asanisimasa

Lehetne akár “bazi nagy spanyol lagzi” is, bár akkor sem lesz jobb film a Csókok és gólok, mint ami. Valójában egy nagy spanyol családról (akár általános névelővel is, ‘a’ nagy spanyol családról…) szól ez a film, amit, ahogy az eredeti címe is jelzi, a foci imádata, a szeretet és a heves vérmérséklet tart össze, már amennyiben ezek összetartják azt.

Igazából nincs semmi “spanyolos” a filmben, semmi olyan odvas nagy nemzeti sztereotípia, ami alapján mi, nem spanyolok, be szoktuk azonosítani e jeles nemzet tagjait. (Igen, egyszer az a hiba, ha túl sztereotipikus valami, máskor meg az, ha pont nem… Ez egy igazságtalan, kemény világ.) Így marad “a bazi nagy lagzi”, amit a 2010-es focivébé döntőjének eseményei zárnak egyfajta keretbe. Az meg ugye, a holland-spanyol volt, de ha valami más meccs menne éppen a háttérben, akkor lehetne bazi nagy holland, bazi nagy brazil, vagy akár bazi nagy magyar lagzi is, mert a focit mindenhol szeretik (nálunk túlságosan is). Merthogy, a lagzi a másik szál. Fura család is akarhat bárhol, egymás szeretőire féltékeny családtagok is élhetnek bárhol, a nap is süt sok helyen – de se gazpacho, se tapas, se torreádor, se flamengo, se semmilyen echte spanyol cucc… Lehetne a Csókok és gólok akár amerikai/hollywoodi romantikus komédia is, mint ahogy lehet, hogy lesz is.

Pedig nem indul rosszul. A Hét menyasszony hét fivérnek című, 1954-es western-musical, mint családtervezési minta alapvetően vicces ötlet, mint ahogy vicces annak nyitó- és vége-főcímét is beemelni ebbe a mai történetbe, utána azonban egész egyszerűen nem történik semmi különös, semmi olyasmi, amit ne láttunk volna ezerszer a szeleburdi családtól a négy esküvő, egy temetésig és vissza. A főhős(ök) gyerekkoruktól imádják egymást, egyik ilyen, a másik olyan, a harmadik amolyan (még jó, hogy nem vagyunk hasonlóak), aztán amikor ki kell mondani az igent, a hang elakad és tiszta víz öntődik a pohárba… és élnek boldogan, míg meg nem halnak.

Középszerű, langyos komédiát rendezett Daniel Sánchez Arévalo, aki itt az igen ügyes Sötétkékmajdnemfekete című bemutatkozása helyett az általam inkább csak habkönnyű tinglitangliként jellemzett Laza esküvő vonalát viszi tovább, egy másik variációban. Amúgy, áll a lábán a film, ügyesen van megszerkesztve, de ezenkívül semmi különös. Pici, de még bőven illedelmes deviancia, pici szabados szabadság, aztán ásó, kapa, nagyharang (vagy legalábbis…). Győznek a spanyolok a vébén. Én untam a filmet, bár legalább most mi nem kaptunk ki… Asanisimasa: 5/10

Tisztázzunk valamit: attól, hogy egy film látványos, még koránt sem biztos, hogy jó is. (Egyesek szerint pedig, ha egy film látványos, akkor cirkuszi mutatvány, üres szemfényvesztés, nem több. Az viszont olyan, mint a paleo-diéta – idejétmúlt.) Jó példa erre Peter Jackson második Tolkien-trilógiája, A Hobbit második része, a Smaug pusztasága. Látványos film, méghozzá kifejezetten látványos, de alapvetően rossz film. Nem nyújt többet a nézőnek, mint egy gazdagon (3D-ben) illusztrált képeskönyv. Tolkien, az öreg professzor szövege önmagában is inkább egy elképesztően aprólékos, fiktív filológiai puzzle, mint magvas irodalom, azonban legalább van cselekménye, sodra, amit olvasva az ember gyerekében (és hát magában az emberben is) elindul valami, megjelenik egyfajta saját kép, saját olvasat. Saját asszociációkat gerjeszt az olvasott történet, és miután lekapcsoltuk az olvasólámpát, még sokáig ugrálnak szemünk előtt azok az elképzelt, csodálatos lények, akikről olvastunk. Itt azonban csupán Peter Jackson sok-sok millió dollárból elkészített olvasatát látjuk, ami közel sem biztos, hogy ugyanaz, mint a miénk. Nem a sajátunk. Tulajdonképpen haragudhatnánk is erre a faszira, mert megfosztott minket az emberi elme egyik legszebb tulajdonságától, a saját, önálló látásmód varázslatától – ha nem önként vettünk volna rá jegyet, ha nem hagytuk volna magunkat megvezetni a professzionális marketinggépezet által.

