asanisimasa

Miközben Jim Jarmusch, az amerikai független film “pápája” vámpírokkal szarakodik, addig Alexander Payne, ez a hollywoodi kismester csinált egy tökéletes Jarmusch-filmet, mégpedig a legjobb Florida, a paradicsom – Törvénytől sújtva korszakból. Lassú, vontatott, fekete-fehér film a Nebraska, olyan képekkel (Phedon Papamichael), hogy a film szinte minden egyes kockája keretbe, és a falra való. A műfaj road-movie. A történet valódi emberek tragikomikusan banális történetét meséli el megejtő bájjal és szeretettel, és olykor meghökkentően szabados humorral. Jó érzés keríti hatalmába a nézőt e film után, jól fogja magát érezni a bőrében, és örül annak, hogy ember (feltéve, ha nem tekeri át a film  felét, mert “unalmas”, és nem nyavalyog azon, hogy “kár, hogy nem színes”), mert embernek lenni jó (lásd: Padlás). Egyszóval, virtigli Jarmusch-film ez, na.

A történet apropója velem is megesett, még a kilencvenes évek elején, amikor a Reader’s Digesttől kaptam egy levelet, hogy igen, megnyertem a Mercedest, még a slusszkulcsot is mellékelték a levélben, de nem ám a mai szokásos, papírvékony lemezből kivágott gagyit, hanem igazi slusszkulcsnak tűnő álslusszkulcsot, Mercedes-emblémával – el is hittem, hogy enyém a kocsi. Vissza is írtam, ahogy kell, be is ikszeltem az összes négyzetet, de a kocsi csak nem jött. Aztán már én is rájöttem, hogy “áhhá, hát ez áz áz Ámeriká!” Szerintem még mindig jönnek a csicsapicsa küldemények arra a címre, hála istennek, én már régen nem lakok ott. Az ilyen marketingleveleket viszont azóta is bontatlanul küldöm a kukába, ahová valók. (Jól van na, én még Kádár barakkjában készültem.) Az öreg Woody Grant nem luxusautót “nyer” e filmben, hanem egymillió dollárt, de ő is komolyan veszi a levelet és annak rendje-módja szerint, elindul átvenni a nyereményt. Mégpedig gyalog, a Montana állambeli Billingsből a nebraskai Lincolnba. Nyakas vénember, masszív alkoholista múlttal és előrehaladott demenciával, nincs az az isten, aki megállítsa. Pedig próbálkozik jobb belátásra térítésével a helyi rendőr, a felesége és mindkét fia is, végül ráhagyják a dolgot és David fia beteget jelentve autóba ülteti és elindulnak a hosszú, sok száz mérföldes úton, hogy az öreg a saját szemével lássa, hogy át van verve. Közben megmosolyogtató, keserédes kalandok sora történik velük, melyek fő előidézője az öreg sörimádatának és korának összeférhetetlensége, mígnem elérnek egy kisvárosba, ahol Woody a gyermek- és fiatalkorát töltötte, s ahol még emlékeznek rá néhányan.

Bár a film az USA kellős közepén, a végtelen búzatáblák felett tornyosuló határtalan égbolt alatt játszódik, amiről szól, az tökéletesen általános érvényű. Az idősebbek nálunk is hajlamosabb elhinni azt, amit a reklámok rájuk tukmálnak. Ők hisznek még a politikusoknak is, elég csak megnézni az ún. “Békemenet” korösszetételét éppúgy, mint mondjuk valamelyik baloldali, vagy szélsőjobbos politikus rajongó hallgatóságát. Őket még így tanították. A fiatalabbak persze, kinevetik őket ezért, azt híve, hogy az “új dolgok”, “új politikusok” és “új rendszerek” különbbek annál, mint amelyek eddig voltak (rosszak). Holott, ugyanazokat a köröket futják, mint apáik és azokat, amiket fognak majd a gyerekeik is. Az ember gyarló, hiszékeny és együgyű lény alapvetően, nincs új a nap alatt ez ügyben. Viszont ennek ellenére és éppen ezért szeretetre méltó. Azért jó ez a film is például, mert a magunk természetes valójában mutatja fel, mik vagyunk, hogy tisztában legyünk magunkkal, értékeinkkel és a világ valódi értékeivel – mert különben tényleg betemet minket a hazugság, mert akkor annyi is ennek az egésznek itt.

