asanisimasa

Megmondom őszintén, elsősorban azért halogattam az angol Stephen Frears idén négy Oscarra is jelölt Philomena című filmjének megtekintését, mert a forgalmazó (az általam amúgy kedvelt Mozinet) még 19-re is lapot húzva, hozzábiggyesztette az eredetihez ezt a bombasztikus Határtalan szeretetet mellékcímként. Nos, a húzott lap természetesen tökfilkó lett, hiszen semmi szüksége nincs ennek a nemesen egyszerű, tiszta vonalú, tiszta szándékú és visszafogott hangvételű, valós alapokon nyugvó (az első képen balról a filmbeli, jobbról pedig az igazi Philomena) drámának ilyen Nora Roberts-módra bombasztikus és csiricsáré címadásra. Pontosan elegendő a Philomena, így szerepelt az Oscar-cécón, s így szerepel nagyjából szerte a világon a mozik műsorán. Nem kell mindig “jobban teljesíteni” mindenkinél.

Én is azt feltételeztem, hogy valami parttalanul áradó, dagályos vacak ez a film, melyet valamilyen okból, de egyáltalán nem szokatlanul túlliheg az ún. “szakma”, s ami hamar megfeküdné az én ilyesmire túlérzékeny gyomromat – na mindegy, ami késik, természetesen, nem nyúlik. Tényleg korrekt, pikkpakk módon összefogott kis film ez, amelynél nem kérdés, hogy végül nem nyert egy Oscart sem, hiszen nincs rá szüksége. Megáll a lábán aranyszobrocskák nélkül is. Frears jó rendező és (mert) van ízlése, tud mértéket tartani, amellett, hogy jól, izgalmasan, sőt olykor merész humorral mesél. Judi Dench nagy színésznő, de neki ez azért “csak” jutalomjáték – más kérdés, hogy lubickol is benne. Keveset emlegetik viszont a Steve Coogan által alakított rezignált és cinikus újságíró figuráját, aki azonban a fő motorja, ellenpontja és idézőjele az egész sztorinak, vele együtt stabil ennyire ez a mozi (főleg, hogy a forgatókönyvért is ő felel).

Elsősorban a megbocsátás erényét járja körül a történet. A Dench által alakított Philomena fiatal lány korában a szerelem “bűnébe” esett, amit az ír társadalmat uraló katolikus egyház semmilyen módon nem tolerált. A bűnös kapcsolatból született gyermeket az apácák elvették az amúgy hívő lányanyától, és rövidesen (pénzért!) örökbe adták egy gazdag amerikai párnak. A megbocsátást egyik legfontosabb erényként hirdető egyház “szentéletű apácái” nemhogy képtelenek voltak a megbocsátásra, még kvázi üzletet is csináltak egy hívő, ártatlan tragédiájából. Ötven évvel később Philomena felkéri Martint (Coogan), az éppen pályája hullámvölgyében fuldokló, sértett és sértődött, ám korántsem tehetségtelen zsurnalisztát, hogy segítsen neki megkeresni fiát Amerikában. Fordulatos és vicces eseményekben bővelkedő nyomozás során az alkalmi furcsa páros rá is talál Philomena fiának nyomára, akiről viszont érdekes dolgok derülnek ki. Egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan életvitelét, szexuális beállítódását az anya minden különösebb fennakadás nélkül elfogadja, ám amikor az egyre jobban belelendülő Martin segítségével a nyomok visszakanyarodnak Írországba, méghozzá pontosan ahhoz a főrendű apácához, aki annak idején elvette a gyereket Philomenától, akkor válik nyilvánvalóvá a megbocsáthatatlan bűn – ami történetesen éppen az egyházhoz, és annak érinthetetlennek tartott tagjához kapcsolódik. Philomena azonban leckét ad az egyháznak megbocsátásból, Martin (és a nővérek) legteljesebb elképedésére.

