asanisimasa

Alekszandr Szokurov műveit már régóta kerülgetem, ám eddig mindössze két filmjéhez volt szerencsém. Az egyik, Az orosz bárka című egynittes mozifilm inkább csak egy kísérlet szememben, mint valódi, kiérlelt műalkotás, de mi tagadás, ezt is meg kellett valakinek csinálnia. Másfél óra fahrt az Ermitázs termeiben, közben ködös/lírai látomások, életképek az orosz történelemből és az orosz lélekről. Passz. A másik film a Faust volt, azért sem lelkesedtem túlzottan. Annyi biztos azonban, hogy nem akárkiről, hanem egy veretes, művészi igényű, stabil erkölcsi és etikai, valamint filozófiai alapokon álló műveket képző művészről van szó. Sajnos azonban, az ilyen nagy formátumú figurák általában legalább annyira taszítják, mint vonzzák az embert…

Egy orosz, alapvetően művészi attitűddel megáldott/megvert filmrendezőnél természetesen megkerülhetetlen Tarkovszkij említése, nos, A nap is kifejezetten tarkovszkiji tempójú alkotás, rendezte, és fotografálta is Szokurov. A film egy tematikus sorozat harmadik része , mely a huszadik század három nagyformátumú zsarnokának sorsfordító napjait próbálja elemezni (az első a Moloch, ami Hitlerről, a második pedig a Leninről szóló Taurus). A nap a Napkirálynő örökösét, Hirohito japán császárt idézi meg, mégpedig Japán második világháborút lezáró kapitulációjának napjaiban. Szokurov természetesen jóval mélyebbre nyúl és teljesen máshol ragadja meg “témáját, mint a nemrégiben bemutatott, amerikai A háború császára, elsősorban két fontos történésre koncentrál. Az egyik maga a japán kapituláció, a másik pedig a császár isteni státuszáról való lemondás. Külön-külön is két kataklizmával felérő dologról van szó, amely alapjaiban rázza meg a hagyományaihoz legendás mélységgel ragaszkodó japán nemzetet, és annak identitását. ha azt mondom, hogy olyan ez, mint száz Trianon, plusz legfelsőbb szintű kinyilatkoztatása annak, hogy a Szent Korona bádog könyvborító, a turulmadár pedig egy közönséges tyúk, Árpád apánk pedig egy kósza marhatolvaj, akkor még meg sem közelítjük azt a nemzeti megrázkódtatást, amit Japán élt át 1945 második felében, Hiroshima és Nagasaki pusztulása mellett.

Ehhez képest a film szinte mindvégig a császár bunkerében játszódik, csupán néhány kulcsjelenetre megyünk ki a kertbe, kukkantunk be a császár tengerbiológiai laboratóriumába, illetve teszünk egy rövid utat a szétlőtt Tokióban, és elköltünk egy bizarr vacsorát MacArthur tábornokkal. Minden figyelmünk a császár furcsa kis figurájára irányul (Issei Ogata furcsa szájmozgásokkal operáló, különös alakítása), akin egyáltalán nem látszik a meghozandó nagy döntések súlya. Ég a gyomra, de a legendás ázsiai pókerarc jól működik. Úgy tűnik, Hirohitót nem is érdekli ez az egész, ellentétben személyzetével, valamint a minisztertanáccsal. A császár haikut fogalmaz, egy mélytengeri hal tökéletességéről elmélkedik és távollévő családjára gondol. Egy merev rituálék, szabályok és kötelmek közé zárt szerencsétlen, magának való kisembert látunk, aki néha egy képeskönyvben Chaplinhez hasonlítja magát, amit egy helyütt az amerikai hadifényképészek rögtön észre is vesznek. Isten, császár? Ilyen egy isteni császár?! Tutyimutyi kis alak, aki madármódra csipeget a tányérjából és halakról cseverészne fontos, politikai kérdések helyett? Természetesen ütközik a faragatlan, de közvetlen amerikai stílus a konzervatív, tartózkodó japán etikettel és a végén Japán megmenekül a végső pusztulástól (és lesz belőle később az, ami lett…). A nagy pillanatok azonban derékszögben hajlott gerincek, elfojtott, suttogó félmondatok, suhanó ruhák és csoszogó cipők neszezése közepette történnek meg. Asanisimasa: 8/10

Az utóbbi évek talán legnyugtalanítóbb, leggyomorszorítóbb, legnyomasztóbb thrillere a kanadai Denis Villeneuve Fogságban című filmje. Nem biztos, hogy a legjobb, de hogy a leghatásosabb, az majdnem biztos. Ennek oka részben a rendező igen erős drámai érzéke (Felperzselt föld című szintén igen erős filmje Legjobb külföldi filmnek is volt jelölve a 2011-es Oscar-versengésben), részben Roger Deakins idén Oscarra jelölt delejes, ködös, borongós fényképezése, részben pedig az egész történetet átszövő vallásos őrület illogikus, irreális, rettegéssel telt kiszámíthatatlansága.