Ja, jó volt az öreg Bruce Dern Woody karakterében, de ugyanilyen jó volt a film összes többi karaktere is (akik közül sokakat szerintem amatőrök játszottak); jó volt, hogy ez a film nem sietett sehová, volt mersze megállni és elbambulni, de jó volt az is, hogy mert néha frivol módon pajzán is lenni. A gyökér vidéki tahók gyökér vidéki tahók, az ingerszegény környezet sincs túlhúzva, viszont a szeretet is csupán szeretet, minden hagymázas feltét nélkül – olyan, amilyennek ritkán látni. Kitűnő film, egy újabb straight story, a reményhal boldogan ficánkol. Asanisimasa: 9/10

Nem történelmi drámáról van szó, amit talán elsődlegesen sugall e film címe, A király élete a sakk fő figurájára utal, valamint áttételesen arra, hogy mindenkinek a saját életében, a saját, személyes sakkjátszmájában a legfontosabb a király életének megvédése. Ha a király elbukik, akkor sakk matt (am: a sah halott), tehát neked annyi. Egyet tehetsz, összeszeded magad és gondolkodsz, mindig gondolkodsz, mielőtt lépsz egyet. Nagyjából ennyi a tanítása Eugene Brown életét és példamutató személyiségét bemutató filmnek, ami egy részről eléggé vékonyka, másrészről viszont a “kíakirály” gettóbeli hőzöngésére éppen adekvát válasz. Eugene Brown 17 évet töltött erőszakos bűncselekmények miatt börtönben, amit egy idősebb mentora segített neki átvészelni azzal, hogy megmutatta a fekete srácnak a Bibliát, valamint a sakk játékának mélységeit. Amikor Eugene szabadult, határozott elképzelése volt elkövetkezendő életéről, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Kisebb buktatók, valamint a régi, bűnös életének csapdáinak átugrása után megalakította a Big Chair Chess Clubot, amely nehéz sorsú fekete tinédzsereket vont bele a sakkjátékba, kínálva ezzel egyfajta kiutat, életstílust és a gondolkodás szabadságát. Eugene klubja, immár több helyszínen is, a mai napig működik Washington DC-ben..

Jake Goldberger szemmel láthatóan nem akar mást, mint elmesélni Eugene történetét, mintegy példát is állítva az érvényesülést kizárólag a bűnözői karrierben látó afroamerikai fiatalok elé. Nem ő tehet arról, hogy Eugene, és az általa felfedezett, elképzelhetetlen körülmények között élő, ám kitűnő sakktehetségű fekete srác története mégis közhelyes – ha egyszer így volt, hát így volt. A sportdrámák amúgy is közhelyesek, hiszen vagy győz bennünk a hendikepes, vagy miután mindent megtett a győzelemért, hősi halált hal. Lúzerekről, középszerű, érdektelen figurákról ritkán készül sportdráma. Ez egy ilyen műfaj. Aztán pedig az, hogy a tehetség sem mindig válogatja meg, hová szülessen, megint egy olyan topik, melyet ezerszer, ezer formában feldolgoztak már. Good Will Hunting. Csak azt nem értem, ha ezek a nagy harcok mindig így, ilyen forgatókönyv szerint zajlanak, akkor miért nem csinálja így ezt mindenki? Na, pont ezért van szükség az n+1-ik Sámson legyőzi Góliátot (de legalább férfiasan megküzd vele)-történetre.

E filmben is szinte előre bemondhatjuk, mi fog történni a következő jelenetben, azonban mégis elkezd szorulni a torkunk, és könny szökik a szemünkbe, amikor igen, megcsinálta! Győz az igazság, mert a remény hal meg utoljára. Így vagyunk programozva. Csak ritkán tudjuk ezt előhívni, ezért kellenek az ilyen filmek és ezért kellenek az ilyen Eugene-féle fazonok. Sajnos, pont nem azok fogják látni ezt a filmet, akiknek kéne…

Cuba Gooding Jr. hitelesen adja Eugene figuráját, hitelesek a többi szereplők is, hiteles az is, ahogyan Goldberger bemutatja azt az ördögi kört, amely fogva tartja a jelen esetben fekete fiatalokat Washington DC külvárosában, hiteles az iskola és a lakótelep képe is – nincs baj. Nincs baj, csak annyi, hogy mi, akiket e filmben is felvázolt élethelyzetek (még) nem veszélyeztetnek, már túl sokszor láttuk ezt a történetet. Másnak, akihez viszont tényleg szólna ez a film, nincs pénze mozijegyre, és a tévéjén is csak a trash megy. Asanisimasa: 7/10

Egy jó darabig mérgelődtem, amikor megláttam Michael Radcliffe fejét ebben a filmben, hiszen mégsem az x+1-ik Harry Potter-filmre vagyok kíváncsi, márpedig az Öld meg kedveseid című moziban az égadta világon nem változtattak semmit a már ismert karakter jellegzetes jegyein, a vaskos fekete szemüvegen, a hajzaton, ráadásul még az iskolai környezet is Roxfortra hajaz. Ilyen szereposztási tévedést nem tolerálhatok, mert hát hogyan fogja ez a tehetséges, és szemlátomást későbbi ígéretes karrierjét bontogató srác levetkezni e korai fizimiskáját, melynek ugyan a világhírt köszönheti, de a későbbiekben már inkább teher, mint áldás.

