asanisimasa

Gondolom, az már senkinek nem meglepetés, hogy Woody Allen régen nem komikus, újabb filmjei pedig nem komédiák. Néha ugyan vannak vicces momentumok bennük, néha nevetünk is, de alapvetően emberi nyomorunkról beszél bennük a mester, évenként frissülő előadásában. Ez a ‘vígjáték’ címke úgy ragadt rajta a Woody Allen-filmeken, mint a jazz, ami (majdnem) mindig szól, vagy az egyedi, fekete alapon fehér Windsor betűtípus, amivel “ókonzervatív” módra, a film elején hozza a nézők tudtára az elkövetkezendő film főbb alkotóit. Woody Allen rosszkedvű, keserű öregember lett, legalábbis filmjeiből ez következik, csak pillanatokra érzi magát jól. Mondjuk, amikor belefújhat klarinétjába, ódon európai városokban bóklászhat vagy elmerenghet az aranysárga, mediterrán naplementében, csak ne legyenek túl sokan a körülötte közben… Hajdani állandó környezetét, a bel-New Yorki tehetős, liberális értelmiséget ma már halálosan unja, sőt, ha valahol beléjük lehet csípni, akkor azt meg is teszi, látható élvezettel. Blue Jasmine egy nő a régi társaságból, róla szól a film.

Másrészt pedig illeszkedik a film abba az új, de legalábbis manapság tömegesen jelentkező amerikai filmes trendbe, melyek -talán a minapi gazdasági válságot feldogozandó- melyek a különféle fehérgalléros bűnözőket, valamilyen gazdasági bűncselekményt elkövetőket helyez szálkeresztjébe. Az Alec Baldwin által alakított Hal ebben a történetben pont egy ilyen alak, bár itt nem ő áll a középpontban, de az nyilvánvaló, hogy e “műsor” létrejöttében komoly szerepe van. Jasmine (Cate Blanchett) számára ő biztosítja azt a hátteret, azt a nívót, ami végül felfalja, felemészti a nőt. Jasmine beleőrül a luxusba, a márkák fétisébe, neki semmi nem számít, ami nem méregdrága, nem felkapott, nem Dior, nem Vuitton, nem Cartier. A történet ott kezdődik, amikor Jasmine San Franciscóba érkezik, ahol élelmiszerbolti árufeltöltőként dolgozó húgánál (Sally Hawkins) szeretné meghúzni magát… Jasmine felfuvalkodott, világfájdalmas sznobizmusával pokollá teszi húgának életét, majdnem sikerrel elüldözi udvarlóját és alig veszi észre valaki, hogy valójában mennyire komoly baj van vele.

Woody Allen ebben az új filmjében a lehető legtriviálisabb, a világon bárhol érthető társadalmi feszültségpontra tapint rá, a szegény és gazdag ellentétére. Arra kérdez rá, hogy mi van akkor, ha a gazdag-szép-boldog halmazból eltávolítjuk a ‘gazdag’ tételt. Nos, nem lehet spoiler, hogy semmi nem marad, csak a káosz és világvége. Jasmine mániásan ismételgeti régi világának allűrjeit, hazugságokból fon hálót maga köré, és ezt hiszi saját korábbi életének. Életvidám húga és annak faragatlan, de jószándékú udvarlója önzetlenül segíteni próbál rajta, de őket Jasmine lenézi. Alkoholon és antidepresszánsokon él, s ez a koktél expressz-sebességgel rágja szét idegrendszerét.

A film hangsúlyos kritikai éllel mutatja be a gazdag középosztályt, lenézi annak értékrendjét, ám mély szimpátiával állítja szembe vele az egyszerű, életszerető, kétkezi munkából élő emberek sallangoktól és “kifinomult élvezetektől” mentes életét. Jasmine figurája jutalomjáték Blanchettnek, megérdemelt az Oscar-jelölése (és végül elnyerése – 2014.03.03.). Sally Hawkinsé is, bár ő mindig ezt az elementáris, hiperaktív és überpozitív fruskát hozza (lásd: Hajrá, boldogság!). Drámát látunk, ami vicces benne, az nem poénból, hanem a maga természetességében az. Egy újabb tanulságos -és bravúrosan megírt- emberi történet Woody Allentől. Asanisimasa: 7/10

Valami hasonló dologba kívánt nyilván belekapni az Őrült szív szétcsúszott countryzenész-sztorijával magának igen komoly nevet szerzett Scott Cooper új filmjében, mint amivel Michael Cimino is beírta magát a film nagykönyvébe. Az Out Of The Furnace (magyar címe: A harag tüze) azonban messze van A szarvasvadásztól, mégha több motívuma alapján lehetne e film akár annak második része is. Ugyanúgy fontos elem a háborús trauma feldolgozhatatlansága, a vadászat, sőt, szarvasvadászat motívuma, a markáns társadalomrajz és környezetábrázolás, maga a cselekmény azonban már sokban eltér – és nem is olyan hosszú ez a film.