Philomena megható története azonban nemcsak az igaz katolikus hitről, valamint annak értelmes, emberi gyakorlásáról szól, hanem a hazaszeretetről, valamint az írek jellegzetes mentalitásáról is: zöld fű, fekete sör, határtalan lélek. Asanisimasa: 8/10

Az normális, ha az ember ösztönös igazságérzetétől és az életszeretet romantikus hevületétől fűtve lázad fiatal korában. Az a nem normális, ha már tizen-, huszonévesen beáll a sorba, egyenruhába bújik és kockafejet növeszt, hogy ne lógjon ki sehonnan és pontosan passzoljon a rendszerbe. Az normális, ha felháborodik a társadalmi, szociális vagy gazdasági igazságtalanságokon, de az nem normális, ha fülét-farkát behúzva kussol, nehogy bármi kényelmetlenné tegye az ő kis biztonságos életét.

Ismerjük mi is -főleg a híradókból- azokat a csuklyás, kendős figurákat, akik rendre ott vannak, ahol a gazdag országok öltönyös vezetői összeülnek tanácskozni, és rendre tesznek arról, hogy ne legyen rend a környéken. Azt hisszük, hiszen jórészt úgy tálalják a hírek, hogy ezek az “antiglobalista” tüntetők gaz terroristák, akiknek lételeme az anarchia, s akik csak a rombolást és tombolást keresik az aktuális helyi rendőrséggel való összecsapásokban. Pedig ez valójában csak a látszat, mint ahogy látszat az a mi kis 2006-os tévészékház-foglaló utcai harcosainkkal való szembeszökő hasonlóság is, a különbség valójában ég és föld köztük, motivációikat, céljaikat illetően. Nálunk, 2006-ban sörökkel és némi készpénzzel lefizetett, primitív mondókákkal felheccelt futballhuligánok rendezték át Budapestet egy időre, míg például 2001-ben, amikor a gazdaságilag legfejlettebb országok vezetői az olaszországi Genovában óhajtottak tanácskozni, Európa szinte összes országából érkeztek politikailag elkötelezett, tanult, illetve tanulmányaikat folytató fiatalok kifejezni abbéli óhajukat, hogy a világ gazdasági rendje szerintük baromira nincs rendben – és hát hol nyilvánítsák ki mindezt, ha nem ott, ahol az ebben érintett legnagyobb fejesek ülnek tort. A végeredmény látszólag ugyanaz lett, mint néhány évvel később, egy szerencsétlen félmondat kapcsán Budapesten. Illetve, még annál is durvább. Sokkal durvább.

Az Amnesty International egyenesen úgy fogalmazott, hogy a második világháború óta a nyugati országokban nem sértették meg olyan brutálisan az alapvető, demokratikus emberi jogokat, mint azt tette a genovai rendőrség néhány “különleges alakulata” azzal a néhány száz főnyi, véleményét kifejezni kívánó, soknemzetiségű fiatallal, akik jobbára békés álmukat aludták az erre a célra rendelkezésükre bocsájtott Diaz nevű iskola épületében. Az olasz Daniele Vicari ennek a borzalmas éjszakának történetét járja körül a 2012-es Berlinálén is elismert Diaz: Ne töröljétek le ezt a vért című dokumentarista igényű drámájában.

Körüljárja, hiszen a film narratív szerkezete is kissé olyan, mintha egy képzeletbeli kör közepében lenne maga a téma, a Diaz-iskola lerohanása, ám közben megnézzük, és bele is hatolunk több oldalról is. Ez a szerkezet nyilvánvalóan az objektivitást szolgálná, de ahol szemmel látható, szinte tapintható a zsigeri emberi aljasság, ott nehéz azt bármivel is indokolni… Megismerkedünk természetesen néhány tüntetővel, egy fiatal jogvédő ügyvéddel, egy idős bácsival, aki csupán alvóhelyet keresve csöppent az eseményekbe, egy jobboldali újságíróval, akivel viszont a hivatástudata űzött csúf, de igazságos tréfát, valamint látunk néhány, az akcióban résztvevő rendőrt és tisztviselőről is, de az “utca embere” is kifejti néhány mondatban értelemszerűen értetlen, kisszerű véleményét. Persze, ezek korántsem plasztikus személyiségrajzok, csupán fel-felvillanó képek, melyek jobban beleégtek retinánkba a film nagy részét kitevő, döbbenetesen értelmetlen erőszak sokkoló képei között.

