asanisimasa

Azért meg kell vallani, a Háromnál több esküvő című új, spanyol romantikus komédia már vastagon a “bűnös élvezetek” körébe tartozik. Eleve romantikus komédia, ami azért erősen behatárolja a fogyaszthatóság kategóriáját, nem feledve, hogy azért e műfaj is produkált jónéhány valóban szellemes, valóban szórakoztató, valóban megható és valóban romantikus valóban komédiákat; de ehhez még spanyol is, az ő temperamentumos, olykor ordenáré humorukkal, csiricsáré színeikkel. Nekem is küzdenem kellett keményen egy jó darabig, hogy: nem, én nem röhögök. Nem, na nehogy már, izé… Aztán eljött az a pillanata, amikor belőlem is kibuggyant az a feltartóztathatatlan nevetés, amit annak idején Karinthy oly szépen leírt a Röhög az osztály című alapvetésében. Aztán meg, lehet egyáltalán ellenállni ilyen csodálatos nőszemélyeknek, mint amilyenek itt a képen láthatók?

Az elbűvölő szemüveget hordó Ruth (a képen jobbra, Inma Cuesta, vele szemben az édesanyját alakító Rossy de Palma) szingli tengerbiológus, aki egy nőkkel telezsúfolt laboratóriumban vizsgálja a languszták termékenységét. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy lassan több szakításon van már túl, mint égen a csillag (melyeknek komoly jelentősége lesz a későbbiekben). Gondolom, nem nagy spoiler, ha azt mondom, a film arról szól, hogyan jön neki mégis össze az igazi, de addig részt kell vennie az összes esküvőn, melyen valaha volt pasijai mondják ki a boldogító igent – csak nem neki. Tipikus romkom klisé, pici csavarral.

Ami miatt mégis érdekes Javier Luiz Caldera filmje, az elsősorban Inma Cuesta temperamentumos bája és vérbő nőiessége, másodsorban pedig a szókimondó, olykor igen necces, de mégis okos humora. Ilyenekre gondolok: “Az egyik jelenetben megjelenik egy agresszív, kötözködő, unszimpatikus nő, kerekesszékben. Miközben ketten ugranak, hogy segítsenek neki lejönni a terembe vezető lépcsőn, ő folyamatosan szitkozódik. Mondja az egyik: – Ez egy büdös kurva! – De hiszen kerekesszékben van! – Igen, egy büdös kurva, kerekesszékben.” Ennyi. Nyilván nem feltétlenül úgy jön ez itt ki, mint a filmben, de valami ilyesmi az, amit én valódi politikai korrektségnek nevezek, és amitől a világ jobb lehet, ha mindenki megérti ennek jelentőségét. Megteszel minden tőled telhetőt, hogy hendikepes embertársad a lehető legkisebb mértékben érezze magát hátrányos helyzetűnek, de azért nem kell a fenekét automatikusan fényesre nyalni. Lehet extrapolálni innen mindenkinek oda, ahova akarja. Az Almodóvar által elővezetett spanyol komédiák szinte teljes szertára kinyílik itt is, persze jóval illedelmesebb előadásban. Alapvetően ez egy mainstream romkom, de azért jönnek a transzneműek, lesz drog, szex és rock&roll is, főleg szóban, mert azért a spanyol az alapvetően egy konzervatív nép, a végén pedig a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig hoppon marad. Ahogyan kell. Emlékszünk még a Europe zenekarra? Jesszusom. Ilyenek mennek… Asanisimasa: 6/10

Magyar címe (még) nincs az Ain’t Them Bodies Saintsnek, ami műfajilag dráma. Egy szerelmespárt választ ketté a bűn, ám azok a sírig és azon túl is szeretik egymást, Tennessee Williams, Nick Cave és Andrew Dominik modorában. David Lowery nagyjátékfilmes írói/rendezői bemutatkozásában ugyanis ezen tanár urak munkássága érhető nyomon – ez a film nagyon nagy hibája, illetve egyben erénye is.

