Sokan cinikus félmosollyal intézik el a mostanában valóban nagyobb számban megjelenő, az amerikai feketék rabszolgasorsát feldolgozó drámákat, jelezve, hogy tudják jól, mindez csak Obama elnökségének 
köszönhető. Az, hogy ma fekete bőrű, afrikai származású elnöke van a Fehér Háznak és az Amerikai Egyesült Államoknak, nyilván közrejátszik abban, hogy az érdeklődés most az amerikai feketék felé fordul, de egészen biztosan nincs arról szó, hogy Obama rendelné meg ezeket a filmeket. Egész egyszerűen, az amerikai faji diszkrimináció, a rabszolgatartás, a szegregáció a mai napig feldolgozatlan és a bizonyos tekintetben máig jelenlévő probléma a mindennapokban, ami attól nem fog megszűnni, ha hallgat róla a közvélemény. Persze, készültek már korábban is e témával foglalkozó filmek, születtek regények, kezdve Beecher-Stowe először 1852-ben kiadott Tamás bátya kunyhójától egyebek között a Gyökerek regényes szappanoperáján vagy Spielberg Amistadján át a minapi A komornyik című remek életrajzi filmig, a mai politikai helyzet azonban még markánsabb kontúrokkal jelzi az ember és ember közötti faji jellegű megkülönböztetés értelmetlenségét.
Nem szabad elmenni amellett sem, hogy ebben az országban még 1961-ben is savat öntött egy hotel tulajdonosa abba a medencébe, amelybe a tiltás ellenére feketék is belemerészkedtek (lásd a fenti képet). Solomon Northup története ennél jóval régebbi, önéletrajzi regényben egy évvel a Tamás bátya után, 1853-ban jelent meg Amerikában. Solomon egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak és egy New York melletti városkában élet saját farmján családjával, s mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy hamis fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehére
k brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jószándékú fehér vándorasztalos segítségének köszönhetően megszabadulhatott láncaitól és visszatérhetett a szabad északi világba. A 12 év rabszolgaság történetét e filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díj esélyes várományosaként (ebből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és Legjobb forgatókönyv be is jött – kiegészítés: 2014.03.03.).
Bár McQueentől sosem állt távol a fizikai erőszak és annak logikus következményeként, a testi szenvedés képei által való sokkolás (lásd Éhség), e témában, a nyilvánvaló érintettség okán talán érthető az a felfokozott indulatiság, ami az egész filmet átszövi, űzi és hajtja a végkifejlet felé. A film dramaturgiai szerkezete is mintha ezt tükrözné: 12 évnyi felfoghatatlan és feldolgozhatatlan szenvedés szakad fel, érzelmek, fájdalmak és a reménytelenség kétségbeesése torlódik össze, míg a váratlan szabadulás nem hoz némi nyugalmat. A történet első felének elemei kissé kaotikusan, zaklatottan követik egymást, térben és időben ugrálva, ezek “logikáját” csak akkor értjük meg, amikor a történetben előrehaladva megismerjük Solomon történetének összes sorsfordító mozzanatát. Sokat bújunk a cukornád metszően éles levelei között, a gyapot gubóját rejtő tüskék bökik a bőrünk, hosszan hallgatjuk az ültetvényen hajladozó feketék fájdalmas munkadalát, melyhez a felügyelők korbácscsattogása adja az ütemet. McQueen hagy időt, hogy elképzeljük saját bőrünkön azt az érzést, amit túlélni is nehéz. A képek fájdalmas üvöltések. Van bennük költészet, mint egy öreg, vak néger bluesénekes dalában. Hans Zimmer fájdalmas zenéje nem tolakszik előtérbe, csupán harmóniában és hangulatában festi alá a történetet.
Ne várjunk árnyalt társadalomábrázolást, mert erről itt nem lehet szó. McQueen dühös a déli ülte
tvényesekre, ám mégis van agya árnyalni. Van köztük, aki nettó pszichopata természetesen (pl. Epps – Michael Fassbender). Van, aki csak cinikus és korlátolt (pl. Eppsné – Sarah Paulson) és van aki alapvetően jószándékú, de gyenge és konformista (pl. Ford – Benedict Cumberbatch). Gonosz kereskedők, aljas képmutató árulók, elmebeteg pszichopaták, kivétel Bass, a kanadai ács (Brad Pitt). A másik oldalon feketék, mindannyian szenvednek és megpróbálnak túlélni, ki hogyan. McQueen nem rejti véka alá, hogy nem feltétlenül volt közöttük szoros a szolidaritás, de nem mutatja például közelről azokat, akik nem segítenek a kötélen lógva fuldokló társuknak. A történet két fő alakja Solomon (Chiwetel Ejiofor intenzív alakításában), valamint a szegény, megesett és meggyalázott Patsy (Lupita Nyong’o) tragikus figurája, akiben a fekete rabszolgák többségének sorsa mutatkozik meg húsba vágó naturalizmussal.