Aztán rájöttem, hogy dehogy, a szereposztás éppen hogy a film egyik legnagyobb erénye. Radcliffe az ifjú Allen Ginsberget alakítja, amint éppen felveszik a Columbia egyetemre, a helyi Roxfortba, ahol hamarosan össze is áll a muszáj csipetcsapat: Ginsberg találkozik első szerelmével, Lucien Carr-ral, akin keresztül hamarosan megismerkedik Jack Kerouac-kal, William S. Burroughs-szal, talán csak Hermione karakterére nincs analógia, de őrá ezúttal nem volt szükség, ismerve az urak akkori és későbbi életvitelét. Egy jó szereposztáshoz természetesen édeskevés, ha az csupán egy többé-kevésbé aktuális közismert toposzra utal, hiszen az itt felvetetteken kívül Ginsbergék és az ún. beat-generáció első lépéseihez semmi köze nincs. Egy posztmodern vicc csupán, de annak jó.

Nem is jut eszünkbe szegény Harry a későbbiekben, feltéve, ha érdekelnek ezek a fazonok, ez a korszak, tehát a film tárgya – de ha nem, akkor minek is néznénk? Egy költő életrajza nyilván nem dúskál akciójelenetekben, kivéve Petőfit, bár erre pont Ginsbergék szexben, drogokban és jazzben fürdő hétköznapjai az ellenpélda. A filmet író és rendező John Krokidas sem Ginsbergnek és társainak a klasszikus verslábak ellen vívott, amúgy megveszekedett küzdelméről mesél, ami tényleg nem érdekelhet mást néhány megrögzött filológust kivéve; a cselekmény egy gyilkossági ügy köré szerveződik, melynek elkövetője Carr, áldozata pedig Carr régi szeretője, az egyetem egyik tanára, Ginsbergék pedig mint bűnsegédek válnak érintetté. Közben persze kapunk egyfajta képet e beat-arcok személyiségéről, Ginsberg családi körülményeiről, Kerouac nőügyeiről, a korabeli egyetemi életről, a cenzúráról, effélékről. Ez a kép azonban nem fed fel többet a népszerű ismeretterjesztés ködszurkálásánál, kis túlzással csak a közismert dolgokat szajkózza, ami viszont tényleg legfeljebb csak azoknak lehet érdekes, akit a hajdan Harry Pottert játszó színész nevére kapnak. Vagy Michael C. Hallra, akit meg Dexterként imád a fél világ. Vagy Kyra Segdwickre, akit… – de aki őt ismeri, az valószínűleg hallott már Ginsbergről, úgyhogy.

Amúgy nézhető a történet, ha nem vágyunk túl sokra. A negyvenéves korára elsőfilmessé vált író-rendező bevállal néhány merészebb melegszex-jelenetet is, amire Radcliffe is kapható – kapható, hiszen tudjuk jól a bulvársajtóból (lásd londoni Equus-szereplése, pl.). Mint életrajz is viszonylag hiteles. A filmet viszont mégis elcseszte, hiszen két, igen hangsúlyos, igen izgalmas jelenetet is tönkre tett az anakronisztikus zenehasználattal: az egyik az egyetemi könyvtár beatnikek általi meghekkelése, ami alatt dallamos punkzene szól, a másik pedig a gyilkosságjelent, amit valamilyen sejtelmes ambient leng körbe. Amúgy, nem lenne problémám a szabad zenehasználattal, ha az szervesen kapcsolódik a film szemléletmódjához. Itt azonban szó sincs formabontásról, tudatosan előkészített elidegenítő effektusokról. Teljesen konzervatív módon fejtődik fel a sztori, korazonos környezetben korazonos zenék szólnak, a szereplők úgy néznek ki, ahogyan egy egyetemi diák kinézhetett a negyvenes évek közepén – ezért furcsa, amikor nem odaillő zene szólal meg. Még akkor is kizökkent, ha hangulatilag stimmel is, holott ez alkalommal ez nem lehet cél. Persze, lehetne, de akkor a filmnek is ennél jóval vadabbnak, szenvedélyesebbnek, őrültebbnek kellene lennie, olyannak, amilyennek Ginsbergék is voltak valójában. Asanisimasa: 5/10