A cselekményben vannak váratlan, nehezen megmagyarázható fordulatok, de ezek összességében semmivel nincsenek messzebb a valóságtól, mint az ajtónkon bekopogó térítők (nem kapcsolok a Parlamentbe, mert megint kapom az orromra) zagyvaságai. Egy hálaadásnapi vacsorát követően a baráti ünnepségről nyomtalanul eltűnik két kislány, de a rendőrség a rendelkezésre álló nyomok alapján gyorsan letartóztat egy furcsa, szellemileg fogyatékosnak látszó fiatalembert. Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal) azonban beismerés és érdemi bizonyíték híján nem tud vádat emelni ellene, így szabadon engedi, azonban az egyik eltűnt kislány tettre kész apja (Hugh Jackman) saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, hiszen meg van győződve a srác bűnösségéről.

A történet ezek után a két férfi versenyfutását mutatja be a meglepő, és egyáltalán nem megnyugtató végkifejletig, amit Villeneuve nem siet el: a film jó két és fél órán keresztül ázik a nulla fok környéki, havas, esős, lucskos télben. A tetemes méret azonban tetemes élményt jelent, már amennyiben bírjuk a fojtó, ólomként a mellkasunkra nehezedő, gyomrunkat görcsbe rándító feszültséget. Loki nyomozó és Keller apuka az emberi lélek sötétségének igen mély bugyraiba hatol be az eltűnt kislányok nyomában, ahol valamiféle homályos, Istentől/Sátántól kapott, megfellebbezhetetlen parancsok irányítanak fanatikus embereket embertelen tettekre, melyeket képtelenség megérteni józan ésszel.

A cselekmény “akciórésze” mellett a film, ahogy a címe is jelzi, elsősorban fogsággal foglalkozik. Hogyan hatalmasodik el valakin egy gondolat, hogyan tartja foglyul, hogy szűkíti be lehetőségeit, melyek végül öngerjesztő folyamatként úgy zárja kalodába a személyiséget, hogy képtelen észrevenni a kivezető utat. Nyugtalanító látni, hogy bármikor, bárhonnan érhet csapás, és lehetsz akármilyen felkészült, akármilyen erős, lehetnek olyan szituációk, amikor te is csak nyüszítesz a segítségért… Nem mintha nem lennénk ezzel amúgy tisztában, de ilyen szépen, vegytisztán látni a gonosszal szembeni emberi tehetetlenséget, igen megrendítő élmény. Asanisimasa: 8/10

Talán csak a híres skót pszichológus R.D. Laing egy időben igen népszerű és sokat forgatott Tényleg szeretsz? című verses esszéjében találkozhatunk többször a szeretet, szeretlek, szeretsz szavakkal, mint Spike Jonze öt kategóriában is Oscarra jelölt A nő (Her) című filmjében. Nem tudom, nem számoltam, de így néhány órával a film megtekintése után erősen úgy tűnik, hogy szinte minden elhangzó mondatban szerepelt valamilyen formában a ‘szeretet’ szó – ami egy “izomból” végigbeszélt bő kétórás filmet nézve sok. Mondhatni: sokk.

Megfojt a szeretet, belefulladunk a szeretetbe, ugye… Tipikusan amerikai szokás a szeretet fontosságának, a szeretet létezésének minduntalan hangsúlyozása, annak bizonygatása, illetve számonkérése, és ez így állandóan kimondva talán értelmét, sőt értékét is veszti, főleg, amikor más (amerikai és egyéb) filmekben látjuk azt a rengeteg szétszakadó családtörténetet, érzéketlenséget, sőt cinikus brutalitást, de azért lépten-nyomon I love you, so much I love you, honey. Do you love me? Mindazonáltal Jonze jelen filmjének témája a szeretet, illetve annak hiánya és az iránta való vágy, tehát itt miről lehetne másról beszélni, mint a szeretetről?

Egy utópikus, szép és kényelmes világban találjuk magunkat e film által. Az élet békésen és jólétben folydogál, minden mosolygós, idillien pasztellszínű. Theodore (Joaquin Phoenix) is jól megél munkájából, kézzel ír és leveleket fogalmaz, majd nyomtat számítógépén mások helyett, akiknek imponál, ha ilyeneket kapnak, ilyeneket küldenek, de ők maguknak ehhez már nincs meg a “hozzáférésük”. Theodore azonban boldogtalan, hiszen a közelmúltban szakított kedvesével, hiába, békés jólét még nem garantálja önmagában a biztos, boldog és kielégítő párkapcsolatot – eddig, ugyanis kijött egy új operációs rendszer, amelynek mesterséges intelligenciája képes tanulni, képes érzelmeket megélni, valódi virtuális társként működni. Képes egy test nélküli, önálló, érző, szerető és szeretetre vágyó személyként létezni – aki alkalomadtán ugyanúgy faképnél tud hagyni, mint egy élő, hús-vér nő…

Mondják, a nőnek mindig hagynia kell egy picit, hogy a férfi taníthassa, aki ezáltal (is) érzi magát igazi férfinak, azt azonban már a férfinak kell tudnia, hol a határ, mi az a szint, ameddig okíthatja csillogó szemű, figyelmes tanítványát, mert a tanítványnak egy idő után már nem lesz elég az a tudás, amit a tanára kínál számára és keres egy újat, egy nagyobb tudásút… Jonze történetében valahol ebbe a hibába esett bele Theodore, az oprendszer, vagyis Theodore számára elérhető avatárja, Samantha (Scarlett Johansson hangján) túl tanulékonynak bizonyult, és egyben túlságosan is vágyott a szeretetre, a kommunikációra és a még intenzívebb együttlétre. A gép forog, és magára hagyja az alkotót.

