asanisimasa

Az igazat megvallva, azért az elején meg-megrándult az ujjam, és majdnem elküldtem az eject-gomb halálába ezt a filmet… Mert hát ki kíváncsi egy nagy csapat szemlátomást kőgazdag, inkább középkorú római polgárt kokós orral, arcukon a boldogságnak torz vigyorrá merevedett vésetével mulatozni látni a legolcsóbb kocka-tuctuc zenére? Aztán begyűrt, elragadott, elvarázsolt engem is A nagy szépség, mint ahogy manapság szinte a teljes filmvilágot (BAFTA, Európa Filmdíj, Golden Globe-díj, valamint Oscar- és Arany Pálma-jelölés, stb.). (Az Oscar is meglett aztán… 2014.03.03.)

Pedig elég nehezen beskatulyázható film Paolo Sorrentino műve. Ma már nem csinálnak ilyen filmeket, elsősorban azért, mert alig akad olyan producer, aki egy ilyen, gyakorlatilag történet nélküli, de azért igen gazdag kiállítású lírai önvallomás, mondhatni, művészi számvetés mögé állna. Ezek szerint, Olaszországban élnek még ilyenek… Fogalmam sincs, mi lehet Sorrentino indíttatása erre a filmre, hiszen 1970-es születésű, tehát elvileg előtte a pálya, a lényeg azonban az, hogy ettől függetlenül, igen hiteles így is az összegző szándék.

A film főalakja, természetesen egy megfelelő korú férfi (65 éves – a film elején hosszú percekig látható és igen riasztó őrjöngés az ő szülinapi partija), Jep Gambardella, a római intellektuális társasági élet “hercege”, finom modorú, ám ha kell maró gúnnyal is élő kritikus, író. A film által felvetett kérdések pedig, ennek megfelelően, szinte jelentéktelenek, minthogy: mi az élet értelme, mi a szépség, mi a fontos, mi a haszontalan, mi az értékes és mi a silány vacak, mi a szerelem és mi a barátság? Gondolom, az nem spoiler, ha azt mondom, Sorrentino (és Jep) minden feltett kérdésére ad egyfajta választ a film…

Létezhet azonban ennek az igen látványos mozinak egy olyan olvasata is, hogy egy kivételesen kreatív, igen stílusos design-magazint nézünk Róma festői városáról és annak néhány turisták által kevésbé ismert látványosságáról, illetve rejtett szépségéről. Lehet a film egy mozgóképes lakberendezési revü is, hiszen a legmenőbb olasz stylistok vettek részt e film “berendezésében”. Azonban ne gondoljunk holmi üres, felszínes és külsőségekkel operáló, bombasztikus showra – van ilyen is, ez is része annak a képnek, tanulságnak, amit Sorrentino/Jep meg kíván alkotni, hozni – felvonul az elképesztően gazdag olasz kultúra igen komoly szelete, afféle művelődéstörténeti csevej részeként, Michelangelótól Moraviáig, Dantétól Felliniig.

Felliniig – ugyanis leginkább egy igen mély, értő és elegáns Fellini hommázsnak tekinthető A nagy szépség. A Róma, az Édes élet és a Nyolc és fél kacsint ránk szinte minden kockából, sőt, a végén még a hajó is megy (bár nem úgy). Sorrentino viszonya éppen olyan szerelmes és gyűlöletes Rómához, mint Fellinié, főhőse Jep pedig éppen olyan állandó figura, mint volt Marcello Mastroianni. Toni Servillo (akinek olyan arca van, mint egy nagy-nagy, öreg bohócnak smink nélkül) a főszereplője szinte az összes eddigi Sorrentino-filmnek, ő volt A felesleges ember, ő szenvedte A szerelem következményeit, ő játszotta Giulio Andreottit az Il Divo-ban, és ő játssza most az életével számot vető, mindössze egyetlen novellával rendelkező, ám így is tekintélyes írót, Guido Anselmo kvázi alteregóját. (Ha picit fiatalabb lenne, eljátszhatta volna a Helyben vagyunk Robert Smith-be oltott Ozzy Osbourne-ját is, de azt így Sean Penn hozta.)

Néha meg Robert Altman jut eszembe, ugyanaz a csúfondárosan pikírt, kissé nagyképű, felülről lefelé néző intellektuális fölény, amellyel Sorrentino megrajzolja a mai olasz értelmiség és a felső tízezer karikatúráját. Szedett-vedett népség ricsajozik azokban a terekben, ahol hajdan valódi nagy szellemek alkottak maradandót, tehetségtelen művészek öncélú önmegvalósításaiért tudatlan és ízlés nélküli gazdagok fizetnek milliókat, miközben az igazi értékek, a valódi, nagy szépség ott fekszik előttük, a lábaik alatt.