Rodney (Casey Affleck) négyszer járta meg bevetésben Irakot, ami gyógyíthatatlan nyomokat hagyott lelkében. El is mondja egy helyütt a filmben, miken ment keresztül, mintegy indoklásul későbbi tettére. Újra a már sok helyen elhangzott dühös kérdés, hogy: – Én az életemet adtam a hazáért, a hazám viszont mit ad nekem? Nos, szinte semmit. Rodney illegális utcai bunyókban tompítja fájdalmát, mígnem összefut Harlan DeCroattal (Woody Harrelson) a brutális hegylakóval, aki drogot főz, árul és utcai harcokat rendez. Közben szintén veterán bátyja, a seregben mesterlövészként szolgált Russell (Christian Bale) próbálja őt nyugtatni és a helyes, békés útra terelni, azonban egy szerencsétlen véletlen folytán ittasan halálos karambolt okoz és börtönbe kerül. Rodney lába alól végképp kicsúszik a talaj, és végzetes lépésre szánja el magát…

Fontos a történet helyszíne: az Appalache-hegység környéki vaskohók már az olcsó kínai konkurencia miatt alig működnek. A hajdani munkásság munka nélkül tengődik és sokan, jobb híján, törvényen kívüli tevékenységekbe bonyolódnak. Dívik az utcai harc, az olcsó szintetikus drogok és az ezekhez kapcsolódó piti bűnök. Az így kialakult, törvényen kívüli, lepusztult, proli alvilág a gyilkosságtól sem riad vissza, ha érdekei sérülni látszanak. A történet szereplői számára nem nagyon látszik a biztató jövő. Mintegy ezt aláhúzandó, a filmen mindvégig ólmosan szürke az idő.

A cselekmény valójában nem több egy szögegyszerű bosszútörténetnél, s ezt Cooper rendben meg is oldja. Szemlátomást törekszik az igényes munkára, nem siet, hagy időt mindenre – szinte kelet-európai rozsdás rothadás lengi át a filmet. Kétségem sincs, hogy a való világ sem más Pittsburgh-külsőn. Pontos a történet zenei környezete is, hiszen Eddie Wedder pont ideillő, kockásinges, bakancsos, szakadt farmeres fazon, zenéje pedig mániákusan minimalista nyers rockzene. Helyén van a szereplők motivációja is, egyedül a végkifejlet lapos, ami kicsit agyon is vágja a filmet. Abszolút belefért volna még egy kis kavarás, bár lehet, hogy ahhoz túlzottan hozzászoktunk a hasonló atmoszférájú Justifiedből, és más filmekből…

A relatíve lapos sztorit viszont meghökkentően erős szereplőgárda ellensúlyozza (producerek: Leonardo diCaprio és Ridley Scott). Woody Harrelson atombiztosan hozza a pszichopata tahót, Christian Bale-nek sem gond Russell bekattant cserkész-karaktere. Casey Afflecket sem láttam még ilyen keménynek. Apró mellékszerepekben Willem Dafoe, Forest Whitaker és a jobb filmekben rendre markáns megjelenésekkel jelenlévő drámaíró-színész, Sam Shepard. Szóval, kicsit felemás mozi, de ha szeretjük az egyszerű, lényegre törő dolgokat, akkor egynek bőven elmegy. Gitár-ének, basszus, dob. Ennyi. Asanisimasa: 7/10

Sokan cinikus félmosollyal intézik el a mostanában valóban nagyobb számban megjelenő, az amerikai feketék rabszolgasorsát feldolgozó drámákat, jelezve, hogy tudják jól, mindez csak Obama elnökségének köszönhető. Az, hogy ma fekete bőrű, afrikai származású elnöke van a Fehér Háznak és az Amerikai Egyesült Államoknak, nyilván közrejátszik abban, hogy az érdeklődés most az amerikai feketék felé fordul, de egészen biztosan nincs arról szó, hogy Obama rendelné meg ezeket a filmeket. Egész egyszerűen, az amerikai faji diszkrimináció, a rabszolgatartás, a szegregáció a mai napig feldolgozatlan és a bizonyos tekintetben máig jelenlévő probléma a mindennapokban, ami attól nem fog megszűnni, ha hallgat róla a közvélemény. Persze, készültek már korábban is e témával foglalkozó filmek, születtek regények, kezdve Beecher-Stowe először 1852-ben kiadott Tamás bátya kunyhójától egyebek között a Gyökerek regényes szappanoperáján vagy Spielberg Amistadján át a minapi A komornyik című remek életrajzi filmig, a mai politikai helyzet azonban még markánsabb kontúrokkal jelzi az ember és ember közötti faji jellegű megkülönböztetés értelmetlenségét.

