asanisimasa

A háború kegyetlensége nem is igazán a csatazajban, az ágyúk tüzében és fegyverek ropogásában mutatkozik meg igazán, hanem a csendben, ami azt követi. A halotti némaságban, ami minden csata egyenes következménye. Minden valamirevaló háborús dráma ezt fogalmazza meg, hiszen ez az egyetlen megfogalmazható igazság a háború kapcsán, de az, hogy a mai napig zajlanak háborúk szerte a világon, és még fognak is; bizonyítják, hogy még mindig nem vagyunk teljesen a háború embertelen igazságával. A török Alphan Eşeli is ugyanezt fogalmazza meg A hosszú út hazafelé című balladisztikus hangulatú háborús történetében, hangsúlyosan aláhúzva a kánonból a “szorult helyzetben ember embernek válik farkasává” részt.

A történet, ahogyan a cím is jelzi, egyetlen hosszú út története, melyet egy férfi, egy nő és egy gyermek folytat “hazafelé”, iszonyatos hóviharban, valahol a kelet-törökországi hegyek között, 1915-ben. Közben csatlakozik hozzájuk egy szintén menekülő helyi pásztor a feleségével, valamint nem sokára két katonaszökevény. Kiégett, szétlőtt falvak romjaiban húzzák meg magukat az ítéletidőben, azt esznek, amit találnak, fél marék lencsét, néhány krumplit. Csend van már mindenhol, már nincsenek harcok, csak a halál jeges szele süvít a romok között és űzi kifelé a még élőkből a lelket.

Eşeli filmjének egészében, hangulatában és mondanivalójában pontosan tetten érhetők Tarkovszkij és Tarr Béla hatásai. A lassú, vontatott, szinte már kínkeserves ritmus, a monotonitás, a hit és annak egyre halványuló ereje, hogy egyszer véget ér majd ez a hosszú út, ütköztetve az életösztön olykor gyilkos módon megnyilvánuló erejével, olyan bonyolult filozófiai fogalmak, mint az áldozathozatal, és egyáltalán, az emberi lét lényegének adekvát drámai megjelenései, mind-mind e két hatásra utal. A film azonban nem stílusgyakorlat, hanem átgondolt, alapos, következetes és manapság ritkán láthatóan érvényes erejű szellemiségű, igényesen kivitelezett alkotás. Tarrhoz való erős kötődést mutatja Víg Mihály e filmhez írt csodálatos zenéje is. Asanisimasa: 7/10

Még Az élet fája kapcsán írtam le azt, hogy Terrence Malick egyike annak a négy még élő filmrendezőnek, akinek bármelyik filmjéből ráismerhetünk, akkor is, ha történetesen nem láttuk még az adott alkotást. Azt a filmjét történetesen szerettem, de amúgy -több okból- mégsem vagyok rajongója a mesternek, bár elismerem teljesítményét. A. J. Edwards viszont alaposan becsapna Jobb angyalok című filmjével, ugyanis ez egy tökéletes Malick-film. Valójában a filmet rendező Edwards közvetlen Malick munkatársaként dolgozik, aki producere is a filmnek, tehát valójában mégis Malick-filmet látunk. Mondjuk azt, hogy “balkézről”.

A történet – ha szabad itt efféléről beszélni – Abraham Lincoln gyerekkorát festi fel a vászonra, melyet Indiana hegyei között, egy nyomorúságos kunyhóban töltött családjával, s ahol megedződött a későbbi hivatására. Hosszú, fekete-fehérben komponált, imbolygó, kóválygó képszekvenciákban látjuk az ifjú Abraham hogyan ismerkedik meg az erdővel, a kétkezi munka gyötrelmeivel, az iskolával, hogyan játszik nevetgélve testvéreivel az idilli folyóban, hogyan zenélnek, táncolna és énekelnek a pitypangos mezőben, hogyan nőnek a fék az égig, hogyan változtatja meg életüket a betegség, a halál, az évszakok változásai… Közben folyamatos hang beszél a képek alá, elmélkedik a világ folyásáról… NAGYON költői, lírai és tünékeny és NAGYON méla, méla, méla minden, mint minden Malick-filmben. Szép és rettenetesen unalmas. Szép, mintha Szinyei Merse fekete-fehérben festette volna a Majálist, és éppen olyan giccses is. Mesterkélt, negédes, igaztalan giccs, olyan, mintha “nagy művészet” lenne, de nem az. Blöff, viszont annak szép. Asanisimasa: 5/10