Ezenkívül nincs tétje sem ennek az egész Jackson-féle Hobbit-maszlagnak, de nem volt tétje már a szintén rettenetesen látványos, ám valójában fájón üres első résznek sem és egészen biztosan nem lesz a befejező harmadik résznek sem. Tolkien alapműve mindössze egy átlagos méretű könyv (az első ’75-ös magyar kiadás 322 oldal), annyi cselekménnyel, amennyi legfeljebb egyetlen ilyen (két és fél, háromórás) méretű filmhez elegendő. Tolkien ráadásul rengeteget pepecselt a környezet, a figurák és szokásaik leírásával, ami egy filmben egy kép (ha az a kép jó is) – Jackson viszont nyújtja, nyúúújtja, nyúúúúúújtja, mint a rétestésztát a cselekményt, ami viszont csupán a regény -meglehetősen csenevész- váza. A korábbi Gyűrűk ura-trilógiából ráadásul már ismerjük jól Jackson olvasatát, ismerjük az itteni hősök motivációját, az Egygyűrűt, a törpöket, a hobbitokat, Gandalfot, a kelekótya varázslót, aztán az orkokat és a többi szörnyeket, tudjuk jól, mi lesz mindennek a vége. Semmi nem jut eszébe, semmire nem gondol már Jackson, csak a pénztárcánkra. Nem elég tartalom a látvány, nem elég tartalom a vég nélküli, így hamar tömör unalommá váló menekülés, az állandóan megújuló kaszabolás, ha tudjuk, úgyis megszerzik azt a kurva követ. Az egész csupán üres, csiricsáré parasztvakítás, ha nincs a történetnek íve, ha nincs benne semmi olyan, amiért érdemes lelkesedni, egy eszme, egy hős, egy akármi. Egy gyűrű. A történet szereplői e részben is ugyanúgy mennek, mendegélnek, aztán futnak és rohannak, ahogy eddig is a már jól ismert végkifejlet felé, mígnem Jackson véget vet egy vágással az egésznek, hogy jövő karácsonykor újra kizsebeljen azért, amit már amúgy is jól ismerünk – ráadásul láttuk is már. Hát, nem fog, az tutifix.

Ha esetleg hagynánk ezt a sok hobbitos, törpös idétlenkedést, és csak azokat a lélegzetelállító hegyeket nézhetnénk, ahogy normális emberek másznak rajtuk, ahogy raftingolnak a sebes vizű hegyi folyókon, ahogy szállnak siklóernyőn a buja völgyek felett, mint szirti sas – akkor megnéznék egy ilyen új-zélandi extrémsport-klipet bazi nagy vásznon, 3D-ben, de hát így összecégéizve, összepacsmagolva kell a francnak. Asanisimasa: 3/10

Most illene lelkesedni egy picit, mert hát azért mégis, nagy részben “a mi kutyánk kölyke” ez a Nyitott sírhant, de nem könnyű. Teljes egészében Magyarországon forgott a spanyol születésű Gonzalo López-Gallego amerikai-magyar koprodukcióban készült horrorja, magyarok adják a technikai stáb szinte 100%-a, plusz a statiszták túlnyomó részét is, hálaistennek a kreatív dolgokért López-Gallegóék felelnek – így legalább rájuk kenhetem e film bajait.