Nem szabad elmenni amellett sem, hogy ebben az országban még 1961-ben is savat öntött egy hotel tulajdonosa abba a medencébe, amelybe a tiltás ellenére feketék is belemerészkedtek (lásd a fenti képet). Solomon Northup története ennél jóval régebbi, önéletrajzi regényben egy évvel a Tamás bátya után, 1853-ban jelent meg Amerikában. Solomon egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak és egy New York melletti városkában élet saját farmján családjával, s mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy hamis fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehérek brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jószándékú fehér vándorasztalos segítségének köszönhetően megszabadulhatott láncaitól és visszatérhetett a szabad északi világba. A 12 év rabszolgaság történetét e filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díj esélyes várományosaként (ebből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és  Legjobb forgatókönyv be is jött – kiegészítés: 2014.03.03.).

Bár McQueentől sosem állt távol a fizikai erőszak és annak logikus következményeként, a testi szenvedés képei által való sokkolás (lásd Éhség), e témában, a nyilvánvaló érintettség okán talán érthető az a felfokozott indulatiság, ami az egész filmet átszövi, űzi és hajtja a végkifejlet felé. A film dramaturgiai szerkezete is mintha ezt tükrözné: 12 évnyi felfoghatatlan és feldolgozhatatlan szenvedés szakad fel, érzelmek, fájdalmak és a reménytelenség kétségbeesése torlódik össze, míg a váratlan szabadulás nem hoz némi nyugalmat. A történet első felének elemei kissé kaotikusan, zaklatottan követik egymást, térben és időben ugrálva, ezek “logikáját” csak akkor értjük meg, amikor a történetben előrehaladva megismerjük Solomon történetének összes sorsfordító mozzanatát. Sokat bújunk a cukornád metszően éles levelei között, a gyapot gubóját rejtő tüskék bökik a bőrünk, hosszan hallgatjuk az ültetvényen hajladozó feketék fájdalmas munkadalát, melyhez a felügyelők korbácscsattogása adja az ütemet. McQueen hagy időt, hogy elképzeljük saját bőrünkön azt az érzést, amit túlélni is nehéz. A képek fájdalmas üvöltések. Van bennük költészet, mint egy öreg, vak néger bluesénekes dalában. Hans Zimmer fájdalmas zenéje nem tolakszik előtérbe, csupán harmóniában és hangulatában festi alá a történetet.

Ne várjunk árnyalt társadalomábrázolást, mert erről itt nem lehet szó. McQueen dühös a déli ültetvényesekre, ám mégis van agya árnyalni. Van köztük, aki nettó pszichopata természetesen (pl. Epps – Michael Fassbender). Van, aki csak cinikus és korlátolt (pl. Eppsné – Sarah Paulson) és van aki alapvetően jószándékú, de gyenge és konformista (pl. Ford – Benedict Cumberbatch). Gonosz kereskedők, aljas képmutató árulók, elmebeteg pszichopaták, kivétel Bass, a kanadai ács (Brad Pitt). A másik oldalon feketék, mindannyian szenvednek és megpróbálnak túlélni, ki hogyan. McQueen nem rejti véka alá, hogy nem feltétlenül volt közöttük szoros a szolidaritás, de nem mutatja például közelről azokat, akik nem segítenek a kötélen lógva fuldokló társuknak. A történet két fő alakja Solomon (Chiwetel Ejiofor intenzív alakításában), valamint a szegény, megesett és meggyalázott Patsy (Lupita Nyong’o) tragikus figurája, akiben a fekete rabszolgák többségének sorsa mutatkozik meg húsba vágó naturalizmussal.

Előzetesen azt vártam, hogy McQueen ezúttal sem lesz képes gátat szabni az erőszakos jeleneteknek, azonban meglepetésre kifejezetten visszafogottan ábrázolja a rabszolgatartás és rabszolgalét borzalmait. Az igazán kemény dolgok (bár Patsy korbácsjelenete azért megvillant valamit az igazi McQueenből) ezúttal az agyunkban állnak össze, ahogyan a magát felsőbbrendűnek hívő fehér faj aljas és embertelen cinizmusával szembesülünk, ahogyan megpróbáljuk felfogni azt a szenvedést, amin a rabszolgák mentek keresztül. Nekünk, európai fehéreknek, nem nehéz elvonatkoztatnunk sem, hiszen van tapasztalatunk bőven a elnyomásról és elnyomókról, ha nem is ilyen mélységben, mint amit e filmben látunk. Solomon és a feketék drámája ezúttal lelkileg és érzelmileg ráz meg, gondolatilag zaklat fel, nem elsősorban a borzalom látványával sokkol. A komornyik kapcsán valaki azzal kommentelte ezt az érzést: Hogy most akkor köpjem magam szembe, mert fehér vagyok? A válaszom az, hogy ha ezt érzed, akkor igen. Én ezzel szemben Bass-el vagyok, aki nem köpköd, hisz’ nincs rá oka. Sőt, inkább levelét megírta… Asanisimasa: 8/10

