asanisimasa

Valóban Egy mészárlás regényéről van szó, ugyanis egy mészárlás történetét meséli el egy regény fejezetekre tagolt narratív struktúrájában, annak részletességével és egy teleregény vizualitásával. A témaként jelzett mészárlás pedig 1969 december 12-én, délután 16 óra 37 perckor történt, amikor egy nagy erejű bomba robbant a milánói Banca Nazionale dell’Agricoltura ügyfelekkel zsúfolt termében, mely megölt 17 embert és megsebesített további 88-at. Ugyanazon délután három további bomba robbant Rómában és Milánóban, valamint egy fel nem robbant pokolgépet is talált az olasz rendőrség. A merényletekért felelősséget nem vállalt egyetlen szervezet sem, a rendőrség azonban az anarchistákat gyanúsította. Rövidesen le is tartóztatták egy bizonyos Giuseppe Pinellit, egy vasutast, aki azonban a rendőrségi kihallgatás folyamán “kiesett” a negyedik emeleti kihallgató helyiség nyitva hagyott ablakán és szörnyet halt. A nyomozás azonban tovább folyt, és sok más, ehhez hasonlóan gyanús történés után, két évvel a merénylet után a szálak felgöngyölítésében legmesszebbre jutó Luigi Calabresi nevű nyomozótisztet is lelövik a lakása előtti parkolóban. Igencsak vázlatosan ennyi a történet, melynek a mai napig nincsenek meg valódi szereplői, ellenben született kapcsán megszámlálhatatlan konspirációs teória.

Marco Tullio Giordana filmje szinte sziszifuszi alapossággal veszi sorba ezeket, ami egyrészt örvendetes tény, hiszen részlet nem marad említés nélkül, másrészt viszont komoly figyelmet is igényel, hiszen a kétórás film első kétharmadában megszámlálhatatlan név, arc, politikai szervezet és kormányzati hivatal kerül említésre, illetve jelenik meg. Vétkesen leegyszerűsítve, aki öltönyös, nyakkendős, az vagy rendőr vagy politikus, akin nincs nyakkendő, és pulóvert vagy dzsekit visel, az anarchista, neonáci, vagy vétlen polgár. Ennyiből is látszik, hogy a merénylet utáni nyomozás szálai merre szövődnek… A hivatalos álláspont a szélső-balos anarchistákra keni a balhét, ezt viszont az akkori állapotokat ismerő, és igen komoly munkásmozgalmi hagyományokkal rendelkező olasz közvélemény erős kétkedéssel fogad. Főleg, hogy mindvégig képben vannak az olasz újfasiszták és neonácik is (pl. az Ordine Nuovo ‘Új Rend’), a politikai paletta ellenkező oldaláról, akiknek szintén vannak hangos előzményeik az olasz történelemben. Az igazságot természetesen ez a film sem mondja ki, nem is teheti, hiszen az ügy mára nem létezik, az olasz bíróság hosszas totojázás után felmentette az akkori, és az időközben felmerült többi vádlottat, a logikusan kikövetkeztetett, igen reálisnak tűnő teóriát azonban nem hallgatja el.

Mint említettem, a film lassú és igen bonyolult történetet mesél el, aminek teljes értelmezéséhez ismerni is kell egy picit a huszadik századi olasz társadalom- és politikatörténetet, azonban annak, aki mondjuk, végigrágta magát a Polip című sorozaton és tudja, kit takarnak az olyan nevek, mint Aldo Moro, a Vörös brigádok, stb., annak sok gondja nem lesz a filmmel. A látvány “tévéfilmes”, de a kevés számú külsőben illúziót keltően jelenik meg a ’69-es milánói belváros. Fiat-országban nem gond előkeríteni pár tucat működőképes és szeretettel ápolt 45 éves Fiatot, Alfa Rómeót és Lanciát, dizájnban pedig az olaszok mindig is világelsők voltak, így dizájntörténetben is azok. A színészek hitelesen játsszák szerepeiket, többen közülük jelölve is lettek díjakra különféle fórumokon. Érdekes film ez (annak, aki szereti), mi azonban még sokáig várhatunk a mi kis mocsokságainkat (olajszőkítés, rendszerváltás, privatizáció, szocimutyi, fideszmutyi, stb.) megkonteózó, hasonló művekre. Asanisimasa: 6/10