Erénye, hogy egy újabb, eléggé hangulatos, lebegős, elnyújtott nu-westernnel lett gazdagabb az amerikai filmművészet, hibája viszont az, hogy egy nem túlzottan eredeti és összefogott mű tette meg ezt vele. Casey Affleck mintha a néhány évvel korábbi Jesse James meggyilkolása (stb.) című, szintén igen-igen melankolikus hangulatú moziból mentette volna át magát és az időtlen hangulatot, még a kísérőzene is gyakran idézi Warren Ellis delejes muzsikáját, csak éppen itt a reszelős hegedű helyett bendzsóhúrok pengenek. Affleck a törvényen kívüli figura a filmben (itt Bobnak hívják), ő Clyde a Bonnie és Clyde-ból, aki Bonnie-val (itt Ruth – Rooney Mara), valamint egy haverjukkal kirabolnak valamit, ám rövidesen az őket üldöző rendőrökkel vívott tűzharcban alulmaradnak – s bár Ruth, mintegy véletlenül, lelő egy rendőrt, ám Bob megy helyette a börtönbe. satöbbi, satöbbi, nem részletezem, mert Lowery számára is csak apropó a rablás, lövöldözés, börtön, majd börtönből szökés, szajrévisszaszerzés, lövöldözés, hajtóvadászat cselekményakciói (Orfeusz alászáll), a film valójában nem szól másról, mint a szerelemről, a vágyakozásról és a várakozásról. Szinte aggályosan ügyel a rendező arra, nehogy minden részlet kiderüljön magáról a bűnről, ami tulajdonképpen megakadályozza a szerelmespár szerelmének beteljesülését. Mintha a bűn maga természetes, általános állapot lenne, melyet bizonyos emberek úgy, olyan természetességgel, szinte foglalkozásszerűen űznek, mintha villanyszerelők, adminisztrátorok, papok, neadjisten, rendőrök lennének. Csak éppen az a baj, hogy egy filmben ha lövés dördül, ott bizony dráma fakad és ha annak szálait hagyjuk a levegőben elszállni, akkor a nézőnek lesznek bizonyos hiányérzetei.

A hangulat szinte balladai. A párbeszédek csak elvétve tartalmaznak összetett mondatokat, azonban egy idő után igen viccesen hangzik, amikor a történet szereplői (mert ők egyszerű, Missouri-állambeli pógárok) a lelkükben dúló, igen bonyolult érzelmeket vakkantásszerű tőmondatokban kényszerülnek kinyilvánítani, a rendezői koncepciónak megfelelve. Egy idő után pont olyan érzésem volt e filmet nézve, mint amit Hofi Géza olyan pompásan megfogott unikális Rózsa Sándor-paródiájában – ettől kezdve viszont, képtelen voltam komolyan venni ezt az egészet. Ám ez is a baj ezzel a filmmel, hogy író-rendezője viszont túlzottan, szemmel láthatóan és füllel hallhatóan komolyan veszi említett példaképeit, azonban ez a hézagosan előadott szerelmi történet nem tölti meg ezt a rajongói hevületet olyan tartalommal, hogy az maradandó lehessen. Ettől persze, még lehet szeretni, de csak másodsorban – ha nem unjuk el magunkat előtte… Asanisimasa: 5/10

Alapvetően ellene vagyok mindenféle remake-nek, ugyanis a legtöbb esetben ezeknek az újrázásoknak az égadta világon nincsen semmilyen művészi indoka, semmi másról nem szólnak, csak a közönség – méghozzá a lusta, szájtáti közönség –  kiszolgálásáról. Kivételek nyilván vannak. Rábukkanhatunk alkalomadtán egy elfeledett egzotikus remekműre, mely sztorijában, hangvételében hordoz valamilyen releváns jelentésréteget, amely szól a mának is, azonban a kép minősége, az idejétmúlt játékstílus, vagy a kevesek által beszélt nyelv indokolhat egy jó minőségű újra-feldolgozást. Adaptálhatunk is klasszikus filmeket, hogy az eredetitől eltérő, más megközelítésből, új  hangsúlyokkal dolgozzuk fel a régi darabot. Egy relatíve friss, hazájában sikeres film remakelését azonban nem magyarázza semmi sem, csakis a cinikus nyerészkedés. De mondom, vannak jó remake-ek, én magam is szerettem pl. Soderbergh Solarisát vagy Crowe Vanília égboltját. Abszolúte átmegy a szűrőn ebből a szempontból David Gordon Green Prince Avalanche – Texas hercege című filmje is, mely az izlandi Hafsteinn Gunnar Sigurðsson 2011-es Á annan veg című filmjének amerikai, és igen-igen független variációja. Az eredeti művet talán nem is látták sokkal többen, mint Greenen kívül néhány izlandi filmbuzi, így akár eredeti műként is értelmezhetjük, de mivel Sigurðsson forgatókönyvíróként részt vett ebben a filmben is, és a főcímben is fel van tüntetve az eredet, maradjunk hát a remake definíciójánál.

