asanisimasa

Picit azért megnyugtató, hogy Nicolas Cage-nek még van lelkiismerete, és talán még egy pici önironikus humora is valahol… Persze, a haja még mindig olyan, mint egyes képviselők lakáshelyzete, tehát különösebb látható beavatkozás nélkül, dátumarányosan gyarapodik, de ez legyen a legkevesebb kifogásolható a Joe című független drámában nyújtott alakításában. Maga a film is igen érdekes darab, nagyjából olyan, mintha Tarr Béla dolgozta volna át Terrence Malick életművét, vagy éppen viszont: a lehető leglepusztultabb emberi létformák jelennek meg e filmben valami hihetetlenül tünékeny filmes lírában, mely olykor a legváratlanabb pillanatokban megy át valamiféle groteszk, abszurd krimibe, hogy aztán szintén minden különösebb rákészülés nélkül váltson vissza a melankolikus elmélkedés dämmerungjába. Pontosan ott vagyunk, ahol Székely B. Miklós, a szerepe szerint Tarr Kárhozat című filmjében: zuhog az eső szakadatlanul, miközben Székely B. térdre rogy, majd négykézlábra ereszkedve ugatni kezdi a vele szemben éppen őt ugató, loncsos kóbor kutyát.

Azért is izgalmas találkozni az amerikai álom lidércnyomásos valóságával, mert az álomgyárnak ez sosem volt érdeke. A szórakoztatóipar nem lát fantáziát az amerikai társadalom alsó szegmensének megmutatásában, ha abban nincs semmilyen kitörős, tündérmesés történet, nincs semmi kihasználható és meglovagolható sztereotípia, csakis a bűzös, aljas valóság. Azonban amióta Robert Redford Sundance Intézetének köszönhetően az amerikai nagy filmstúdióktól független, társadalom- és valóságtudatos filmkészítési mód kvázi szubkulturális divattá vált, sőt, helyenként (pl. tv-sorozatok, mint a Justified, Breaking Bad, stb.) már a mainstream részévé is vált, ez az eddig csak szégyellősen a szőnyeg alá sepert szemét is láthatóvá vált. Larry Brown hasonló című regényéből, mely a távoli Dél vidékéről mesél egy egy történetet, David Gordon Green (akinek Prince Avalanche című remek filmje még fut a Cirko műsorán) rendezett filmet.

A szilaj Joe és a brutális, részeges apja elől hozzámenekülő Gary (Tye Sheridan, akit a Mud című hasonló hangvételű filmből ismerhetünk) története egyrészt hiteles, mert az amerikai dráma legjobb, Tennessee Williams-i hagyományai köszönnek vissza benne, másrészt izgalmas is, hiszen az akciókban sincs hiány (természetesen a dráma mércéjével mérve). A két szereplő remek játéka hibátlanul olvad bele a telibe talált mellékkarakterek rothadó, piaszagú masszájába, ahonnan csak az emberség képes bárkit is kiemelni. A történet az erre való rátalálás megható, olykor tényleg bizarr jelenetekben is bővelkedő meséje, ahol azért mindenki megkapja a neki kijáró jutalmát – a végén azonban nem lovagol el senki a lenyugvó napba, hanem kapát, ásót ragad és munkához lát felépíteni egy új, talán szebb világot a szétrothadt régi helyén. Asanisimasa: 8/10

Manapság sokan tágra nyílt szemekkel néznek a sok helyütt előretörő, szélsőjobbos mozgalmakra, holott ezek a jelenségek mindig is ott voltak, minden európai társadalomban (én magam pl. 1993-ban már írhattam egy TDK-tanulmányt a nyolcvanas évek magyarországi neonáci és skinhead mozgalmairól). A problémák radikálisan egyszerű (értsd: leegyszerűsítő) rendezésére mindig is megvolt a tömegigény, csak voltak időszakok, politikai rendszerek, volt egy viszonylag általánosnak tekinthető gazdasági fellendülés, amikor ezek viszonylag a háttérbe szorultak. A minapi gazdasági válság azonban mindenhol előhozta az emberekből az állatot, Európa-szerte bukkantak elő a föld alól, illetve, a semmiből (amúgy az addig is meglévő pártok szélsőséges irányzataiból) különféle náci és fasiszta pártok, mozgalmak, illetve “szakkörök”, “klubok”, melyek ideológiailag ugyan semmi újat nem hoznak Hitler és Mussolini egyszer már csúfos kudarcba fulladt alapelveihez képest, a normális ember tisztában is van ezek tarthatatlanságával, sokak számára mégis újra csábító az erőszak ideológiája.