François Ozon irigylésre méltóan sokat tud a női lélekről. Bizonyítja ezt tulajdonképpen egész életpályáján, de ebben a legújabb, előzetesen igencsak botránykőnek ígérkező, ám valójában meglepően intim, szemérmes és szép filmjében is. (Ozon korábbi filmjeiről bővebben itt, itt és itt.) Isabelle tényleg Fiatal és gyönyörű, 17 éves és a film elején még szűz. Ez nem sokáig van azonban így és az elkövetkezendő egy évben, amit e film cselekménye átölel, mindent meg is tesz azért, hogy szexuálisan tapasztalt nővé váljon. Ennyi cselekmény természetesen elég egy Emmanuelle-formátumú, vintage szexfilmhez, Ozon azonban inkább e folyamat pszichológiájára koncentrál, méghozzá annyira, hogy az explicit szexjeleneteket elnézve akár 12-es karikát kaphatna a film, még ettől a mai, jezsuita-szigorúságú cenzúrától is (bár 18-ast kapott, nyilván a biztonság kedvéért…).

Ha Isabelle történetének tanulságait nézzük, akkor mindenképpen szemforgató álszentség a 18 éves korhatár, hiszen idevágó tanulmányok tömkelege bizonyítja, hogy manapság a fiatalok igen korán kezdik a szexuális életet, jóval a filmbeli Isabelle által is betöltött életkor előtt. Nem tisztem vitatni, hogy ez jó-e, avagy sátántól való istentelen paráznaság, de hogy tény, annyi szent. Kinek, kivel beszéljünk tehát ezekről a tényekről, ha nem elsősorban az érintetteknek, akik viszont így ki vannak zárva (természetesen csak hivatalosan) a film megtekintéséből… Szóval, Isabelle (akit a tényleg fiatal és gyönyörű Marine Vacth alakít hitelesen) azon a nyáron, amikor éppen 17-ik tizenhetedik életévét betöltötte, egy kedvesen bárgyú, szögegyszerű német turistasrác által, néhány csepp vért vesztve megszabadítja magát az érintetlenséget bizonyító bőrdarabkától. Technikailag tehát Isabelle ekkor nővé vált. Egészen annyira, hogy nőségét akkurátusan el is választja diáklányságától és a jól szituált családjában betöltött gyerekségétől is. Zsebpénzét interneten bonyolított prostitúcióval egészíti ki, amit egészen addig eltitkol, amíg egy idős alkalmi partnere el nem halálozik fiatal és gyönyörű vaginájában. Az esemény hatására Isabelle, családi és orvosi támogatással, megpróbál “normális” életet élni, azonban ez korántsem olyan könnyű. Tényszerűen ennyi történik a filmben, valójában azonban ennél lényegesen több.

Isabelle külsején sem látszik más, amolyan trendi módon melankolikus, enyhe világfájdalomban lebeg át a film szerkezetét jelentő négy évszaknyi tagoláson. Ozon (és irányításával Marine Vacth) igen finom eszközökkel mutatja meg a lányban ébredő kéj iránti felfokozott vágyat. A lány számára a szeretkezés inkább mechanikus torna, lelkileg azonban mély élmény. Megérinti, amikor a férfiakat kielégíti, akik viszont ezért (általában) hálásak. Igen szórakoztató, ahogyan Ozon a film tulajdonképpen összes férfiszereplőjét ábrázolja, mostohaapjától a rendőrön és a pszichiáteren át a fizető kuncsaftokig, akik a lány közelében egytől egyig lüktető fallosszá változnak – természetesen nem ilyen direkt módon, hanem igen szépen, képletesen, de mégis egyértelműen ábrázolva. Különösen szép, ahogy a pillangószárnyait bontogató Isabelle tevékenységével szembesülő nők (elsősorban édesanyja – Géraldine Pailhas, illetve az elhalálozott kuncsaft felesége – Charlotte Rampling) viszonyulnak a lányhoz: az anya az aggódással, kétségbeeséssel, később féltékenységgel, míg a Rampling által alakított hölgy a megértéssel, szeretettel és cinkos barátsággal. Isabelle pedig közben erős, független nővé cseperedik, aki érzelmileg, testileg biztosan áll a lábán a nagybetűs életben. Hogy aztán ez tetszik nekünk, felnőtteknek, felnőtt férfiaknak (sic!), vagy sem, az egy másik kérdés… Alig másfél óra az egész, de lényegesen mélyebben beszél ez a film a nőről, a nő testi (érzelmi) vágyairól, mint a mostanában körberajongott nimfomániás von Trier pornográf ömlengése – mindössze néhány cicis képpel és popsival, ellenben épeszű rendezői koncepcióval. Asanisimasa: 8/10