Valamiféle furcsa öszvérműfajban indítja karrierjét az izlandi Benedikt Erlingsson, amikor az izlandi Lovak és emberek kapcsolatáról mesél. Egyszerre igen morbid humorú, karikaturisztikus társadalomrajz és lírai, megkapó hangú filmesszé a film, mely csupán laza szövedékű sztorit, sztori-füzért mesél el, valójában csak az izlandi lovak nagyszerűségét, az izlandi táj kietlen, vad szépségét és az izlandi emberek szeretetét foglalja bele egy igen intenzív filmélménybe.

Huszárik zseniális Elégiája óta nem beszélt filmen ilyen mélyen, ilyen filozofikusan és ennyi tisztelettel vegyes szeretettel a lovakról, mint azt Erlingsson teszi meg filmjében. A lovak mellett szerepet kapnak itt a lovak gazdái, tenyésztői is, akik együtt olyan dolgokat éltek s élnek meg a végtelen izlandi tájban, amiket nem lehet íróasztal mellett kitalálni. Kétségem nincs afelől, hogy amit itt, e filmben látunk, az mind megtörtént valahogy, valamikor – s abban nincs semmi zavaró, hogy ezek az anekdotikus kis történetek nem feltétlenül állnak össze egyetlen, nagyívű cselekménnyé. A film laudáció, dicsőítése a lónak és embereknek, mely olykor igen gonosz idézőjelek közé téve jelenik meg.

Fantasztikus, szinte egytől egyig keretbe kívánkozó képek, bizarr poénok és nagy-nagy szeretet ebben a kihagyhatatlan filmben. Asanisimasa: 9/10

A kazah Emir Baigazin bemutatkozó filmjében a közép-ázsiai (pl. iráni) filmesek lassú, erőteljes képekben gondolkodó, szűkszavú és meditatív filmkészítési szokásai keverednek a modern, európai dokumentarizmus Ulrich Seidl által fémjelzett, esztétikumában picit elvonatkoztató jellegű, provokatív minimalizmusával. Ütős, egyben csábító mixtúra annak, aki szereti az ilyet. Ortodox Seidl-rajongóként és az ázsiai filmek barátjaként természetesen én is lelkesedem a Harmónialeckék című, komoly fesztivál-kedvencként számon tartott filmért.

A történet főhőse Aszlan (Timur Aldarbekov), egy vékony, alig ötven kilós, visszahúzódó, mosolytalan fiú, aki különös érdeklődést táplál a tudományok és általában a tanulmányai iránt, ellentétben az iskola többi tanulójával, akik inkább a hagyományos erőszakon alapuló játékokban, illetve hierarchiában hisznek. A kiközösítettség, a visszautasított, reménytelen szerelem és az állandó megalázottság Aszlan személyiségének sötét oldalát kényszeríti elő, amiből fakadóan megismeri a felnőtt világ, a kazah igazságszolgáltatás embertelenségét is, ami ugyanaz, mint amit az iskolában tapasztalt meg, csak komolyabb formában.

Rendkívül erős, szépen fotografált, szimbólumok bonyolult mátrixát létrehozó képi világban mesél Baigazin (és az operatőr Aziz Zhambakiyev), amely semmilyen szinten nem igényli a verbális narrációt. A képek önmagukban is, de a szekvenciák egymásutánisága tökéletesen elbeszéli Aszlan történetét, melyhez a ritkás, szinte csak tőmondatokban jelenlevő párbeszédek szinte csak amolyan zenei kíséretnek hangzanak. Pontosan érteni a fiú és az összes szereplő motivációit, megismerjük azt a világot, melyben él, a falusi környezet rusztikus egyszerűségét az iskola, és a rendőrség rideg sterilitásával szemben, melyek között a katalizátor szerepet Aszlan lázas álmai töltik be.