Láttam ezt a darabot már színpadon is, Eszenyi rendezte a Vígszínházban. Ott Pap Vera játszotta azt a gyógyszerfüggő, szájrákkal küzdő nőt, akit most Meryl Streep hoz, remek volt ő is, remek Streep is. Igazi ziccerdarab jó színészeknek, mert lehet “tolni” ezerrel. Vígjátéknak mondják, fekete komédiának, ám valójában lássuk jól, hogy kőkemény dráma ez egy élhetetlen, boldogtalan családról, akik még akkor sem tudnak egymással megbékélni, megbocsájtani azt a sok vélt és valós sérelmet, titkot, amit életükben egymásnak okoztak; amikor a családfő szép csendben, önkezével örökre kivonja magát ebből az állandó perpatvarból. Nevetünk közben, persze, hiszen Tracy Letts sziporkázóan szellemes párbeszédeket írt szereplői szájába, olyan szikrázó adok-kapok megy olykor, hogy tényleg jobb lenne, ha kézzel, baltával, vagy szívlapáttal esnének egymásnak. Nemhiába ért a darab Tony- és Pulitzer-díjat…

Az Augusztus Oklahomában filmváltozata jelenleg még nem tudni, kap-e Oscart, Julia Roberts és Meryl Streep egyaránt jelölve volt Golden Globe-re, ami ezúttal nem “gyütt”. Pedig gyühetett volna, mint ahogy gyühetne az Oscar is. Amit ketten játszanak ebben a filmben, az tényleg nagyon kemény. A sztori, persze, nem több, mint amit bárki tapasztalhat, ha egy tikkasztó nyári délután belehallgat, mondjuk egy pesti bérház életébe, ugyanaz megy itt is, csak szellemesebben. Oklahomában is meleg van, 109 Fahrenheit, ami bőven 40 fok felett van Celsiusban (pontosan 42.7777), ami értelemszerűen már könnyen agyára megy az embernek, és a legpitiánerebb dolgokon is fel lehet fortyanni, főleg, ha az emberben még dolgozik a rák, valamint az összes létező fájdalomcsillapító bódító elegye a Vicodintól az OxyCodone-ig. Tracy Letts Tennessee Williams középnyugati drámáinak társadalomkritikus, ám mélyen individualista hangvételét modernizálja, nem véletlenül szeretik őt Amerikában, ott ma ő az, aki tartja a tükröt eléjük. Ő írta a remek Gyilkos Joe-t is.

John Wells rendezése tisztességes iparosmunka, de azért nem lehetett könnyű dolga ennyi elsőrangú, remek színészt össze- és visszafogni: Meryl és Julia mellett Juliette Lewis, Ewan McGregor, Benedict Cumberbatch, Sam Shepard vagy Dermot Mulroney sem akárki, akik saját egójuk révén is jókora teret foglalnak az adott projektben, viszont a két nőstény vadállat (elnézést, de tényleg úgy játszanak…) mellett ők most csak mellékszereplők, egy-egy jelenettel. Julia éles, sprőd, magas hőfokon vibrál, Meryl viszont aprólékos műgonddal, a legkisebb kisujjrezdülésre és ideges ajakrándulásra is odafigyelve építi fel a szétcsúszott, halálosan beteg Violet karakterét. Zseniális, ahogyan beszél gyógyszerektől zsibbadt, lassan forgó nyelvvel, de ami a beszédét cseppfolyósítja, az az agyát pörgeti, azonnal el is játszik a nehezen megformált szavaival. Súlyos személyisége uralja a filmet, mint ahogy uralja a filmbeli család minden egyes tagját is. Kétségünk sem lehet afelől, ki a győztes ebben a családi tűzfészekben: a legnagyobb vesztes, Violet. Asanisimasa: 8/10

Lehetnek bizonyos problémái az ivással James Ponsoldtnak, ugyanis 2011-es Szárazon című dramedyje után az idei Sundance-en komoly kritikai sikert aratott (egyelőre csak eredeti címén ismert) The Spectacular Now című filmjének is a piálás a fő mozgatórugója. Ha Sundance-es premierről beszélünk, akkor vágjuk, hogy ún. független filmről beszélünk, és ez most is áll. Nincs szó tehát a nagy mainstream stúdiók által preferált kiszámítható és kiszámított, atombiztos dramaturgiáról, nincsenek sztárok, nincs hajbókolás a közönség vélt/valós igényei előtt, van viszont sajátos hangvétel, a téma egyéni feldolgozása, tisztaság, őszinteség, keresetlenség.