Erdőben bolyongós zombifilmekből, túlélő-thrillerekből Dunát lehet rekeszteni, aminek oka szerintem az efféle alkotások viszonylagos olcsósága. Elég kizavarni egy relatíve kicsiny stábot az erdőbe néhány munkanélküli színésszel, valamint egy kétkarú emelőnél nem sokkal bonyolultabb forgatókönyvvel és néhány hét alatt el is készülhet a reménybeli nagy filmes első (legfeljebb második) filmje. A horroroknak mindig is megvolt, megvan és meg is lesz a vékony, de biztos közönsége, így a siker (vagy ez esetben az azzal majdhogynem egyenértékű elutasítás) garantált. Ezenkívül, ma divatja is van az ilyen történeteknek, hiszen a Walking Dead (amúgy kitűnő) sorozata hasít a tévében, és komoly, nagyköltségvetésű mozik (pl. Z World War) is készülnek zombi-témában. Az is egyértelmű, hogy ez a spanyol srác is akar valamit kezdeni a témával, gondol róla valamit, hiszen korábbi filmje (Apollo 18) is részben idekapcsolható és itt sem bájosan mosolygó napköziseket és égszínkék köténykés óvónéniket kell néznünk a rendelkezésre álló időben.

A Nyílt sírhant sem az a hagyományos foszló húsú, csupasz lábszárcsontokon imbolygó, karokat, arcokat harapdáló klasszikus zombi-történet, inkább a Danny Boyle-féle dühös, kifejezetten gyors mozgású, vírusfertőzött élőhalottak köszönnek vissza López-Gallego filmjében. Ahogy az Apollo 18 esetében a dokumentumfilm és a scifi műfaji jellegzetességeivel lett feldúsítva az alap anyag, itt a járványfilm kliséi keverednek valamiféle, az orvosi felelősséget illető homályos moralizálással és némi disztópikus nihillel. A film cselekménye technikailag ügyesen megírt, csavaros történetben zajlik, valójában azonban mindenki azonnal vágja a következő fordulatot, aki már látott efféle filmet életében. Forgatókönyvíró-órán gondolom az ilyen dolgozatra adnak 3-ast: Gondos, szorgalmas munka, de sokkal több eredetiséget! A District 9-ből ismert Sharlto Copley vezette színészi stáb teszi a dolgát, elsősorban fut, rohan és menekül, valamint megrettenve, néha aggódva néz, ordít, sikolt és nyög. Vér a műfajátlaghoz viszonyítva alig folyik, az izgalom sem hág sosem túl magasra, s mivel a végkifejletet tényleg sejteni fogja mindenki annak előtte, hogy az bekövetkezzen, minden jó szándék ellenére, ez a film sem jobb a gyenge közepesnél. Asanisimasa: 4/10

Karácsonytájt, amikor ezt a filmet bemutatják, már vége az idei X-faktornak, de már bőven castingolnak a tavaszi Csillag születik-re, és ez csak egyetlen magyar tévécsatorna. Nincs ez máshogyan szerte a világon, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a világ kereskedelmi médiája ma a tehetségkutatókban látja a népszórakoztatás alfáját és omegáját. Tehetségei vannak Amerikának, de az egész világnak, így Izraelnek is. A Csinibabák című pihekönnyű, romantikus, ráadásul zenés vígjáték pont erről szól.

Anélkül, hogy túl mélyen belemennénk abba a parttalannak tetsző vitába, hogy ezek a showműsorok vajon valóban a tehetségek felfedezését, felfuttatását szolgálják, vagy csupán arra jók, hogy valami nagyon színes, nagyon csiricsáré, nagyon hangos töltelékkel rakják tele a reklámok közti szünetet; ez a film elég gyorsan rövidre zár mindent, hiszen pont elég egy ilyen showba való bejutáshoz az, ha egy óvóbácsiként dolgozó, közepes tehetségű transzvesztita tátika összetrombitálja barátnőit, szomszédait, és ennyi már elég is hogy bejussanak az Eurovíziós Dalfesztiválra (amit itt nyilván jogi megfontolásból Universongnak neveznek).

