asanisimasa

Megmondom őszintén, előzetesen vajmi kevéssé hozott lázba egy olyan történet, amely arról szól, hogyan győzi meg Walt Disney a Mary Poppins-lányregények írónőjét, P. L. Traverst, hogy adja oda neki a filmjogokat, tudva jól, hogy valahogyan sikerült neki, hiszen a Mary Poppins című film világsiker volt a hatvanas évek közepén, és a belőle készült musicalt sem lehet kiirtani a világ zenés színpadairól. Szerencsére, a kíváncsiságom még erősebb a rossz előérzetnél, mert a Banks úr megmentése kifejezetten szórakoztató film, amellett, hogy egy igen érdekes páros életrajz/portré is.

A film cselekménye nagy vonalakban tényleg annyi, amennyit sejtettem, a történet érdekessége ezúttal (is) a részletekben rejtezik. Két azonos gyökerű, mégis végletesen különböző kultúra ütközik Mrs. Travers és Mr. Disney szerződéskötési asszójában. A mereven és hajthatatlanul angol írónő szokásokba rögzült, szinte mániás kötődése művéhez és fő alakjához, valamint irtózása minden moderntől, így a filmtől, mint műfajtól is, tulajdonképpen eleve kizárna minden hollywoodi filmfeldolgozást, a zenés műfajról nem is szólva; míg az igazi self made manként lenyűgöző, valódi amerikai álmot képviselő karriert épített Disney a gátlástalan, cezaromániás kapitalista prototípusa, aki akkor is keresztülviszi tervét, ha abba beledöglik is (a világ). Természetesen, Emma Thompson lubickol Travers figurájában, minden szemöldökrándulásában, apró gesztusában, hanghordozásában pontosan és hitelesen teremti meg a karaktert – ismeri jó, hisz’ ő is angol, nem is csak kicsit. Tom Hanks pedig nagy átváltozóművész, ez tudható volt eddig is és egészen pazar módon hozza a már öregedő, saját maga nagyságába belefeledkezni hajlamos Disneyt. Kettejük verbális párviadala (valamint Travers hollywoodi “ámokfutása” en bloc) az első pillanattól kezdve rendkívül mulatságos, teli pikírt megjegyzésekkel, a nyelvi fordulatok finomságait a legvégsőkig kihasználó “tűzijáték”, már annak, akinek van az ilyesmihez “füle”.

A John Lee Hancock által rendezett, valamint Sue Smith és Kelly Marcel írt történet nem merül ki azonban a szerződéskötés folyamatának a lehetőségekhez képest lendületes elmesélésében, egy párhuzamos cselekményszállal Travers híres regényalakjához fűződő személyes motivációira is, egyben igazi kilétére is fény derül. Ez a mellékszál azonban eléggé leválik a fősodorról, akár teljes egészében is elhagyható lenne – de az is igaz, hogy így, lazán hozzákapcsolva sem túl zavaró. Míg Traversé hozzávetőleg hitelesen, Disney karaktere azonban erősen retusálva jelenik meg a filmben. A valójában erősen konzervatív, antikommunista, antiszemita és beosztottjai felett mindenhatóként uralkodó filmmogul a filmben “csupán” egy lendületes filmproducerként látható, ez azonban nem Hanks teljesítményét degradálja, hanem egészen egyszerűen, ilyennek lett megírva/megrendezve. De hát mit várjunk egy Disney által gyártott/forgalmazott filmtől? Asanisimasa: 7/10

Argentína nagyon messze van, távol a világ vérkeringésének fő artériáitól, talán ezzel magyarázható legjobban, hogy például Lucía Puenzo hogyan tudhatott olyan irigylésre okot adó státuszt kiharcolni, hogy sokszor saját rendezésében alkalmazhatja regényeit filmre is. Persze, ha ő maga a producer is, akkor saját bőrét viszi vásárra… A német doktor első magyarul is megjelent regénye alapján készült és Josef Mengele életének egy rövidke, reális, de nem feltétlenül tényszerű periódusát meséli el. A koncentrációs táborok emberkísérleteiről hírhedt náci orvosa, sok más háborús bűnökkel vádolt, hajdani SS-társaival együtt, szintén Dél-Amerikában keresett menedéket, ő ott is halt meg 1979-ben, miután a megszokott délutáni tengerben lubickolás közben szélütést kapott. Tudjuk, hogy a Helmut Gregor nevet is használta, és 1959-ben érkezett a kontinensre, de hogy megfordult-e valóban ebben a filmbeli, patagóniai fogadóban, tényleg megismerkedett-e Lilith-tel, a kisnövésű kislánnyal, azt nem tudni.