Határozott hangú, alaposan átgondolt, erős film, mely egyszerre egzotikus és nagyon is ismerős képzetet (Seidl mellett Truffaut Négyszáz csapása és Brook A legyek ura című klasszikusai is felidéződhetnek) kelt a nézőben. Asanisimasa: 8/10

Maya Vitkova, a meglehetősen perifériára szorult bolgár film talán legifjabb, de mindenképpen legfigyelemreméltóbb üdvöskéje hasonlóan kivételezett helyzetben lehet, mintbemutatkozó filmjének címszereplője, hiszen egyáltalán elkészíthette ezt a nem éppen “felhasználóbarát” léptékű filmjét. Viktoria sorsát már a születésének időpontja meghatározta, hiszen az pontosan a bolgár szocialista állam kikiáltásnak évfordulójának ünnepnapjára esett, minek köszönhetően Todor Zsivkov, Bulgária “kádárjánosa” ölelhette keblére a kisdedet, akinek ő is adta a győzelmet jelentő nevét. Ettől kezdve a kis Viktoria, a pártvezér keresztlányaként kiváltságok közepette töltötte gyermekkorát, egészen Zsivkov megbuktatásáig, amikor is szembejött vele a valódi élet, a maga kíméletlen realitásaival.

A Viktoria egyszerre történelmi tabló Bulgária szocialista múltjáról és jelenbeli “jövőjéről” és három nő, a bigottan kommunista nagymama, a Nyugatra vágyó anyuka és kettejük között végül a kapcsot megteremtő unoka, Viktoria története. E két réteg szorosan függ egymástól, alapvetően határozza meg a szereplők a világhoz és egymáshoz való viszonyát.

A film – és Bitkova – fő erénye az, hogy mer képekben beszélni, bízik a képek erejében, a vizuális narráció komplexitásában. Van humora, méghozzá néhol pajkos, néhol viszont kifejezetten abszurd, érdekes szimbólumokat használ, és hagy a nézőnek is teret a szabad értelmezésre. A film azonban egyenetlen és túlságosan hosszú. Formailag, de főleg hangulatilag legalább három különböző filmet látunk egybevágva, melynek különböző szekvenciáit az egészen átívelő, összetett szimbólumok (vér, tej, Coca Cola, vastag pamutbugyi, stb.) tartják össze, mégsem teremtik meg a szerves egész illúzióját. Szép a szabadjára engedett, valóban kreatív művészi alkotófantázia, azonban ha ez ennyire parttalanul árad, akkor maga az alkotás is hamar megfoghatatlanná, átélhetetlenné, hatástalanná válik. Ennyi többszörösen karikásszemű, elgyötört arcú nőt Irene Papas és Anna Magnani óta nem láthattunk egy filmben… Asanisimasa: 6/10

Azt semmiképpen nem mondom, hogy maradéktalanul élveztem a Jacky a nők országában című film minden egyes percét, sőt, gyakorlatilag arról van szó, hogy szinte teljes egészében halálra idegesített. Mintha a semminél nem fárasztóbb Folytassa…-sorozat egyik korai darabját néztem volna, szinte ugyanaz a képi világ, a pofavágós, mutogatós, ripacskodó színészi játék, harsány képregény-színek… Vagy mint egy korai Woody Allen.

