekán készítettek ilyen komótos ritmusban filmeket Hollywoodban. Hangvétele is kissé édeskés, fahéj- és szegfűszegillatú, ami furcsa ahhoz képest, mennyire komor témát mesél el. Nem sokat javít ezen a mesélő “személyéből” fakadó morbid felhang, de Liesel cserfes, vagány szókimondása sem. Bár színészi tekintetben nincs gond, Sophie Nélisse tökéletes választás a címszerepre, Emily Watson és Geoffrey Rush is tudvalevően remek színészek, engem mindvégig kifejezetten zavart, hogy angolul beszélnek (mivel angol az anyanyelvük és Zusack is angolul írta meg a forgatókönyvet, illetve a regényt). Ez nyilván lényegtelen egy angol anyanyelvű nézőnek, hiszen a cselekményből egyértelműen látszik, hol s mikor játszódik a történet, amit a dialógusokba elrejtett egy-egy német szó, kifejezés még tovább pontosít. Mivel azonban én nem vagyok angol anyanyelvű, ám értek angolul, azonban valamennyit németül is, nem tudtam átsiklani az ékes angolsággal beszélő Hans és Rosa Hubermannon, Liesel Memingeren, Rudy Steineren, SS-tiszteken, a Herr Bürgermeisteren und seine Frauján, és efféléken. És mit szólhat ehhez egy német néző! Itt most jobb lett volna a szinkron, mert akkor fel sem merülhetne ez a nyelvi disszonancia. (Megvan az a vicc, hogy: Péntek, 10 óra 34 perc 56 másodperc. Stirlitz kilép az SS-parancsnokság ajtaján. Da szvidanyja! – szólt oda az ajtónál posztoló katonának. Vajon, hol ronthattam el? Hol tévedhettem? – morfondírozott… / De mondhatnám azt is, hogy Keine Bewegung! – kiáltotta Winnetou.) Szóval, így vagyunk… Azért 18 éven aluliaknak abszolút vetíteném. Asanisimasa: 6/10

Mindig is izgatott, hogy mi van akkor, ha valakinek a bíróság előtt fel kell esküdnie a Bibliára, hogy csakis az igazat, a színtiszta satöbbi, de az illető történetesen nem keresztény? Akkor az az eskü nem eskü. Nos, ha az illető muszlim, akkor Allahra kell esküdnie, még akkor is, ha történetesen az anglikán keresztény Nagy Britanniában kell bíróság elé állnia. Egyrészt nem gondoltam volna, másrészt pedig mi van az ateistákkal, akik nem royalisták, satöbbi, satöbbi? Ezt mindenesetre a Behálózva című filmből tudtam meg, mely egy elképzelt terrorcselekménnyel, egy londoni piac felrobbantásával vádolt török származású merénylő perét dolgozza fel – valójában azonban az igen tekintélyesnek hitt angol igazságszolgáltatás számunkra elég nehezen érthető sajátosságára, illetve annak hibáira hívja fel a figyelmet, halvány romantikus mellékszállal körbelengedeztetve.

Az alapszituáció az, hogy a terrorizmussal vádolt vádlottat itt két védő védi, egy normál ügyvéd és egy speciális. A speciális megtekinthet nemzetbiztonsági okokra hivatkozva titkosított bizonyítékokat is, míg a normál nem, és szigorúan ki van kötve az is, hogy a két védő sehol, semmilyen formában nem találkozhat, nem kommunikálhat egymással. Nos, itt a két védő (Rebecca Hall és Eric Bana) hajdan egy párt alkottak, tehát a közöttük lévő személyes kapcsolat miatt legalábbis támadható az igazság szolgáltatása és a törvényes ügymenet. A szituáció másik oldala már egy ennél sokkal közhelyesebb problematika, miszerint a titkosszolgálat az ő nagyon titkos szolgálatában néha már annyira összekuszálja a szálakat, hogy saját országának polgárai ellen cselekszik, de arra igen arrogáns módon reagál, ha valaki ezt firtatni merészeli…