Az biztos, hogy Argentína messze van, és az is biztos, hogy a Moszad és az izraeli nácivadászok minden igyekezete ellenére, igen sok véreskezű náci élt meg szép és boldog öregkort arrafelé. Nyilvánvaló, hogy a döbbenetesen elterjedt dél-amerikai plasztikai sebészet is első lökéseit az arcukat elváltoztatni kívánó háborús bűnösök tömeges megrendeléseitől, valamint a kimenekített német kórházi sebészeti és betegrehabilitációs tapasztalatokból kapta. Ez mind szépen megjelenik e filmben, mint ahogy Mengele (Helmut Gregor) karaktere is pont olyan, amit az auschwitzi túlélők elmondásaiból, a fényképekről és Gregory Peck híres alakításából tudhatunk: bajuszos, finom modorú, hűvös intelligenciájú, udvarias úriember benyomását kelti. Kétségtelen, hogy az egyszerű, becsületes, vidéki argentinok a gazdag, segítőkész, sokszor hozzájuk képest nagytudású urakat láttak a hozzájuk érkező idegenekben, és csak Eichmann nagy port felvert, vakmerő elfogása és elrablása gyújtotta fel a bizalmatlanság lángját. Szerencsére Puenzo sem esik túlzásokba, nem markol túl nagyot és filmjében tényleg nem akar mást, mint elmesélni egy történetet, mely akár igaz is lehetett, és melynek főszereplője egy egyszerű, argentin fogadóscsalád, aki néhány hétre/hónapra vendégül látta Helmut Gregort, a német doktort.

A történet sodró cselekmény, katartikus végkifejlet és váratlan fordulatok híján nem különösebben érdekes, de Puenzo is elsősorban arra használja, hogy az emberi szellem természetes érdeklődését vizsgálja, amely saját “dobozának”, a testnek, a szervezetnek, az emberi élet mechanizmusának megismerésére irányul. Mengele ismert ebbéli ténykedését az őt befogadó fogadós működő, dobogó szívű játékbaba elkészítésére irányuló hobbijával hozza párhuzamba, illetve állítja szembe. A katalizátor kettejük között Lilith, a növésben kicsit visszamaradt, de élénk és okos kislány, valamint éppen megszületendő ikertestvérei. Az izgalmakat Mengele személyiségének kiszámíthatatlan, sátáni voltán kívül a fényképészként “fedésben” dolgozó izraeli ügynök Nora, valamint Lilith iskolabeli kalandjai szolgáltatják.

A szolidan, tisztességesen elmesélt sztori csodálatos tájakon és épületekben játszódik (amit szintén egy Puenzo, Nicolás fényképezett szépen). A színészek közül az elsősorban dél-amerikai szappanoperák sztárjaként megismert, itt Lilith édesanyját alakító Natalia Oreirót kell megemlíteni, aki itt már valódi színésznői erényeket villant és szövegének több mint felét németül mondja el. Hibás választás viszont Warren Ellis és Nick Cave amúgy mágikus, eksztatikus zenéjének alkalmazása, főleg a végkifejlet alatt – abszolút nem illik oda, hangulatában túl erős és bombasztikus, stílusában pedig idegen. Asanisimasa: 6/10

Az igen fiatal, még ma is mindössze 38 éves ausztrál Markus Zusack saját szüleinek, a német származású Elisabethnek és az osztrák Helmutnak ajánlja A könyvtolvaj című, eddig több mint 30 nyelvre (magyarra is) lefordított bestsellerét, melyben egy Liesel nevű fiatal lányt követ végig a második világháborún. Korából adódóan csakis a háborút még Németországban átvészelő szülei beszámolóiból lehet képe a fiatal írónak egy világégés viszonylag keveset tárgyalt, de talán a legnagyobb veszteségeket elszenvedő területéről, a háborút viselő nemzetek hátországáról, az emberekről, városokról, gyerekekről. Lieselt, akinek alakjában talán saját édesanyját képzelte el gyermekként, 1939-ben kommunista meggyőződésük miatt menekülő szüleik rejtettek el egy német kisváros Himmel (Mennyország) nevű utcácskájában, egy megbízható házaspár kicsiny házában. Liesel történetét meghökkentő módon, de ha jobban belegondolunk, igenis érthetően maga, a halál angyala meséli el nekünk, akinek egy háborúban igen sok dolga akad – Lieselt például háromszor is meglátogatta az évek folyamán, sokat megtudva így róla, az életéről és a háború ártatlanokra gyakorolt hatásáról.