Hogy az ótvar-gagyi layout ellenére mégis érdekes Riad Sattouf szex-szatírája, az tulajdonképpen ki is olvasható e mondat első szakaszából: francia rendezője arab származású, és hogy szex és hogy szatíra. Az arab kultúra még a legliberálisabb megnyilvánulásaiban is merevebben konzervatív a szex, a szex nyilvánossága és a női szerepek témájában, mint a legszigorúbb katolikus zárdarend, és ha egy arab származású filmes szexről beszél filmjében, méghozzá szatirikus hangnemben, az mindenképpen izgalmas. E filmben a feje tetejére fordult a világ, hiszen Robert Merle Védett férfiak című sztorijához hasonlóan, a filmbeli -igen hülye nevű- országban a nők gyakorolják azokat a jogokat és hatalmi pozíciókat, amiket egy rendes macsó diktatúrában a férfiak vindikálnak maguknak, itt azonban a férfiak járnak csadorban, pumpálják a kaja gyanánt központilag adagolt trutymót, takarítanak, mosnak és nemzenek gyermeket. Ez a szituáció önmagában is tele van vicces helyzetekkel, amiket Sattouf egy vásári bábjátékos-mesemondó bumfordiságával be is húz – láttam Marokkóban meglett férfiakat tévézni, ahogy egy bugyuta Jackie Chan-filmet néztek tátott szájjal – lassan felvezetve el is süt, hogy tényleg mindenki megértse. A film cselekménye sem bonyolultabb egy blődli tündérmesénél, azonban olyat csavar a végén, hogy a fal adja a másikat… Bátor fiú ez.

Vélhetően, e film is azért lett ilyen “közérthető”, mert afféle provokatív tananyagnak szánja, pont azoknak, akikhez ez szól: a szexista, hímsoviniszta, csak a farkuk markolászásából önazonosságot nyerni tudó férfiakhoz, illetve az elvakult, bigott, radikális feministákhoz. Na ja, végül is minden bohóctréfa valahol az emberi természet alapvető mechanizmusainak kicsúfolására, kifordítására épül… Azért vigyázzunk! Asanisimasa: 6/10

Tulajdonképpen, “technikailag” sok újdonság nincs a Svédországban különféle művészeti projektjeiről már ismert Anna Odell (a képen középen) Az osztálytalálkozó “elsőfilmjében”, hiszen sem a dokumentarista filmes eszközök, sem az önvizsgálat attitűdje nem az – sőt, mindkettő tulajdonképpen a film ősi toposzai közé tartozik. Az, ahogyan Anna borítja a bilit a film első szakaszában, az effektíve megvolt már a dán Dogma egyik legsikerültebb darabjában, a Születésnapban, csupán az alkalom ezúttal egy osztálytalálkozó, ahol ennek megfelelően, a tinédzser- és iskoláskor régi, sokak számára elfeledett sérelmei kerülnek terítékre. A módszer és a hatás azonban tulajdonképpen ugyanaz.

Természetesen, egy komoly botrányba fulladó vigasságot látunk, bár sokan talán még fel is sóhajthatunk, hogy végre egy olyan osztálytalálkozó, ami nem fullad unalomba… Érvényes az ellenkező reakció is, hiszen tényleg, mi értelme van felhánytorgatni 20 év távlatából olyan dolgokat, ami azért bárkivel megesett a pubertáskor hevében és a jó részére tulajdonképpen nem is emlékszik már senki. A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor Odell belekezd filmjének második részébe, amiből kiderül, hogy az első részben látható osztálytalálkozó-balhé tulajdonképpen Anna Odell filmje, melyben színészek játszották (így utólag félelmetes hitelességgel) az osztálytársakat, itt azonban Anna (akit valójában meg sem hívtak a valódi osztálytalálkozóra – tehát a furcsa lány valóban nem lehetett az osztály kedvence) egyenként megmutatja a filmet a valódi osztálytársaknak, így szembesítve őket a régi tetteikkel.

A valóságnak és a valóság reprodukálásának ütköztetése természetesen csakis szubjektív lehet, hiszen a reprodukció törvényszerűen szubjektív látásmódot igényel – azzal azonban, hogy Odell ezt beletolja a valódi osztálytársak képébe, mégis igazzá teszi. Ezt az igazságot mutatják a valódi osztálytársak (jószerivel ledöbbent, értetlenkedő) reakciói.

A film erénye az érvényes, gondolatébresztő kérdésfelvetés, azt azonban nem tudom, hogy válaszokat sikerült-e találnia (és hogy egyáltalán, van-e ilyen szándéka). Érdekes kísérlet, ennyi azonban biztos. Asanisimasa: 6/10