(Ha Ginsberg-film, akkor inkább már ez: Üvöltés – Howl, 2010)

Az ellenzéki szerepet betöltő baloldal komoly válságban van. Nemsokára választások, ám a baloldali párt főtitkára, a miniszterelnök-jelölt tétován össze-vissza hablatyol, egyáltalán nem mutatja azt a karakán, határozott erőt, ami szükséges lenne a kormányváltáshoz. Üres, semmitmondó beszédeit az enervált hallgatóság el-elbóbiskolva hallgatja, és még az ország sorsáért aggódó köztársasági elnök is csak a kezeit tördeli: Vajon mi történt az ellenzéki vezérrel? Hiszen erős ellenzék nélkül nincs egészséges ország sem!

Nem, nem Magyarországról van szó, és nem Mesterházy Attiláról, bármennyire is klappolni látszik is minden – az Éljen a szabadság! című olasz film magyar bemutatója azonban nem is lehetne aktuálisabb időpontra kitűzve. Talán, ha már választási kampány kezdete előtt kikerült volna a mozikba, akkor lehetne némi pedagógiai vetülete is a dolognak – de amúgy, ki néz olasz filmeket ma Magyarországon, ráadásul moziban? Ki néz egyáltalán filmeket ma a mozikban (amelyek nem pukkantós komédiák vagy parasztvakító látványosságok)? Nagyjából senki, legfeljebb a statisztikai minimum, de mondjuk ez meg is látszik a társadalmon… Például egészen biztos vagyok abban, hogy sokkal jobb lenne ez a mai magyar valóság, ha ezt a filmet sokan látnák, mert igen okos dolgokra tapint rá a politikát, a politikusokat és a közéletet illetően. Hogy mást ne mondjak, “ha egy országban mindenki lop, akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a politikus is lopni fog”. Ugyanez, a hazugsággal, dettó. Ha te magad nem teszed meg, ne várd azt sem, hogy más megteszi helyetted. Ilyenek. Persze, tele van mindenkinek a padlása az ilyen szövegekkel, ez a film azonban azzal játszik el, hogy mi van, ha jön valaki, aki ezeket komolyan is gondolja, és azt is teszi, amit mond és amit gondol…

Roberto Ando filmjének cselekménye amúgy a megtévesztő külső hasonlóságon alapuló, klasszikus szerepcserés komédiák kliséjét alkalmazza egy igen aktuális, mindenki számára közérthető közéleti, politikai analógiára, mégpedig igen szúrós, szatirikus humorral (és némi romantikával). Ismerünk ilyen történeteket Mark Twain Koldus és királyfijától például a Kevin Kline-féle Dave-ig, amikor egy tetszőleges, ám fatális ok miatt egy, az eredeti hatalmassághoz megszólalásig hasonlító, ám teljesen inadekvát figura kerül a királyi trónra/elnöki íróasztalhoz, és ott a vígjáték kötelmeinek megfelelően, józan/részeg paraszti ésszel/szívvel olyan döntéseket hoz, melyek jobban működtetik az adott hatalmi apparátust/királyságot/országot, mint az a demokratikusan megválasztott/feudálisan kikiáltott jog szerinti személy alatt történt. Ando mai történetében a pipogya, depressziós ellenzéki vezér egy szép este egész egyszerűen megszökik (Franciaországba, a hajdani -ma már házas- szerelméhez) a rá váró feladatok elől. A párt apparátusa azonban, Andrea Bottini (Valerio Mastandrea), a lelkes titkár leleményének köszönhetően, hamar talál megoldást, a főtitkár már régen álnéven elmegyógyintézetben kezelt, filozófus és költő ikertestvérének személyében, aki vidor örömmel vállalja a feladatot. Az új, tehát kifelé “rövid gyógykezelés által megújult” pártvezér szellemes, sebesen szárnyaló okfejtéseivel, hévvel előadott, találó szavazataival, tekintélyt nem tisztelő, sugárzó egyéniségével hamar felkelti a tömegek szimpátiáját, a párt szárnyalni kezd – míg másik fele, a régi kedves oldalán szintén kezd magára találni.