Az eddig főleg tévéfilmeket (például az igen jeles Downton Abbey egyes epizódjait is) rendező Brian Percival azonos című filmadaptációjában híven követi Zusack regényének narrációját, ügyelve arra, hogy a film is közvetítse a regény sajátos hangulatát. Liesel kalandjaiból értelemszerűen a filmbe nem került bele mind, a film, de mint médium képei sem veszik igénybe annyira képzelőerőnket, mint az írott szöveg olvasása és Percival olvasata sem tesz hozzá semmilyen egyedi ízt, nézőpontot, tehát ez az adaptáció nem több egy kétségtelenül igényesen “megfestett”, szeretettel készített, szép, színes illusztrációnál.

Ha azonban nem olvastuk Zusack regényét, akkor egy picit más a helyzet. Az mindenképpen üdvözlendő, hogy sikerült találni egy új attitűdöt a világháború rendkívül összetett témakörének vizsgálatára, hiszen semmiképpen nem tekinthető unalmas klisének egy német nevelőszülőknél nevelkedő, 9-10 éves német kislány nézőpontja, aki ráadásul kellően vagány, vakmerő, kíváncsi és szeretetreméltó ahhoz, hogy érdekeljen minket, nézőket. Egy ilyen főszereplő ösztönösen, zsigerből kérdez rá olyan dolgokra, melyeken a felnőttek félelemből, megalkuvásból, ilyen-olyan érdekből felülemelkednek, amiket nem vesznek tudomásul, vagy éppen elhallgatnak. Ezek a nyílt tekintetű rákérdezések aztán automatikusan hozzák magukkal a konfliktushelyzeteket is, amit aztán még inkább borzongatóbbá tesz, amikor rájövünk, ki is az tulajdonképpen, aki meséli a történetet…

Ez a film azonban nem igazán jó. Dramaturgiája “lötyög”, de semmiképpen nem tekinthető friss, mai tempónak, amit diktál. Nagyjából a hatvanas évek derekán készítettek ilyen komótos ritmusban filmeket Hollywoodban. Hangvétele is kissé édeskés, fahéj- és szegfűszegillatú, ami furcsa ahhoz képest, mennyire komor témát mesél el. Nem sokat javít ezen a mesélő “személyéből” fakadó morbid felhang, de Liesel cserfes, vagány szókimondása sem. Bár színészi tekintetben nincs gond, Sophie Nélisse tökéletes választás a címszerepre, Emily Watson és Geoffrey Rush is tudvalevően remek színészek, engem mindvégig kifejezetten zavart, hogy angolul beszélnek (mivel angol az anyanyelvük és Zusack is angolul írta meg a forgatókönyvet, illetve a regényt). Ez nyilván lényegtelen egy angol anyanyelvű nézőnek, hiszen a cselekményből egyértelműen látszik, hol s mikor játszódik a történet, amit a dialógusokba elrejtett egy-egy német szó, kifejezés még tovább pontosít. Mivel azonban én nem vagyok angol anyanyelvű, ám értek angolul, azonban valamennyit németül is, nem tudtam átsiklani az ékes angolsággal beszélő Hans és Rosa Hubermannon, Liesel Memingeren, Rudy Steineren, SS-tiszteken, a Herr Bürgermeisteren und seine Frauján, és efféléken. És mit szólhat ehhez egy német néző! Itt most jobb lett volna a szinkron, mert akkor fel sem merülhetne ez a nyelvi disszonancia. (Megvan az a vicc, hogy: Péntek, 10 óra 34 perc 56 másodperc. Stirlitz kilép az SS-parancsnokság ajtaján. Da szvidanyja! – szólt oda az ajtónál posztoló katonának. Vajon, hol ronthattam el? Hol tévedhettem? – morfondírozott… / De mondhatnám azt is, hogy Keine Bewegung! – kiáltotta Winnetou.) Szóval, így vagyunk… Azért 18 éven aluliaknak abszolút vetíteném. Asanisimasa: 6/10

Mindig is izgatott, hogy mi van akkor, ha valakinek a bíróság előtt fel kell esküdnie a Bibliára, hogy csakis az igazat, a színtiszta satöbbi, de az illető történetesen nem keresztény? Akkor az az eskü nem eskü. Nos, ha az illető muszlim, akkor Allahra kell esküdnie, még akkor is, ha történetesen az anglikán keresztény Nagy Britanniában kell bíróság elé állnia. Egyrészt nem gondoltam volna, másrészt pedig mi van az ateistákkal, akik nem royalisták, satöbbi, satöbbi? Ezt mindenesetre a Behálózva című filmből tudtam meg, mely egy elképzelt terrorcselekménnyel, egy londoni piac felrobbantásával vádolt török származású merénylő perét dolgozza fel – valójában azonban az igen tekintélyesnek hitt angol igazságszolgáltatás számunkra elég nehezen érthető sajátosságára, illetve annak hibáira hívja fel a figyelmet, halvány romantikus mellékszállal körbelengedeztetve.