Rengeteg szép kép, ötlet és hangulat, elejtett párbeszédfoszlányokban megbúvó, ám figyelemreméltóan bölcs gondolat, néhány igen vicces fricska a vak és elvtelen tekintélytiszteletnek, csodaszép, szinte éteri kísérőzene (ó, igen, Nyman és Greenaway-asszociációk), megannyi olyan pillanat, amely e film által még évek múlva is szellemi tápanyagul fog szolgálni. Nagy film, tényleg nagy film. 10/10

Charles Dickens a világirodalom Jókaiba oltott Móricz Zsigmondja, hogy ne mondjam, Victor Hugója. Hatalmas respektjét mutatja, hogy bár 1870-ben hunyt el, a mai napig kiadják könyveit, meg is filmesítik azokat, a maga korában pedig akkora sztár volt, hogy arra alig van ma is érvényes fogalom. Művei romantikus történetek, melyeket az író gyerekkori nyomorúságából táplálkozó realista, sőt néha már kifejezetten naturalista környezetábrázolás, valamint élő, hús-vér karakterei tesznek máig hitelessé.

Dickens kora a viktoriánus kor volt, a maga magasan a nyakban záródó, körmönfontan aggályoskodó erkölcsével, melyhez pontosan passzoltak Dickens ártatlanul érzelmes, mégis valóságos történetei. 24 éves korában jelent meg első regénye, és ezután Dickens (valamint felesége és tíz gyereke) egyre javuló anyagi helyzetben, élete utolsó évtizedeiben pedig kifejezett fényűzésben, elképesztő társadalmi figyelem és szeretet közepette élt – immár azonban külön a feleségétől és népes családjától. Ennek az időszaknak feldolgozása, Claire Tomlin azonos című regénye alapján, Ralph Fiennes A titokzatos szerető című filmje.

Közismert irodalomtörténeti pletyka, kvázi tény, hogy e különválás egy bizonyos Ellen Ternan nevű színésznővel fellángolt szerelem miatt következett be, akivel viszont tovább nem mehetett a dolog, tekintve, hogy e kor szigorú erkölcsei még egy félistenként tisztelt közszereplőre (és annak őszinte vágyaira) sem voltak tekintettel. A házasságnak a szó szerint a sírig kell tartania, ha fene fenét eszik, akkor is. Dickens természetesen szerette családját, gyermekeit, még feleségét is, csak nem úgy, ahogy ebben a történetben (és minden bizonnyal a valóságban is) Nelly kisasszonyt szerette. Bizonyság erre, valamint az író mérhetetlen jómódjára, hogy élete végégig tisztességben eltartotta családját.

A történet narrációja szerint erre a kapcsolatra maga Nelly kisasszony emlékszik vissza, már a Dickens halála utáni időszakból, amikor már saját családját, saját kis színházát és saját életét igazgatta. Jó húsz évet ölel át tehát a cselekmény, és kissé zavaró is a filmben, hogy közben Nelly (azaz Felicity Jones) semmit nem öregszik. Fiennes (aki a rendezés mellett Dickens alakját is ellátja) vadul pörgeti a szerelmi történetet a különböző tér- és idősíkok között, de mivel szegény Nelly végig ugyanolyan érzékin duzzadó ajkú ifjú hölgy marad, néha nehéz ezt követni. Persze, nem is lehetetlen, de azért kell figyelni. Amúgy, Jones komoly színésznői erényeket csillogtat, érdemes lesz rá odafigyelni a későbbiekben is.

A cselekmény híven követi Dickens életének ismert tényeit, a megismerkedéstől a különválásig, a Franciaországban álnéven töltött hónapokig, a színpadi sikerektől a töméntelen felolvasóestig, és a híres-hírhedt staplehursti vonatszerencsétlenségig. A keretet ehhez Nelly gyerekeknek rendezett színházi előadása adja, melynek kapcsán emlékszik vissza minderre. Fiennes kissé hadar, főleg a viktoriánus kori kényelmes tempóhoz képest, Dickens alakját azonban határozott gesztusokkal oldja meg: egy alapvetően tisztességes, mély érzésű, szerelmes férfit mutat. Pompás ruhaköltemények (kapott is Oscar-jelölést), lakás- és színházbelsők, rengeteg hiteles, korhű kellék adják meg a film látványának hitelességét – jó volt nézni, de jobb lett volna kicsit egyszerűbben. Asanisimasa: 7/10