Nyilvánvaló a párhuzam egy ehhez nagyon hasonló eseményt, nagyon hasonló látásmódban feldolgozó filmmel, az 1968-as Columbia egyetem történt rendőrattakot feldolgozó Eper és vér katartikus zárójelenete mintegy megidézi e film fő történését, ami utána marad, az viszont még inkább nyugtalanító, gyomorszorító érzés. A vietnami háborúnak már régen vége, és mind a vietnamiak, mind az amerikaiak köszönik, jól vannak. Azonban ami a Diaz iskolában történt, arra a mai napig nincs feloldás, nincs magyarázat (bár nem is lehet). Néhány bírósági ítélet, főleg hatáskörtúllépés és bizonyítékhamisítás ügyében, minden komolyabb szankció nélkül – pedig ami ott történt, az egészen biztosan úgy történt, ahogy e filmben látható, és ezek szerint bármikor, bárhol ugyanígy meg is történhet.

Ha rajtam múlna, ezt a filmet bemutatnám az ország összes középiskolájában, mintegy miheztartás végett. Lehet, hogy csak annyit kéne mondani Rózsikának, hogy van itt egy film, amiben a rendszer hű katonái megrendszabályozzák a lázongó hippiket. Jó kis beszélgetés lehetne belőle… Asanisimasa: 8/10

Nem tudom, mennyire fogja fogni a manapság moziba járó közönség e film poénjainak viccesebb felét, hiszen korából fakadóan nem lehetnek képben a negyven pluszos, sőt, ötven pluszos korosztály mindennapi életérzésével kapcsolatosan, különös tekintettel az “itt nyom, ott szúr, amott hasogat” igen komplex élményzuhatagára. Bár, ők tán még azt sem tudják, hogy Pierce Brosnan hajdan még James Bond is volt, Emma Thompson pedig remek színésznő – mondjuk még mindig az, és ez látszik is rajta, ahogyan a kor is. Viszont jól viseli, az tény, mint ahogy Brosnan sem csinál -látszólag- nagy ügyet az öv fölül kibuggyanó hurkácskából és az egyre gyarapodó területű és egyre ritkuló őszülő halántékból. Ilyenkor már azt mondjuk, hogy addig jó, míg érzem, hogy fáj, hiszen akkor még élek…

Az angol Joel Hopkins francia produkcióban készítette el Százkarátos szerelem című romantikus akció-komédiáját, mely már másodszor szembesíti Emma Thompson imponáló részvételén keresztül a középkorú korosztályt testi és lelki nyavalyáival. A Szerelem második látásra című filmben Dustin Hoffmann volt a partnere, most Brosnan, azonban mindkét történet apropója nagyon is hasonló, a munkahely elvesztése, amely sokkalta fenyegetőbb rémség egy olyan, már karrierjét felépített, tulajdonképpen sikeres középkorú ember életében, mint egy pályakezdőében, hiszen neki már van mit elveszteni, míg annak, aki csak most kezdi, nincsen semmije azonkívül, amit magával hozott. A Százkarátos szerelemben egy nagymenő, (budapesti születésű – sic!) párizsi vállalkozó vásárolja fel Brosnan (vagyis itt most Richard) szép csendesen csordogáló kis cégét, hogy tönkretegye, felzabálja, eleméssze. Richard kétségbeesik, de van benne annyi tisztesség, hogy nem áll ki alkalmazottai elé úgy, hogy életük munkájából semmi nem marad, ezért meredek tervet eszel ki tőle már régen elvált feleségével, Kate-tel (Thompson): személyesen keresik fel a lelketlen vállalkozót párizsi irodájában és hatni fognak rá, hogy gondolja meg magát. Az elvált, egymástól már régen elhidegült pár Párizsban, a szerelem fővárosában… Ketten a telhetetlen étvágyú nagymogul ellenében… Szóval, a dolgok egyáltalán nem a terveknek megfelelően fognak alakulni.