A film tulajdonképpen egy melodráma, mely újra a szeretet kontra önzés problematikát járja körül. Minél magányosabb az ember, minél elidegenítőbb társadalomban él, annál görcsösebben ragad meg minden szalmaszálat, mely a kiutat jelenti neki abból, amiben él. Ez a görcsös ragaszkodás azonban mindig a börtönt jelenti a másiknak, ami elébb-utóbb szakításhoz vezet és a helyzet rosszabb lesz, mint volt. Ennek a görcsnek egyik látványos tünete a szeretet meglétének állandó bizonygatása, és az arra való állandó rákérdezés, miközben éppen szeretni felejtjük el a másikat. Elfogadni azt, hogy ő is egy önálló, gondolkodni és érezni képes, érdeklődő, nyitott személyiség. Az szeret igazán, aki szabadon enged, nem pedig az, aki kalickába zár. Spike Jonze ezt a problematikát egy tőle egyáltalán nem meglepő bizarr megközelítésben boncolja fel, egy humanoid és egy operációs rendszer virtuális szeremének meséjével – ami egyáltalán nem áll messze a mai is megtapasztalható vérrög valótól. Emberek százmilliói élik (éljük, höhöhö!) már életük az internet virtuális terében, a Google és a Facebook már többet tud rólunk, mint saját szüleink, illetve férjünk/feleségünk/barátnőnk/barátunk, egyesek online számítógépes játékok kreált terében és idejében töltik szabadidejüket, mások más emberek interneten szabadjára engedett tudatalattijával vívnak végtelen és soha győzelmet nem hozó csatákat, megint mások pedig arra büszkék, hogy be sem tudják kapcsolni a számítógépet – de ezzel semmivel sincsenek jobban, előrébb, mint a többiek, hiszen kimaradnak mindabból, amit azok élnek. Innen már belátható (már megszületett és szépen növekszik!) a következő szint, amikor a mesterséges intelligencia lesz a társunk, akár virtuálisan, akár fizikálisan (lásd: Asimov: A Robotika alaptörvényei), neki nem lesznek rossz napjai, ő mindig készséges lesz és figyelmes, mindig ránk gondol és mi mindig rá gondolunk. Már csak a fajunk fenntartását kellene valahogyan megoldani és azt azért csak nem bízhatjuk a gépekre – és megint ott vagyunk, hogy Kezdetben vala sötétség…

Érdekes film ez. Kicsit hosszabb, mint kellene, de érdekes. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplőt nézünk két órán át, aki egy (igen szexi) női hanggal végiglelkizi a filmet, tényleg érdekes, hogy egyáltalán végig lehet ülni. Helyenként szórakoztató és néhány pontosan elhelyezett obszcén kifejezéssel és más “csúnya” szóval a vastagon áradó szeretetáradat is elviselhetően émelyítővé szelídül. A végkifejlet pedig, a körülményekhez képest, kifejezetten rousseau-i, emberi és nem akar megváltani. Asanisimasa: 7/10

Nyugodt, kiszámítható, eseménytelen kertvárosi életet él a negyvenes Abby, akit egy gyermekétől szerzett “sportsérülés” zökkent ki az unalomból. Körülnéz háza téján, s mivel ott már semmi érdekeset nem talál, munkatársának, a nőfaló Justinnak segítségével prostituáltnak áll. Az “ügymenet” bonyolításához éppen megfelelő a kettejük által felújított decens loftlakás, melyben a kalandra éhes Abby karrierje egyre magasabbra hág és közben még értelmet is talál új hobbijában… Ennyiből egy teljesen hétköznapi, unalmas melodrámára is következtethetünk, az igazi csavar azonban az, hogy Abby mint otthon, mind új hobbijában leszbikus kapcsolatot keres s talál. A Kertvárosi bordély óriási pozitívuma, hogy a mainstream filmben még mindig elég komoly tabunak számító témát, az életszerű, ráadásul gyerekeket is nevelő leszbikus együttélést teljesen magától értetődő természetességgel mutatja be. (Nem a leszbikus/meleg szerelem, vagy akár szex megjelenésére gondolok, mert ez már régen nem tabu; hanem a családban való együttélésre, gyerekek, vacsora, együttalvás, tévézés, stb, ilyesmire. Hirtelen csak A gyerekek jól vannak című -szintén remek- film jut eszembe, ami ugyanerről a témáról ugyanilyen keresetlen őszinteséggel és természetességgel beszél.)

Nem is kellene említeni Abby szexuális irányultságát, mert annyira magától értetődően történik vele minden, de mit csináljak, ha egyszer tényleg ez a film fő különlegessége… Abby sorsa, kalandja, útkeresése amúgy teljesen érvényes minden negyvenesre, szexuális orientációtól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül férfira és nőre egyaránt, aki élete folyamán elért abba a (sokak által mégis igen irigyelt) anyagi stádiumba, amikor elfogynak a célok és beköszönt az érzelmi kiüresedés, az unalom. Stacie Passon az Abbyt bátran és bevállalósan (egy dolog a leszbikus szerelem és szex megmutatása filmvásznon, egy másik dolog ezt bőven negyvenen felül vállalni!) alakító Robin Weigert segítségével pontosan, érzékletesen és okosan bontja ki a témáját, melynek végkövetkeztetése bőven túlmutat hőseinek életének “sajátosságain”, és általános érvénnyel jelentkezik. Mellékszerepekben ismert sorozatok ismert arcai köszönnek vissza, pl. Maggie Siff, aki Tara a Sons of Anarchyban, Janel Moloney, aki azt a hebrencs szőke csajt játszotta az Elnök embereiből, stb. Okos, felnőtteknek való film. Asanisimasa: 7/10

Egészen kis túlzással élve, a nem éppen szűkszavúságáról és minimalizmusáról ismert Esterházy Péter ezt az egészet megoldotta egyetlen szóban: pinabú. (In: Ki szavatol a lady biztonságáért, 1982, Magvető). Ennyi, mégis benne van minden, ami itt nagyjából kétszer két órában.

Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Akár. Bár az is biztos, hogy nincs az az ínycsiklandozón illatozó libacomb és az kosárnyi kugler, amiért szegény József Attila engedte volna megjelentetni a csak jóval a halála után napvilágra került “Kockás füzeteket”. De nincs is olyan magára, a szakmai hírnevére valamit is adó pszichoterapeuta, aki engedne bármilyen hozzáfűződő terápiás dokumentumot bármilyen “üzletszerű kéjelgésnek” engedni…

Szóval, számomra kevéssé érthető módon két részletben mutatják be (nemcsak Magyarországon, de szinte az egész világon) a dán Lars von Trier új lélektani mélyfúrását, A nimfomániást (első rész és második rész) – ennek én kizárólag üzleti okait látom, ugyanis azon kívül, hogy egy filmért két mozijegy árát is el lehet kérni, más indokai nincsenek e film kettévágásának. Az együttesen valamivel több, mint négyórás vetítési idő nem lehet szempont, hiszen e filmet látni kívánó közönség java részét olyan tapasztalt és sokat látott filmértők adják, akik képesek elfogadni a maratoni hosszt és láttak már ilyen hosszúságú filmet (akár még hosszabbat is). Ők biztosan nem fognak tiltakozni, főleg, ha a filmben van annyi matéria is, hogy megérje azt bevállalni. Aki pedig csak a botrányra, a jó előre beharangozott, így idejekorán elhíresült szexjelenetekre jön, az meg is érdemli – úgysem fogja azt megkapni, amire vágyik (az ott van az orra előtt az interneten, innen két kattintásra).

Nem indokolja a kettévágást a mű dramaturgiai szerkezete sem, hiszen az egy szigorú, két részre és nyolc fejezetre, regényszerűen tagolt, teljesen követhető tér- és időkezeléssel elmesélt történet. Az első résznek szinte mondat és jelenet közben, drasztikus vágással van vége és mintha mi sem történt volna közben, ugyanitt kezdődik a második is.

Kezdetben vala sötétség, semmit nem látunk, csak csöpög. Majd látjuk, hogy hull a havas eső, von Trier visszatérő, e filmben is többször megjelenő egyik kedvenc motívuma. Charlotte Gainsbourg, a dán rendező jelenlegi médiuma, ott fekszik egy sikátor mélyén, csúnyán összeverve, mozdulatlanul. Stellan Skarsgård éppen arrafelé siet haza, felnyalábolja a lányt és hazaviszi penészes tapétájú, koszlott kis lakásába. Rövidesen a lány magához tér, és mesélni kezdi életét, cserébe a teáért és süteményért.

Joe, a címszereplő nimfomániás lány (Gainsbourg játssza a felnőtt Joe-t, az igen bevállalós Stacy Martin a fiatalt) itt feltárulkozó élete tényszerűen tipikusnak mondható, ha egy nimfomániásnál tényszerű az, hogy már gyermekkorában az átlagnál lényegesen nagyobb izgalmat jelent neki a saját vaginája. Jönnek sorba a szexusa által terelt személyiség kiszámítható stációi, gyorsan elveszti szüzességét, aztán sorba a különféle szexuális kalandok egyre gépiesebb, lelketlen és valójában boldogtalan darálása, mint futószalagon az összeszerelendő munkadarabok. A kezdeti misztikus élményektől szinte a létező összes szexuális szokáson, deviancián és perverzión keresztül odáig, míg Seligman (a Skarsgård által alakított karakter) rátalál a sikátorban az összevert Joe-ra. Egy szexfüggő személyiség tisztes alapossággal elmesélt élettörténete, de ennél nem több. Sokkal érdekesebb lenne viszont az, hogy mit akar ezzel a köztudomásúan súlyos mániás depresszióval küzdő, terápiáról terápiára járó von Trier elmondani?

Mert elmondani el tudja, abban nincs vita. Tényleg az egyik legjobb művészfilmes jelenleg, technikai értelemben. Itt is folyékonyan kezeli az időben és térben ide-odaugráló cselekményt, melyet elsőre furcsa asszociációval idekapcsolódó természetrajzi és kultúrtörténeti magyarázatokkal ellenpontoz. Könnyedén belenyúl, belerajzol a képbe, szétszedi azt darabokra, kiszól belőle, úgy filmez, mint hajdan a Dogville-ig tartó fénykorában. Persze, közben eszünkbe jut Peter Greenaway és Derek Jarman is, de az látszik, hogy Lars von Trier lényegesen jobban van, mint volt például az Antikrisztus vagy a Melankólia idején. Visszajött gyilkos humora is például, aminek hiánya nagyon zavart engem például. (Akinek van humora, minden tud. Akinek nincs, az mindenre képes. – Királyhegyi Pál) Az Uma Thurman zseniális közreműködésével játszott fordított in flagranti szakítás-jelenet bornírtságával például már szinte Örkény abszurdját idézi.