Ne térjünk ki arra, hogy az internacionalista szélsőjobb önmagában egy oximoron, a tények mégis ennek ellenkezőjét mutatják. A magyar Jobbikot a jelek szerint Oroszországból (is) támogatják, ami akár 1956-ra, akár 1919-re, akár 1848-ra nézve baromi cinkes, ha komolyan vesszük amúgy lépten nyomon hangoztatott lózungjaikat (látványosan EU-zászlót égetnek, de széjjelszaggatják magukat az igen jól fizető EU-parlamenti helyekért, stb.). Egy német neonáci logikailag nem foghatna kezet egy lengyel neonácival (akik ugye, 1939-ben éppen egymást lőtték és nemzeteik szuverenitása, hovatovább a mások hoz képest felsőbbrendűsége ma is az egyik legfontosabb motiváló erő köreikben), ez mégis megtörtént már sokszor, és csattantak a… söröskorsók. A finn anya(apa)föld szentségének megőrzéséért, a finn társadalom fehér (ó, azok a közös gyökerek!) egyneműségéért harcoló finn neonáci boneheadek (‘csontfejűek’, a klasszikus skinhead szubkultúra legkeményebb, legszélsőségesebb, legagresszívebb irányzata) például érdeklődő figyelemmel hallgatják az Oroszlánszív című filmben az őket a “helyes utcai harctechnikákra” oktató, a svéd neonáciktól érkezett vendégelőadót, akivel kapcsolatosan szintén adódhatna némi történelmi eredetű disszonancia (aminél amúgy jóval kevesebbért is bevernék bárki másnak a fejét).

Sok filmben próbálták már megfogni a különféle szélsőjobbos csoportok vonzerejét (pl. Amerikai história X, Acélbakancs, Romper Stomper, stb.), de többé-kevésbé mind megcsúszik az amúgy jó szándékú náciellenes didaktikán, így éppen azok fogják kiröhögni, akiknek éppen el kellene gondolkozniuk rajta (már  ha ez a művelet lehetséges számukra egyáltalán). A finn Dome Karukoski és Aleksi Bardy filmje ebből a szempontból meglehetősen jól áll a lábán, igen tisztességes munka (megkockáztatom: e tárgyban talán a legjobbak közül való). Persze, az a sztori, ahol egy szélsőséges, agresszív neonácit arra kényszerít a szerelem (!), hogy egy göndör fürtű, tejeskávészínű kissráccal (szerelmének előző kapcsolatából származó fiával) éljen együtt, ez önmagában erős didaxisnak tűnik. Bár, végül is, ahogyan láttunk már olyan szélsőjobbos vezért, akiről kiderült zsidó származása, úgy ezt a felállást is nyugodtan elfogadhatjuk hitelesnek – főleg, hogy az alkotók amúgy a legapróbb cselekménybeli nüanszokban is törekedtek a helyszín-, jellem- és szituációábrázolás maximális hitelességére. A szereplők motivációi mind rendben vannak, beleértve a bonehead testvérpár -amúgy igen bonyolult- viszonyát is. Karukoski és Bardy rendkívül érzékletesen ábrázolja a finn boneheadeket összetartó erős érzelmi, fizikai és szellemi köteléket, még akkor is, ha ez utóbbi nem terjed túl a kisdobosok hat pontjának erkölcsi és etikai bonyolultságán. Külön pozitívum, hogy Karukoskiék ki merik használni Teppo, a bonehead és Rhamadhani, a kissrác közti kapcsolatban rejlő, tulajdonképpen kiapadhatatlan humorforrás, a film viszont mégsem válik ettől komédiává. Mindvégig megmarad a dráma komolyságán, hiszen a felvetett problémánál manapság alig létezik komolyan társadalmi probléma Finnországban, de akár egész Európában. Bár a végén nem maradhat el Teppo “kitérése”, hiszen minden ezzel ellenkező esetben neonáci propagandává silányulna a film, Karukoskiék azonban Teppo igen komoly áldozathozatalát bemutató végkifejlettel, egyfajta kötéltáncot járva, egyensúlyban és valódi értékén tudták tartani a filmet: kis túlzással, a végén ugyanúgy tapsolhat mindenki, sorolódjon akármelyik politikai táborba is. Oroszlánszíve viszont csak Teppónak van mind közül, még akkor is, ha az kívülről nem látszik többé… Asanisimasa: 9/10