Az alapszituáció az, hogy a terrorizmussal vádolt vádlottat itt két védő védi, egy normál ügyvéd és egy speciális. A speciális megtekinthet nemzetbiztonsági okokra hivatkozva titkosított bizonyítékokat is, míg a normál nem, és szigorúan ki van kötve az is, hogy a két védő sehol, semmilyen formában nem találkozhat, nem kommunikálhat egymással. Nos, itt a két védő (Rebecca Hall és Eric Bana) hajdan egy párt alkottak, tehát a közöttük lévő személyes kapcsolat miatt legalábbis támadható az igazság szolgáltatása és a törvényes ügymenet. A szituáció másik oldala már egy ennél sokkal közhelyesebb problematika, miszerint a titkosszolgálat az ő nagyon titkos szolgálatában néha már annyira összekuszálja a szálakat, hogy saját országának polgárai ellen cselekszik, de arra igen arrogáns módon reagál, ha valaki ezt firtatni merészeli…

A baj az, hogy a film (műfajilag talán romantikus politikai thriller) nem képes ennél sokkal beljebb menni a felvetett problémában, megelégszik azzal, hogy egyáltalán szóba hozta. Nagyjából annyi, hogy megdobta záptojással a nagyméltóságú királyi törvényhozás épületét. Hatása nyilván nem lesz semmire, csakúgy, mint bent a filmben, az ügyvédeknek: hiába tárták fel a fekélyes sebet, a gondos adminisztráció mindent szépen el fog tusolni: lényeg a külcsín, keep smiling. Súlya viszont így nem lesz a filmnek, mi meg legfeljebb fásultan legyintünk egyet, hogy na, ezek az angolok is csak pofáznak! Asanisimasa: 5/10

Az a helyzet, hogy így Túl a fenyvesen a Blue Valentine már nem látszik többnek egy ujjgyakorlatnál, afféle előtanulmánynál, egy vázlatnál. Egy félresikerült házasság szétvagdosott pillanatfelvételeinek szabad, sőt egy picit kaotikus összeragasztása, ami bár szemlámást hitelesnek tűnik, de valójában üres és céltalan, hiábavaló. Nincs is ok csodálkozásra, hogy miért ment tönkre…

Mintha paródiáját látnánk az amerikai függetlenként ismert, off-Hollywood filmeknek, egy paródiát, ami nem vicces. Tagadhatatlanul erős Michelle Williams és Ryan Gosling lelkileg és testileg szemérmetlen jelenléte, őket nézve egy percig sem merül fel, hogy színészeket (sőt, kifejezetten sztárokat) látunk, tépik egymást, mint bika Joe és csontkollekció exneje az Éjjel-nappal Budapest című kiabálós realityben, de könyörgöm: ez nem művészet. Alapstúdium színészek számára, helyzetgyakorlat, hogyan viselkedjünk természetesen a kamera előtt. A párkapcsolat felbomlásának pszichológiájából azonban éppen úgy nem tudunk meg szinte semmit, mint annak megszületéséről, amit viszont mégis, az tényleg nem több egy mindennapi reality-show banalitásánál… Nem passzolnak. Hát jó.