A második részt is elsősorban a mélyről jövő fekete humorral átszőtt jelenetek viszik el a hátukon. Ez a rész már elsősorban a felnőtt Joe-é, akinek pinabúja már szinte az őrületig, az öncsonkítás határáig fokozódott. A kalandok egyre vadabbak, a hajszolt vágy egyre kíméletlenebbül dobol Joe altestében. Szó sincs már dévaj szexéhségről, itt őrjöngő, önpusztító vágyról beszélünk. Egyre nagyobb erejű hatás kell, hogy élvezetet okozzon és itt már túl vagyunk a szexen, ez már a perverz szex területe. Seligman egy darabig még tűri, megpróbálja intellektuálisan, kultúrtörténeti aspektusban értelmezni a hallottakat, de végül az ekkorra teljesen magához tért Joe rajta is elhatalmasodik.

A film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez nem a rendezői változat, a jó ízlésblablabla érdekében egy cenzúrázott változatot nézhetünk. Von Trier, a hosszú évek alatt előadott, különféle irányú hisztijeivel, kisebb botrányaival azonban ma már csak annyit tud elérni, hogy ez is csak egy üres, marketingízű be(ki)szólás. Látva a filmet, hogy mi maradt benne, mégis, mi lehet az, amit ebből ki kellett vágni? Ugyan már. Műbalhé. Mint ahogy műbalhé volt a román betiltás híre is, mert ma már tudni azt is, hogy mégis mehet a második rész a román mozikba… (Az ortodox egyház ráadásul még szép reklámot is kap benne…) Amiért talán be lehetne tiltani az az, hogy még kettészelve is igen nehezen nézhető a film. A pinabúban őrjöngő Joe történetei egy kis idő után már alig érdekesebbek, mint akármelyik pornófilm cselekménye: ezzel dug, azzal dug, többel dug egyszerre és amikor már a dugás is kevés, akkor ezzel vereti meg magát, utána azzal… Sőt. Minden brutalitás, explicit szex, vér és lüktető nemi szerv ellenére nem több a film egy négyórás vulgár-freudista ömlengésnél. (Valahol ugyan a vége felé egy helyütt elhessenti Joe Freud szellemét – azonban aki mindvégig Freud premisszái alapján, Freud koordináta rendszerét használja, az akkor is freudista, ha tagadja azt.) Mint ahogy a sátáni is csak az Isten fényében rettenetes. Lars von Trier azonban, bár kapargat, néha még vakar is, tíz körömmel, hogy vér is serken, igazán mélyre nem jut. Gyermekkor, vallás, neveltetés, a szokásos dolgok, melyek úgy puffannak a filmvásznon, hogy fel kell röhögni – ha még nem alszunk.

Jobban van von Trier, de még mindig rengeteg a póz, a csináltság. Üres, elcsépelt művészfilmes közhely Seligman koszlott, lepukkant lakása, a bevezető képek sikátorának nyomora. A bombasztikus zenei idézetek, mint pl. a Rammstein Führe mich-jének arcunkba zúzása viszont igazi műmájerség, a kinyújtott középső ujj provokatív, polgárpukkasztó, de igazából üres gesztusa. Nem jobb a helyzet a film folyamán használt használt többi, klasszikus zenei háttérrel sem. Bár kiváló darabok mind, de annyira közismertek, hogy felhasználásukban mára már közhellyé váltak (lásd pl.: Beethoven Für Elise-e, vagy a Lascia chio’ pianga Händel Rinaldójából). Tiszteletre méltó, amit ezek a színészek bevállalnak, itt főleg a Joe-t alakító két színésznőre gondolok, és nem azért, mert meg is mutatnak mindent (a kényes részeket természetesen dublőrök mutatják), de abban nem vagyok biztos, hogy feltétlenül be is kellene nekik ezeket vállalniuk. Bergman például miért nem érezte kényszerét soha (jó, csak elvétve, igen ritkán, de akkor sem direktbe), hogy ilyen explicit jeleneteket mutasson hosszan, sokáig? Mert talán ő meg tudta oldani filmje problémáját fejben is? Na, itt lehet a bibi.

Sok pszichoterápián átmegy a páciens azokon a jellegzetes stációkon, hogy szerelmes lesz terapeutájába, máskor pedig meg akarja őt ölni – az önmegismerés folyamán olykor mélyen elrejtett nem kívánatos dolgokra is rábukkanhatunk. Ezért van az, hogy ami ott bent, a pamlagon történik, az nem jöhet ki a szobából. Lars von Trier ezzel szemben most kivágta az ajtót és világgá kiabálta, hogy gondjai vannak a női nemmel. De legalább neki jólesett… Asanisimasa: 5/10

