asanisimasa

Az Anya és fia megrendítő csenddrámáját szinte törvényszerűen kellett követnie egy Apa és fia kapcsolatot megpendítő filmkölteménynek, legalábbis, Alekszandr Szokurov esztétikai és gondolati teljességre törekvő életműve ezt predesztinálja. Legelső, ami szembetűnik, hogy Szokurov ennél a filmnél, de az elsőnél is, mennyire kerüli az első, a priori véleményalkotásnál is kézenfekvőnek tűnő keresztényi párhuzamokat. Ha vannak is ilyenek, akkor csak nagyon mélyen rejtve, kódolva találhatunk ilyesmire, egyben erősen kockáztatva a belemagyarázás vádját.

Az Apa és fia lényegesen könnyedebb, szinte melankolikus hangulatú film. Nyoma sincs annak a végletekig letisztult, leegyszerűsödött, elégikus szemléletnek, majdhogynem letargiának. Formailag igen hasonló a két mű. Szinte ugyanolyan hosszú mindkét film, ugyanazok a barnás-szürkés-kékes, elmosódott pasztellszínek, itt azonban a két címszereplő mellett több figura is van, és majdhogynem beszélhetünk cselekményről is. A szemlélet is hasonlóan érzelmes és érzéki, azonban a sorszerűség végzetének terhe nélkül itt sokszor már öncélú negédességnek tűnik. Apának és fiának kapcsolata sokrétű, a szeretet, gyűlölet, a rivalizálás és a versengés különös elegye, melynek ábrázolása sokszor (viccen kívül) annyira intim, hogy szinte homoerotikus felhangokat érzünk “kicsengeni”. Ez nyilvánvalóan nem volt célja Szokurovnak, de amikor két izmos, meztelen férfitest (az apa 40 körüli, a fiú 20) egy túl könnyed, túl játékos, túl simogatós birkózásban hosszan összefonódik, majd utána olyan sokáig nézik egymást közelről, hogy tényleg azt hihetjük, hogy mindjárt jön a csók. Nem jön, mert ez a film nem erről szól, nem szabad erről szólnia, azonban a költőinek, mélynek vagy művészinek szánt képek kétértelműsége zavarba ejtő. A fiú mellékesen odavetett félszeg viszonya a szemmel láthatóan szerelmes kis szöszke lánnyal ráadásul tovább erősíti ezt az igen kényelmetlen érzést… Mondhatják, hogy rossz az, aki rosszra gondol, de akkor meg azt mondom, hogy egy apa fiú-kapcsolat mély szeretetének ilyetén való ábrázolása bizony csak egy elég nyálas, szépelgő giccset eredményezett. Semmi férfiasság, és semmilyen mélység nincs a filmben, csak érzéki szenvelgés.

Határozott “zavar van az erőtérben”, nyoma sincs annak a szinte éteri tisztaságnak, amit az Anya és fia esetében érezhettünk, egy aránytalan, bizonytalan világot, bizonytalan érzéseket mutató, puha film ez. Asanisimasa: 3/10

Korunk kereskedelmi hajózásának rémei, a szomáliai kalózok közel sem olyan romantikus figurák, mint a mi fogalmaink szerinti kalózok voltak anno, gondoljunk Fekete Szakállra, Sandokánra, Sir Francis Drake-re, Surcoufra vagy akár Jack Sparrow-ra. Vagy a PirateBayre… 😉 Ezek, magukat büszkén honvédő halászoknak tekintő, villogó szemű, bedrogozott tengeri bűnözők, akik Kalasnyikovokat lóbálva és pufogtatva rohannak le, rendszerint alulfizetett és nem túl harcias legénységgel dolgozó teherhajókat és kérnek horribilis összegű váltságdíjat. Kezdetben sikerrel, mostanában azonban már, a széleskörű nemzetközi kalózellenes katonai összefogásnak köszönhetően, inkább csak a szopóágon. Phillips kapitány valóságban megtörtént esete már ezek közé tartozik.