Igen bőkezűen szórják az emberek erre a filmre a pontokat, csillagokat, szívecskéket és ki tudja még milyen tetszésindexet kifejező ikonokat, pedig ha jobban megnézzük, azért igen komoly bajok vannak ezzel a Boy A.-val. Mivel regényadaptációról van szó, lehet, hogy az alapanyag tisztább, nem tudom, nem olvastam – de nem is hiszem, hogy kellene olvasni bármilyen irodalmi alapanyagot annak bármilyen filmadaptációjánál. Két külön dologról van szó. A filmverzió azonban, számomra legalábbis, igencsak lötyögősnek tűnik.

(Kénytelen vagyok spoilerezni.) A címszereplő, akit most Jacknek hívnak, éppen szabadul a fiatalkorúak javítóintézetéből, ahová néhány évvel korábban, még gyerekként elkövetett, brutális gyilkosságért került. Terry, egy lelkiismeretes szociális munkás terelgeti a fiút, aki új néven, új városban, teljesen új egzisztenciával próbál új életet kezdeni. A 20 körüli Jack elfogódott, szerény, szégyenlős srác benyomását kelti, aki gyorsan beilleszkedik egy csomagküldő vállalkozásba, barátokat szerez és szerelmet is talál. Úgy tűnik, semmi gond nincs vele, bár egy diszkóbeli kakaskodásnál azért látjuk, hogy el tud borulni az agya. Párhuzamos visszapillantásokban megismerjük a jónéhány évvel fiatalabb Jacket is, aki ekkor még Eric, de alapvetően hasonló srác. Kóstolgatja az élet, aminek kihívásaira válaszolnia kell, ez az utca örök törvénye: aki szórakozik, azt meg kell tanítani arra, hogy ne szórakozzon. Ebben semmi különös nincs, a fiúk azóta pofozkodnak, amióta világ a világ. Hamarosan társa is akad a “harcban”, Philip, egy született bajkeverő. Egy alkalommal egy kislány botlik beléjük, aki csúfolni kezdi a két fiút. Philip egy késsel megvagdossa a lányt, majd elvonszolva egy híd alá, a szemlátomást megrettent Eric pedig követi őket – a lányt később holtan találják. Philip később tisztázatlan körülmények között meghal a nevelőintézetben, öngyilkos lett, vagy társai akasztották fel, nem tudni. Jack egy nap munkája közben egy karambol sérültjei közül kiment egy kislányt, aminek következtében hősnek kiáltják ki, képe megjelenik az újságban is. Közben megtudjuk, hogy korábbi lakóhelyén vérdíjat tűztek ki a fejére és halálát kívánják. Ennek következtében nemsokára lelepleződik Jack, hiszen felismerik benne Ericet, minek következtében elveszti munkáját, szerelmét, új barátait, egész új életét.

Nem tudjuk meg a filmből, ki a gyilkos, sőt, inkább arra utalnak bizonyos jelek, hogy éppen Philip volt az elkövető, Eric ártatlanságára utal az is, amennyire Terry, a szociális munkás bízik benne (akiről közben kiderül, hogy igencsak érintett a gyilkossági ügyben is). Az ártatlanság elméletének picit ellentmond a talányos végkifejlet, melyben Jack öngyilkosságra készül, s bár nem tudjuk meg (azt sem), hogy végül elköveti, nem tudjuk azt sem, miért akarja elkövetni – hiszen szerelme valahonnan (de honnan?) előkerül és biztosítja szerelméről (csak nyilván idő kell neki). Tényszerűen viszont annyit tudunk meg a filmből, hogy Jack/Ericet megvádolták valamivel, amire bizonyítékot nem látunk, azonban a népharag őt akarja felkoncolni. Egyértelműen áldozat a srác, akinek a hideg, elutasító családi környezet sem nyújt biztonságot, sőt, inkább okozói “furcsaságának”. A film által sugallt fő kérdés, hogy “valamikor megbocsájtható a gyilkosság?”, tárgyát veszti, hiszen nem látom bizonyítottnak Jack bűnösségét. Ehhez mérten büntetése eltúlzott(an végzetes). Persze, az élet igazságtalan, de ezen a filmen nem látszik annak szándéka, hogy mindenáron reprodukálni, vagy csak megidézni szeretné az élet kegyetlenségét.

