Gondolom, az már senkinek nem meglepetés, hogy Woody Allen régen nem komikus, újabb filmjei pedig nem komédiák. Néha ugyan vannak vicces momentumok bennük, néha nevetünk is, de alapvetően emberi nyomorunkról beszél bennük a mester, évenként frissülő előadásában. Ez a ‘vígjáték’ címke úgy ragadt rajta a Woody Allen-filmeken, mint a jazz, ami (majdnem) mindig szól, vagy az egyedi, fekete alapon fehér Windsor betűtípus, amivel “ókonzervatív” módra, a film elején hozza a nézők tudtára az elkövetkezendő film főbb alkotóit. Woody Allen rosszkedvű, keserű öregember lett, legalábbis filmjeiből ez következik, csak pillanatokra érzi magát jól. Mondjuk, amikor belefújhat klarinétjába, ódon európai városokban bóklászhat vagy elmerenghet az aranysárga, mediterrán naplementében, csak ne legyenek túl sokan a körülötte közben… Hajdani állandó környezetét, a bel-New Yorki tehetős, liberális értelmiséget ma már halálosan unja, sőt, ha valahol beléjük lehet csípni, akkor azt meg is teszi, látható élvezettel. Blue Jasmine egy nő a régi társaságból, róla szól a film.

Másrészt pedig illeszkedik a film abba az új, de legalábbis manapság tömegesen jelentkező amerikai filmes trendbe, melyek -talán a minapi gazdasági válságot feldogozandó- melyek a különféle fehérgalléros bűnözőket, valamilyen gazdasági bűncselekményt elkövetőket helyez szálkeresztjébe. Az Alec Baldwin által alakított Hal ebben a történetben pont egy ilyen alak, bár itt nem ő áll a középpontban, de az nyilvánvaló, hogy e “műsor” létrejöttében komoly szerepe van. Jasmine (Cate Blanchett) számára ő biztosítja azt a hátteret, azt a nívót, ami végül felfalja, felemészti a nőt. Jasmine beleőrül a luxusba, a márkák fétisébe, neki semmi nem számít, ami nem méregdrága, nem felkapott, nem Dior, nem Vuitton, nem Cartier. A történet ott kezdődik, amikor Jasmine San Franciscóba érkezik, ahol élelmiszerbolti árufeltöltőként dolgozó húgánál (Sally Hawkins) szeretné meghúzni magát… Jasmine felfuvalkodott, világfájdalmas sznobizmusával pokollá teszi húgának életét, majdnem sikerrel elüldözi udvarlóját és alig veszi észre valaki, hogy valójában mennyire komoly baj van vele.

Woody Allen ebben az új filmjében a lehető legtriviálisabb, a világon bárhol érthető társadalmi feszültségpontra tapint rá, a szegény és gazdag ellentétére. Arra kérdez rá, hogy mi van akkor, ha a gazdag-szép-boldog halmazból eltávolítjuk a ‘gazdag’ tételt. Nos, nem lehet spoiler, hogy semmi nem marad, csak a káosz és világvége. Jasmine mániásan ismételgeti régi világának allűrjeit, hazugságokból fon hálót maga köré, és ezt hiszi saját korábbi életének. Életvidám húga és annak faragatlan, de jószándékú udvarlója önzetlenül segíteni próbál rajta, de őket Jasmine lenézi. Alkoholon és antidepresszánsokon él, s ez a koktél expressz-sebességgel rágja szét idegrendszerét.

A film hangsúlyos kritikai éllel mutatja be a gazdag középosztályt, lenézi annak értékrendjét, ám mély szimpátiával állítja szembe vele az egyszerű, életszerető, kétkezi munkából élő emberek sallangoktól és “kifinomult élvezetektől” mentes életét. Jasmine figurája jutalomjáték Blanchettnek, megérdemelt az Oscar-jelölése (és végül elnyerése – 2014.03.03.). Sally Hawkinsé is, bár ő mindig ezt az elementáris, hiperaktív és überpozitív fruskát hozza (lásd: Hajrá, boldogság!). Drámát látunk, ami vicces benne, az nem poénból, hanem a maga természetességében az. Egy újabb tanulságos -és bravúrosan megírt- emberi történet Woody Allentől. Asanisimasa: 7/10