Hopkins ezúttal egy fura, kevert műfajú őrületbe hajszolja bele kissé már megtört hőseit, hiszen na Százkarátos szerelemben egy kedves, romantikus komédia keveredik az akció-vígjáték elemeivel, alaposan kihasználva és kiforgatva Brosnan hajdani James Bond-figurájának ismert kliséit, az autósüldözéseket, a búvárruhás behatolást, az ablakpárkányon osonást és a szakadék peremén egyensúlyozást. Eközben azonban Richardnak tériszonya van, allergiás a macskaszőrre, s bár a prosztatájával eddig még minden oké, a dereka azért hasogat néha, igen erősen. Nincs jobb állapotban Kate sem, ő a virágoktól kap tüsszögőrohamot, naná, hogy a film kulcsjeleneteiben rengeteg virág, még több macska és feneketlen mélység illatozik, nyávog és tátong. De hát ez egy ilyen műfaj.

Természetesen a film nem szánt túl mélyre, paradigmákat nem váltunk utána, de ez nem is célja. Néhány jó percet kínál a nézőknek, akik már fogadókészek az itt felvetett problémákra, melyek közül a való életben mindegyik nagyon komoly, de ha e film által most ki tudjuk őket nevetni, akkor már közelebb is jutottunk azok leküzdéséhez. Már pedig erre jó ez a film, annyi, mint egy hatásos, baráti hátba veregetés. Jó, Emma Thompsont lehetetlen nem szeretni, és Brosnan is egyre helyesebb, ahogy öregszik. Párosukat pompásan egészíti ki Celia Imrie és Timothy Spall, mintegy barátilag. Párizs mindig lenyűgöző, a Cote D’Azure pedig még inkább, a végén a gonosz megszívja, a jó elnyeri méltó jutalmát. Kell más?  Asanisimasa: 7/10

Hihetetlen, mennyire bele tud feledkezni az ember az amerikai filmipar által diktált dömpingbe… Még én is, aki azért tudatosan trenírozom magam, hogy nem csak Amerika a világ, nem csak Amerika a világ, még én is magamra tudom borítani a hollywoodi álomkoktélt. csak amikor teljesen véletlenül fut bele valami egészen másba, akkor kap a fejéhez, hogy basszus, EZ MI?!

Nos, a Borgman például egy holland thriller. Illetőségét tekintve egyáltalán nem állunk tehát messze Amerikától, kulturálisan viszont már igen. Nem csak a “jó öreg kontinens” ódonsága az, ami szemet szúr, mert az nem szúr szemet, hanem a gondolkodás, a témaválasztás és a hangvétel az, ami teljesen más, ami furcsa az amerikai tucatmozikhoz szokott agynak. Tíz nézőből hat-hét fejében ki is gyullad a villogó, vörös WTF? felirat, a maradék, aki rendelkezik még némi avíttas, klasszikus műveltséggel, annak meg a szeme csillan, hogy végre, valami izgalmas.

Végre valami izgalmas látnivaló, amit nem akar senki a szánkba rágni, túlmagyarázni, amin lehet filózni, lehet értelmezni, aminek kapcsán asszociálni tudunk. A neves, több korábbi filmjével is komoly nemzetközi elismeréseket begyűjtött Alex van Warmerdam, tavaly Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmje már kezdő képiben megadja a későbbieket is meghatározó alaphangot. Markáns, erős, de hétköznapi férfiak kapnak kapára, kaszára, ugranak gumicsizmába, egy pap pedig alig várja, hogy vége legyen szószéken tartott mondókájának és ő is duplacsöves vadászpuskát ragad. A kis csapat szemlátomást valakit, valamit üldözve ront be az erdőbe és rövidesen rá is talál egy katonai álcatechnikával elrejtett, földbe vájt összkomfortos üregre, melynek lakója azonban óriási füstfelleget keltve már eliszkolt egy föld alatti alagúton. Míg az üldözők az üreggel vannak elfoglalva, messzebb egy torzonborz alak bújik elő a föld alól, zakóban, kezében sporttáska és sietve lépdel kifelé az erdőből, közben sebtiben felriaszt még két magához hasonló üreglakót, aki mit sem sejtve, szintén szedelőzködni kezdenek… A torzonborz alak egy benzinkút WC-jében kicsit rendbe szedi magát, és a következő képben már egy gazdag kertvárosi villanegyedben látjuk. Bekopog az egyik villába, hogy szeretne megtisztálkodni, de elhajtják. Egy másikban még jól meg is veri a ház bősz ura, de a feleség megszánja és a kertvégi lakban rejti a férfit…