Derek Cianfrance filmje valójában egy nagyon közepes melodráma, csak szépen felöltöztette a független filmek jellegzetes kunsztjaival. Vadul össze-visszaugrálunk az időben, ami olyan “kócos, fésületlen, fiatalos” hatást kelt, rángatjuk a kézikamerát, mintha történne valami, azonban néha egy üvegfal mögül vesszük a jelenetet, mintha el szeretnénk idegeníteni a nézőt ettől a prolisztoritól, máskor meg bemászunk szinte Michelle és Ryan közé, bele a szendvicsbe. Erre máshol azt mondják, hogy kevéssé volt átgondolt a film vizualitása… Laza zenét tolunk a klipesre vágott képek alá (Grizzly Bear, tényleg izgi) a végére meg jól jön egy tűzijáték, ami azt az érzést kelti, mintha a dráma csúcspontot érne el, holott csak elfelejtett szólni a másodasszisztens a szomszédnak, hogy várjon egy picit a szülinapi pufogtatás elengedésével, míg befejezzük a forgatást. Nyilván tetszett ez a film a Sundance-en, mert olyan odavaló, laza és szabad, és bírják a hipszterek is a művészmozikban, mert Gosling fején olyan trendin csúszik hátra a kapucni, és tagadhatatlanul van valamilyen erős “nemzedéki” feelingje a filmnek – én azonban ebből már kinőttem, túl vagyok jónéhány szakításon, ennél csúnyábbon is, valamint láttam már egy csomó filmet a témában, párkapcsolatokról, kudarcokról, Bergmantól Truffaut-ig, Tarr Bélától Munduczóig, szóval, hagyjuk egymást. A Túl a fenyvesen, Cianfrance második filmje sem hibátlan, de ott már látszik valami mondanivaló, és látszik, hogy rendezője képes saját magából is tanulni, tehát van remény. Asanisimasa: 5/10

Bírom ezt a J.C. Chandor-fiút, pont olyan, mint én vagyok. Én is monogramomat használom, ‘efes’, amellett, hogy én is Sándor vagyok és én is szeretem a végletes dolgokat. 🙂 Nem volt gond bemutatkozó filmjével sem (Krízispont), mely igen szépen debütál a Robert Redford által alapított független filmseregszemlén, a Sundance-en. Talán ennek is köszönhető, hogy második filmjében Redford -aki azért baromira nem akárki- főszerepet is vállalt, ráadásul nem is akármilyet. A Minden odavan egyetlen szereplőjét alakítja, gyakorlatilag mindvégig némán, mindössze a film elején mond el néhány mondatot, valamint közben néhány ‘fuck’-ot.

A Redford által játszott karakternek nevét sem tudjuk, egyáltalán semmit sem tudunk róla – egy férfi, aki egyedül hajózik a tengeren. (A stáblistán azt hiszem, ‘Old Man’, tehát Öreg Ember volt kiírva, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy szeretnék én ilyen öreg ember lenni.) Egyszer hatalmas csattanásra ébred, a hajója egy tengerben úszó konténernek ütközött, ami hatalmas léket ütött az oldalára. A férfi még befoltozza valahogy a léket, de addigra összes műszere szétázott, és óriási vihar közeleg. Egyértelmű, hogy nem sok remény van a túlélésre. A film elkövetkezendő 95%-a gyakorlatilag a túlélésért való vég nélküli küszködésről szól, mígnem eljő a vég, ami sokakat kiakaszt. Érdekes módon, nagy részben pontosan azokat, akik Tarr Béla nagyon hasonló lelki folyamatot és annak filozófiai síkjait manifesztáló Torinói lovát is porba gyalulták. Ez egy hollywoodi film, mégis, mit vártak? Ott kialszik a lámpa, itt meg fény gyúl. (Jót spoilereztem?)

Robert Redford egyszemélyes és nagyon vizes kalandja azonban inkább a nemrégiben mozikba került francia Fordulópont című filmre hajaz. Ott is egy férfi egyedül kerül bajba vitorlásán az óceán közepén, ám ott lesznek társai is, itt viszont erről nincsen szó. Nem lehet szó nyúlásról sem, hiszen mindkét film ugyanabban az évben született meg… Egyre gondoltak az alkotók, csak másra jutottak.