John Crowley (akinek tán még fut a mozikban Behálózva című, szintén eléggé meghatározhatatlan filmje), Rob Hardy amúgy igen esztétikusan levegős, geometrikus képeivel, valamint mélázó történetmesélésével elesztétizálja, elművészkedi ezt a lehetőségeiben igen mély morális drámát, mi által éppen eltávolodik a vérrögvalótól, nem pedig belenyomja a néző fejét, ahogyan azt inkább kellene. A történet igen homályos narratívája szintén ebbe az irányba mutat, nem pedig az igazi drámaiság és a társadalmi realitások felé. Az elcsúszó, értékek és célok nélküli gyermek-és fiatalkorúak problémái jelenleg az egyik legsúlyosabb társadalmi problémát jelentik a fejlett társadalmakban, amit éppen az ilyen finomkodó, szépelgő művészkedéssel lehet legjobban elkenni. Az az érzése van az embernek, hogy ez egy tipikusan olyan film, melyet alkotói egy luxusvillában, a világtól elzárva gyúrtak össze, hogy benne leleplezzék az angol külvárosok társadalmi problémáit. Hát ezt így nem lehet. (Csak érintőlegesen szólok arról, hogy a Jacket alakító Andrew Garfield mórikálós, túljátszott, fogalmatlan színészkedése csak tetézte a bajt.) Asanisimasa: 3/10

Az Anya és fia megrendítő csenddrámáját szinte törvényszerűen kellett követnie egy Apa és fia kapcsolatot megpendítő filmkölteménynek, legalábbis, Alekszandr Szokurov esztétikai és gondolati teljességre törekvő életműve ezt predesztinálja. Legelső, ami szembetűnik, hogy Szokurov ennél a filmnél, de az elsőnél is, mennyire kerüli az első, a priori véleményalkotásnál is kézenfekvőnek tűnő keresztényi párhuzamokat. Ha vannak is ilyenek, akkor csak nagyon mélyen rejtve, kódolva találhatunk ilyesmire, egyben erősen kockáztatva a belemagyarázás vádját.

Az Apa és fia lényegesen könnyedebb, szinte melankolikus hangulatú film. Nyoma sincs annak a végletekig letisztult, leegyszerűsödött, elégikus szemléletnek, majdhogynem letargiának. Formailag igen hasonló a két mű. Szinte ugyanolyan hosszú mindkét film, ugyanazok a barnás-szürkés-kékes, elmosódott pasztellszínek, itt azonban a két címszereplő mellett több figura is van, és majdhogynem beszélhetünk cselekményről is. A szemlélet is hasonlóan érzelmes és érzéki, azonban a sorszerűség végzetének terhe nélkül itt sokszor már öncélú negédességnek tűnik. Apának és fiának kapcsolata sokrétű, a szeretet, gyűlölet, a rivalizálás és a versengés különös elegye, melynek ábrázolása sokszor (viccen kívül) annyira intim, hogy szinte homoerotikus felhangokat érzünk “kicsengeni”. Ez nyilvánvalóan nem volt célja Szokurovnak, de amikor két izmos, meztelen férfitest (az apa 40 körüli, a fiú 20) egy túl könnyed, túl játékos, túl simogatós birkózásban hosszan összefonódik, majd utána olyan sokáig nézik egymást közelről, hogy tényleg azt hihetjük, hogy mindjárt jön a csók. Nem jön, mert ez a film nem erről szól, nem szabad erről szólnia, azonban a költőinek, mélynek vagy művészinek szánt képek kétértelműsége zavarba ejtő. A fiú mellékesen odavetett félszeg viszonya a szemmel láthatóan szerelmes kis szöszke lánnyal ráadásul tovább erősíti ezt az igen kényelmetlen érzést… Mondhatják, hogy rossz az, aki rosszra gondol, de akkor meg azt mondom, hogy egy apa fiú-kapcsolat mély szeretetének ilyetén való ábrázolása bizony csak egy elég nyálas, szépelgő giccset eredményezett. Semmi férfiasság, és semmilyen mélység nincs a filmben, csak érzéki szenvelgés.