Nos, egy valódi, mai kalóztámadás hozzávetőleg reális filmes megjelenítését nemrégen láthattuk (én legalábbis láttam) a mozikban, Paul Greengrass és a hollywoodi nagyüzem azonban ezúttal is biztosra ment, és rendesen felturbózta drámai feszültségkeltésre is alkalmas elemekkel az amúgy teljesen egyszerű cselekményt. Mert valljuk meg, egy kalóztámadás az erősen behatárolt térbeli lehetőségei (helyszín egy hajó a tenger közepén) nem engednek meg túlzottan szélesen áradó cselekményt. Megy a nagy hajó, jön a kicsi, a kalózoké, aztán vagy elfoglalják a nagy hajót, vagy nem; ha nem, akkor nincs film, ha igen, akkor vagy ők győznek a végén (nem reális ennek megfilmesítése), vagy a nagy hajó (na ez van most). Hogy aztán ebben ki, mikor, kit vág pofán, kit hova zárnak be, majd az hogyan jön ki onnan, az valójában részletkérdés. A szűk térnél természetesen nem kell jobb tér a drámához, ez azonban itt most nem sűrűsödik be túl mélyen. Persze, a film működik, hiszen komoly mesteremberek rakták össze. Tom Hanks atombiztosan hozza az abszolút cím- és főszerepet, a végére meg is sajnálom. Nagy színész. Jók a szomáliai kalózok is, félelmetesek, mint egy óriási darázsraj, akik éppen feléd repülnek dühödten. Kiszámíthatatlanok és tényleg életveszélyesek. Van hely és idő még az ő motivációik kifejtésére is. A film kétharmadától azonban -bár a drámai feszültség technikailag végig magas szinten marad- a film tétjét veszti, ugyanis megjelenik az amerikai hadihajó, és az eszünk ekkor már feladja, nincs esélyük a győzelemre. Ettől kezdve a ez a film üres dramaturgiai bravúr – a végén pedig (képletesen) leng a csillagsávos lobogó.

Jó film, izgalmas film, de a dán film hibáival együtt is jobb. Asanisimasa: 7/10

Sok film merészkedik el odáig, hogy megpróbálja valamilyen módon megfogalmazni az elmúlás kérlelhetetlen folyamatát, Alekszandr Szokurov Anya és fia című alkotása a legmegrendítőbbek közé sorolható. Közvetlen “rokona” ez a film Haneke Szerelem, illetve Tarr A torinói ló című filmjeinek, azok szárazságánál, intellektualizmusánál azonban sokkal érzelmesebb, érzékibb, költőibb és érzékenyebb megfogalmazása a haldoklásnak és a halálnak.

A film tiszta költészet, mely a közmondásos “orosz lélek” hangján száll a festői orosz tájon, elmosódó, megdőlt fák, a szélben hullámzó búzamezők, nyírfák és a völgyben csobogó patak partján. Nincs cselekmény. Egy anya haldoklik, mellette a fia virraszt. Néha ölébe kapja és lassan végigsétál vele a ház körüli réten, ki a patak partra, majd vissza a poros úton. Közben töredékes félmondatok, suttogott szavak. Valahol a mélyen zene szól, de alig hallatszik, pontosan micsoda. Aztán vége. Alig több, mint egy óra, még csak azt a gesztust sem engedi meg magának Szokurov, hogy kitöltse a normál mozifilmre járó másfél órát – abbahagyja a filmet 73. perc után. Ahogyan az élet sem várja meg rendszerint a biológiailag kiszabott időt… Egyszer csak vége. Nincs dramaturgia, nincs aranymetszés, csak a Semmi van.

Hipnotikus erejű film. Asanisimasa: 10/10

Alekszandr Szokurov műveit már régóta kerülgetem, ám eddig mindössze két filmjéhez volt szerencsém. Az egyik, Az orosz bárka című egynittes mozifilm inkább csak egy kísérlet szememben, mint valódi, kiérlelt műalkotás, de mi tagadás, ezt is meg kellett valakinek csinálnia. Másfél óra fahrt az Ermitázs termeiben, közben ködös/lírai látomások, életképek az orosz történelemből és az orosz lélekről. Passz. A másik film a Faust volt, azért sem lelkesedtem túlzottan. Annyi biztos azonban, hogy nem akárkiről, hanem egy veretes, művészi igényű, stabil erkölcsi és etikai, valamint filozófiai alapokon álló műveket képző művészről van szó. Sajnos azonban, az ilyen nagy formátumú figurák általában legalább annyira taszítják, mint vonzzák az embert…

Egy orosz, alapvetően művészi attitűddel megáldott/megvert filmrendezőnél természetesen megkerülhetetlen Tarkovszkij említése, nos, A nap is kifejezetten tarkovszkiji tempójú alkotás, rendezte, és fotografálta is Szokurov. A film egy tematikus sorozat harmadik része , mely a huszadik század három nagyformátumú zsarnokának sorsfordító napjait próbálja elemezni (az első a Moloch, ami Hitlerről, a második pedig a Leninről szóló Taurus). A nap a Napkirálynő örökösét, Hirohito japán császárt idézi meg, mégpedig Japán második világháborút lezáró kapitulációjának napjaiban. Szokurov természetesen jóval mélyebbre nyúl és teljesen máshol ragadja meg “témáját, mint a nemrégiben bemutatott, amerikai A háború császára, elsősorban két fontos történésre koncentrál. Az egyik maga a japán kapituláció, a másik pedig a császár isteni státuszáról való lemondás. Külön-külön is két kataklizmával felérő dologról van szó, amely alapjaiban rázza meg a hagyományaihoz legendás mélységgel ragaszkodó japán nemzetet, és annak identitását. ha azt mondom, hogy olyan ez, mint száz Trianon, plusz legfelsőbb szintű kinyilatkoztatása annak, hogy a Szent Korona bádog könyvborító, a turulmadár pedig egy közönséges tyúk, Árpád apánk pedig egy kósza marhatolvaj, akkor még meg sem közelítjük azt a nemzeti megrázkódtatást, amit Japán élt át 1945 második felében, Hiroshima és Nagasaki pusztulása mellett.

Ehhez képest a film szinte mindvégig a császár bunkerében játszódik, csupán néhány kulcsjelenetre megyünk ki a kertbe, kukkantunk be a császár tengerbiológiai laboratóriumába, illetve teszünk egy rövid utat a szétlőtt Tokióban, és elköltünk egy bizarr vacsorát MacArthur tábornokkal. Minden figyelmünk a császár furcsa kis figurájára irányul (Issei Ogata furcsa szájmozgásokkal operáló, különös alakítása), akin egyáltalán nem látszik a meghozandó nagy döntések súlya. Ég a gyomra, de a legendás ázsiai pókerarc jól működik. Úgy tűnik, Hirohitót nem is érdekli ez az egész, ellentétben személyzetével, valamint a minisztertanáccsal. A császár haikut fogalmaz, egy mélytengeri hal tökéletességéről elmélkedik és távollévő családjára gondol. Egy merev rituálék, szabályok és kötelmek közé zárt szerencsétlen, magának való kisembert látunk, aki néha egy képeskönyvben Chaplinhez hasonlítja magát, amit egy helyütt az amerikai hadifényképészek rögtön észre is vesznek. Isten, császár? Ilyen egy isteni császár?! Tutyimutyi kis alak, aki madármódra csipeget a tányérjából és halakról cseverészne fontos, politikai kérdések helyett? Természetesen ütközik a faragatlan, de közvetlen amerikai stílus a konzervatív, tartózkodó japán etikettel és a végén Japán megmenekül a végső pusztulástól (és lesz belőle később az, ami lett…). A nagy pillanatok azonban derékszögben hajlott gerincek, elfojtott, suttogó félmondatok, suhanó ruhák és csoszogó cipők neszezése közepette történnek meg. Asanisimasa: 8/10

Az utóbbi évek talán legnyugtalanítóbb, leggyomorszorítóbb, legnyomasztóbb thrillere a kanadai Denis Villeneuve Fogságban című filmje. Nem biztos, hogy a legjobb, de hogy a leghatásosabb, az majdnem biztos. Ennek oka részben a rendező igen erős drámai érzéke (Felperzselt föld című szintén igen erős filmje Legjobb külföldi filmnek is volt jelölve a 2011-es Oscar-versengésben), részben Roger Deakins idén Oscarra jelölt delejes, ködös, borongós fényképezése, részben pedig az egész történetet átszövő vallásos őrület illogikus, irreális, rettegéssel telt kiszámíthatatlansága.

A cselekményben vannak váratlan, nehezen megmagyarázható fordulatok, de ezek összességében semmivel nincsenek messzebb a valóságtól, mint az ajtónkon bekopogó térítők (nem kapcsolok a Parlamentbe, mert megint kapom az orromra) zagyvaságai. Egy hálaadásnapi vacsorát követően a baráti ünnepségről nyomtalanul eltűnik két kislány, de a rendőrség a rendelkezésre álló nyomok alapján gyorsan letartóztat egy furcsa, szellemileg fogyatékosnak látszó fiatalembert. Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal) azonban beismerés és érdemi bizonyíték híján nem tud vádat emelni ellene, így szabadon engedi, azonban az egyik eltűnt kislány tettre kész apja (Hugh Jackman) saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, hiszen meg van győződve a srác bűnösségéről.

A történet ezek után a két férfi versenyfutását mutatja be a meglepő, és egyáltalán nem megnyugtató végkifejletig, amit Villeneuve nem siet el: a film jó két és fél órán keresztül ázik a nulla fok környéki, havas, esős, lucskos télben. A tetemes méret azonban tetemes élményt jelent, már amennyiben bírjuk a fojtó, ólomként a mellkasunkra nehezedő, gyomrunkat görcsbe rándító feszültséget. Loki nyomozó és Keller apuka az emberi lélek sötétségének igen mély bugyraiba hatol be az eltűnt kislányok nyomában, ahol valamiféle homályos, Istentől/Sátántól kapott, megfellebbezhetetlen parancsok irányítanak fanatikus embereket embertelen tettekre, melyeket képtelenség megérteni józan ésszel.