Chandort elsősorban az a pillanat érdekelte elsősorban, amikor egy végletesen szorult helyzetbe kerülő átlagemberből elfogy az élet ösztöne, a túlélésben való hit, amikor tudatosul benne, hogy vége van. Ezt támasztja talán az is, hogy viszonylag kevés ‘akció’ van a filmben. Mindvégig Redford tesz-vesz, molyol, próbálja összeszedni magát és a létszükséges dolgokat, vizet, kaját ilyesmit. Meri a vizet a hajóból. Jön egy vihar, ám a természetszerűleg fényhiányos képeken csak azt érzékeljük, hogy minden a feje tetejére fordul és így tovább, és így tovább. A férfi nem profi hajós, mutatja az is, hogy közben kell megtanulnia a modern műszerek hiányában való tájékozódást, a szextáns használatát, könyvből lesi ki azt is, hogyan szerezhet a tenger közepén néhány csepp ivóvizet. Redford sem játssza túl a szerepét, míg Francois Cluzet a francia filmben, hasonló helyzetben magában beszél ő tényleg egy-két fuckot ereszt meg – azokat is csak akkor, amikor drámai fordulópont zajlik éppen. Kitűnően pótolja viszont a párbeszédeket a hajó, a vihar és a hullámok természetes zaja, nyikorgása, süvítése és dörgése. Van időnk a film közben arra, hogy belegondoljunk helyzetébe, átérezzük sorsát és megértsük a rendezői szándékot is. (Persze, ha nem vagyunk rá kíváncsiak, akkor a film nagyobb szenvedést fog nyújtani, mint Redfordnak a vizes forgatás.) Szerintem kell a filmhez bizonyos affinitás az ilyen extrém, túlélő kalandok iránt, jó, ha a Robinson Crusoe és a Grant kapitány gyermekei voltak kedvenc olvasmányaink kamaszkorunkban és nem árt, ha a jelenetekből nem azt vesszük le, hogy “rohangál a pali és köteleket húzogat”, hanem azt is, hogy ezt mi célból teszi. Nem kell hozzá vitorlásvizsga, de azért nem árt tudni, mikor kell kurtítani a vitorlát, mi az a spinakker, mi a bum és mi a bandázsolás. Jó volt, nekem legalábbis ‘bejött’. Asanisimasa: 8/10

Naná, hogy az igazi botrány az, hogy ez a semmi kis Amerikai botrány 10 darab Oscar-jelölést gyűjthetett be az idei (2014-es) évadban! Érthetetlen számomra, nagyjából annyira, mint a Wall Street farkasa körüli hisztéria is… Nem értem, hogy mit látnak bele a rajongók és az amerikai filmakadémia jelölői ezekbe a szemlátomást jelentéktelen, de főleg értéktelen szélhámos-sztorikba? Komolyan, ez most a menő, az nyikhaj átverősdi? Nagyon gáz. Még akkor is gáz, ha e film hőse a végére megjavul és rendes átlag-amerikai lesz… Vagy így még gázabb. Esetleg így próbálják feldolgozni a minap gazdasági válság társadalmi következményeit? Az még inkább tévút lesz, szerintem.

Pedig David O. Russell amúgy nem rossz rendező. A harcost kifejezetten imádtam, s bár a Napos oldalt kevésbé, nagy bajom azzal sem volt – bár azt is érdemtelenül szórták meg egy csomó Oscar-jelöléssel. Russell ezt a munkáját is megcsinálta, és nem is lenne a filmmel komolyabb baj, ha kimaradt volna ebből az Oscar-őrületből. Középszerű szélhámos-film, megnéztük, oké, lapozzunk. De azzal, hogy ez a film most így reflektorfénybe került, nem lehet nem észrevenni rajta a kínos hiányosságokat.

Gyorsan szögezzük le: Christian Bale, Amy Adams, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper jó színészek, itt is jók, az ő jelölésükkel sincs gond, ők megtették, amit követelt a rendező és a produkció. Rajtuk semmi nem múlik.

A film cselekménye viszont (bár valós személyek részvételével megtörtént események alapján íródott) elég lapos. Adott (ismét, mint a Wall Street farkasánál) egy ügyes szélhámos, Irving (Bale), aki a mosodás-iparból kikacsintva, okos húzásokkal tett szert szép csalói karrierre – de hogy lebukott, mutatja, hogy aki jó, az még nem zseni (de legalább erkölcsi értelemben egy fokkal jobb arc, mint Jordan Belfort). Az amerikai adóhatóság ambiciózus nyomozója (Cooper) beszervezi egy akcióba, mely igazi korrupt nagyhalakat kíván leleplezni, polgármestereket, kongresszusi képviselőket, szenátorokat. Az akció részben sikerül, lebukik néhány politikus (na bezzeg, ott lebukik!). Irving balra el. Irving volt felesége (Lawrence) és új babája (Adams) bonyolítják a dolgot. Nagyjából ennyi, Russell azonban ezt a nyílegyenes, szögegyszerű sztorit is kissé kuszán, de főleg érdektelenül meséli el.