Határozott “zavar van az erőtérben”, nyoma sincs annak a szinte éteri tisztaságnak, amit az Anya és fia esetében érezhettünk, egy aránytalan, bizonytalan világot, bizonytalan érzéseket mutató, puha film ez. Asanisimasa: 3/10

Korunk kereskedelmi hajózásának rémei, a szomáliai kalózok közel sem olyan romantikus figurák, mint a mi fogalmaink szerinti kalózok voltak anno, gondoljunk Fekete Szakállra, Sandokánra, Sir Francis Drake-re, Surcoufra vagy akár Jack Sparrow-ra. Vagy a PirateBayre… 😉 Ezek, magukat büszkén honvédő halászoknak tekintő, villogó szemű, bedrogozott tengeri bűnözők, akik Kalasnyikovokat lóbálva és pufogtatva rohannak le, rendszerint alulfizetett és nem túl harcias legénységgel dolgozó teherhajókat és kérnek horribilis összegű váltságdíjat. Kezdetben sikerrel, mostanában azonban már, a széleskörű nemzetközi kalózellenes katonai összefogásnak köszönhetően, inkább csak a szopóágon. Phillips kapitány valóságban megtörtént esete már ezek közé tartozik.

Nos, egy valódi, mai kalóztámadás hozzávetőleg reális filmes megjelenítését nemrégen láthattuk (én legalábbis láttam) a mozikban, Paul Greengrass és a hollywoodi nagyüzem azonban ezúttal is biztosra ment, és rendesen felturbózta drámai feszültségkeltésre is alkalmas elemekkel az amúgy teljesen egyszerű cselekményt. Mert valljuk meg, egy kalóztámadás az erősen behatárolt térbeli lehetőségei (helyszín egy hajó a tenger közepén) nem engednek meg túlzottan szélesen áradó cselekményt. Megy a nagy hajó, jön a kicsi, a kalózoké, aztán vagy elfoglalják a nagy hajót, vagy nem; ha nem, akkor nincs film, ha igen, akkor vagy ők győznek a végén (nem reális ennek megfilmesítése), vagy a nagy hajó (na ez van most). Hogy aztán ebben ki, mikor, kit vág pofán, kit hova zárnak be, majd az hogyan jön ki onnan, az valójában részletkérdés. A szűk térnél természetesen nem kell jobb tér a drámához, ez azonban itt most nem sűrűsödik be túl mélyen. Persze, a film működik, hiszen komoly mesteremberek rakták össze. Tom Hanks atombiztosan hozza az abszolút cím- és főszerepet, a végére meg is sajnálom. Nagy színész. Jók a szomáliai kalózok is, félelmetesek, mint egy óriási darázsraj, akik éppen feléd repülnek dühödten. Kiszámíthatatlanok és tényleg életveszélyesek. Van hely és idő még az ő motivációik kifejtésére is. A film kétharmadától azonban -bár a drámai feszültség technikailag végig magas szinten marad- a film tétjét veszti, ugyanis megjelenik az amerikai hadihajó, és az eszünk ekkor már feladja, nincs esélyük a győzelemre. Ettől kezdve a ez a film üres dramaturgiai bravúr – a végén pedig (képletesen) leng a csillagsávos lobogó.

Jó film, izgalmas film, de a dán film hibáival együtt is jobb. Asanisimasa: 7/10

Sok film merészkedik el odáig, hogy megpróbálja valamilyen módon megfogalmazni az elmúlás kérlelhetetlen folyamatát, Alekszandr Szokurov Anya és fia című alkotása a legmegrendítőbbek közé sorolható. Közvetlen “rokona” ez a film Haneke Szerelem, illetve Tarr A torinói ló című filmjeinek, azok szárazságánál, intellektualizmusánál azonban sokkal érzelmesebb, érzékibb, költőibb és érzékenyebb megfogalmazása a haldoklásnak és a halálnak.

A film tiszta költészet, mely a közmondásos “orosz lélek” hangján száll a festői orosz tájon, elmosódó, megdőlt fák, a szélben hullámzó búzamezők, nyírfák és a völgyben csobogó patak partján. Nincs cselekmény. Egy anya haldoklik, mellette a fia virraszt. Néha ölébe kapja és lassan végigsétál vele a ház körüli réten, ki a patak partra, majd vissza a poros úton. Közben töredékes félmondatok, suttogott szavak. Valahol a mélyen zene szól, de alig hallatszik, pontosan micsoda. Aztán vége. Alig több, mint egy óra, még csak azt a gesztust sem engedi meg magának Szokurov, hogy kitöltse a normál mozifilmre járó másfél órát – abbahagyja a filmet 73. perc után. Ahogyan az élet sem várja meg rendszerint a biológiailag kiszabott időt… Egyszer csak vége. Nincs dramaturgia, nincs aranymetszés, csak a Semmi van.

Hipnotikus erejű film. Asanisimasa: 10/10