Az idén Oscar-díjat nyert Nagy szépségből is ismert Toni Servillo alakítja a film kettős szerepét, a depressziós, unalmas és impotens Enrico Oliverit és az őt felváltó ikertestvért, a szertelen, szellemes, de tökéletesen kiszámíthatatlan Giovanni Ernanit, a filozófust. Egészen finom eszközökkel dolgozik Servillo, távol áll tőle a közhelyes olasz temperamentum, de mégis minden gesztusában, pillantásában, egész lényében, testtartásában tipikusan olasz férfi. Két tökéletesen ellentétes jellem, mely a film végére, mintegy összeadódva alkotja meg azt az ideális politikus személyiséget, akire mindannyian várunk, olaszok és magyarok. Aki könnyed, őszinte, barátságos és becsületes, művelt és szellemes, de okos és felelősségteljes is, aki nem fél játszani, és ha úgy hozza kedve, lerúgja lakkcipőjét és szenvedélyes tangóba dönti Angela Merkelt is akár.

Persze, ez csak egy film. Lehet keresni, sőt még találni is a valóságban torz analógiákat; de talán jobb lenne elgondolkozni inkább, majd sutba vágni az egészet és kezdeni mindet elölről, a nulláról? Ez a film legalábbis valami ilyesmit sugall: Éljen a szabadság! Asanisimasa: 9/10

Mr. Morgan utolsó szerelme, bár alapvetően pasikról, egy nem éppen harmonikus apa-fiú kapcsolatról szól, igazi csajos film lett, méghozzá azok ízlésesebb, érzelem- és gondolatgazdagabb fajtájából. A fiúk ugyanis ritkán tudnak ilyen nyíltsággal beszélni érzelmeikről, anélkül, hogy az egész ne fulladna szélesen hömpölygő nyáláradatba, vagy akár olyan kínos jelenetekbe, mint amilyeneket például a reality-showkból kiszavazott, szénné varrt és kockásra gyúrt látványhímek produkálnak anyuci keblein, a szülői házban (lásd tovább: …mint gyümölcs a fán). Oké, a csajok meg hajlamosak elvihogni ugyanezt, ami semmivel sem jobb, de az adekvát megoldás valahol mindig az, hogy egy okos nő is ott van valahol a háttérben, vagy akár az előtérben. Sandra Nettelbeck (aki bemutatkozásképpen Bella Martha című főzőcskés love storyjával sikerrel kopogtatott be Hollywood kapuin is) nyilván ilyen nő lehet. Az mindenesetre biztos, hogy látta és szerette Haneke Szerelem című filmjét, ami azért jelent egyfajta ízlést.

Mr. Morgan (Michael Caine), a nyugalmazott princetoni filozófia-professzor legalábbis mintha pontosan ugyanabban a párizsi lakásban búcsúztatná el rákban elhunyt feleségét, ahol az öreg Trintignant által alakított figura is teszi… Persze, az is lehet, hogy a hagyományos párizsi polgári apartmanok mind ugyanarra a klisére épültek, mint a szegény művészek által a közhely szerint lakott tetőgarzonok (ó, azok a párizsi háztetők!), vagy a mi vidéki kockaházaink (NEM!). A film azonban közel sem indul ilyen vicces hangulatban, sőt. Kifejezetten szép a nyitójelenet: hosszas sötét alapon, néma csendben jönnek a nyitó főcím inzertjei, csak a háttérben lehet hallani elfojtott suttogásokat, némi neszezést. Aztán Caine busa ősz fejét látjuk. Hang szól: Monsieur Morgan, el kell vinnünk a feleségét… Kép nyit, a halott feleség fekszik az ágyon, a kezét férje szorongatja s zokog. Küzd a mentősökkel. Snitt.

Nettelbeck a továbbiakban is gyakorlatilag ugyanazt a történetet meséli el, mint amit Haneke is Oscar-díjas filmjében, itt azonban a magára maradt férfi egy véletlen találkozásnak köszönhetően képes megszabadulni a gyász nyomasztó terhétől, és az elhidegült gyerekeivel itt is meglévő kapcsolatát is képes lesz megoldani. A hangvétel azonban korántsem olyan száraz, ez a film minden párhuzam és hasonlóság ellenére egy teljesen különböző alkotás.

A film kulcsszava az őszinteség. Nettelbeck szándéka is őszinte a filmmel, tényleg csak elmesélni szeretett volna egy szép történetet, melyben nem mond nagyobbat sem annál, mint ami benne van; túlzottan felcsicsázni sem akarta az esetleges jobb eladhatóság végett, nem turbózta fel feleslegesen hatásvadász elemekkel, tisztességes, ízléses, szép munkát végzett. De az őszinteség a történet kulcsa is, hiszen az kell ahhoz, hogy az ember igazából fel tudja dolgozni az életét ért traumákat, hogy jól tudja élni életét és az emberi, rokoni kapcsolatait is csak őszintén, hazugságoktól, képmutatástól és elhallgatásoktól mentesen lehet békésen, egészségesen lehet fenntartani.

Igazi, hiteles – ha tetszik, őszinte – karakterek is kellenek az ilyen történethez. Morgan, az amerikai professzor egy szót sem tud franciául, amit a helyiek azonnal zokon is vesznek, hiszen akkor minek él Párizsban? Amúgy egy korához és lelki állapotához mérten mogorva, ám mégis udvarias öregember a történet kezdetén. Pauline (Clémence Poésy) alaptulajdonsága az őszinteség, éppen ezzel és a tiszta nyíltságával nyűgözi le az öregembert, aki szinte napok alatt kivirul a lány közelségétől. Milesnak (Justin Kirk), Morgan fiának is az őszinteség fogja megjavítani végletesen elrontottnak látszó – de ez legyen már a film titka, hogyan. Caine természetesen lubickol Mr. Morgan szerepében, amúgy talán ő az egyetlen olyan élő filmszínész, aki bármikor, bárkit eljátszik a lehető legjobb minőségben, legyen az egy blődli komédia, egy látványos szuperhős-kalandfilm gonosz epizódszerepe, egy kosztümös történelmi dráma vagy egy édesbús romantikus történet, mint például ez itt. Egy, az utolsó nagy bölények közül. Elbűvölő jelenség mellette az olykor Claire Danesre meghökkentően hasonlító Poésy, aki természetességével teszi magát kihagyhatatlanul fontossá ebben a filmben és teszi magát a filmet is értékessé. Vicces Gillian Anderson igen tapló pökhendisége Morgan lányának nem túl kedves szerepében, Justin Kirk pedig akár valódi fia is lehetne Michael Caine-nek. Szép kis film, szerettem (nyilván mert vészesen öregszem). Asanisimasa: 8/10

Fogalmam sincs, mennyire vannak jól a lengyelek, nyilván annyira nem, hiszen mi másért jönnének tömegesen bértüntetni hozzánk, de hogy történelemtisztázásban előttünk járnak, az holtbiztos. Filmekben sokkal jobban sikerült feldolgozniuk a második világháború óta tartó történelmüket, az biztos. Persze, nekik van egy Andrzej Wajdájuk, nekünk nincs. (Jancsó lehetett volna talán, de ő inkább hülyéskedett, amikor keménynek kellett volna lennie…)

Wajda már a Márványemberben és a Vasemberben elkezdte (egyéb filmek mellett) a szembenézést. E nagyhatású filmekben leszámolt a sztálinizmussal, a neosztálinista akkori lengyel jelennel, beszélt (beszélhetett/mert beszélni) az akkori gdanski eseményekről, a Szolidaritásról és Lech Walesáról, a vezérről. A nagy hajógyári sztrájk alkalmával ő maga, személyesen is letette voksát a munkások mellett, Walesával való barátsága azóta tart. Ne várjunk tehát kimért, objektív, ténysoroló életrajzi drámát, Wajda Walesa-filmje, A remény embere egy jóbarát szubjektív, néha csipkelődő, de mindig szeretetteljes hangú dramatizált portréfilmje.

Walesa, az ember, mondhatni. Szimpatikus, karakán, egyszerű munkásfazon, aki rendelkezik azzal a fontos tulajdonsággal, hogy képes meglátni a lényeges dolgokat. Ezenkívül gondolatait is képes egyszerű, lényegre törő mondatokban megfogalmazni, tehát az Isten is munkásvezérnek teremtette. Walesa renoméja azóta ugyan jócskán megkopott, őt is kikezdte a politika, jól is jön tehát neki Wajda barátságos gesztusa.

A film jó. Élvezetes és szórakoztató, ami kifejezetten meglepetés Wajdától, de általános értelemben sem ezt várjuk egy politikus életrajzától. A keret hasonló, mint a Vasember esetében, itt egy Oriana Fallaci által készített interjúra fűződnek fel visszacsatolásokban, de időrendben Walesa életének fontos epizódjai. Korabeli híradórészletek ügyesen keverednek az archív “maszkot” kapott, megrendezett, fikciós jelenetekkel, ami a jól segíti elő a vizuális hitelességet. Robert Wieckiewicz kitűnően adja Walesát, rendelkezik ugyanazzal a gerendaegyszerűségű tűzzel, ugyanazzal a személyes varázzsal. Vicces jelenetek a panelbeli családi életéből, a legendás munkásvezér atlétában, a konyhában pedig rotyog a krumpli. Életszerű, na. Korabeli lengyel punk és rockszámok hevítik a filmet átható forradalmi tüzet, Wajda pedig szinte olyan pikírt gúnnyal, szinte groteszk módon elrajzolva ábrázolja a Gierek- és Jaruzelski-rendszer katonáit, mint Bacsó annak idején a Tanúban, de maga a forradalom is emberszagúan jelenik meg, megfosztva minden hamis, vagy akár igaz pátosztól. Érdemes megnézni a filmet és érdemes belegondolni és párhuzamokat vonni. Tanulságos lesz. Asanisimasa: 8/10