E filmből hiányoznak például az alkoholizmussal foglalkozó filmek kliséi, de még a mi ilyen irányú sztereotípiáink sem igazolódnak feltétlenül. Nem látunk például látványosan részeg embert a filmben, bár látunk alkoholt fogyasztani (majdnem mindenkit). Ponsoldt (Tim Tharp regénye nyomán) nem az alkohol mámorát, illetve az iránta való függés kínlódását örökíti meg filmjében, hanem arról beszél, ahogyan az ún. normálisnál kicsit több ivás teszi tönkre, de legalábbis jelentősen befolyásolja életünket. Sutter (Miles Teller) végzős gimnazista, a film kezdetén szakít a suli legjobb nőjével. Amúgy iszik, mint majd’ mindenki a környezetében, legfeljebb apjától kapott laposüvege különbözteti meg tőlük. Kis apró jelek vannak csupán. Sutter céltalanságról beszél, jegyei épp az érettségihez közeledve kezdenek romlani, munkahelyén is megtartanák, ha nem jönne néha kissé pityókásan dolgozni. Teljesen váratlanul találkozik Aimée-vel (Shailene Woodley), a kedves, de nem éppen látványos szépségű lánnyal, aki tiszta, őszinte érdeklődéssel fordul a fiú felé. Úgy tűnik egy egyszerű, szép szerelem bimbózik közöttük, és egyikőjük sem veszi észre, hogy mennyire dominál kapcsolatukban a fiú és annak állandó társa.

A film tulajdonképpen egy igen banális történetet tár elénk, ami bárhol, bárkivel megtörténhet és meg is történik. Legyintünk rá, mert nincsenek látványos jelek, ennyi még bőven belefér és különben is, ennyi még senkinek nem árt meg. Sokaknak tényleg nem. Azt azonban nem vesszük észre, ahogyan bizonyos típusú emberek, sokszor pontosan leírható, jellegzetes családi előzményekkel így csúsznak bele egy belátható távlatokban sokkal rohadtabbá váló dologba. Sutter nem is nagyon akar változtatni sorsán, és már 18 évesen hagyja magát sodorni az alkohol által. A kezdő képek csak egy szokványos tinikomédiát sejtetnek, sok sörrel némi szexszel, de ahogy Sutter az alkoholizmusba, pont úgy csúszik bele a néző a sorban előkerülő, igen ismerős problémákba, és válik a film egy egyszerű eszközökkel operáló, ám komolyan elgondolkoztató, figyelemre méltó alkotássá. Mikor azt hisszük, hogy talán rendbe jönnek a dolgok, a talányos végkifejlet tesz mindent idézőjelbe. De addig akad néhány szívet melengetően bájos, néhány szomorkás és néhány váratlan pillanat, melyek alatt nosztalgiázhatunk is egy picit. Felelősségvállalásról, kitartásról, akaraterőről és megbízhatóságról mi ráérünk utána elmélkedni – Sutternek ezt a filmben kellene megoldania. Asanisimasa: 8/10

Akár hiánypótló mű is lehetne az eddig inkább színészként ismert Joseph Gordon-Lewitt all-round szerzői bemutatkozása, a Don Jon. Nem sok filmes megjelenése van ugyanis a társadalom elég széles (elsősorban hímnemű) szegmensét sújtó szenvedélybetegségnek, a szex-, illetve pornófüggésnek. A legtöbben persze, nem is tartják betegségnek, esetleg kacsintva egyet, valamiféle kóros baromságnak gondolják a napi többszöri maszturbációval járó pornónézegetést, illetve irigykedve mutogatnak azokra a páciensekre, akik gépiesen visznek ágyba minden este egy (vagy több) partnert. Az biztos, hogy a kóros szexaddikció közel sincs olyan negatív hatással a társadalomra, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggés, annak hatása inkább az abban szenvedőre, illetve partnereire hat negatívan. Faramuci módon, ezt a szexfüggő nem is érzékeli. Ő meg van győződve arról, hogy a hímek között ő a koronával ékesített isteni példány, szexuális teljesítménye lehengerlő és minden rendben van úgy, ahogy. A szexfüggés elsősorban társas kapcsolataira gyakorol rossz hatást, az ebben szenvedők pedig inkább csak idősödő korukban kapják meg a negatív jelzéseket, amikor már a gravitáció is elkezd hatni a hajdan feszes, szálkás izmokra, a libidó is akadozni kezd és életükben talán először ülnek magányosan az ágy szélén, lábuk között a szánalmasan lógó, petyhüdt húsdarabbal.

Gordon-Lewitt szexkomédiájának fő- és címszereplője az általa alakított Jon, aki a tökéletes szexélmény elérését tűzte ki életcéljául, ám ezt a pornóban találta meg. Ugyan minden estére akad a diszkóban élő partnere is, hiszen jóképű(nek mondott), kisportolt, gátlástalan és nagydumás fickó, de az igazi szex az mindig a monitor előtt ülve következik be nála – amíg össze nem akad Barbarával, a szőke bombázóval (Scarlett Johansson). A lány szerelmet akar és teljes egymásra hangolódást, a mechanikus teljesítményszex hidegen hagyja, a pornót pedig elutasítja. A srácot eddig soha nem tapasztalt érzés keríti hatalmába, a vágya miatt a falat kaparja és tekintettel a lányra, még a pornónézést is hanyagolja – egy darabig. hamarosan le is bukik, szakítás és vissza a darálásba. Szenvedélyében már odáig megy, hogy az egyetemi előadás alatt is pornót néz mobilról. Éppen gyurmázni kezdene, amikor egy furcsa, középkorú nő szólítja meg…

Gordon-Lewitt pontos karaktert rajzol, ismerjük őt. Régen diszkó-Ladával járt, mára már Bömösre váltott (Jon Ford Caprit hajt, ha jól láttam, de ő amerikai), de a nyuszifark még mindig ott fityeg a kulcstartóján. Sérója mindig belőve, heti három konditerem látszik rajta, bőre, arca a januári ködben is barnára szolizva. A farmer vagy melegítőalsó piacbutikból, a póló izom, a nyakláncon két számmal nagyobb kereszt, mint illene. Olyan ez a csávó, mint volt az a Nikosz, vagy Jorgosz valamelyik ValóVilágból, csak még sutyerákabb kiadásban (ha lehet ilyet mondani). Pontos a család rajza is, a túlméretezett laptévével, melyen állandóan amerikai foci megy, a fehér atlétarikós étkezésekkel, a gyónás-vonalat viszont soknak érzem, itt nincs különösebb indoka. A merészen vágott film lendülete is magával ragadó. Ahogyan, amilyen részletességgel a pornófüggést leírja, az egy témába vágó, phD-szintű esszébe is beillene; a srác filmbeli sztorija és annak tanulsága viszont már szinte megmosolygóan szájbarágós, nádpálcásan didaktikus. Így viszont hiteltelen is, még akkor is, ha természetesen az ott megtapasztalt a cáfolhatatlanul helyes módja a szerelemnek. (Arról nem is szólva, hogy Scarlett után azért elég hülyén mutat Jon az ötven körüli Julianne Moore-ral – aki ebben a korban is dögös, de sehogyan sem passzol ehhez a kukimatyihoz.). Szóval, kihagyott ziccer ez a film, néhány durva, de őszinte poénnal. Asanisimasa: 6/10

A rettenetesen, szinte nézhetetlenül hosszú és unalmas film két utolsó jelenete egyedül érdekes, persze, hogy azok elnyerjék igazi értelmüket, jelentésüket, végig kell nézni a három órát. Ettől azonban még nem szabad piedesztálra állítani Martin Scorseset, mert A Wall Street farkasa rossz film. Alapvetően azért rossz, mert a szándéka, az iránya és arányai rosszak. A címszereplő fazon, ez a Jordan Belfort (ma is él, 52 éves és jól fizetett előadója a különféle Hogyan adjuk el a szart? típusú marketingtréningeknek) egy személyben testesíti meg azt a személyiségtípust, akik nyugodtan felelőssé tehetők a mai globális gazdasági, erkölcsi és kulturális válságért. Gátlástalan, cinikus, agresszív és törtető pszichopata, aki szerint annyit érsz, amennyid van. Ismerős mondat, ugye? Mentesen bármiféle felelősség vállalásától gázol át embereken, családokon, rombol és kihasznál, élősködik és felzabál mindent, mi ehető, de főleg iható, szívható és felszippantható. Ilyen embert nem állít filmje abszolút középpontjába normális filmes alkotó, bármiféle idézőjel, magyarázat, elvonatkoztatás nélkül – úgy viszont javallott. Ezt a filmbeli Jordan Belfortot azonban pozitív hősként ünnepli a mozik közönsége, mert Scorsese ilyennek mutatja: átveri a fél világot, szegény, pénzügyek iránt képzetlen kisemberek pénzét veszi el (devizahitelesek, helló!), túlél annyi drogot, amennyibe egy közepes külvárosi diszkó teljes közönsége beledöglene. Ej, milyen jó csávó ez, hiszen sikeres?! Apám, micsoda kocsija van! Mekkora háza! Mekkora hegy kokain! Fú, apám, micsoda segge van!- ámuldozik a porbafingó néző. Ja, hót siker a pali, aminek az árát pont olyan porbafingó lúzerek fizették meg, akik ott ámuldoznak a moziban. Scorsese dicshimnuszt zeng erről a fasziról és a cikk elején említett két utolsó jelenet is ezt húzza alá – bár már nem himnikus hangnemben, hanem a tények száraz realitásával. Igen, a csalót lebuktató rendőr tényleg metrón utazik haza, miközben a sokszáz millió dollárt sikkasztó csaló él, mint Marci Tuvalun, és az utánpótlás is biztosítottnak látszik. Nincs jövő – bár ezt csak én teszem hozzá. Scorsese szerint ez a jövő, egyétek. Ember embernek farkasa. Szerintem azonban egy kulturált, civilizált világban ember embernek társa, nem farkasa, az erős a gyengét segíti, és így tovább. A világban ma tényleg ezek a Belfort-féle csávók a janik, ebben igaza van Scorsesenek, de hogy ennek így is kelljen maradni, azt nem hiszem.

A filmben ráadásul ez a két említett zárójelenet szinte magától le is válik az addigiakról, a közönség túlnyomó része pedig ekkor már bőven a kijárat felé pislog, hiszen az addig eltelt három óra alatt már a tüdejüket nyomja a kólával teli húgyhólyag és utána, már megkönnyebbülve csak arra fognak emlékezni, hogy ez aztán tudott, ez a Jordan Belfort, ez valaki! – És ez rettenetes. Belfort valójában egy kis pöcs, aki csupán féktelen gátlástalansága, beszélőkéje és agresszivitása tett azzá, aki lett belőle. Korántsem pénzügyi zseni, mint volt Gordon Gecko (hogy Sorosról és a többi valóban nagyról ne beszéljünk), korántsem elbűvölő személyiség (mint a nagy Gatsby), semmiképpen nem nagy művész, még csak nem is Hunter S. Thompson, nem nagy tudós, de még csak igazán borzasztó gonosztevő sem, akitől rémálmaink vannak. Nem Aranypolgár. Egy kis nímand, mint bárki – és éppen ez a bökkenő. Bárki számára kívánatos az a karrier, amit Belfort jár, ám ez a karrier nem teremt értéket, nem óv értéket, csakis rombol, így az egyetemes emberi kultúrát rombolja.

Leonardo di Caprio végigáriázza a filmet, én csak mosolygok, hogy mennyien írják le, hogy milyen jó színész ez a srác! Megsúgom, hogy eddig is az volt, és egy csomó korábbi filmben ennél sokkal jobb is volt már. Amit a lejárt tablettás jelenetben művelt, az már szinte penetráns, látszik, hogy Scorsese képtelen kézben tartani Leó féktelen energiáit és szinte szerelmesen párás szemmel nézi liblingjét (és gondolom a meztelen csajokat, mert a töménytelen kokóból ő már nem kaphat, tekintettel a szívére). Igen, Leó nagy színész, mondom mindennek ellenére. (Itt jegyzem meg, hogy Matthew McConaughey is remek, mostanában már megszokottan.) A film viszont legfeljebb közepes, unalmas és hosszadalmas, üzenetét tekintve pedig kifejezetten visszautasítandó. OKÉ, a zenéje végig tökös és az ánuszba/vaginába (nem világos ugyanis)  felfújt kokain is izginek tűnik… Asanisimasa: 5/10

Persze, a legkönnyebb letutibiztos Oscar-díjasozni, lepropagandafilmezni ezt A komornyik című mozit, beleragadva a megszokott szervilis-mutyizgatós, magyar rutinba, és nem elgondolkozni azon, hogy odaát, abban a büdös nagy, rothadó Amerikában nem feltétlenül úgy mennek a dolgok, mint a mi kis szotyihéjjal teleköpködött, pálinka- és kolbászszagút böffentő agyarországunkban gondolni szeretjük. Pontosabban, ott mennek, működnek a dolgok, és nemcsak azért lihegik körül vélemény- és képformálók a mindenkori adminisztrációt, mert anyagilag függnek tőle és tudják, hogy akkor kapnak publikálási lehetőséget (valamint pénzt, paripát, fegyvert), ha szép tisztára nyalják a vezér seggét, hanem azért is, mert tudják és érzik, hogy valami olyan fantasztikusan nagy dolog történik velük, amilyet még nem pipált a világ. Nem arról van szó, hogy Barack Obama a valaha volt legsikeresebb elnök, hibázik ő is annyit, mint bármelyik elődje – bár valamiért már második ciklusát tölti, ami nem jelent túl nagy bukást politikai értelemben -, az azért mindennél fényesebben bizonyítja egy társadalom életerejét, hogy fekete amerikaiként tudja ezt produkálni egy olyan társadalomban, amely alig több mint negyven éve még nem volt hajlandó teljeskörűen egyenlő jogokat biztosítani a fekete bőrszínű lakosságnak, napirenden voltak a rasszista indítékú lincselések és tulajdonképpen következmények nélkül, nyílt színen gyilkolhatták meg Martin Luther Kinget, a fekete egyenjogúság élharcosát. A huszadik század első felében még rabszolgasorsban robotoltatták a tulajdonként kezelt feketéket a déli gyapotültetvényeken – ma azonban már feketebőrű az elnök a Fehér Házban! A huszonegyedik század eddigi legnagyobb, globális hatású társadalmi és politikai eseménye ez, amit nem lehet elégszer feldolgozni.