Mivel az izlandi filmet nem láttam, és arra sem találtam különösebb információt, hogy miről szól konkrétan, nem tudom megmondani, mennyiben változott az amerikai remake cselekménye, de látva az izlandi plakátot, valószínűleg nem sokban. A Prince Avalanche – Texas hercege cselekménye mindenesetre egy amerikai, közelebbről texasi természeti eseményhez kötődik szorosan: 1987-ben óriási erdőtűz pusztított az államban, melynek következtében hatalmas területen égtek ki az erdők és sok ember vált fedél nélkülivé, vagy vesztette el megélhetését. Az így megteremtődött, lepusztult, kietlen, világvége utáni környezetben két embert követünk végig útjukon, akik az erdőn keresztül húzódó betonútra festik fel a kötelező terelővonalat, illetve látják el az utat különféle közlekedési bizbaszokkal, fényvisszaverő karókkal, effélékkel. A bajuszos Alvin (Paul Rudd) az idősebb, megfontoltabb, míg Lance (Emile Hirsch) a hebrencs. Alvin Lance húgával jár. A film gyakorlatilag arról szól, hogy mennek fura járgányukon az erdei úton, teszik a dolgukat és pofáznak (vagy éppen hallgatnak nagyokat). Közben azonban szavaik, tetteik (és egyéb más, nehezen körülírható események) által ismerjük meg kettejük barátságát, az erdő embereinek sajátos, városi szemszögből nézve, olykor kifejezetten bizarr életét (vagy az élet szépségét, trallalala). Olyan ez a film, mintha Tarantino rendezne egy kétszereplős roadmovie-t: egy percig sem unalmas, sőt, kifejezetten szórakoztató a két balfék által előadott permanens locsogás, egymás szívatása és a többi frenetikus hatású pótcselekvés. A filmben rejlő mélyebb üzenet sincs a szánkba rágva, az belül, az agyunkban születik meg – nem véletlenül kapta meg Green a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó maciját 2013-ban. A sajátos humorú, okos roadmovie adekvát zenei környezetét a szintén texasi Explosions in the Sky játssza. Asanisimasa: 8/10

Azon gondolkodtam, miközben ezt a filmet néztem, hogy létezik-e unalmasabb mozgókép-fogyasztás, mint mások, főleg idegenek családi videóinak, régi Super8-as filmjeinek nézegetése. A kapásból vágott adekvát válasz erre nyilván az, hogy nem, nem létezik ilyen. Aztán a következő gondolat rögtön Forgács Péter volt, aki szinte egy teljes életművet épített mások karcos, remegő, kifakult filmfelvételeiből, melyeken különféle családi ünnepségek, kirándulások, vagy csak egyszerű kamerapróbák voltak láthatók. Az ezekből összeállított, és immár egy teljesen új esztétikai minőséget képviselő, önálló gondolatiságot, valami furcsa interaktivitást előidéző Privát Magyarország című sorozatát például órákon át tudtam nézni annak idején, a Filmmúzeumon. Szóval, lehet, nyilván lehet, de az azért egyértelmű, hogy a kilencedik “üljük körbe az asztalt, és mosolyogjunk bele a kamerába”, vagy éppen “amikor az idióta, enyhén spicces nagybácsi produkálja magát“-típusú svenkre már nem vagyunk túlzottan kíváncsiak.

A családi történelemkutatás, úgy tűnik családi tapasztalataimból, inkább a lányokat mozgatja meg. Erre a tendenciára utalhat az is, hogy mostanában két bájos, igen szöszke színésznő is előállt efféle filmes dolgozattal. A “családfilm”, persze, akár önálló műfaj is lehetne, valahol a romantikus komédia és a dramedy között, annyi készült ilyenekből, s ezek nagy többsége ráadásul szinte kivétel nélkül valamilyen önéletrajzi ihletű, fikciós elemekkel átszőtt történet; de Julie Delpy például elég konkrétan, belemenősen beszél saját, meglehetősen bolondos családjáról. Családom, és egyéb állatfajták – jut eszembe, bár itt a mesélő nem szöszke és nem lányka. Szóval, van sok ilyen. A kilencvenes évek népszerű tévésorozatával, a Váratlan utazással népszerűvé vált, kanadai -és szintén szöszke- Sarah Polley azonban, több későbbi, olykor még el is ismert filmszerep után azonban még messzebb merészkedik, amikor mindenféle fikciós narratíva nélkül tárja nagyközönség elé saját családjának rendes esetben nem éppen kiteregetni való történetét, minek mélyén ott a kínos kérdés: ki is az ő édesapja tulajdonképpen?

Ez az Apáim története. A filmben feltett kérdésre végül választ is kapunk, de addig egy bájosan spontán, intim módon személyes, pajkosan rámenős vallatásnak leszünk szem- és fültanúi, melynek elszenvedői a Polley-család tagjai, barátai és kollégái (Polleyék színészek voltak, a montreali és torontói színházi élet ismert figurái), a vallatótiszt pedig Sarah Polley, háta mögött egy teljes stábnyi dokumentumfilmes “hadsereggel”. A történet megható része az, hogy maga Sarah is az interjúk forgatása alatt szembesül az igazsággal, a vicces pedig az, ahogyan ezt feldolgozza. E második esetben azért néhol Sarah Polley belenyúl a valóságba, ugyanis bizonyos jeleneteket színészek játszanak el, archív hatású jelenetekben – ennek oka részben, hogy Sarah édesanyja rákban elhunyt 1990-ben, részben, hogy bizonyos intim jelenetek alkalmával természetszerűleg nem lehetett jelen kamera.

A film amúgy tényleg igen személyes hangú, ám helyenként kifejezetten szórakoztató élmény lehet azoknak, akiket még érdekelnek a valódi emberi történetek, akik otthon is odafigyelnek általában, amikor családi összejöveteleken régmúlt ismeretlen rokonok hős-, vagy éppen kevésbé hőstetteiről szól a csevej. Arról azonban nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy az efféle filmek éppen moziba valók-e… 6/10