Peter Berg filmje valós történetet mesél el, amely nagyjából így történt meg Afganisztánban, ahogyan a filmben látjuk – ugyanis volt egy túlélő, aki elmesélhette. A túlélő című film esetében tehát nem lehet szó spoilerezésről, hiszen már a címében ott van, hogy ‘magányos túlélő’. Valaki tehát biztosan túléli a filmbéli córeszt, és mivel Mark Wahlberg a legnagyobb név, nyilván ő lesz az. A forgatókönyvíró-rendező Berget nyilvánvalóan nem is érdekelte, hogy filmje megfeleljen bármiféle háborús, harcolós, katonás zsáner kötelmeinek, azon kívül, hogy az akciójelenetek bizony igen látványosak, vagy ha nem, akkor viszont hitelesek, mint egy lesben álló merénylő Kalasnyikovjából kilőtt, csontodat forgácsoló 7.65-ös lövedék. A film inkább a hírhedt Red Wings-hadműveletet túlélő Marcus Lutrell (őt alakítja Wahlberg, in blood, sweat & tears) hitelesnek tekinthető jelentése alapján kísérli meg reprodukálni a véres kudarcba fulladt akciót, melynek célja egy tálib vezér meggyilkolása lett volna.

A film szinte pontosan kiszámolt első fele ezt meséli el. A bevezető, (kissé unalmas) klipszerű képsorokban megismerjük az amerikai deszantcsapat tagjait, majd indul a bevetés, mindenféle dramaturgiai sűrítés nélkül, szinte az az érzése a nézőnek, hogy real time nézi az eseményeket a biztonságos fotelből. A másik fele a filmnek már az akció következményeit tárgyalja, amikor a támadás véres vadászattá változik, ám a vadász most az, akit levadászni indult az amerikai osztag, a tálibok.

A propagandafilm-fóbiások kezdhetnek sikoltozni, mert bizony ebben a filmben is hős amerikai katonákat láthatunk, akik a sátáni burnuszos hadzsikkal vívnak élet-halálharcot az igaz ügyért, ezúttal ugyan a szopóágon, de azért mégis ott virít mindegyikük neve mellett az ezüst csillag az arlingtoni temetőben. Ezt azonban csak hozzáképzeljük, mert A túlélőből hiányzik minden propagandafilm fő ismérve, a pátosz. Egyetlen felemelő pillanat van a filmben, az viszont a háláé, melyet a címszereplő (és általa az alkotók, valamint az amerikai nép) tanúsít az őt megmentő Shuryek falu lakosai, de főleg egy bátor tálib-ellenes pastu, Mohammad Gulab Khan és kisfia iránt. A film aztán nyíltan a hadművelet amerikai áldozatainak való emlékezéssel zárul. Nincs tehát semmilyen kritikai éle a filmnek, hogy mit keresnek egyáltalán az amerikaiak Afganisztánban, a tálibok is egydimenziós gyilkológépek (viszont vannak jó “afgánok”!), aki hős, az amerikai – de nincs olyan jelenet sem, ami igazolna bármilyen intervenciós politikát, csupán annyit, hogy a háború bizony halálos dolog. A harc kegyetlen. A hősök mind halottak. Ha ez propaganda, akkor legyen, mert ez igaz.

Agyunkat természetesen nem fogja megdolgozni a film, elsősorban érzékeinkre és szívünkre hat. Mivel katonákról van szó, végig megvan a szokásos bajtársiasságon és kötelességtudaton való moralizálás, de tényleg nem szájbarágósan. A hegyi csatát megelőző lopakodós, lapítós, megfigyelős jelenetek döbbenetes hitellel közvetítik a végletes feszültséget, amit a katonák érezhetnek a szinte teljes csendben, a csata szintén igen hiteles, szinte ránk freccsen a vér a vászonról – immár komoly fegyverropogásban. Bodycount, a végén csak egy maradhat. Ennyi (bár a kaszkadőrök megérdemelnének valami hangosabb elismerést…). Asanisimasa: 7/10

Tehát, arról van itten szó, hogy a cipész maradjon a kaptafánál… Ridley Scottnak is Ridley Scott-filmeket kéne csinálnia, jókat vagy kevésbé jókat, tökmindegy, de semmiképpen nem kéne Coenékat utánozni. Hiába csődíti össze a legjobb arcú színészek tömegét, hiába nyúl hozzá az egyik filmügyekben legkurrensebb íróhoz, Cormac McCarthyhez, hiába Dariusz Wolski a kamerák mögött, hiába nyújtja, nyújtja, soha nem fog Coen-filmet csinálni. Részben mert egy generációval idősebb, de nagy részben azért, mert annyira régen tolja Hollywood szekerét, hogy bármilyen jó filmes szakember, kvázi “kismester”, aki már jónéhány fontos darabot is letett az asztalra, elszakadni már nem tud saját kliséitől. Egy ember az ő státuszában ne üljön már fel divatoknak, ne másoljon – ha nem jut eszébe semmi, inkább hallgasson. Senki nem fogja számon kérni a 76 éves Ridley Scotton 2013-ban, hogy hol a következő film?