Ha propagandisztikus eszközökkel, akkor azokkal, hiszen ha a jó bornak is kell cégér, akkor a jó ügy sem maradhat rejtve. Természetesen, Obama elnöksége kissé tematizálta az amerikai filmgyártást (Nagyjából, mint ahogy az ex-cowboyszínész Reagan is gerjesztett némi western-revivalt. NEM arról van szó azonban, hogy leszólnak a White House-ból, hogy heló, fiúk, kéne valami a vezérről… Valami nyíló pitypangos, lelkesítő cucc…). Most szinte egy időben, két fekete rendező is jelentkezik egy-egy nagyszabású filmmel, melyek témája a feketék sorsa Amerikában. Jelzésértékű az is, hogy Hollywood színe-java, de legalábbis normálisabb fele e filmek mellé állt: aki nem vett részt (a valójában brit, de mostanában Amerikában dolgozó) Steve McQueen 12 év rabszolgaság című tablójában, az Lee Daniels valós életet elmesélő könyvéből született A komornyikjában tűnt fel, akár csak villanásnyi jelenetben.

Amúgy sem feltétlenül propaganda az, amit mindenki nagyon jól ismer. Minden fekete amerikai tisztában van származásával, sorsával, hiszen családilag érintett (volt valamikor) a szegregációban, és minden fehér amerikai is tudja ezt, hiszen ők működtették azt és ők fordították el a fejüket, amikor kezelhetetlenné vált az egész. természetesen, szó sincs arról, hogy Obama elnökké választásával megszűnt volna a rasszizmus Amerikában, pont hogy jelen van, nagyon is – éppen ezért van szükség a pozitív diszkriminációra. Cecil Gaines élettörténete éppen ilyen. Gaines a déli gyapotföldeken született, majd tipikusnak mondható családi tragédiák után, egy jószándékú fehér asszonynak köszönhetően kitanulja a ház körül teendő munkákat. Szolgáló lesz belőle, majd óriási szorgalommal, kitartással és alázattal egyre feljebb küzdve magát, hosszú úton bár, de a Fehér Ház komornyikja lesz, aki aztán több évtizeden át elnökök sorát szolgálja. Munkáját elismerés övezi, a kőkonzervatív Reagan még asztalához is ülteti és a film ott ér véget, amikor a már nyugdíjas fekete Gaines a fekete Obama meghívására érkezik az elnöki rezidenciára és egy igazi (fekete) admirális nyit neki ajtót. Tagadhatatlanul bombasztikus végkifejlete ez egy filmnek, de ha mögötte egy valódi, megélt élet, és átvitt értelemben sok százmilliónyi, elképzelhetetlenül nehéz emberi sors áll, akkor ez nem más, mint katarzis.

Mindamellett, Lee Daniels mindent elkövet, hogy filmje elkerülje az olcsó, szájbarágó dramaturgiai megoldásokat. A cselekmény (kvázi Gaines élete) lendületesen, ám különösebb döccenők nélkül siklik át történelmi sorsfordulókon, elnöki ciklusokon és családi perpatvarokon. Minden benne van e rendkívüli életből, de semmi sincs túlfényezve, inkább valamiféle bölcs rezignációban szemléli végig az öreg Gaines saját életét, a fordulópontokon meghozott tanulságokat néha egyes szám első személyben, egy kisember szemével meséli el az USA utóbbi 60-70 évét. Az akciódús jelenetek és a történelmi hitelt illusztráló filmdokumentumok helyett a fő irány elsősorban az, ahogyan ezt az elmúlt háromnegyed évszázadot az amerikai fekete közösség megélte érzelmileg, intellektuálisan és politikai értelemben. Az alázatosan asszimilálódó konzervativizmus ütközik a hatvanas évek közepén-végén kialakuló radikális fekete öntudattal a Gaines-családban és közvetlen környezetében, hogy aztán a legvégén Obama győzelmének (számunkra sajnos) felfoghatatlan mámorában boruljon újra egymás nyakába.

Forest Whitaker elképesztő teljesítményt nyújt Cecil Gaines alakjában. Majd’ 60 évnyi életkort játszik le, méghozzá minimális öregítéssel, igen visszafogott színészi eszközökkel, mozgásban, testtartásban és alig észrevehető mimikában, szemvillanásokban. Méltó partnere a világ egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb női showmanjeként közismert Oprah Winfrey szintén keresetlen, őszinte, maníroktól mentes játéka. Mellettük érdekes színfolt John Cusack Nixonként, Terrence Howard, Lenny Kravitz és Cuba Gooding Jr. Cecil munkatársaiként, Robin Williams Eisenhowerként, James Marsden Kennedyként, Liev Schreiber Johnsonként, Jane Fonda Nancy Reaganként, és így tovább. Asanisimasa: 9/10