Valójában akár vehetjük úgy is Ron Woodroof élettörténetét, mint a vele egy versenyben utazó Jordan Belfort tökéletes ellentettjét. Mindkét fazon valós személyiség, az ‘ önmaga jogán lett amerikai hős’ egy tipikus archetípusának, az agresszív, gátlástalan, önző és cinikus törtető self-made-mannek képviselője, ám míg a Wall Street farkasa karrierjét ártatlan, tudatlan és gyámoltalan kisemberek rejtett vágyait kihasználva, azok hátán taposva mászott fel a csillagokig, addig Woodroof életének kényszerű és fatális fordulatát jellemző módon kihasználva, kvázi maga hasznára fordítva, éppen elesett sorstársainak -még ha nem is önzetlen- megsegítésével jutott el ugyanoda. Sőt, talán még tovább is.

Természetesen nem áll szándékomban belemenni olyan parttalan fejtegetésekbe, hogy melyik a jobb film, a Wall Street farkasa, vagy a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club), hogy diCaprio jobb színész-e, mint Matthew McConaughey, hogy más, idén ugyanabban a versenyben induló amerikai hősöket, filmeket, életrajzokat már ne is keverjek ide: az egyik ilyen, a másik olyan. Jelen esetben talán csak annyit szeretnék mondani, hogy Ron Woodroof életének tanulsága a legfontosabb, legpozitívabb mind közül.

Pedig Woodroof alapvetően egy vértahó, szexista és homofób redneck, egy undorító, tízgallonos Stetson-kalapot hordó, cowboycsizmás gyökér (az utóbbi években pompás pályát futó McConaughey lubickol ebben a mocskos szerepben is). Pénz számolva, az asszony verve jó, ha lenne komondora, az biztosan vak lenne. Amikor azonban kiderül, hogy AIDS-es (egy alkalmi drogos kurvától kapta el), és az orvosok szerint legfeljebb 30 napja van hátra, élete nem várt irányt vesz. 1986-ot írunk, amikor az AIDS volt a legrettegettebb kór a világon, tulajdonképpen senki nem tudott semmit róla, a társadalomban veszélyes és ostoba téveszmék terjedtek. Ekkor még úgy tűnt, hogy nem létezik rá gyógymód, csupán egy AZT nevű szer, ami viszont korábban veszélyes mellékhatásokat produkált a kontroll csoporton, a részleges pozitív eredmények mellett. Woodroof szerencsétlenségére kimaradt ebből a gyógyszertesztből, ám szerencséjére egy kényszerűségből Mexikóban praktizáló dr. Vass (most jó magyarnak lenni?) nevű amerikai orvosnak köszönhetően, működő alternatív gyógymódra bukkant. A filmbeli Dr. Vass széles spektrumú vitaminbombával, bizonyos ddC, peptide T és más szerek kombinációjával nagyságrendekkel jobb eredményt ért el, mint az amerikai AZT, mindenféle káros mellékhatás nélkül. A baj csak az, hogy ezek a szerek az USA-ban nincsenek engedélyezve, ezért behozataluk, használatuk, a velük való kereskedelem gyakorlatilag ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a kokaincsempészet. Woodroof azonban összeszedve minden korábbi tökösségét és vagányságát, mégis elkezdi az AIDS alternatív gyógyászatát (lásd a film eredeti címe), amire természetesen egyszerre kelti fel a rendőrség, a gyógyszerhatóság és a nagyhatalmú gyógyszercég figyelmét. A hatóság minden eszközzel üldözi Woodroofot, ám az AIDS-ben szenvedő, túlnyomó többségükben homoszexuális beállítódású betegek majdhogynem messiásként éltetik a hajdani homofób tahót. Nos, erről szól a film nagyobb része.

Mondhatnánk didaktikusnak a film főszereplőjének jellembeli változását, ha története nem lenne tényszerűen valóságos. Igen, az ember ilyen. Pontosan ugyanaz a helyzet, mint amikor a legvéresszájúbban antiszemita neonáci rájön saját zsidó származására, és mondjuk cionista rabbi lesz belőle, éppen így lett a homofób, önző texasi parasztból kissé bárdolatlan modorú, de kitartó és találékony betegjogi és gyógyszermonopólium-ellenes harcos, valamint a melegek heteroszexuális pártfogója. Harca sikerét ugyan már nem érhette meg, de nem véletlenül készült róla film.

Mindemellett ez a film természetesen az elképesztő testi, szellemi és művészi átalakuláson átment Matthew McConaughey-ről (valamint az ugyanilyen utat bejáró Jared Letoról, hé!) szól. Már csak az általa játszott karakter példamutató pályája miatt is jogosan kapta meg az Oscart, de ha ehhez hozzávesszük az azt megtöltő színészi teljesítményt is, nem lehet vita (Leto is megérdemelte, bár az ő szerepe is komoly ziccer volt). DiCaprionak még várnia kell. Maga a film (Jean-Marc Vallée rendezése) tisztességes iparos munka, semmi különös, semmi rendkívüli, mindvégig biztosan, nyugodt tempóban halad a számára kijelölt mederben, pontosan kihasználva Woodroof életének dramaturgiailag fontos fordulópontjait. Tehát, elsősorban McConaughey és Leto miatt, asanisimasa: 8/10

Roman Polanski zseniális Kés a vízben című thrillerjét idézi eszköztelenségében, rejtélyességében és szinte mániákus minimalizmusában a francia Alain Guiraudie Idegen a tónál című filmje, amiért rendezője meg is kapta 2013-ban a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójának rendezői díját, amellett, hogy a Rotten Tomatoes-on is 100%-on áll jelenleg. Számomra meglepetés olvasni még ennyi nyílt elismerést is, hiszen a film semmi nem pepecsel azzal, hogy a nézők kényes ízlésére tegyen, sőt, kifejezetten merész, bátor és provokatív – és helyenként pacekba pornográf. De nem ám úgy, mint a vele egy időben, egy országban induló Adéle élete, vagy a mostanában bemutatott Lars von Trier-féle Nymphomaniac, hiszen az egymást kényeztető lányok látványa ma már legfeljebb csak a kereszténydemokraták vadászközgyűlésén generál műfelháborodást, hogy aztán néhány kupica pálinka és egy tál vaddisznópörkölt után ott is a “Jánosom, mutasd már meg azokat a lányokat a laptopodon!” bizalmas ernyedésébe fúljon; von Trier pedig – maradjunk annyiban, hogy az “művészet”. Guiraudie filmjében kizárólag homoszexuális férfiak szerepelnek, sokszor smárolás, szopás és baszás közben (direkt használok erős kifejezéseket, mert azok a képek, jelenetek is erősek, amelyeket jellemeznek), és a férfi homoszexualitás kendőzetlen, explicit bemutatása ma még tabunak számít sok helyen (Cannes-ban, és néhány helyen már kevésbé, de nálunk viszont még biztosan jujjaratyik-húbazmegbuzik-fújrohadtköcsögök-broáf).

Pedig az Idegen a tónál nem melegpornó, hiszen a benne ábrázolt szexjelenetek bemutatása nem a célja a filmnek, hanem csupán eszköze annak, hogy a cselekmény környezetét, illetve a szereplőket, a szereplők motivációit hitelesen lehessen ábrázolni. A címbeli tó -egy idilli, hegyek között megbúvó fjordszerű víz- partjának egy szakaszán kizárólag férfiak napoznak, ruhátlanul, naturista módon. Többségükben melegek, akik szexuális kielégülésüket is itt intézik, látványos szemérmességgel elvonulva a partmenti erdő bokrai közé. Nagyjából egymást ismerő, zárt közösség ez, csupán a mostanában feltűnt kövérkés férfi idegen közöttük, aki mindig kicsit távolabb, oldalt üldögél és soha nem vetkőzik le, valamint az a sármos, bajuszos úszóbajnok. Kettejük között Franck (Pierre Deladonchamps), a karcsú, jóképű zöldségesfiú lesz a kapocs, de addig még sok napnak kell eltelnie a tikkasztóan meleg nyárban.

A film mindvégig ezen az egy helyen játszódik, három helyszínen: a tóparton, illetve a vízben, az erdőben és azon a kis tisztáson, ahol az odaérkezők parkolnak autóikkal. Ebben a szinte színpadi egyszerűségű térben zajlik minden, értelemszerűen így, ilyen kevés szereplővel, minden egyes gesztus, szó, tekintet és mozdulat százszoros jelentőséggel bír. A párbeszédek ennek megfelelően szinte banálisan egyszerűek. Szinte ugyanazok a jelenetek ismétlődnek napról napra (szia, szia, hogy vagy, kösz jól, és te, én is, megyek úszni, nem jössz, kösz, most nem, jössz, gyerünk, lassabban, erősebben, csókolj meg, jó volt, szia, most megyek), persze, meg kell emészteni azt a nyitóképet is, melyben két szőrös lábszár között két termetes herét és róluk leomló farkat látunk, ami azért nem megszokott látvány a moziban. Aztán Franck a fák mögül borzalmas dolgot lát, melynek egyik résztvevője Michel (Christophe Paou), a bajuszos sármőr, akibe Franck első látásra szerelembe esett… Ettől kezdve Franckot életveszélyes szenvedély keríti hatalmába, a napfényben fürdő tó partján pedig fokozódni kezd a feszültség.

Bár van gyilkosság, nyomozás és egy furcsa rendőrfelügyelő is a filmben, alapvetően nem krimivel van dolgunk. Guiraudie filmjében elsősorban a szeretetre és társra vágyó meleg férfiak kiszolgáltatottságáról beszél, a “csak szex és más semmi” szerelmi gyorsétkezdéjéről, a vágy és kielégülés szégyenteljes, minden mindegy alapú kitárulkozásáról, valamint arról, mennyire nehéz lelki és érzelmi kérdés tisztába jönni önmagunkkal, ha történetesen úgy alakult, hogy “másfelé gurul a bicikli”. Okosan, átgondolt nyelvezettel és stílusban, szenvtelen lényegre mutatással, részvétlen figyelemmel és némi maró, fekete (ön)iróniával boncolja szét témáját. Az erősen ritmusos, szinte repetitív hatású, vissza-visszatérő képsorok szinte már szimbolikus erővel beszélnek témájukról, ahogyan a pillanatnyi kielégülést, figyelmet és együttlétet kereső melegek zombikként kóvályognak a bokrok között, ahogyan helyet kérnek a másik törölközőjén, ahogy teátrálisan megérkeznek, körbenéznek és levetkőznek, majd belefutnak a vízbe… Néha mintha egy természetfilmet néznénk… Nagyszerű, de nagyon merész film. Asanisimasa: 8/10

Grúzia (illetve, most már hivatalosan Georgia) számomra, az egész kaukázusi régióval egyetemben, mindig is izgalmas vidék volt, a rejtélyes, vad és mégis barátságos kultúrájával, viccesen grafikus írásbeliségükkel, villogó tekinteteikkel, erős szőrzetükkel és féktelen, zenés-táncos dínomdánomaikkal. Azt írja erről az országról a wiki, hogy “egyesek európai, mások ázsiai országnak tartják”, és ez így is van, ez is, az is, de ez sem tisztán és az sem teljesen. A grúzok találták fel a borkészítést és a kaukázusi kefírt, náluk lett a kereszténység államvallás másodjára, csak az örmények (egy másik igen érdekes kaukázusi nép) előzte meg őket ebben, ők adták a világnak Sztálint, de ők Otar Joszelianit, Tengiz Abuladzét vagy Georgi Danyeliját is, hogy ne csak a dolgok sátáni oldalát nézzük és egyben rá is térjünk a filmre, mint fő csapásirányra.

A történelem sosem bánt kegyesen a Kaukázus-környéki népekkel, a Szovjetunió felbomlása után is kijutott nekik rendesen. 1992 táján, amikor Az ártatlanság virágai című film cselekménye is játszódik, Grúzia már kikiáltotta függetlenségét, amit az ország földrajzi egységébe tartozó (és amúgy kulturálisan sem túl messze álló) két terület, Abházia és Oszétia is megirigyelt. Az ő függetlenedési törekvéseiket ráadásul a moszkvai “nagy medve” is támogatta, minek következtében ez az egész terület puskaporos hordó a mai napig. (Itt olvasható sok minden erről a témáról.) ’92-ben is az volt, a grúz férfiak vagy háborúban, vagy börtönben voltak, vagy az utcán csellengtek, homályos, zavaros ügyeiket intézve. A lányok viszont, nos, a lányok ezalatt… Szóval, a lányok angyalok, mint azt tudjuk.

Ritkán akarja a női nem a háborút, a nő az élet letéteményese, az pedig békében sarjad. E film is egy nő filmje (Nana Ekvtimishvili írta és rendezte, a német Simon Groß szakmai segítségével), így nem véletlen, hogy főszereplői is lányok, akik szinte heroikus erőfeszítést folytatnak azért, hogy egy normális, élhető világ legyen ez az új, szabad Grúzia. Mert most még nem az. Hihetetlen mértékű lepukkantság, ragadós mocsok, szemét és düledező falak mindenütt. Villany hol van, hol nincs, ebédre legtöbbször bab, a kenyérért verekedni kell. Egy 14 éves lány azonban szerelemre vágyik, boldog akar lenni, nevetni, táncolni és énekelni akar, mint ahogy Eka (Lika Babluani) és Natia (Mariam Bokeria) is. Ehelyett Natiát elrabolják, megerőszakolják, majd feleségül kényszerítik az erőszaktevőhöz, nem tudván, hogy a lány igazi szerelmétől, az ábrándos tekintetű Ladótól egy pisztolyt kapott ajándékba első randijukon…

A kimért, “ázsiai ritmusú” dráma pontosan mutatja meg a grúz emberek hétköznapi életstílusát, mentalitását, a zegzugos utcák, terek sajátos hangulatát. Szinte érezni az illatokat kiváló, román Oleg Muţu képeiről. A konfliktus alapvetően a szilaj, egzotikus grúz temperamentumból adódik, de amilyen választ a lány(ok) adnak erre, az már a jövőbe mutató, minden politikai tartalom nélkül, pusztán kulturális értelemben adott európai válasz. Hogy azonban ez mennyire érvényes a mai grúz közállapotokra, azt nem tudni… A polgárháború a mai nap is folyik. Mindenesetre, jó látni egy filmet erről a tájról is, hiszen mióta Otar elment, jobbára csak a háborús híradások képeit láthatjuk. Asanisimasa: 7/10

Azért meg kell vallani, a Háromnál több esküvő című új, spanyol romantikus komédia már vastagon a “bűnös élvezetek” körébe tartozik. Eleve romantikus komédia, ami azért erősen behatárolja a fogyaszthatóság kategóriáját, nem feledve, hogy azért e műfaj is produkált jónéhány valóban szellemes, valóban szórakoztató, valóban megható és valóban romantikus valóban komédiákat; de ehhez még spanyol is, az ő temperamentumos, olykor ordenáré humorukkal, csiricsáré színeikkel. Nekem is küzdenem kellett keményen egy jó darabig, hogy: nem, én nem röhögök. Nem, na nehogy már, izé… Aztán eljött az a pillanata, amikor belőlem is kibuggyant az a feltartóztathatatlan nevetés, amit annak idején Karinthy oly szépen leírt a Röhög az osztály című alapvetésében. Aztán meg, lehet egyáltalán ellenállni ilyen csodálatos nőszemélyeknek, mint amilyenek itt a képen láthatók?

Az elbűvölő szemüveget hordó Ruth (a képen jobbra, Inma Cuesta, vele szemben az édesanyját alakító Rossy de Palma) szingli tengerbiológus, aki egy nőkkel telezsúfolt laboratóriumban vizsgálja a languszták termékenységét. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy lassan több szakításon van már túl, mint égen a csillag (melyeknek komoly jelentősége lesz a későbbiekben). Gondolom, nem nagy spoiler, ha azt mondom, a film arról szól, hogyan jön neki mégis össze az igazi, de addig részt kell vennie az összes esküvőn, melyen valaha volt pasijai mondják ki a boldogító igent – csak nem neki. Tipikus romkom klisé, pici csavarral.

Ami miatt mégis érdekes Javier Luiz Caldera filmje, az elsősorban Inma Cuesta temperamentumos bája és vérbő nőiessége, másodsorban pedig a szókimondó, olykor igen necces, de mégis okos humora. Ilyenekre gondolok: “Az egyik jelenetben megjelenik egy agresszív, kötözködő, unszimpatikus nő, kerekesszékben. Miközben ketten ugranak, hogy segítsenek neki lejönni a terembe vezető lépcsőn, ő folyamatosan szitkozódik. Mondja az egyik: – Ez egy büdös kurva! – De hiszen kerekesszékben van! – Igen, egy büdös kurva, kerekesszékben.” Ennyi. Nyilván nem feltétlenül úgy jön ez itt ki, mint a filmben, de valami ilyesmi az, amit én valódi politikai korrektségnek nevezek, és amitől a világ jobb lehet, ha mindenki megérti ennek jelentőségét. Megteszel minden tőled telhetőt, hogy hendikepes embertársad a lehető legkisebb mértékben érezze magát hátrányos helyzetűnek, de azért nem kell a fenekét automatikusan fényesre nyalni. Lehet extrapolálni innen mindenkinek oda, ahova akarja. Az Almodóvar által elővezetett spanyol komédiák szinte teljes szertára kinyílik itt is, persze jóval illedelmesebb előadásban. Alapvetően ez egy mainstream romkom, de azért jönnek a transzneműek, lesz drog, szex és rock&roll is, főleg szóban, mert azért a spanyol az alapvetően egy konzervatív nép, a végén pedig a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig hoppon marad. Ahogyan kell. Emlékszünk még a Europe zenekarra? Jesszusom. Ilyenek mennek… Asanisimasa: 6/10

Magyar címe (még) nincs az Ain’t Them Bodies Saintsnek, ami műfajilag dráma. Egy szerelmespárt választ ketté a bűn, ám azok a sírig és azon túl is szeretik egymást, Tennessee Williams, Nick Cave és Andrew Dominik modorában. David Lowery nagyjátékfilmes írói/rendezői bemutatkozásában ugyanis ezen tanár urak munkássága érhető nyomon – ez a film nagyon nagy hibája, illetve egyben erénye is.

Erénye, hogy egy újabb, eléggé hangulatos, lebegős, elnyújtott nu-westernnel lett gazdagabb az amerikai filmművészet, hibája viszont az, hogy egy nem túlzottan eredeti és összefogott mű tette meg ezt vele. Casey Affleck mintha a néhány évvel korábbi Jesse James meggyilkolása (stb.) című, szintén igen-igen melankolikus hangulatú moziból mentette volna át magát és az időtlen hangulatot, még a kísérőzene is gyakran idézi Warren Ellis delejes muzsikáját, csak éppen itt a reszelős hegedű helyett bendzsóhúrok pengenek. Affleck a törvényen kívüli figura a filmben (itt Bobnak hívják), ő Clyde a Bonnie és Clyde-ból, aki Bonnie-val (itt Ruth – Rooney Mara), valamint egy haverjukkal kirabolnak valamit, ám rövidesen az őket üldöző rendőrökkel vívott tűzharcban alulmaradnak – s bár Ruth, mintegy véletlenül, lelő egy rendőrt, ám Bob megy helyette a börtönbe. satöbbi, satöbbi, nem részletezem, mert Lowery számára is csak apropó a rablás, lövöldözés, börtön, majd börtönből szökés, szajrévisszaszerzés, lövöldözés, hajtóvadászat cselekményakciói (Orfeusz alászáll), a film valójában nem szól másról, mint a szerelemről, a vágyakozásról és a várakozásról. Szinte aggályosan ügyel a rendező arra, nehogy minden részlet kiderüljön magáról a bűnről, ami tulajdonképpen megakadályozza a szerelmespár szerelmének beteljesülését. Mintha a bűn maga természetes, általános állapot lenne, melyet bizonyos emberek úgy, olyan természetességgel, szinte foglalkozásszerűen űznek, mintha villanyszerelők, adminisztrátorok, papok, neadjisten, rendőrök lennének. Csak éppen az a baj, hogy egy filmben ha lövés dördül, ott bizony dráma fakad és ha annak szálait hagyjuk a levegőben elszállni, akkor a nézőnek lesznek bizonyos hiányérzetei.

A hangulat szinte balladai. A párbeszédek csak elvétve tartalmaznak összetett mondatokat, azonban egy idő után igen viccesen hangzik, amikor a történet szereplői (mert ők egyszerű, Missouri-állambeli pógárok) a lelkükben dúló, igen bonyolult érzelmeket vakkantásszerű tőmondatokban kényszerülnek kinyilvánítani, a rendezői koncepciónak megfelelve. Egy idő után pont olyan érzésem volt e filmet nézve, mint amit Hofi Géza olyan pompásan megfogott unikális Rózsa Sándor-paródiájában – ettől kezdve viszont, képtelen voltam komolyan venni ezt az egészet. Ám ez is a baj ezzel a filmmel, hogy író-rendezője viszont túlzottan, szemmel láthatóan és füllel hallhatóan komolyan veszi említett példaképeit, azonban ez a hézagosan előadott szerelmi történet nem tölti meg ezt a rajongói hevületet olyan tartalommal, hogy az maradandó lehessen. Ettől persze, még lehet szeretni, de csak másodsorban – ha nem unjuk el magunkat előtte… Asanisimasa: 5/10

Alapvetően ellene vagyok mindenféle remake-nek, ugyanis a legtöbb esetben ezeknek az újrázásoknak az égadta világon nincsen semmilyen művészi indoka, semmi másról nem szólnak, csak a közönség – méghozzá a lusta, szájtáti közönség –  kiszolgálásáról. Kivételek nyilván vannak. Rábukkanhatunk alkalomadtán egy elfeledett egzotikus remekműre, mely sztorijában, hangvételében hordoz valamilyen releváns jelentésréteget, amely szól a mának is, azonban a kép minősége, az idejétmúlt játékstílus, vagy a kevesek által beszélt nyelv indokolhat egy jó minőségű újra-feldolgozást. Adaptálhatunk is klasszikus filmeket, hogy az eredetitől eltérő, más megközelítésből, új  hangsúlyokkal dolgozzuk fel a régi darabot. Egy relatíve friss, hazájában sikeres film remakelését azonban nem magyarázza semmi sem, csakis a cinikus nyerészkedés. De mondom, vannak jó remake-ek, én magam is szerettem pl. Soderbergh Solarisát vagy Crowe Vanília égboltját. Abszolúte átmegy a szűrőn ebből a szempontból David Gordon Green Prince Avalanche – Texas hercege című filmje is, mely az izlandi Hafsteinn Gunnar Sigurðsson 2011-es Á annan veg című filmjének amerikai, és igen-igen független variációja. Az eredeti művet talán nem is látták sokkal többen, mint Greenen kívül néhány izlandi filmbuzi, így akár eredeti műként is értelmezhetjük, de mivel Sigurðsson forgatókönyvíróként részt vett ebben a filmben is, és a főcímben is fel van tüntetve az eredet, maradjunk hát a remake definíciójánál.

Mivel az izlandi filmet nem láttam, és arra sem találtam különösebb információt, hogy miről szól konkrétan, nem tudom megmondani, mennyiben változott az amerikai remake cselekménye, de látva az izlandi plakátot, valószínűleg nem sokban. A Prince Avalanche – Texas hercege cselekménye mindenesetre egy amerikai, közelebbről texasi természeti eseményhez kötődik szorosan: 1987-ben óriási erdőtűz pusztított az államban, melynek következtében hatalmas területen égtek ki az erdők és sok ember vált fedél nélkülivé, vagy vesztette el megélhetését. Az így megteremtődött, lepusztult, kietlen, világvége utáni környezetben két embert követünk végig útjukon, akik az erdőn keresztül húzódó betonútra festik fel a kötelező terelővonalat, illetve látják el az utat különféle közlekedési bizbaszokkal, fényvisszaverő karókkal, effélékkel. A bajuszos Alvin (Paul Rudd) az idősebb, megfontoltabb, míg Lance (Emile Hirsch) a hebrencs. Alvin Lance húgával jár. A film gyakorlatilag arról szól, hogy mennek fura járgányukon az erdei úton, teszik a dolgukat és pofáznak (vagy éppen hallgatnak nagyokat). Közben azonban szavaik, tetteik (és egyéb más, nehezen körülírható események) által ismerjük meg kettejük barátságát, az erdő embereinek sajátos, városi szemszögből nézve, olykor kifejezetten bizarr életét (vagy az élet szépségét, trallalala). Olyan ez a film, mintha Tarantino rendezne egy kétszereplős roadmovie-t: egy percig sem unalmas, sőt, kifejezetten szórakoztató a két balfék által előadott permanens locsogás, egymás szívatása és a többi frenetikus hatású pótcselekvés. A filmben rejlő mélyebb üzenet sincs a szánkba rágva, az belül, az agyunkban születik meg – nem véletlenül kapta meg Green a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó maciját 2013-ban. A sajátos humorú, okos roadmovie adekvát zenei környezetét a szintén texasi Explosions in the Sky játssza. Asanisimasa: 8/10