Előzetesen azt várta
m, hogy McQueen ezúttal sem lesz képes gátat szabni az erőszakos jeleneteknek, azonban meglepetésre kifejezetten visszafogottan ábrázolja a rabszolgatartás és rabszolgalét borzalmait. Az igazán kemény dolgok (bár Patsy korbácsjelenete azért megvillant valamit az igazi McQueenből) ezúttal az agyunkban állnak össze, ahogyan a magát felsőbbrendűnek hívő fehér faj aljas és embertelen cinizmusával szembesülünk, ahogyan megpróbáljuk felfogni azt a szenvedést, amin a rabszolgák mentek keresztül. Nekünk, európai fehéreknek, nem nehéz elvonatkoztatnunk sem, hiszen van tapasztalatunk bőven a elnyomásról és elnyomókról, ha nem is ilyen mélységben, mint amit e filmben látunk. Solomon és a feketék drámája ezúttal lelkileg és érzelmileg ráz meg, gondolatilag zaklat fel, nem elsősorban a borzalom látványával sokkol. A komornyik kapcsán valaki azzal kommentelte ezt az érzést: Hogy most akkor köpjem magam szembe, mert fehér vagyok? A válaszom az, hogy ha ezt érzed, akkor igen. Én ezzel szemben Bass-el vagyok, aki nem köpköd, hisz’ nincs rá oka. Sőt, inkább levelét megírta… Asanisimasa: 8/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
Gyenge / közepes film. Semmi újat nem mond, se cselekményben, se figurákban, se megvalósításban. Solomon passzív, minden kínja ellenére érdektelen, unalmas főszereplő. Ahogy a film is kb. egy óráig érdekes, utána ugyanazokat a köröket futja, minden cél nélkül. Az idő múlását, ezt a 12 évet még véletlenül sem sikerül érzékeltetni. (Ha nem lenne az utolsó jelenet, nem lehetne eldönteni, hogy hetet, hónapok, vagy évek történetét láttuk-e).
ja, és a vége, a jóságos producer bácsival hatalmas vicc.
Ja, biztos izgibb lett volna, ha Solomon szupermenbugyiban és lézerharisnyában cukornád levéllel halomra kaszabolja az összes gaz rabszolgatartó pöcsfejet, közben felszabadítja a többi rabszolgát, aztán kúr egy velőset Patsyval.. Mégis, milyen filmet csináljon egy fekete a feketékről? Bluest, gospelt hallotál-e? Színek, extatikus érzelmek, semmi száraz realitás. Tökéletesen lehetett érezni az idő múlását – hiszen az csigalassúsággal telt. Producer? Ki, Brad Pitt? Ha egyszer így van Solomon könyvében, hogy egy vándor ács adta fel azt a levelet… Szerinted Monte Christo grófja tényleg megszökött If várából? Ne röhögtessél már. Fasza film volt, nem úgy mint a Shame és az Éhség.
Nem izgalmakra vágytam, nyilván, hanem mélységekre. Solomonon semmi nyomot nem hagy a 12 év, a karakter a világon semmit nem változik. Vele történnek dolgok, de semmi nem történik benne. (Annyira nincs köze a filmhez a végére, hogy egy kényszeredett dramaturgia megoldással neki kell megkorbácsolnia a csajt – csak, hogy valami köze legyen a cselekményhez. Mondjuk ez is lepereg róla…)
“Ha egyszer így van Solomon könyvében” – biztos így volt, nem olvastam. Ettől függetlenül én már-már shyamalan-i egónak érzem, hogy Pitt, a producer megjelenik, elszavalja a nagy bölcsességeit, és megmenti a főhőst. Gejl. Egyébként állítólag a könyvben az is szerepel, hogy Solomon hajcsár volt, akinek az volt a dolga, hogy korbáccsal ösztökélje a többieket a földeken. Na, ez pl. egy jó téma lett volna.