A film, mivel tényleg thrillerről van szó, ettől kezdve az “idegen a házban” típusú műfaji klisékkel játszik el, azonban semmi sem úgy megy innen kezdve, ahogyan a klisék alapján sejthetnénk. Van Warmerdam a középkori misztériumjátékok és egyéb ördögi babonák (lidércek, stb.) elemeivel, valamint jó adag abszurdba hajlón bizarr és igen sötét humorral “ütötte fel” a sztorit, de könnyen észrevehetjük Bulgakov Mester és Margaritájának Woland-szálával való párhuzamokat. A címbeli Borgman szinte éppúgy veszi be egyre népesebb társaságával a decens luxusvillát, ahogyan Woland Behemóttal, Azazellóval, Korovjovval, Hellával Moszkvát – szinte várjuk is a végén, hogy lángba boruljon minden… Nem fog, de ez nem jelenti azt, hogy minden megoldódik, felkel a nap és az emberek kézen fogva, nevetgélve táncikálnak a virágba borult réten, ellenben nagyon meg fogjuk érteni a nyitó képek dühödt hajtóvadászatának motivációit.

A film megfejtése során szerintem nem érdemes keresni a mai világ(unk)ra utaló szimbólumokat, allegóriákat. A történetet sem érdemes értelmezni a maga logikájából (vagy annak hiányából) kiragadva, és nem hiszem azt sem, hogy lenne e történetnek valamiféle társadalomkritikai vonulata – illetve, ami van, az általános jellegű társadalombírálat. Kérdőjelek vannak, annyi biztos, de ahol nincsenek, ott válaszok sincsenek. Maradjunk ennyiben. Asanisimasa: 7/10

Látszólag robban a cukiság-torta e nem különösebben (jóra) csábító, Göndör fürtök című (ráadásul) venezuelai filmben, hiszen egy ártatlan tekintetű, tejeskávészín-bőrű, göndör fürtű kisfiú és egy kövérkés, vicces ábrázatú kislány mosolyog velünk szembe az első jelenetekben, de aztán… Sok mindent elmond Caracas szegények lakta lakótelepeiről, hogy még a tizedik emeleti erkélyek is alkarvastag rácsokkal vannak fedve, padlótól a plafonig; hogy amikor a foszló vakolatú, nyomorúságos lakásban, ahol még tévé sincs (a szappanoperák hazájában vagyunk!), a földön játszó gyerekeknek még az arcizmuk sem rezdül, amikor kintről lövések zaja hallatszik, legfeljebb annyit szólnak, hogy: Ne állj fel, már megint felénk lőnek! Nem a hírhedt favellákban vagyunk, ez egy rendes(nek épült) lakótelep, még lift is van, igaz, víz csak néha. A falakon graffitik, például Da Vinci Utolsó vacsorájának jellemző parafrázisa, melyen Jézus ül a fő helyen, osztja vérét és húsát, az apostolok azonban Che Guevara, Castro, Marx, Engels, Lenin, Hugo Chavez, Evo Morales és hasonlók. Rádióból hírek szólnak: az elnöki palota előtt venezuelaiak tömegei borotválják kopaszra a hajukat, így támogatva a rák ellen küzdő elnöküket (Chavezt).

Ebben a környezetben él Junior, a göndör kissrác éppen munkanélküli anyjával és csecsemőkorú kistestvérével. Juniornak minden vágya, hogy egyenes hajú popsztárként legyen lefényképezve az iskola albumába. Michael Jackson-effektus, hiszen Junior göndör hajúnak és barna bőrűnek született. Mivel szeret táncolni és énekelni, anyja állandóan orvoshoz hordja, mert azon retteg, hogy a fia homoszexualitása ébredezik – ami egy olyan keményen macsó országban, mint Venezuela, egyenlő a halálos ítélettel, főleg az ő körülményei között (lásd fent). Junior azonban küzdelemre termett kiskorú férfiember, aki mindent megtesz álmai beteljesüléséért, ha beledöglik is…

Mariana Rondón második játékfilmjében tiszta, lényeglátó realista felfogásban ábrázolja a tipikusnak mondható venezuelai szegénységben hőseit, Juniort és munkáért küzdő, s azért bármit megtenni hajlandó édesanyját. Múltjuk zűrzavaros, jelenül zűrzavaros és a jövőjükre nézve sincs sok remény – ez utóbbira konkrét jelzéseket látunk a filmben. A temperamentumos, érzelmes nép a sanyarú életkörülmények, a teljesen hétköznapi erőszakos bűnözés és a kilátástalan jövőkép miatt elvadulva, teljes érzelmileg sivárságban tengeti életét, szinte napról napra, amelybe tényleg csak a futballmeccsek, valamint a csiricsáré tévés showműsorok és szappanoperák hoznak csupán némi színt (meg a drog és az alkohol, ami e filmben ezúttal nem kapott helyet). Hiteles sorosokat, hiteles élethelyzeteket látunk, még akkor is, ha történetesen soha nem jártunk Dél-Amerikában. De fordíthatunk is a dolgon és nézzük e filmet utópikusan: nem Caracasban vagyunk, hanem Káposztásmegyeren, mondjuk 2019-ben, Orbániában. Nincs semmilyen hiszti, csak reálisan nézzük a dolgokat, tendenciákat, politikai széljárásokat, és átkonvertáljuk e mai, venezuelai filmet egy mai magyar utópiává. Minden jel ugyanerre mutat, úgyhogy, hajrá, hajrá. Asanisimasa: 8/10

Viszonylag ritkán kerül elém távol-keleti thriller, pedig a kétezres évek elején onnan jöttek a műfajba új lendületet, új hangvételt és ha szabad ezt mondani, friss vért hozó, igazán érdekes alkotások. A japán, tajvani, hongkongi zsaru-, maffia- (és most ne hasogassunk műfajilag hajszálakat!), bosszú- és sorozatgyilkos-filmek mezőnyében az élvonalt a dél-koreai filmipar képviselte. Park Chan-wook vagy Kim Ji-woon neveit ma már rebegő áhítattal emlegetik az igazán véres, erőszakos bűnfilmek rajongói, de az igényes művészmozik kedvelői is élvezettel csettintenek egy-egy kiemelkedő alkotás láttán. A dél-koreai thriller-hullám aztán 2006-2007 után kifulladt, önismétlővé, sablonossá vált, tehát elérte a sorozatgyártás jól ismert végzete.

A forgatókönyvíróként is ismert (I Saw The Devil című filmjét láttam én is – tényleg az volt 🙂 ) Park Hoon-jung New World című új filmje is már csak elvétve, nyomokban hordozza a dél-koreai thrillerek jellegzetes jegyeit. Néha egy elképesztő kaszabolás legalább 356 fő makulátlan öltönyös alkalmazott között, szplínes, kiégett zsaru, a kulcsjelenetekben a szakadó eső, effélék, de ezek ezúttal már csupán színes motívumok, melyek egy tulajdonképpen klasszikus maffiatörténetet tesznek kvázi “helyiérdekűvé”. A legeslegutolsó slusszpoéntól eltekintve, mintha egy tipikus olasz maffiatörténetet néznénk, lassan hömpölygő, epikus modorban előadva. Méltóságteljes, nagy temetések, komor öltönyös figurák, hatalmas fekete luxusautók, irtó nagymenő arcok igazgatósági üléseken, akik nem egy nagyvállalatot irányítanak, hanem egy szerteágazó, óriási bűnszervezetet (mintha a kettő nem lenne ugyanaz – a politikával megkeverve…). Közben szól a fülbemászó, panaszos, “Végzet hatalma”-zene… Tisztára A Keresztapa, na.

Csak éppen koreaiul. Asszociálhatunk azonnal a Samsung, Daewoo, vagy bármely más híres dél-koreai konszernre, de rögtön az elején mondja az inzert, hogy minden filmben feltűnő személy, szervezet és esemény a képzelet műve. Na persze, hogy az. Értjük mi, Cattani felügyelő sem volt valós személy, és olyan maffiacsalád sem létezett soha, akit Corleone-nak hívtak. A film címe –Új Világ– egy titkos rendőrségi akció fedőnevére utal, melyet arra szerveztek meg, hogy az egyik legnagyobb dél-koreai bűnszervezetbe beépüljön egy rendőrségnek lekötelezett arc, miközben a szervezet elnökének zűrzavaros halála miatt annak birtoklásáért folyik a harc.

Ezt a sztorit ragozgatja aztán Park Hoon-jung bőven két óra feletti játékidőben, és az ehhez méltó tempóban, igen komoly fordulatokon keresztül. Akciójelenetekben viszont nem bővelkedik a film, ami viszont van, az jó véres – bár a végletekig soha nem merészkedik el (értem ezalatt, hogy a bugyli késsel való fejlevágást konkrétan nem mutatja meg…). Két igazi karakter van a filmben, a öreg zsarué, valamint a mezítlábas kínai gengszteré, a többi azonban – számomra legalábbis- egymástól igen nehezen megkülönböztethető koreai arc, ráadásul sötét egyenöltönybe, fehér ingbe, nyakkendőbe öltöztetve. Ez baj, mert amúgy a történetnek van még két fő, és még néhány szintén fontos mellékszereplője is. Végül is azért ez az egyneműség a történet megértésében nem zavar, de azért az “élvezeti értékből” sokat levon, hogy minden jelenésnél az az első kérdés, hogy “most ez akkor melyik is?”. Egynek elment két kisfröccsel, de azért például a Bosszú-trilógia egy másik szint. Asanisimasa: 6/10

Boris Vian méltán kultikus regénye talán harminc éve került a kezembe, nagyjából egy “kalapban” Kerouac Útonjával, Burroughs Meztelen ebédjével, Mailer A hóhér dala című portréregényével, Keyes Száll a kakukk fészkére és a többi efféle beat, jazz, hippi, vagy milyen szubkulturális irományokkal, de megmondom őszintén, minden nyilvánvaló erénye ellenére, eltűnt a forgatagban. Legalábbis ki nem emelkedett ebből a kalapból, mint önmaga farkán felkapaszkodó fehér nyuszi, és Jean Sol Partre zseniális szójátékán, valamint általában a fergetegesen burjánzó szójátékokon kívül másra nem emlékszem. De utóbbiakból is csak annyira, hogy voltak – de idézni már nem tudnék közülük. Ja, meg hogy lótuszvirág nő a lány mellében…

Ehhez képest Michael Gondry Tajtékos napok-adaptációja kifejezetten jól sikerült, hiszen sikerrel idézte fel bennem az évtizedek óta nem olvasott sorokat. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt, megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint Viané. Az ő fantáziája olyan szertelenül csapongó, őrült módon kreatív, hogy képes legyen legalább megközelítően olyan világot létrehozni, mint a Tajtékos napoké, persze, ehhez neki is töméntelen pénz kell, amit nem kapna meg mondjuk az iszonyat tehetséges, de névtelen és ifjú kolléga… Arról nem is szólva, hogy az övé is csupán egy olvasat. Pont a Vian-féle szürreális, irodalmi világ az, amelyik a legjobban veszi igénybe az olvasói képalkotó fantáziát, ami túlzás nélkül, annyi formában jelenik meg, ahány olvasó olvassa ugyanazt a szövetet. Én, mivel alig emlékeztem az eredetire, ezt a Gondry-féle olvasatot mégis el tudtam fogadni, mert tökéletesen fel tudta idézni bennem Vian olvasásának általam már elfeledett élményét.