És igen, a vicc ráadásul az, hogy A jogász sztorija is éppen ez – Scottnak csak komolyan kellett volna vennie. Egy fickó, kétes alakok többé-kevésbé tisztességes (már amennyire egy ügyvéd lehet tisztességes) ügyvéde (Michael Fassbender) nősülne (Penelope Cruz), és két haverral (Javier Bardem és Brad Pitt) úgy dönt, hogy nyúlnak a mexikói kartelltől egy kis kokót (mintegy 20 millió USD értékben), amiből megcsinálják öregkorukat. Az egyik haver szőke nője, vagy mije (Cameron Diaz) viszont lefüleli az akciót – igen, mindig van egy nagyobb hal, amelyik megeszi a kisebbet. Ez az egyszerű kis történet aztán McCarthy megszokott, nem túl mély filozofálgatásával van egy picit felintellektualizálva, amit az átvert mexikóiak újsághírekből is ismert brutalitása sem tud eléggé ellensúlyozni. A cipész maradjon csak a kaptafánál, a jogász ne akarjon kokaincsempész lenni, a tisztes hollywoodi kismester pedig ne akarjon überlaza, független fenegyerek lenni.

Pedig én bármeddig elnézem, mondjuk Penelope Cruzt, főleg amit az első jelenetben produkál, Fassbender is biztos jó pasi, Bardem hihetetlen frizurát kapott, Pitt meg már képtelen nem Bradpitt lenni, de ez nála nem baj. Bruno Ganzot még akkor is elhallgatnám órákon át, ha a telefonkönyvet olvassa fel… Az meg egyenesen szédítő, hogy ezt a kissé öregedőcske Diazt mikre rá nem lehet még venni. Van néhány meghökkentő jelenet, néhány vicces is, de alapvetően a film unalmas, sehonnan sehová tartó, hiábavaló nyűglődés. Mint amikor egy cipész megpróbálja megjavítani, mondjuk a kazánt. Nem fog működni, mint ahogy nem is működik. Asanisimasa: 4/10

Végül ezt is megértük, hogy film készül Budapest és Bukarest nevének összekeveréséről… Külföldön, érdekes módon elsősorban angol nyelvi környezetben, előszeretettel keverik a két fővárost. Ismert tény például, hogy Ringo Starr úgy volt Budapesten, hogy megesküdött, hogy Bukarest(b)en töltötte Elizabeth Taylor 40-ik születésnapját. (Ennél már csak a Where you from? Hungary? Are you hungry? nyelvi fajankóskodás a “népszerűbb” arrafelé.) A persze, hogy angol Frederik Bond nagyjátékfilmes bemutatkozása, ami nem akárhol, hanem a 2013-as Berlini Filmfesztiválon debütált, éppen erre névcserére fűzte fel igencsak őrült sztoriját, mely Berlinben annyira bejött, hogy rögtön Arany Medvére is jelölték Charlie Countryman szükségszerű halálát.

Bond természetesen nem nulláról ugrott fel a medve nyakába, nevéhez fűződnek például azok az igen szellemes Heineken-reklámok is, melyek olykor bizony még az általuk reklámozott sörnél is jobban üdítettek, mondjuk, egy unalmas focimeccs szünetében. Szerintem ennek köszönheti azt is, hogy nem akármilyen névsor jött össze ehhez a bemutatkozó filmhez. A mostanában művészi vénáját is próbálgató Shia LaBeouf adja a címszereplőt, partnere Evan Rachel Wood, fontos mellékszerepekben pedig Mads Mikkelsen, Rupert Grint vagy Til Schweiger tűnik fel, míg a zenét Moby szerezte (vagy komponálta).

A film cselekménye, bár igen szomorú alapállásból indul, valójában egy őrült LSD-tripre hajaz. Charlie, az “átlagsrác” a film elején elveszti gyógyíthatatlan betegségben szenvedő édesanyját, aki egy misztikus álomjelenetben azt ajánlja fiának, hogy ne őt sirassa, hanem utazzon el…Bukarestbe. Hogy miért pont oda? Csak, meg fogod tudni. Charlie így is tesz, de már a repülőgépen problémák adódnak. A mellette lévő utastársa rövid csevegés után az ő vállán halálozik el, aztán Bukarestben a halott utas lányát hajkurássza Charlie, annyira, hogy rövidesen szerelmes is lesz a lányba (Evan Rachel, akit itt úgy hívnak, hogy Gabi Bányai). A lánynak viszont van egy igencsak agresszív ex-férje (ő Mads), aki ezt az ex-dolgot nem nagyon akarja figyelembe venni. Eközben Charlie egy bukaresti romkocsmának álcázott youth-hostelben nagyon betép valami speciális román cucctól, aminek következtében össze-vissza rohangálnak a román fővárosban, többek között egyikük (Rupert) Viagra-túladagolását is menedzselniük kell, aminek egy nagymenő sztriptízbár tulajdonos (Til) vet véget, egy kifizethetetlen méretű számlával. (Nocsak.) A helyzetet Charlie menti azzal, hogy kijátssza Mads karakterét Til karaktere ellen, ami később mégsem tűnik már annyira jó ötletnek. Szóval, ilyesmi.

Lehet, hogy Bond is betépve írta ezt a sztorit, mert olyan, de állítólag LaBeouf fogyasztott is LSD-t a betépős jelenetek forgatása alatt. A cselekmény fordulatai tehát korántsem követik híven a forgatókönyvíró-iskolák által sulykolt kliséket, amivel az angolszász kritikusok nem is tudnak nagyon mit kezdeni – nekem azonban, elsősorban az ismerős helyszínek miatt, olykor kifejezetten szórakoztatónak tűnt a film. LaBeouf és Wood nem igazán passzolnak egymáshoz, de igazából semmi sem passzol semmihez ebben a filmben. Minden szabálytalan, de éppen ezért lehet érdekes, a szabálytalan dolgokat kedvelők számára. Van lendülete és van humora is, az olykor kifejezetten durván erőszakos jelenetek mellett; a következetesség azonban valami ósdi hóbort lehet csupán a szerzők értékrendjében. Budapest ráadásul mindvégig szép szavakat kap a filmben, és a csattanóban helyére is kerülnek a dolgok. Asanisimasa: 7/10.