Kezdjük ott, hogy az egyes szám első személyben alámondott narrációnál unalmasabb, filmszerűtlenebb, szájbarágósabb nem létezik. Itt egyből ketten mondják el, amit a képen látunk vagy kellene látnunk, illetve a megrendezett, dramatizált jelenetek egymásutániságából kellene kikövetkeztetnünk, ami akár javíthatna egy fokkal ezen az ostoba dramaturgiai megoldáson. Irving mellett csaja, Sidney is mondja, ahogy látta a dolgokat, tehát két különböző nézőpont magyarázza ugyanazt az eseményt – a film közepére azonban Irving egyedül marad, Sidney eltűnt valahol…

Remek zenék szólnak a filmben, szinte megállás nélkül, annyira jó, markáns számok, hogy elvonja a figyelmünk a cselekményről. (Ugyanez nagy hibája a Wall Street farkasának is.) Tipikus rendezői blöff, amikor ismert, népszerű zeneszámokkal zenéli végig a filmjét, melyek bár tagadhatatlanul megteremtenek valamiféle markáns kor- és divatjelleget, de alapvetően elidegenítő hatásúak. (Érdekes módon, például Tarantinónál soha nem érzem ezt, pedig ő is előszeretettel használ ily módon zenéket. Nála a kísérőszámok mindig behúznak, és szervesen illeszkednek az egész filmhez… Itt nem.) Ez a bombasztikus zenehasználat, az elébb említett alámondásos narrációval tipikusan egy olyan rendezőt mutat, aki meg akarja úszni a feladatot. A film viszont így alig több egy hosszú videoklipnél… Russell jelölése egyértelműen botrány. Nulla, semmi, átlátszó blöff.

A látványos dolgokat sem érzem telitalálatnak. A film jelmez-, maszk-, firzura- és látványtervezői akkora pipifaxszal gyúrtak rá a hetvenes évek lookjára, hogy az már szinte önmaga paródiájaként jelenik meg. Izzadságszagú trendkövetés. Mintha egy megelevenedett Quelle-katalógust látnánk 1977-ből. Elképesztő parókák, bodorabbnál is bodorabb testszőrzetek, hasig kigombolt, zakóra kihajtott galléros ingek, szinte a fanszőrzetig nyúló dekoltázsok, őseredeti pataszandálok káprázatnak el – azonban ezek is csupán kápráztatnak, elvonatkoztatnak, elidegenítenek, minthogy belehúznának a történetbe.

Az amerikai botrány tehát nem több egy erősen közepes, unalomba csúszó szélhámos-filmnél, ebben a mostani rivaldafényben viszont egyértelműen csalódás. Ha a Wall Street farkasa volt 5/10, akkor csakis a színészek (Bale, Adams, Lawrence, Cooper, a szinte tökéletes Sean Penné maszkírozott Jeremy Renner, valamint Robert de Niro) miatt ez legfeljebb: 4/10

Ari Folman először a valóság olykor szürreálisan abszurd, borzalmas, embertelen megjelenését ábrázolta az animáció eszközeivel, jelentős nemzetközi sikert elérve az egyáltalán nem előzmény nélküli műfajú Libanoni keringő című animációs dokumentumfilmmel, e filmjében viszont éppen egy drogok által előidézett, a valóság konkrét alternatívájaként működő álomvilágot jelenít meg ezzel a módszerrel. A futurológiai kongresszusban a valóság olyan, mint amilyennek mi is érzékeljük, tehát a húsból, vérből, csontokból, kőből, üvegből, papírból, műanyagból, fémből és más anyagokból összegyúrt világ, élő szereplők is játsszák reális, tapintható tárgyakkal berendezett térben. Vérrögvaló. Szürke, szeles, rideg, embertelen és kényelmetlen hely. Nemcsoda, hogy alternatívája egy kvázi mennyország, egy pszichedelikus Nirvána, egy decens parti a világvégén is túl.

Stanislaw Lem magyarul 1974-ben megjelent Álmatlanság című kötetében szereplő Futurológiai kongresszus című novellájának szabad adaptációja ez a film, amiben Robin Wright (saját magát alakítva) egyfajta visszautasíthatatlan, fausti ajánlatot kap a filmstúdió nagyhatalmú vezérétől: mivel a középkorú sztár csillaga már leáldozóban, ezért egy jelentős összeg fejében beszkennelnék minden gesztusát, érzelmét, mozdulatát és arckifejezését, hogy aztán azokat számítógépek által generált karakterekhez hozzáadva, az igazi színésznő jelenléte nélkül alkossanak új, mindent elsöprő filmsikereket. A színésznő kisebb tépelődés után, súlyosan beteg fiának gyógyulását elősegítendő és ügynökének (Harvey Keitel) nyomatékos javaslatára elfogadja az ajánlatot, majd húsz év múltán visszatérve szembesül azzal, mihez adta az arcát. A filmstúdió egy globális szórakoztató világhatalommá nőtte ki magát, melynek Robin Wright virtuális karaktere az egyik szimbolikus hőse. Ebben a világban bárki lehet akárki, Jézus, Buddha, Elvis vagy Muhammad Ali, Grace Jones vagy Michael Jackson, egy végtelen hosszú kúszónövény vagy akár Robin Wright, ha beveszi az e célra rendszeresített drogot. Drog nélkül viszont mocsokban és nyomorban élő tömegek küzdenek a napi betevőért, a kisszámú kiválasztott réteg pedig föld felett lebegő luxusléghajókban tölti idejét gondtalanul. Robin szomorúan konstatálja, hogy a drog nem táplál, nem is gyógyít betegségeket sem, csupán egy rövid időre kiszakít a valóságból – mint régen a klasszikus hollywoodi filmek, csak sokkal intenzívebb hatással.