Egy újabb magyar film, melynek híre jócskán megelőzte önmagát, s mely már nyugaton befutott, amikor a magyar mozikba kerül. Ne kerteljünk, hiszen a film sem kertel: a Viharsarok témáját illetve ismét a homoszexualitással foglalkozik, méghozzá a lehető legkendőzetlenebbül. Nem tudom, mi történhetett Andy Vajnáék háza táján, de ha jól számolom, az új mechanizmus eddigi négy produkciójából három szex-tematikájú, amiből kettő meleg közösségben játszódik, csak a harmadikban akarják megdönteni Osvát Andreát, hogy kerek legyen a történet. Nem baj, fontos témák ezek, jó témák, kellenek ezek a magyarnak, hadd szokják.

Császi Ádám rendezői bemutatkozása Berlinben szép kritikai sikert aratott, nemcsak a történet fontos német vonatkozásai miatt, de bátorsága és esztétikai erényei miatt is. Itthon nem fog. Azt (legalábbis relatív értelemben) elvitte már a Coming out, ez a film viszont tulajdonképpen semmilyen engedményt nem tesz a nézők kiszolgálására. Szikár, balladai mélységű, erősen minimalista eszközöket használó, szinte móriczian brutális történet ez, amely nemcsak hogy “magába szippantja a nézőt”, ahogyan a német kritikusok fogalmaztak, hanem egyenesen belenyomja a képét a legbűzösebb, leggyűlölködőbb, kültelki, suttyó homofóbiába, valamint a sorszerű homoszexualitás tragikumába.

A történet megtörtént a valóságban is. Szabi hajdani focista édesapja álmát hivatott beváltani, egy jónevű német futballakadémia tanulója. A srácot sajnos nem érdekli a foci, nem hajt az edzésen, nem szolgálja a csapat érdekeit, az edző hazaküldi. Itthon, Magyarországon beköltözik a rá örökségként hagyott, düledező viharsarki tanyára, hogy ott méhészkedjen. Áronnal, a helybéli hegesztőtanulóval úgy ismerkedik meg, hogy az el akarja lopni Szabi öreg Simson robogóját, azonban a két srác rövidesen összebarátkozik. Áron segít Szabinak rendbe hozni a házat, kezdetben fizetésért, aztán barátságból is. Szabi azonban a futballöltözőkben már megtapasztalta a testiség furcsa, bizsergető varázsát, ami egy intim pillanatban automatikusan tör ki belőle – Áron viszont nem ellenkezik. Délkelet-Magyarország (Viharsarok) viszont messze nem a szexuális másság iránti toleranciájáról híres, ami egy kicsiny faluban, alacsony iskolázottságú, alacsony ingerküszöbű emberek között még brutálisabb erővel jelentkezik.

Egy viccnek jó, hogy “meleg cowboyok” után most itt vannak a “meleg focisták”, a helyzet azonban ennél lényegesen komolyabb, súlyosabb. A homofóbia népbetegség, nálunk is, de szerte a világon – csak a legliberálisabb országokban van viszonylag egészséges, normális viszony irányában. Császi filmjében egyrészt behozza a sportolók között meglévő homoszexualitás valóságos problémáját/tényét, méghozzá nagyon finom, érzékeny módszerekkel mutatva meg azt, másrészről szociográfiai hitelességgel ábrázolja az egyszerű vidéki emberek zsigeri gyűlöletét a hagyományostól eltérő szexuális beállítódás, és általában a másság iránt, a felismeréstől az emésztésen át a büntetésig. Ebben természetesen Áron útja a legdöbbenetesebb és legigazibb, de Szabié a legtragikusabb.