Mondhatnánk e film címét ‘dakoták’-nak is, de nyilván Korzikán Apacsoknak hívják azokat, akiket nálunk dakotáknak. Még véletlenül se gondoljon bárki az észak-amerikai indiánok törzsi sokféleségére, ezen a csúfnéven azokat a nem többségi, bevándorló nemzetiségeket értjük, akik a hajdani/mai francia gyarmati birodalomból érkeztek francia földre dolgozni, élni, lakni. Értelemszerűen, nálunk a romákat becézik így kulturálisan kevésbé érzékeny honfitársaink. Thierry di Peretti konzervatív 4:3-ba komponált, erősen dokumentarista hatásokat mutató filmje Korzikán élő és dolgozó marokkóiak és algériaiak, valamint az ugyanitt nyaraló gazdag franciák közötti konfliktusokat dolgozza fel egy -vélhetően a valóságban is megtörtént- tragikus balhé feldolgozásával. A képlet egyszerű. Az arab (aki már franciául beszél és franciának tartja magát) építkezéseken dolgozik, vagy éppen a franciák luxusnyaralóit tartja karban, kertészkedik, medencét takarít, ilyenek. Egy nap Aziz és haverjai egy diszkóban átmulatott este után felmennek az egyik ilyen villába, ahol Aziz és apja takarít, s mivel még nincsenek itt a tulajok, kihasználják az alkalmat, hogy bulizzanak egyet a medence partján. Persze, eltűnik egy s más (ami -legyünk őszinték- bármelyik tinik által rendezett házibuliban megtörténhet, fajtól, vallástól, nemzetiségtől függetlenül), egy ócska hifi, valamint egy díszes puska. Amint a francia tulajék megjönnek, egyből Azizékat gyanúsítják, a puska azonban nincs meg…

Teljesen hétköznapi történet, mely tényleg bárhol megtörténhet a világban, ahol különbség van a szegények és a gazdagabbak életstílusa között – azonban egy ilyen pitiáner eset tökéletesen alkalmas arra, hogy szélsőséges indulatokat váltson ki. Di Peretti filmjében az elkövető “apacsok” szempontjából szemléljük az eseményeket, a másik oldal csak úgy jelenik meg, ahogyan ők látják, szekond plánban, öt lépés távolságból. Megismerjük vágyaikat, álmaikat, melyek nem nagy dolgok, de számukra mégis elérhetetlenek, miközben a franciák gondtalanul henyélnek. Frusztráltak, szoronganak, jövőtlenek. Fájdalmasan pontos látlelet a film, melyben az elkövetők lényegesen nagyobb súlyt tulajdonítanak a tettüknek, mint azok, akiket megloptak, és éppen ez a túlhajtott pánik okozza Aziz bukását. A film utolsó jelenete üt a legnagyobbat, az a közöny, az a nemtörődömség és az a felsőbbrendű nihil, amely úgy siklik át a tragikus eseményeken, mintha ezek a filmbéli “apacsok” nem is éltek volna. Ennél a hűvös, cinikus “leszarom” gesztusnál embertelenebbet nem tudok elképzelni.

A film amúgy néha üresjáratban döcög, meg-megtorpan, a szereplők, bár hitelesek, nem elég átütő jelenségek a vásznon – de a lényeg azért átjön. Asanisimasa: 7/10

Skandináviából mindig is érdekes filmek jöttek, tehát úgy tűnik, a gazdasági jólét nem feltétlenül válik a kreativitás hátrányára. Miközben az északi filmek jól teljesítenek a hagyományos műfaji filmek terén is, kifejezetten izgalmas kísérletek is születnek arrafelé. Idén már a harmadik ilyen jellegű északi filmmel találkozok a Titanicon: a svéd Anna Odell a valóság és a valóság reprodukciója közötti viszony vizsgálta Az osztálytalálkozóban, az izlandi Benedikt Erlingsson a líra, a fikció, a humor és a dokumentumfilm pároztatásán fáradozott sikerrel a Lovak és emberekben, most meg a norvég Eskil Vogt az érzékeinkkel és az érzületekkel űz gonosz játékot Vakon című filmjében/vel.