Már látom a hollywoodi remake-t is, ami semmivel nem lesz jobb film, mint ez. Legfeljebb rosszabb, ha sikerül kiirtani belőle azt, ami miatt szerethető mégis ez a filmecske: Eytan Fox író-rendező ugyanis ebből a banálisnál is banálisabb kis sztoricskát valódi emberekkel, igazi, élő karakterekkel tölti meg, akiket mindenki ismer Tel Aviv szabad, a konzervatív beállítódásúaknak pedig már-már szinte elviselhetetlenül szabados légkörében. Ha igazi karakterek vannak egy történetben, akkor a köztük lévő kapcsolatszálak is érdekesek, olyan nézni őket, mint kiülni egy parkba és nézni, mi történik. Persze, mindenki elrajzolt karikatúra, de ha ezzel együtt is igazak? Tűkön ülve és karót nyelve nyilván savanyú minden… Eh, a zene természetesen pocsék, a film is kis littylötty, de legalább ők, ott jól érzik magukat, szeretik egymást, akkor mi miért ne tegyünk ugyanígy? Asanisimasa: 5/10

Picit féltem, hogy valami végeláthatatlan, színes, zajos és csiricsáré bollywoodi szörnyűség kerül a moziba, de hála szent Sivának, aki effélére vágyik, az továbbra is keresse azokat a megszokott másfajta csatornákon. Az Ezerízű szerelem, bár abszolút indiai környezetben, indiai szereplők között játszódik, hangvételében, elbeszélésmódjában mégis inkább igazodik a nyugati ízvilágokhoz.

Akik nem jártak még Indiában, azok csak hallottak a rengeteg furcsaságról, hogy tehenek mászkálnak háborítatlanul az éktelen és kaotikus forgalomban, hogy európai fogalmak szerint felfoghatatlan a kosz, a mocsok, a szegénység és az embertömeg, hogy amikor hűvös van, akkor sem megy a hőmérő higanyszála 30 fok alá… Aki pedig már jártak Indiában, azok tapasztalták is ezeket. Viszont akkor is azt állítják, hogy a világ legérdekesebb országa, ha netán végigfosták az egészet, beleesve a nyugati turistákat fenyegető egyik legnagyobb veszélybe, a heveny bélfertőzésbe, amit lehetetlen megúszni. Sokszínű, őrült ország, több nyelvvel és több élő kultúrával, mint amennyiből Európát gyúrták. Példa erre, hogy az egyik legnagyobb indiai városban, Mumbaiban, létezik egy olyan kaszt, a dabbawallahok, akik kizárólag azzal foglalkoznak, hogy az otthonlévő feleségek által megfőzött és bádogételhordókba töltött, meleg ételt összegyűjtik és gyalog, biciklivel és vonaton kiszállítják a különböző munkahelyeken dolgozó férjeknek. A Harvard egyetem kutatói szerint ezek az írástudatlan férfiak olyan precíz módon teszik dolgukat, hogy a napi több ezer adag étel közül csupán minden négymilliomodik téveszt célt.

Ritesh Batra filmje éppen ezzel a négymilliomodik esettel játszik el: Ila, aki nemtörődöm férje mellett senyved a házasságban, nénikéje segítségével olyan ízletes ebédet főz, amitől azt reméli, hogy visszacsábítja ágyába férjét, azonban az ebéd Saajannál, az éppen nyugdíjba készülő, mogorva és magányos tisztviselőnél landol. Saajant elbűvöli Ila főztje, aki viszont a férjénél várja a kívánt hatást – ami nem jelentkezik. Egy igazi, klasszikus komédia alaphelyzete bomlik ki, melyet akár írhatott volna Moliére vagy Shakespeare is, fatális tévedések egyfajta vígjátéka a két boldogtalan ember egymásra találása. A végkifejlet azonban egyáltalán nem klasszikus, igazi mai, kiábrándító, rezignált, amitől aztán komédiának sem nevezhetjük ezt a filmet, kacagjunk is bármennyit az első felében.

Batra ötletesen, színesen mesél, humora fanyar, meglepetésszerűen visszafogott. Nyilvánvalóan ő már nyugati egyetemeken tanulta a szakmát, a köszönetnyilvánításban ott olvashatjuk Gazdag Gyula nevét is. Éhesen ne üljünk be a filmre, mert ínycsiklandozó indiai kajákat látunk (már, ha van bennünk nyitottság efelé…), nekem néha olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy két sorral hátrébb is hallhatták. Helyismerete, ahogyan kezeli az ősi indiai hagyományokon alapuló szokásokat, ahogyan pórázon tartja színészeit, akik szintén ennél látványosabb játékhoz lehetnek szokva, az az érzékenység, amivel egy nyugati számára talán kevésbé érzékelhető problémához nyúl, és ahogyan azt kibontja, de nem akarja mindenáron megoldani, ezek mind indiaiságából jönnek. Érdekes, kedves film. Asanisimasa: 7/10

Mintha egy harmincas évekbeli német hegyifilmet látnánk… A hófödte vad csúcsok a vakítóan kék eget karcolják, a lélegzetelállítóan karcsú sziklák meredélyén zergék ugrálnak, egy lyukból mormota mosolyog ki, a levegőben sasmadár köröz. A csapáson szarvasok baktatnak, a bokorból vaddisznó bújik el, lejjebb birkanyáj kolompol. A havasi mezőn ezerszínű virágszőnyeg köríti a vidáman csilingelő hegyi patakot, mely nemsokára lendületet vesz és sebesen fog lezúdulni a völgybe, az odalent megbúvó, csendes kis falu felé. Az emberek szépek, pirospozsgásak és tiszta tekintettel néznek egymásra, és a jövőbe.

Cécile Aubry világhírű gyerekregényének legújabb filmváltozata minden ízében, pillanatában a természet megfellebbezhetetlen szépségét közvetíti, ebben a tekintetben akár egy míves, fantasztikusan fényképezett dokumentumfilmnek is megfelelő, mely a Francia-Alpok flóráját és faunáját mutatja be egy könnyen érthető, egyszerű vonalvezetésű kerettörténetben. Erénye azonban ennek a Belle és Sébastien-verziónak, hogy a történet is megáll a lábán, ebben a nagy szépségben. Ne gondoljunk természetesen itt tolsztoji nagyepikára, Aubry regényéből is mindössze néhány motívum, néhány történetszál összefonása adja itt a történet, ennyi azonban épp elég egy olyan filmnek, mely karácsony előtt kerül a mozikba, szigorúan 6 év felettieknek szóló karikával. Az egyenes vonalú történethez egyszerű karakterek is járnak, ragaszkodva ahhoz a régi elvhez, hogy a jó az legyen jó, a rossz pedig rossz, hagyjuk a fenébe az árnyalt karakterek “liberális ármányát”… Ne zavarjuk össze a buksi fejeket bonyolult és összetett dolgokkal, amelyeket még sok felnőtt sem ért meg! (Itt kegyezném meg, hogy ez meg talán azért van, mert talán túl leegyszerűsítő, túl kétdimenziós dajkamesékkel etettük őket gyerekként, még a legfogékonyabb korban…)