A baj az, hogy a film (műfajilag talán romantikus politikai thriller) nem képes ennél sokkal beljebb menni a felvetett problémában, megelégszik azzal, hogy egyáltalán szóba hozta. Nagyjából annyi, hogy megdobta záptojással a nagyméltóságú királyi törvényhozás épületét. Hatása nyilván nem lesz semmire, csakúgy, mint bent a filmben, az ügyvédeknek: hiába tárták fel a fekélyes sebet, a gondos adminisztráció mindent szépen el fog tusolni: lényeg a külcsín, keep smiling. Súlya viszont így nem lesz a filmnek, mi meg legfeljebb fásultan legyintünk egyet, hogy na, ezek az angolok is csak pofáznak! Asanisimasa: 5/10

Az a helyzet, hogy így Túl a fenyvesen a Blue Valentine már nem látszik többnek egy ujjgyakorlatnál, afféle előtanulmánynál, egy vázlatnál. Egy félresikerült házasság szétvagdosott pillanatfelvételeinek szabad, sőt egy picit kaotikus összeragasztása, ami bár szemlámást hitelesnek tűnik, de valójában üres és céltalan, hiábavaló. Nincs is ok csodálkozásra, hogy miért ment tönkre…

Mintha paródiáját látnánk az amerikai függetlenként ismert, off-Hollywood filmeknek, egy paródiát, ami nem vicces. Tagadhatatlanul erős Michelle Williams és Ryan Gosling lelkileg és testileg szemérmetlen jelenléte, őket nézve egy percig sem merül fel, hogy színészeket (sőt, kifejezetten sztárokat) látunk, tépik egymást, mint bika Joe és csontkollekció exneje az Éjjel-nappal Budapest című kiabálós realityben, de könyörgöm: ez nem művészet. Alapstúdium színészek számára, helyzetgyakorlat, hogyan viselkedjünk természetesen a kamera előtt. A párkapcsolat felbomlásának pszichológiájából azonban éppen úgy nem tudunk meg szinte semmit, mint annak megszületéséről, amit viszont mégis, az tényleg nem több egy mindennapi reality-show banalitásánál… Nem passzolnak. Hát jó.

Derek Cianfrance filmje valójában egy nagyon közepes melodráma, csak szépen felöltöztette a független filmek jellegzetes kunsztjaival. Vadul össze-visszaugrálunk az időben, ami olyan “kócos, fésületlen, fiatalos” hatást kelt, rángatjuk a kézikamerát, mintha történne valami, azonban néha egy üvegfal mögül vesszük a jelenetet, mintha el szeretnénk idegeníteni a nézőt ettől a prolisztoritól, máskor meg bemászunk szinte Michelle és Ryan közé, bele a szendvicsbe. Erre máshol azt mondják, hogy kevéssé volt átgondolt a film vizualitása… Laza zenét tolunk a klipesre vágott képek alá (Grizzly Bear, tényleg izgi) a végére meg jól jön egy tűzijáték, ami azt az érzést kelti, mintha a dráma csúcspontot érne el, holott csak elfelejtett szólni a másodasszisztens a szomszédnak, hogy várjon egy picit a szülinapi pufogtatás elengedésével, míg befejezzük a forgatást. Nyilván tetszett ez a film a Sundance-en, mert olyan odavaló, laza és szabad, és bírják a hipszterek is a művészmozikban, mert Gosling fején olyan trendin csúszik hátra a kapucni, és tagadhatatlanul van valamilyen erős “nemzedéki” feelingje a filmnek – én azonban ebből már kinőttem, túl vagyok jónéhány szakításon, ennél csúnyábbon is, valamint láttam már egy csomó filmet a témában, párkapcsolatokról, kudarcokról, Bergmantól Truffaut-ig, Tarr Bélától Munduczóig, szóval, hagyjuk egymást. A Túl a fenyvesen, Cianfrance második filmje sem hibátlan, de ott már látszik valami mondanivaló, és látszik, hogy rendezője képes saját magából is tanulni, tehát van remény. Asanisimasa: 5/10