Folman immár élőszereplős jelenetekkel is kombinált, kétdimenziós animációja tagadhatatlanul markáns összhatást kelt, azonban ez a Don Quijote-i makacssággal alkalmazott rajzos technika szerintem a full-extrás 3D animációkhoz szokott nagyközönség szemében ultragagyinak fog tűnni – viszont óriási csavarral így igazolva hajszálpontosan Folman filmjének mondanivalóját. A kegyetlen, szinte már letargikus világkép már a mozitermeken kívül, a filmen kívül, a külvilágban fog vérfagyasztóan igazinak bizonyulni. A futurológiai kongresszus valódi adaptáció, Lem novellájával összevethető, önállóan értelmezhető és plusz jelentésréteggel felruházott komplex mű. Média-, társadalom- és kultúrakritika, disztópia és utópia egyben, emellett műfaji bravúr is. Egyedül talán Wright beteg fia által képviselt cselekményszál szivacsos melankóliája túlzott – pont elég szomorú az az eljövendő szép, új világ, amit amúgy is bemutat, teljesen felesleges megfejelni még azt a megváltoztathatatlan feletti hiábavaló (ám tagadhatatlanul hatásos) sírdogálással. Éppen elég azon aggódni, amit meg lehet még előzni, vagy esetleg már utólag javítani. De ettől függetlenül, szép film ez azért… Asanisimasa: 7/10

Az van, ha Michael Douglas, Robert De Niro, Morgan Freeman és Kevin Kline felolvassa a telefonkönyvet, az egészen biztosan érdekelni fog a világon néhány tízmillió embert. Még ha egyenként tennék, akkor is talán… (Bár azon talán elgondolkoznának már páran, hogy az a Kline, az melyik is?) Valójában a Last Vegas sem sokkal érdekfeszítőbb történet, mint egy telefonkönyv, mégis megnézte már több Magyarországnyi közönség, a film pedig már az első héten behozta a gyártási költségeket, s attól kezdve már csak a nyereséget termelik a papák.

A sztori a “vén kecske is megnyalja a sót” közhelyével felütött Másnaposok-verzió, melyben négy gyerekkori jóbarát 58 év múltán Las Vegasban jön össze, hogy egyikük kései legénybúcsúján adjanak még egy utolsót az érzésnek. A szituáció humorforrásai a szereplők életkorából adódnak, ugyanis a hetven körüli bácsik térdei már rozogák, a drogok számukra már a vérnyomás- és koleszterincsökkentők, vigyázni kell a vércukorra és minden más egészségügyi útmutatásra. A féktelen, trottyos tata-diszkó, egy-két valóban üdítő, önironikus poén eldurrantását követően, természetesen nem zajlik tanulságok nélkül, melyeket a néző – Jon Turteltaub rendezői rutinjának köszönhetően – könnyeket morzsolva vesz tudomásul. Hűség, szeretet, barátság és tisztesség – na ne már, tényleg?

A négy koros színésznek tulajdonképpen semmilyen kihívást nem jelent ez a habkönnyű vígjáték, mondjuk azt, hogy ők is röfögtek szolidan egy hétvégét Vegasban – és közben még kerestek is némi pénzt. A cselekmény lapos, mechanikusan, ismert klisékből van összepakolva, kiszámítható fordulatokkal operál. Közepesen szórakoztató tucatmunka, sablonos tanulságokkal, bár talán nyugdíjasklubokban ennél nagyobb sikere lehet, feltéve ha ott nem háborodnak fel túlzottan a nyilvánvaló képtelenségeken… Asanisimasa: 5/10