Hogy Solomon mennyire nincs benne a történetben, azt jól mutatja a temetés-jelenet. Pont ez a lényeg, máshonnan jött, egy szabad világból, ő egy művelt, kulturált, szabad polgár. Egészen eddig az az ő tragédiája, hogy nem képes azonosulni saját “niggerségével”, tanácstalan és értetlen.
A korbács jelenet szerintem pontosan nem róla szól, nem is Patsyról, hanem Eppsről és becses nejéről.
Pitt producersége a tippem szerint annyit jelent, mint szokásosan: a fontos témára való tekintettel nem kérte a teljes gázsit (ami annyi lenne, mint a film teljes költségvetése), cserébe övé lett az egyetlen egyértelműen pozitív fehér szerepe. Ennyi szvsz bőven belefér, valakinek el kell játszani ezt a szerepet is. Mennyivel lett volna jobb, ha cserél Fassbenderrel? Vagy Giamattival? 🙂
Nem érzem a geilséget, érzelmeket érzek, fájdalmat érzek, de ez miért baj, egy kvázi résztvevőtől? Csinált már fekete filmes filmet a feketék amerikai rabszolgaságáról? Szvsz nem. Még a nagypofájú Spike Lee sem.
Én nem félek az efféle balladai hangulatú filmektől, és nem félek a sírástól sem.
mint filmélmény 4/10, szerintem már nagyon túl kéne lépni ezen a zsidó-náci és fekete-fehér kérdésen… mindegyik téma 60+ volt, nem is tudom kinek az érdeke, hogy ne vigye előrébb a haladást és acsarkodjunk a múlt kínjain… Valahogy senki sem akar továbblépni… A történet bárgyú, a karakterek nem durrannak akkorát, mindenki hozza a kötelezőt, akkor inkább a Bíborszín, ott vannak érzelmek és színészi alakítások, vagy ha már faji dolgokat akarok feszegetni akkor van egy rakat krimi, True Crime (Clint Eastwood, Isaiah Washington). biztos vannak politikai ilyen filmek, de akkor inkább megnézek dokumentumfilmeket… nem tudom nekem túlhájpolt volt ez az egész, mint az American Hustle…
A történet valós, nem bárgyú. Ki is írták az elejére. Nem egy eseménydús dolog a rabszolgaság, az csak a Gladiátorban volt olyan. 🙂 Amúgy egészen addig muszáj ilyen filmeknek készülnie, míg bárhol a világon él olyan ember, aki bármilyen, vallási vagy faji okból magát mások fölé pozicionálja. A mai napig niggereznek/cigányoznak/zsidóznak/magyaroznak/szlovákoznak/románoznak/hutuznak/tusziznak satöbbi, nálunk is, szerte a világon. Akiket az ilyen témát boncolgató filmek provokálnak, azoknak baj van a lelkiismeretével. Amíg ez egyetlen embert is provokál, addig kellenek ilyen filmek. Dokumentumfilmek is, de érzelmekre ható játékfilmek is. (A pátosz nem rossz, csak akkor, ha rossz célra használják.)
Az American Hustle rossz film. Meg a Wall Street farkasa is rossz. Ez nem.
A Bíborszín egy hatalmas film!! A könyv is amiből készült egy pici vékony könyv, eredeti címe: Kedves Jóisten, óriási, mély mondanivaló,a filmet Spilberg készítette , belőle,
meg kel nézni!!!!!
Azt hiszem, értem, miért mondod ezt, én azonban úgy érzem, hogy Spielberg kicsit “túltolta” a filmet – a könyv valóban erős.
Túl kéne ezeken a kérdéseken lépni? Nagy tévedés!
Spiró nyilatkozta a napokban évtizedes filológiai kutatásai alapján, hogy a nemzedékek társadalmi emlékezetének hossza kb. 2 generáció. Az efes által említett mindennapi történések ezt illusztrálják. ChrisDry: a továbblépéshez az is szükséges, hogy az emberiség ugyanazokat a bűnöket ne kövesse el még egyszer. (A hibák beleférnek.)
Aki a mai világban a film üzenetével (a diszkrimináció elítélése) egyetért, de unja a témát. az jó ha tudja:
romlik az ingerküszöbe!
(A filmet még nem láttam.)
Hehe, Spiró optimista. Sokan arra sem emlékeznek, min voltak felháborodva négy éve!
Spiró az emlékek átadásának 2 generáción túli kudarcát a kataklizmákra értette. A pártemberkék napi színeváltozásait tényleg hamarabb elfelejtjük. 🙂
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Hétfő | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk Karácsony másnapján a tévében? | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa