Sanyi menni színházba 6. (Balkán Kobra, Vörös, Tisztelt hazudozó!)

A Balkán Kobra a horvát Ivan Kusan művéből Tasnádi István magyarításában állítódott színpadra a Tháliában. A mű (Spiró fordításában) Galócza címmel futott a Katona “hőskorszakában”, az egyik első hatalmas sikere, egyben emblematikus előadása volt annak a Vörös - Katona Kamraszínháznak (és már feldolgozásokban még egy sor más magyar színháznak) – ez a mostani balkáni rötyögős viszont nem lesz ilyen a Tháliának. Bár a közönség a darab felétől-harmadától elkezdett nevetgélni, de ez inkább annak tudható be, hogy “ha már egyszer szórakozni jöttünk, akkor szórakozzunk már”, a kuty’rstenit! Az előadás azonban ebbéli tevékenységében alig támogatja a nézőt, okot se nagyon ad a nevetésre. Pontosan a “sose nyomd fullba’ a kretént” tétele nyer itt fájó bizonyítást, ugyanis a Rusznyák Gábor rendezte előadás bizony, fullba’ nyomja a kretént. Még nagyobb baj, hogy emellett ritmusában lagymatag, nincs tempója, struktúrájában pedig széteső. Amikor egy “kétrészes zenés rajcsúrban” (kb. az első felvonás közepén) megszólal az első song, zavartan nézünk egymásra, hogy ez most, így, honnan is? A karakterek elrajzoltak, ami önmagában még nem lenne baj (hiszen Kusturica is küldött el színészt castingról azzal, hogy túl szép és túl jók a fogai…), a színészek azonban érezhetően kényelmetlenül mozognak bennük. Tanácstalanságukban ők is fullba’ nyomják a kretént, aminek eredménye csak egy kényszeredett seggre-ülős, lábakat az égbe-dobálós poénokban utazó olcsó bohózat-féleség lesz, mindenféle idézőjel, utalás és valódi geg nélkül. Legalább egy umca-umca trombitabandát tettek volna középre, amelyik zenében tolta volna az előadást, ha már balkáni és zenés és rajcsúr…

Maradunk Balkánon a katonások Kamra-beli Vörös című előadásában is, amit a szabadkai Népszínház Magyar Társulatával közös produkcióban rendezett meg Máté Gábor. Az itt megjelenő korszak azonban korábbi, 1944-re datálható. Én a magyar filmtörténelem egyik legfontosabb filmjeként jellemeztem Kovács András 1966-ban készült Hideg napok című alkotását, mely a megszálló magyar hadsereg által 1942 elején, Újvidéken elkövetett mészárlást mutatja be, aminek során szerb és zsidó embereket, asszonyokat és gyermekeket lőttek a Dunába. A Vörös ennek a tettnek az ellentettjét mutatja be, amikor ’44-ben a jugoszláv vörös partizánok bosszút állnak a “hideg napokért”, kegyelmet, könyörületet nem ismerve (a képen részlet az szabadkai előadásból). A “hideg napok” voltak a bűn napjai, a “vörös” napok pedig a bűnhődésé. A túlélők által elmondott beszámolók alapján Brestyánszki Boros Rozi írta össze az előadás szövegét, mely azonban cseppet sem intellektuális, dosztojevszkiji értelemben, ellenben bátran és provokatívan dokumentarista, ható és hatást keltő. Egyetértek Ványa bácsival, a Vörös szintén fontos előadás, ha nem is az egész magyar színháztörténelem, de egészen biztosan a mai kortárs magyar színház egyik igen fontos darabja. Akár a Katona új irányvonalának egyik emblematikus darabja is lehet, hiszen szakít a Zsámbéki-éra jellemzően klasszikus-alapú, realista színjátszásával, és egyfajta mozgalmas, jelenkori társadalmi, történelmi, kulturális és politikai problémákra reagáló, provokatív, totális színjátszást mutat be, intenzív csapatjátékkal, harsány dalokkal, himnuszokkal és indulókkal, szinte belenyomva a néző fejét adott témába, vagy éppen egyfajta revüjellegű elidegenítéssel rajzolva azt körül pontosan. Közvetlen előképei ennek a szemléletnek Pintér Béla, Bodó és Mundruczó egyes darabjai. Formai értelemben tehát nincs szó újdonságról, azonban megújulásról mindenképpen beszélhetünk. A tartalmat pedig futószalagon szállítja a jelenkor. Illetve, a történelem, mint ez alkalommal: nincsen hatás ellenhatás nélkül a történelemben sem, amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten is.

Kellemes, igazi békebeli, joviális estét jelent megnézni Jerome Kilty Tisztelt hazudozó! című kétszemélyes levél-színdarabját, az erre igen alkalmas Rózsavölgyi Szalonban. A Nádasdy Ádám által újrafordított történet tulajdonképpen Stella P. Campbell angol színésznő és George Bernard Shaw több mint negyven éven át tartó levelezésének dramatizált felolvasása/elmondása (rendezte ezúttal Valló Péter), egy egzakt jutalomjáték Molnár Piroskának és Jordán Tamásnak, akik ezt szemmel látható élvezettel abszolválják is. A “cselekmény” fő hajtóereje természetesen Shaw pikírt, száraz humorú írásai (nagyon jól áll ez a karakter Jordánnak), amire Campbell általában egy igazi dívaként (ha valaki igazi díva ma Magyarországon, akkor Molnár Piroska pontosan az) riposztol. Bonyolult kapcsolat az övék, távoli szerelem, közeli barátság. Egy igazi héjanász, csak nem az avaron, hanem régimódi, tollal és papírra írt leveleken. Ma már felfoghatatlan, hogyan voltak képesek egy kapcsolatot gyakorlatilag levelezés útján ápolni, ráadásul úgy, hogy volt ebben olykor 16 hónapnyi mosoly- és írásszünet is, a kapcsolat intenzitásáról, szellemességéről és bölcsességéről nem is szólva…

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.