A cselekmény “akciórésze” mellett a film, ahogy a címe is jelzi, elsősorban fogsággal foglalkozik. Hogyan hatalmasodik el valakin egy gondolat, hogyan tartja foglyul, hogy szűkíti be lehetőségeit, melyek végül öngerjesztő folyamatként úgy zárja kalodába a személyiséget, hogy képtelen észrevenni a kivezető utat. Nyugtalanító látni, hogy bármikor, bárhonnan érhet csapás, és lehetsz akármilyen felkészült, akármilyen erős, lehetnek olyan szituációk, amikor te is csak nyüszítesz a segítségért… Nem mintha nem lennénk ezzel amúgy tisztában, de ilyen szépen, vegytisztán látni a gonosszal szembeni emberi tehetetlenséget, igen megrendítő élmény. Asanisimasa: 8/10

Talán csak a híres skót pszichológus R.D. Laing egy időben igen népszerű és sokat forgatott Tényleg szeretsz? című verses esszéjében találkozhatunk többször a szeretet, szeretlek, szeretsz szavakkal, mint Spike Jonze öt kategóriában is Oscarra jelölt A nő (Her) című filmjében. Nem tudom, nem számoltam, de így néhány órával a film megtekintése után erősen úgy tűnik, hogy szinte minden elhangzó mondatban szerepelt valamilyen formában a ‘szeretet’ szó – ami egy “izomból” végigbeszélt bő kétórás filmet nézve sok. Mondhatni: sokk.

Megfojt a szeretet, belefulladunk a szeretetbe, ugye… Tipikusan amerikai szokás a szeretet fontosságának, a szeretet létezésének minduntalan hangsúlyozása, annak bizonygatása, illetve számonkérése, és ez így állandóan kimondva talán értelmét, sőt értékét is veszti, főleg, amikor más (amerikai és egyéb) filmekben látjuk azt a rengeteg szétszakadó családtörténetet, érzéketlenséget, sőt cinikus brutalitást, de azért lépten-nyomon I love you, so much I love you, honey. Do you love me? Mindazonáltal Jonze jelen filmjének témája a szeretet, illetve annak hiánya és az iránta való vágy, tehát itt miről lehetne másról beszélni, mint a szeretetről?

Egy utópikus, szép és kényelmes világban találjuk magunkat e film által. Az élet békésen és jólétben folydogál, minden mosolygós, idillien pasztellszínű. Theodore (Joaquin Phoenix) is jól megél munkájából, kézzel ír és leveleket fogalmaz, majd nyomtat számítógépén mások helyett, akiknek imponál, ha ilyeneket kapnak, ilyeneket küldenek, de ők maguknak ehhez már nincs meg a “hozzáférésük”. Theodore azonban boldogtalan, hiszen a közelmúltban szakított kedvesével, hiába, békés jólét még nem garantálja önmagában a biztos, boldog és kielégítő párkapcsolatot – eddig, ugyanis kijött egy új operációs rendszer, amelynek mesterséges intelligenciája képes tanulni, képes érzelmeket megélni, valódi virtuális társként működni. Képes egy test nélküli, önálló, érző, szerető és szeretetre vágyó személyként létezni – aki alkalomadtán ugyanúgy faképnél tud hagyni, mint egy élő, hús-vér nő…

Mondják, a nőnek mindig hagynia kell egy picit, hogy a férfi taníthassa, aki ezáltal (is) érzi magát igazi férfinak, azt azonban már a férfinak kell tudnia, hol a határ, mi az a szint, ameddig okíthatja csillogó szemű, figyelmes tanítványát, mert a tanítványnak egy idő után már nem lesz elég az a tudás, amit a tanára kínál számára és keres egy újat, egy nagyobb tudásút… Jonze történetében valahol ebbe a hibába esett bele Theodore, az oprendszer, vagyis Theodore számára elérhető avatárja, Samantha (Scarlett Johansson hangján) túl tanulékonynak bizonyult, és egyben túlságosan is vágyott a szeretetre, a kommunikációra és a még intenzívebb együttlétre. A gép forog, és magára hagyja az alkotót.