Orson Scott Card 1985-ös Ender’s Game, vagyis Végjáték című könyvét az egyik legnépszerűbb scifi-regényként emlegeti a wikipédia – nem vitatkozom vele, lehet, hogy így van. Nem olvastam. Annyi azonban biztos, hogy szerzője begyűjtött vele két nívós szakmai díjat is, a Hugo-t és a Nebulá-t, tehát elfogadom, hogy a regény (és annak második, hasonló díjazásban részesült része) tényleg nívós alkotás. Az a film, amit -hosszas huzavona után- belőle csináltak, viszont nagyon nem az. A Végjáték nem jó film.

Kezdjük ott, hogy az eredeti címben (regényben és annak filmváltozatában egyaránt) szereplő Ender a főszereplő srác neve, s az a játék, amit a cselekményben folytat, az nem végjáték, hanem csupán egy csata, (a továbbiakban spoilerek) aminek a regény végén ugyan vége van, de a háború még tovább folytatódik (hogy legyen több rész, több bevétel, stb., stb.). Ez azonban tényleg részletkérdés e számtalan sebből vérző filmben…

Lehetséges, hogy a történet írója regényében jobban, bővebben kifejti Ender küldetésének etikai és erkölcsi vonulatát, mert az tényleg igen érdekes, és igen komoly kérdéseket vet fel. A filmben azonban ez meglehetősen leegyszerűsített módon és ostobán elvarrva jelenik meg. Az alapszituáció a következő: jönnek az űrből ezek a hangyok, ilyen hangyakolóniaszerűen szerveződő idegenek, akiknek kell a mi Földünk. Elpusztítanak sok embert, lerombolnak sok értékes, ember alkotta civilizációs produktumot, de hősies honvédő háborúban az egyesített földi haderők legyőzik őket és kirugdalják kitinpáncélos valagukat a mi drága, satöbbi. Tehát győztünk. A főnökök azonban továbbmennek, és megkeresik ezeket a szerencsétlen, porba gyalázott hangyokat és saját, túlnépesedett bolygójukon is rendet akarnak tenni, a hangyok írmagjának is kiirtásával. MICSODA? Csak nekem jut eszembe erről az amerikaiak iraki rendcsinálásának gyenge lábakon álló, az antiterrorista harc szükségességét sulykoló ideológiája? Csak nekem jut eszembe erről Hitler Endlösungjának indokolhatatlan, rettenetes genocídiuma? Nincs, nem létezik olyan emberhez méltó, humanista értékrendű gondolat, amely indokolna bármilyen győző számára a legyőzöttek, valamint azok teljes hátországának elpusztítását, ráadásul cinikus módon (tehát nem a bosszú indulatából, ami szintén nem lenne igazolás, de legalább talán érthető lenne) megelőző jelleggel! Márpedig a filmben a földiek éppen ezt teszik. Az a nyúlfarknyi, nyíltan cliffhangeres utolsó jelenet pedig a maga szájbarágós didaktikájával csak tovább ront a dolgon. Ender kétségbeesett (és műkönnyben ázó) bűnbánata semmit nem old fel, nem tesz semmissé, csupán a folytatásnak ágyaz meg. Lehet, hogy Card e kérdésnek morális, etikai és filozófiai vonzatait könyvében jobban kibontotta, de a filmben ennyi jelenik meg és ez megbocsáthatatlan.

A többi filmbeli nonszensz ehhez a morális csődhöz képest szinte jelentéktelen. Hogy pont tizenéves gamerek vívják meg a nagy űrbéli csatát, ráadásul úgy, hogy valójában azt hiszik, hogy játszanak, miközben a szőrös tökű, valódi csatákban valódi harci rutint szerző, győztes igazi katonák karba font kézzel nézik őket, azt felfoghatjuk meseszerű elemnek egy romantikus tinifilmben, és ne foglalkozzunk most azzal, hogy világunk és kultúránk jövőjét egy high-tech számítógépes, lövöldözős játék egyetlen pályáján döntjük el. Hogy a high tech jövőben egy idegen bolygón felépített high tech földi támaszponttól mindössze néhány lépésre található az ellenséges faj utolsó élő egyede, akiben azért ott van annak túlélésének záloga, na az már kifejezetten B-kategóriás hülyeség, de ez, mármint, hogy B-kategóriás klisé, elmondható az egész filmre is, en bloc. Harrison Ford meg mit csinál? Látja magát, visszanézi magát egyáltalán? Ben Kinglsey legalább hozza a figurát, s arról nem tehet, hogy e filmben nincs arra tér, hogy kezdjen is valamit vele… Gavin Hood filmje ügyetlen, elbarmolt, dilettáns nunka, mely gondolatilag kifejezetten káros útra tévedt. Kár érte minden fillér. Süt róla, hogy csak azért készítették el, hátha betalál a ma divatos Alkonyat, és Éhezők viadala-jellegű trendbe… ahogy nézem, még ez sem jött be nekik. Asanisimasa: 1/10