Vogt ötletének lényege, hogy azt veszi alapul, ahogyan egy nem látó ember érzékeli a világot: elsősorban hangokból és tapintásból (bár ennek átadása egy mozifilmen nem lehetséges, de azért érzékeltetni próbálja ennek behatároltságát és tragikomikumát ), valamint olyan másodlagos érzékelési módokból, mint álom, intuíció és képzelet. Mi nézők, négy alakot látunk: Ingrid (ő a főalak) vak, és alig hagyja el otthonát. napjait az ablak előtt tölti, de tudja, hogy férje, a látó Morten megcsalja. Ingriddel szemben lakik a szégyenlős Einar, aki netpornó-függő, aki viszont szerelmés a magányos Elinbe, akinek nincs senkije a gyermekén kívül, akit viszont csak ritkán láthat. Morten ezalatt egy chat-szobában megismerkedik Elinnel, akivel hamarosan randevú is sorra kerül – azonban hirtelen Elin elveszti a látását.

De az is lehet, hogy mindez csupán Ingrid elméjének szüleménye, s ez a szerelmi háromszög is csupán az ő képzeletében létezik… Vogt filmjében nem igazán ad egzakt választ erre a kérdésre, csupán Ingrid utolsó, filmvégi mondata ad erre vonatkozóan némi támpontot. Addig azonban vadul keveri a látható dolgokat azzal, amit azokból egy vak ember érzékelhet, aki ráadásul néha részeg, néha csupán álmodik, de rendesen is élénk a fantáziája … és rettenetesen unatkozik. Helyenként vicces, máskor szomorú, olykor pedig kifejezetten morbid humorú, tragikomikus jelenetek követik egymást, melyekből igen összetett képet kap a látó néző egy nem látó, de ép elméjű, fiatal, érző ember életéből. Mindenesetre, a néző mindvégig olyan bizonytalanságban van a film történéseit illetően, mint egy vak ember az ő saját életében, pedig a néző lát. Nem egyszerű, de nagyon izgalmas – és szórakoztató – kaland. (Nincsenek információim arról, hogy a színészek vajon tényleg vakok lennének-e – az Ingridet, Elint és Mortent játszó színész valószínűleg nem, viszont a filmben amúgy látó Einart alakító srác szerintem a valóságban vak, bár igazából nincs ennek túlzott jelentősége a filmet illetően…) Asanisimasa: 7/10

Egy negyvenes ír pasi, aki nagyjából úgy néz ki, mintha Richard Gere kisöccse lenne (bár ez a film szempontjából lényegtelen), Szingapúrba érkezik, hogy azonosítsa rejtélyes körülmények között elhunyt bátyja holttestét, majd megismerkedik bátyja kinti életével családjával, üzleti kapcsolataival, közben picit megismerjük a pasi otthoni problémáit is, valamint azt, ahogyan megpróbálja felfogni az övétől teljesen eltérő életritmust, életszemléletet, kultúrát… Valami ilyesmiről szeretne szólni Christine Molloy és Joe Lawlor filmje, a Mister John, ezt érezni belőle, de ezt sajnos annyira érdektelenül és sablonosan teszi, hogy komoly erőfeszítésbe telt végignézni.

A különböző kultúrák ütköztetése mindig hálás téma, amit e film esetében az alkotók még meg is fejeltek néha igen bizarr, de éppen ezért megéltnek tűnő nüanszokkal, nekem mégis úgy tűnik, hogy az egésszel nem tudtak mit kezdeni. Gerry (Mister John öccse) gyűrött arccal mászkál ide-oda, hogy igyon vagy ne igyon (mint az írek közhelyes fő problematikája), látszik, hogy rengeteg gondolat és érzelem dúl a lelkében, de valahogy úgy marad mindez benne (és a filmben), mint ahogyan a távol-keletiek nézik (jó esetben) udvarias tartózkodással a hozzájuk érkező nyugati turista elégedetlenkedését a helyi viszonyokon. Mi, nézők is így vagyunk e filmmel, hűvös tartózkodással nézzük – vagy otthagyjuk, mint többen tették. Asanisimasa: 2/10