A film tulajdonképpen egy melodráma, mely újra a szeretet kontra önzés problematikát járja körül. Minél magányosabb az ember, minél elidegenítőbb társadalomban él, annál görcsösebben ragad meg minden szalmaszálat, mely a kiutat jelenti neki abból, amiben él. Ez a görcsös ragaszkodás azonban mindig a börtönt jelenti a másiknak, ami elébb-utóbb szakításhoz vezet és a helyzet rosszabb lesz, mint volt. Ennek a görcsnek egyik látványos tünete a szeretet meglétének állandó bizonygatása, és az arra való állandó rákérdezés, miközben éppen szeretni felejtjük el a másikat. Elfogadni azt, hogy ő is egy önálló, gondolkodni és érezni képes, érdeklődő, nyitott személyiség. Az szeret igazán, aki szabadon enged, nem pedig az, aki kalickába zár. Spike Jonze ezt a problematikát egy tőle egyáltalán nem meglepő bizarr megközelítésben boncolja fel, egy humanoid és egy operációs rendszer virtuális szeremének meséjével – ami egyáltalán nem áll messze a mai is megtapasztalható vérrög valótól. Emberek százmilliói élik (éljük, höhöhö!) már életük az internet virtuális terében, a Google és a Facebook már többet tud rólunk, mint saját szüleink, illetve férjünk/feleségünk/barátnőnk/barátunk, egyesek online számítógépes játékok kreált terében és idejében töltik szabadidejüket, mások más emberek interneten szabadjára engedett tudatalattijával vívnak végtelen és soha győzelmet nem hozó csatákat, megint mások pedig arra büszkék, hogy be sem tudják kapcsolni a számítógépet – de ezzel semmivel sincsenek jobban, előrébb, mint a többiek, hiszen kimaradnak mindabból, amit azok élnek. Innen már belátható (már megszületett és szépen növekszik!) a következő szint, amikor a mesterséges intelligencia lesz a társunk, akár virtuálisan, akár fizikálisan (lásd: Asimov: A Robotika alaptörvényei), neki nem lesznek rossz napjai, ő mindig készséges lesz és figyelmes, mindig ránk gondol és mi mindig rá gondolunk. Már csak a fajunk fenntartását kellene valahogyan megoldani és azt azért csak nem bízhatjuk a gépekre – és megint ott vagyunk, hogy Kezdetben vala sötétség…

Érdekes film ez. Kicsit hosszabb, mint kellene, de érdekes. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplőt nézünk két órán át, aki egy (igen szexi) női hanggal végiglelkizi a filmet, tényleg érdekes, hogy egyáltalán végig lehet ülni. Helyenként szórakoztató és néhány pontosan elhelyezett obszcén kifejezéssel és más “csúnya” szóval a vastagon áradó szeretetáradat is elviselhetően émelyítővé szelídül. A végkifejlet pedig, a körülményekhez képest, kifejezetten rousseau-i, emberi és nem akar megváltani. Asanisimasa: 7/10

Nyugodt, kiszámítható, eseménytelen kertvárosi életet él a negyvenes Abby, akit egy gyermekétől szerzett “sportsérülés” zökkent ki az unalomból. Körülnéz háza téján, s mivel ott már semmi érdekeset nem talál, munkatársának, a nőfaló Justinnak segítségével prostituáltnak áll. Az “ügymenet” bonyolításához éppen megfelelő a kettejük által felújított decens loftlakás, melyben a kalandra éhes Abby karrierje egyre magasabbra hág és közben még értelmet is talál új hobbijában… Ennyiből egy teljesen hétköznapi, unalmas melodrámára is következtethetünk, az igazi csavar azonban az, hogy Abby mint otthon, mind új hobbijában leszbikus kapcsolatot keres s talál. A Kertvárosi bordély óriási pozitívuma, hogy a mainstream filmben még mindig elég komoly tabunak számító témát, az életszerű, ráadásul gyerekeket is nevelő leszbikus együttélést teljesen magától értetődő természetességgel mutatja be. (Nem a leszbikus/meleg szerelem, vagy akár szex megjelenésére gondolok, mert ez már régen nem tabu; hanem a családban való együttélésre, gyerekek, vacsora, együttalvás, tévézés, stb, ilyesmire. Hirtelen csak A gyerekek jól vannak című -szintén remek- film jut eszembe, ami ugyanerről a témáról ugyanilyen keresetlen őszinteséggel és természetességgel beszél.)

Nem is kellene említeni Abby szexuális irányultságát, mert annyira magától értetődően történik vele minden, de mit csináljak, ha egyszer tényleg ez a film fő különlegessége… Abby sorsa, kalandja, útkeresése amúgy teljesen érvényes minden negyvenesre, szexuális orientációtól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül férfira és nőre egyaránt, aki élete folyamán elért abba a (sokak által mégis igen irigyelt) anyagi stádiumba, amikor elfogynak a célok és beköszönt az érzelmi kiüresedés, az unalom. Stacie Passon az Abbyt bátran és bevállalósan (egy dolog a leszbikus szerelem és szex megmutatása filmvásznon, egy másik dolog ezt bőven negyvenen felül vállalni!) alakító Robin Weigert segítségével pontosan, érzékletesen és okosan bontja ki a témáját, melynek végkövetkeztetése bőven túlmutat hőseinek életének “sajátosságain”, és általános érvénnyel jelentkezik. Mellékszerepekben ismert sorozatok ismert arcai köszönnek vissza, pl. Maggie Siff, aki Tara a Sons of Anarchyban, Janel Moloney, aki azt a hebrencs szőke csajt játszotta az Elnök embereiből, stb. Okos, felnőtteknek való film. Asanisimasa: 7/10

Egészen kis túlzással élve, a nem éppen szűkszavúságáról és minimalizmusáról ismert Esterházy Péter ezt az egészet megoldotta egyetlen szóban: pinabú. (In: Ki szavatol a lady biztonságáért, 1982, Magvető). Ennyi, mégis benne van minden, ami itt nagyjából kétszer két órában.

Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Akár. Bár az is biztos, hogy nincs az az ínycsiklandozón illatozó libacomb és az kosárnyi kugler, amiért szegény József Attila engedte volna megjelentetni a csak jóval a halála után napvilágra került “Kockás füzeteket”. De nincs is olyan magára, a szakmai hírnevére valamit is adó pszichoterapeuta, aki engedne bármilyen hozzáfűződő terápiás dokumentumot bármilyen “üzletszerű kéjelgésnek” engedni…

Szóval, számomra kevéssé érthető módon két részletben mutatják be (nemcsak Magyarországon, de szinte az egész világon) a dán Lars von Trier új lélektani mélyfúrását, A nimfomániást (első rész és második rész) – ennek én kizárólag üzleti okait látom, ugyanis azon kívül, hogy egy filmért két mozijegy árát is el lehet kérni, más indokai nincsenek e film kettévágásának. Az együttesen valamivel több, mint négyórás vetítési idő nem lehet szempont, hiszen e filmet látni kívánó közönség java részét olyan tapasztalt és sokat látott filmértők adják, akik képesek elfogadni a maratoni hosszt és láttak már ilyen hosszúságú filmet (akár még hosszabbat is). Ők biztosan nem fognak tiltakozni, főleg, ha a filmben van annyi matéria is, hogy megérje azt bevállalni. Aki pedig csak a botrányra, a jó előre beharangozott, így idejekorán elhíresült szexjelenetekre jön, az meg is érdemli – úgysem fogja azt megkapni, amire vágyik (az ott van az orra előtt az interneten, innen két kattintásra).

Nem indokolja a kettévágást a mű dramaturgiai szerkezete sem, hiszen az egy szigorú, két részre és nyolc fejezetre, regényszerűen tagolt, teljesen követhető tér- és időkezeléssel elmesélt történet. Az első résznek szinte mondat és jelenet közben, drasztikus vágással van vége és mintha mi sem történt volna közben, ugyanitt kezdődik a második is.

Kezdetben vala sötétség, semmit nem látunk, csak csöpög. Majd látjuk, hogy hull a havas eső, von Trier visszatérő, e filmben is többször megjelenő egyik kedvenc motívuma. Charlotte Gainsbourg, a dán rendező jelenlegi médiuma, ott fekszik egy sikátor mélyén, csúnyán összeverve, mozdulatlanul. Stellan Skarsgård éppen arrafelé siet haza, felnyalábolja a lányt és hazaviszi penészes tapétájú, koszlott kis lakásába. Rövidesen a lány magához tér, és mesélni kezdi életét, cserébe a teáért és süteményért.

Joe, a címszereplő nimfomániás lány (Gainsbourg játssza a felnőtt Joe-t, az igen bevállalós Stacy Martin a fiatalt) itt feltárulkozó élete tényszerűen tipikusnak mondható, ha egy nimfomániásnál tényszerű az, hogy már gyermekkorában az átlagnál lényegesen nagyobb izgalmat jelent neki a saját vaginája. Jönnek sorba a szexusa által terelt személyiség kiszámítható stációi, gyorsan elveszti szüzességét, aztán sorba a különféle szexuális kalandok egyre gépiesebb, lelketlen és valójában boldogtalan darálása, mint futószalagon az összeszerelendő munkadarabok. A kezdeti misztikus élményektől szinte a létező összes szexuális szokáson, deviancián és perverzión keresztül odáig, míg Seligman (a Skarsgård által alakított karakter) rátalál a sikátorban az összevert Joe-ra. Egy szexfüggő személyiség tisztes alapossággal elmesélt élettörténete, de ennél nem több. Sokkal érdekesebb lenne viszont az, hogy mit akar ezzel a köztudomásúan súlyos mániás depresszióval küzdő, terápiáról terápiára járó von Trier elmondani?