Nicolas Vanier filmje viszont legalább egyben van. Szép, látványos képeskönyv, lehet szeretni és a kedvünket sem veszi el az olvasástól, de a kirándulástól sem. Megidézi az összes erényt, amit a könyv is hangsúlyoz, védjük a gyengét, az elesetteket, a barátság és a természet védelme mindennél fontosabb. A szereplők tényleg szépek, tiszták és egészségesek, színészileg senkinek nincs nehéz dolga a saját kettő dimenziós szerepével. A kis Félix Bossuet helyes, Belle, a hófehér, óriás pireneusi pásztorkutya pedig olyan bölcs szomorúsággal tud nézni, hogy az embernek a szíve szakad meg. A jók elnyerik a szabadságot, a rosszak meglakolnak (de mi ez a cizellálás, egy német náci is lehet jó? Nicsak! Még jó, hogy csak egy van az ilyen “jó németből”…). Bármennyit meg lehet nézni ebből a filmből, vagy akár ezt is sokszor, ha megvan hozzá a megfelelő karácsonyi/kirándulós/kutyázós hangulatunk. És hát, tényleg gyönyörű… a táj. Asanisimasa: 7/10

Ronald Harwood életművének jelentős része foglalkozik a színpadi művészetek közönség elől elzárt részével, a színészek, zenészek és más színpadi művészek, dolgozók magánéletével, életük, alkotóművészetük emberi oldalával. A nyugdíjas operaénekesek között játszódó Nagy négyes című darabját most is játssza a Belvárosi színház, ennek Dustin Hoffman rendezte filmverziója is látható itt-ott, a zsidóüldözést komoly küzdelmek árán túlélő Zongorista forgatókönyve Oscar-díjat ért, a Csodálatos Júlia -bár annak könyvét csak adaptálta, Somerset Maugham után- pedig egy nagy színésznő portréján keresztül mutat be egy átlagos színtársulatot. A Júliánál 24 évvel korábban, 1980-ban mutatta be a londoni Queen’s Theater és a manchesteri The Royal Exchange annak ellentettjét, Az öltöztető című színdarabot, mely ugyanebben az évben megjelent a magyar színpadokon is. Ádám Ottó 1980-as Thália-beli rendezésében Mensáros László volt az öreg színész, Normant pedig Haumann Péter alakította. Érdekesség, hogy a 2002-es Játékszínbeli előadásban már Haumann volt az öreg színész, Epres Attila öltöztetője mellett…

1983-ban jelentkezett Peter Yates a darab filmváltozatával. Az öltöztető cselekménye a második világháború idején játszódik. Egy vándor színtársulat vezető idős színésze 277-ik Lear királyára készül, körülötte sertepertél a meglehetősen feminin modorú Norman, a bizalmasa, szolgálója, súgója, kapcarongya, asszisztense, tehát egy szóval, öltöztetője. Normanra zúdul az idős színész negyven évnyi karrierjének, sikereinek és bukásainak, küzdelmeinek és hódításainak minden nyűge, baja, egy zilált idegrendszer kiszámíthatatlan érzelmi viharai, amit ő hihetetlen türelemmel, toleranciával és gondoskodással, valamint körülbelül félóránként egy jó nyelet brandyvel visel el. Kettejük állandó civakodása, valamint az idős színész a gőgicsélő csecsemőtől a vérnősző amorózón át a haldokló aggig terjedő, percenként változó lelkiállapota és az azt előadó magánszáma tölti ki a film cselekményét, miközben lezajlik az előadás. A hátteret mindehhez a német bombázás és a légvédelmiszirénák hangja jelenti, közben pedig megismerjük a társulat teljes személyzetét, az összes színészt, az ügyelőt, a színpadmestert és a többieket.

A film (és a színdarab) tisztelgés a színház, a kultúra és speciálisan Shakespeare, ezek angol kvázi megteremtője előtt, egybecsengve Churchill korabeli hazafias kijelentésével: A második világháború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?”

Yates filmváltozata ma már kissé porosnak tűnhet. Másrészt, viszont pontosan mutatja a negyvenes években dívó, deklamáló, patetikusan szavaló színjátszási stílust: Albert Finney karjait teátrálisan dobálva, szemeit forgatva adja az öreg Sirt, a színészt – Sinkovits Imre zseniális szinkronja szinte megkétszerezi alakítását. Tom Courtenay Normanja szintén precíz mestermunka, főleg a kéztartásokban és más finommozgásokban hiteles. Kettejük számára jutalomjáték ez a vidám, de megható film. Asanisimasa: 8/10