Császi nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozása erős, hangsúlyos, színvonalas tett, abszolút profi munka. Talán csak az olykor kissé ambientes, lebegő hangulatú közjátékok lazítanak többet a ballada kötelező, brikettszerű tömörségén és az amúgy ízléssel ábrázolt szexből, csókból is lehetne kevesebb, mert ez is puhít a film ezzel együtt is elképesztően pontosan megfogalmazott mondanivalóján. Rév Marcell csodásan fényképez, szuperközelikben érzékeny és intim, totálokban elegáns, geometrikus és látványos. A két (három) főszereplő (Sütő András Miklós – Szabi, Varga Ádám – Áron, valamint Szabi hirtelen betoppanó német barátját alakító Sebastian Urzendowsky) a maguk természetes spontaneitásukban hitelesek, ezt így színész nem tudná eljátszani sohasem, amit ők. Viszont civil szereplő sem tudná olyan mély drámaisággal mutatni a reménytelen elesettséget, mint az Áron beteg anyját alakító Börcsök Enikő, illetve mint Horváth Lajos Ottó, az álmaiban immár sokadszorra és végletesen csalódni kényszerülő, a fia meleg kapcsolatára adekvát módon hiteles választ adó apa figurájában. Nagyon kemény, nagyon súlyos dolgokat pontosan megfogalmazó, nehéz film a Viharsarok, de nem hiszem, hogy többször meg fogom nézni… Asanisimasa: 8/10

Aleksandar Petrović Három című alkotása tulajdonképpen szkeccsfilm, ugyanis több, cselekményében élesen eltérő, ám mégis egyetlen gondolati vezérfonálra felfüggesztett jelenetből áll. A mű a háború elkerülhetetlen velejáróját, a halált járja körül három tételben, melyeket a főszereplő személye köti össze. Miloš (Bata Živojinović) egy egyetemista az első tételben, egy ember abból a tömegből, aki egy vasútállomáson várakozik, hogy jöjjön egyáltalán egy vonat, szinte mindegy honnan és mindegy, hogy hová – csak el onnan. A tömeg elégedetlen az állapotokkal, s amikor egy áthaladó katonai szerelvényre nem szállhat fel, fosztogatni kezd, amit egy járőr-osztag szakít félbe. A tömeg dühe ekkor egy ismeretlen férfi felé irányul, s Miloš hiába próbálja megvédeni, a tömeg a járőrök segítségével kivégzi. Nemsokára azonban kiderül, hogy ártatlanul… A második jelenetben őt üldözik a németek, árkon, bokron, hegyeken és völgyeken, valamint egy végtelen lápon keresztül. Közben csatlakozik hozzá egy másik bujkáló partizán is, aki viszont önfeláldozásával őt menti meg a biztos haláltól. A harmadik tételben Miloš már egy győztes partizáncsapat parancsnoka, aki jelentésírás közepette azon morfondírozik, hogy ki érdemel halált a bűnösök közül: csak az effektíve gyilkosok, vagy azok is, akik valamilyen módon kiszolgálták a gyilkosokat?

Petrović fontos figurája volt a jugoszláv filmnek és a hatvanas évek európai filmjének egyaránt, sok filmjét jelölték Arany Pálmára Cannesban, e filmjét pedig Oscarra is érdemesnek tartották. Végül nem nyerte egyik díjat se, de hát a jelölés a lényeg, mint azt tudjuk jól. Ez a film is igazi, veretes művészfilm, mély, alaposan kidolgozott szimbólumrendszerrel, valahol Jancsó világának közvetlen közeléből. Az első tétel tulajdonképpen enciklopédikus gyűjteménye az alapvető emberi reakcióknak, melyek a háború sújtotta hátországban napvilágra kerül, a rettegés szította gyűlöletnek, a paranoiának és a szorult helyzetben túltengő életösztön által kiváltott, szinte vadállati kegyetlenségnek. A második tétel maga a háború, a szüntelen halálfélelemben való menekülés a gyilkos golyó elől. Amikor a dalnokok által megénekelt hősiesség csak a legvégső pillanatban jelenik meg, de akkor is minek, minden hős szánalmas halált hal a végén, a gyáva esetleg túlélheti… A harmadik tétel pedig a győző igazságszolgáltatását példázza, az a bűnös, aki a győző szerint bűnös, igazságnak itt helye nincs. Pontosabban, az igazság is a győző oldalán van. Mérlegelni lehet, de a győző igazságszolgáltatása gyorsabb a logikánál és az emberi érzéseknél.

Durva, nyers képi világú, zaklatott filmdráma ez, szinte monolitikus, szoborszerű szereplőkkel és igen expresszív hatású képi kompozíciókkal. Minden benne van, amit a háborúról tudni kell, a nyelve azonban nem mondható közérthetőnek, így azt itt sem az fogja, akinek leginkább kellene (lásd pl. a húsz évvel későbbi délszláv háborút…). Asanisimasa: 8/10