Mert elmondani el tudja, abban nincs vita. Tényleg az egyik legjobb művészfilmes jelenleg, technikai értelemben. Itt is folyékonyan kezeli az időben és térben ide-odaugráló cselekményt, melyet elsőre furcsa asszociációval idekapcsolódó természetrajzi és kultúrtörténeti magyarázatokkal ellenpontoz. Könnyedén belenyúl, belerajzol a képbe, szétszedi azt darabokra, kiszól belőle, úgy filmez, mint hajdan a Dogville-ig tartó fénykorában. Persze, közben eszünkbe jut Peter Greenaway és Derek Jarman is, de az látszik, hogy Lars von Trier lényegesen jobban van, mint volt például az Antikrisztus vagy a Melankólia idején. Visszajött gyilkos humora is például, aminek hiánya nagyon zavart engem például. (Akinek van humora, minden tud. Akinek nincs, az mindenre képes. – Királyhegyi Pál) Az Uma Thurman zseniális közreműködésével játszott fordított in flagranti szakítás-jelenet bornírtságával például már szinte Örkény abszurdját idézi.

A második részt is elsősorban a mélyről jövő fekete humorral átszőtt jelenetek viszik el a hátukon. Ez a rész már elsősorban a felnőtt Joe-é, akinek pinabúja már szinte az őrületig, az öncsonkítás határáig fokozódott. A kalandok egyre vadabbak, a hajszolt vágy egyre kíméletlenebbül dobol Joe altestében. Szó sincs már dévaj szexéhségről, itt őrjöngő, önpusztító vágyról beszélünk. Egyre nagyobb erejű hatás kell, hogy élvezetet okozzon és itt már túl vagyunk a szexen, ez már a perverz szex területe. Seligman egy darabig még tűri, megpróbálja intellektuálisan, kultúrtörténeti aspektusban értelmezni a hallottakat, de végül az ekkorra teljesen magához tért Joe rajta is elhatalmasodik.

A film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez nem a rendezői változat, a jó ízlésblablabla érdekében egy cenzúrázott változatot nézhetünk. Von Trier, a hosszú évek alatt előadott, különféle irányú hisztijeivel, kisebb botrányaival azonban ma már csak annyit tud elérni, hogy ez is csak egy üres, marketingízű be(ki)szólás. Látva a filmet, hogy mi maradt benne, mégis, mi lehet az, amit ebből ki kellett vágni? Ugyan már. Műbalhé. Mint ahogy műbalhé volt a román betiltás híre is, mert ma már tudni azt is, hogy mégis mehet a második rész a román mozikba… (Az ortodox egyház ráadásul még szép reklámot is kap benne…) Amiért talán be lehetne tiltani az az, hogy még kettészelve is igen nehezen nézhető a film. A pinabúban őrjöngő Joe történetei egy kis idő után már alig érdekesebbek, mint akármelyik pornófilm cselekménye: ezzel dug, azzal dug, többel dug egyszerre és amikor már a dugás is kevés, akkor ezzel vereti meg magát, utána azzal… Sőt. Minden brutalitás, explicit szex, vér és lüktető nemi szerv ellenére nem több a film egy négyórás vulgár-freudista ömlengésnél. (Valahol ugyan a vége felé egy helyütt elhessenti Joe Freud szellemét – azonban aki mindvégig Freud premisszái alapján, Freud koordináta rendszerét használja, az akkor is freudista, ha tagadja azt.) Mint ahogy a sátáni is csak az Isten fényében rettenetes. Lars von Trier azonban, bár kapargat, néha még vakar is, tíz körömmel, hogy vér is serken, igazán mélyre nem jut. Gyermekkor, vallás, neveltetés, a szokásos dolgok, melyek úgy puffannak a filmvásznon, hogy fel kell röhögni – ha még nem alszunk.

Jobban van von Trier, de még mindig rengeteg a póz, a csináltság. Üres, elcsépelt művészfilmes közhely Seligman koszlott, lepukkant lakása, a bevezető képek sikátorának nyomora. A bombasztikus zenei idézetek, mint pl. a Rammstein Führe mich-jének arcunkba zúzása viszont igazi műmájerség, a kinyújtott középső ujj provokatív, polgárpukkasztó, de igazából üres gesztusa. Nem jobb a helyzet a film folyamán használt használt többi, klasszikus zenei háttérrel sem. Bár kiváló darabok mind, de annyira közismertek, hogy felhasználásukban mára már közhellyé váltak (lásd pl.: Beethoven Für Elise-e, vagy a Lascia chio’ pianga Händel Rinaldójából). Tiszteletre méltó, amit ezek a színészek bevállalnak, itt főleg a Joe-t alakító két színésznőre gondolok, és nem azért, mert meg is mutatnak mindent (a kényes részeket természetesen dublőrök mutatják), de abban nem vagyok biztos, hogy feltétlenül be is kellene nekik ezeket vállalniuk. Bergman például miért nem érezte kényszerét soha (jó, csak elvétve, igen ritkán, de akkor sem direktbe), hogy ilyen explicit jeleneteket mutasson hosszan, sokáig? Mert talán ő meg tudta oldani filmje problémáját fejben is? Na, itt lehet a bibi.

Sok pszichoterápián átmegy a páciens azokon a jellegzetes stációkon, hogy szerelmes lesz terapeutájába, máskor pedig meg akarja őt ölni – az önmegismerés folyamán olykor mélyen elrejtett nem kívánatos dolgokra is rábukkanhatunk. Ezért van az, hogy ami ott bent, a pamlagon történik, az nem jöhet ki a szobából. Lars von Trier ezzel szemben most kivágta az ajtót és világgá kiabálta, hogy gondjai vannak a női nemmel. De legalább neki jólesett… Asanisimasa: 5/10

Peter Berg filmje valós történetet mesél el, amely nagyjából így történt meg Afganisztánban, ahogyan a filmben látjuk – ugyanis volt egy túlélő, aki elmesélhette. A túlélő című film esetében tehát nem lehet szó spoilerezésről, hiszen már a címében ott van, hogy ‘magányos túlélő’. Valaki tehát biztosan túléli a filmbéli córeszt, és mivel Mark Wahlberg a legnagyobb név, nyilván ő lesz az. A forgatókönyvíró-rendező Berget nyilvánvalóan nem is érdekelte, hogy filmje megfeleljen bármiféle háborús, harcolós, katonás zsáner kötelmeinek, azon kívül, hogy az akciójelenetek bizony igen látványosak, vagy ha nem, akkor viszont hitelesek, mint egy lesben álló merénylő Kalasnyikovjából kilőtt, csontodat forgácsoló 7.65-ös lövedék. A film inkább a hírhedt Red Wings-hadműveletet túlélő Marcus Lutrell (őt alakítja Wahlberg, in blood, sweat & tears) hitelesnek tekinthető jelentése alapján kísérli meg reprodukálni a véres kudarcba fulladt akciót, melynek célja egy tálib vezér meggyilkolása lett volna.

A film szinte pontosan kiszámolt első fele ezt meséli el. A bevezető, (kissé unalmas) klipszerű képsorokban megismerjük az amerikai deszantcsapat tagjait, majd indul a bevetés, mindenféle dramaturgiai sűrítés nélkül, szinte az az érzése a nézőnek, hogy real time nézi az eseményeket a biztonságos fotelből. A másik fele a filmnek már az akció következményeit tárgyalja, amikor a támadás véres vadászattá változik, ám a vadász most az, akit levadászni indult az amerikai osztag, a tálibok.

A propagandafilm-fóbiások kezdhetnek sikoltozni, mert bizony ebben a filmben is hős amerikai katonákat láthatunk, akik a sátáni burnuszos hadzsikkal vívnak élet-halálharcot az igaz ügyért, ezúttal ugyan a szopóágon, de azért mégis ott virít mindegyikük neve mellett az ezüst csillag az arlingtoni temetőben. Ezt azonban csak hozzáképzeljük, mert A túlélőből hiányzik minden propagandafilm fő ismérve, a pátosz. Egyetlen felemelő pillanat van a filmben, az viszont a háláé, melyet a címszereplő (és általa az alkotók, valamint az amerikai nép) tanúsít az őt megmentő Shuryek falu lakosai, de főleg egy bátor tálib-ellenes pastu, Mohammad Gulab Khan és kisfia iránt. A film aztán nyíltan a hadművelet amerikai áldozatainak való emlékezéssel zárul. Nincs tehát semmilyen kritikai éle a filmnek, hogy mit keresnek egyáltalán az amerikaiak Afganisztánban, a tálibok is egydimenziós gyilkológépek (viszont vannak jó “afgánok”!), aki hős, az amerikai – de nincs olyan jelenet sem, ami igazolna bármilyen intervenciós politikát, csupán annyit, hogy a háború bizony halálos dolog. A harc kegyetlen. A hősök mind halottak. Ha ez propaganda, akkor legyen, mert ez igaz.

Agyunkat természetesen nem fogja megdolgozni a film, elsősorban érzékeinkre és szívünkre hat. Mivel katonákról van szó, végig megvan a szokásos bajtársiasságon és kötelességtudaton való moralizálás, de tényleg nem szájbarágósan. A hegyi csatát megelőző lopakodós, lapítós, megfigyelős jelenetek döbbenetes hitellel közvetítik a végletes feszültséget, amit a katonák érezhetnek a szinte teljes csendben, a csata szintén igen hiteles, szinte ránk freccsen a vér a vászonról – immár komoly fegyverropogásban. Bodycount, a végén csak egy maradhat. Ennyi (bár a kaszkadőrök megérdemelnének valami hangosabb elismerést…). Asanisimasa: 7/10