Persze, van azért az  olyan parttalanul áradó kreativitásnak is árnyoldala, mint amivel Gondry bombázza le a nézőket. Az első percekben még elkápráztat, hamarosan azonban már elkezd zsongani a fejünk, káprázni a szemünk a folyvást tekergő, nyúló, pörgő és dimenziókat váltó, barokkosan túlpakolt képektől, s meg kell vallani, amikor Gondry nem “atmoszférát termet”, hanem olyan “apró-cseprő” dolgokkal kell foglalkoznia, mint a történetmesélés, akkor bizony rögtön unalmassá is válik. (Persze, Vian története egyáltalán nem ördöglakat, kb. annyi, mintha Puccini Bohémélet című operájának librettóját egy részeg tördelőszerkesztő átírta volna… Az pedig tudvalevő, hogy az operákat nem feltétlenül az agyoncizellált cselekményükért szeretjük.) Ezzel együtt szép ötlet, ahogyan a csiricsáré színes világ a végére tompa szürkébe megy át, miközben minden átsző az enyészet…

Míg a szereplőkkel általában nincs bajom, pont olyan kissé elrajzolt, groteszk karakterek, mint ami Gondry látomásához kell, de Audrey Tautou kissé öregecske már ehhez a szerephez. Nem kínos módon, de azért öreg. Sok idő, sok -többségében gyengécske- film eltelt már Amélie Poulain pajkoskodásai óta, márpedig a tüdőbajban (lótuszvirág) haldokló Chloé szívszorító melodrámája igazán akkor lenne hatásos, ha Chloé húszéves, hamvas, szinte érintetlen ifjú hölgy. Tautou pedig már mindezen túl van. Nem tetszett továbbá az sem, hogy Gondry többször elengedte a jazzt, és olykor popzenét lopott be helyére, holott Boris Vian és a jazz egy és ugyanaz, szerves, elválaszthatatlan egység. Oké, nem az a korosztály – de akkor is. (Persze, ahol még az ún. “szakértők” sem értik annak a mondatnak a lényegét, hitelességét, hogy “Magát Duke Ellington hangszerelte?“, ott ennek tényleg nincs jelentősége. Szólhatna akár putty-putty technó is…) Asanisimasa: 7/10

Minap az amúgy kitűnő Nebraska kapcsán meglehetősen dehonesztáló kiszólással illettem -a priori- Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című új moziját, pusztán a témaválasztása miatt. Mi tagadás, a vámpírok-tematikát meglehetősen elhasználták az utóbbi években sok mindenre, ezért e megütközés, hogy miért kell még egy bőrt leráncigálni a vérfarkasrólvámpírról, főleg egyik kedvencemnek, az amerikai független filmezés egyik nagy alakjának. De hát valaki attól lesz legenda, mert semmit nem úgy csinál, mint azt elvárnák tőle, így természetesen Jarmusch vámpírfilmje sem úgy vámpírfilm, ahogyan azt Lugosi Bélától Robert Pattinsonig megszokhattuk.

Jarmusch vámpírjai XXI. századi vámpírok, akik a zombik (értsd: élőhalottak, tehát mi, emberek) között tengetik örökké tartó napjaikat, már nem lopóznak senki háta mögé, hogy belemélyesszék annak nyakába hosszú szemfogaikat (csak ha nagyon muszáj), a mindennapi betevő véradagjukat bár bonyolult úton-módon, kórházak vérraktáraiból, alulfizetett egészségügyi dolgozók megvesztegetésével szerzik be. Életvitelük végletesen kifinomult, mivel már hosszú évszázadok óta élnek, személyesen ismerték az emberiség összes nagy művészét, gondolkodóját és tudósát, s az őket így ért élmények azért befolyással bírnak még egy vámpír természetfeletti személyiségre is. Lényük minden rezdülése a kultúra szívdobbanása – mivel azonban a zombik (mi) már mindent felhabzsoltak, életterük vészesen lecsökkent. A vámpírok a végnapjaikat élik.

Nem nehéz észrevenni, hogy e vámpírok Jarmusch régi figurái, életcéljukat, lendületüket vesztett, furcsa figurák, akik ódon eszményekért, túlvilági, éteri gyengédségért, művészi finomságért lelkesednek. Zsúfolva van a film Jarmusch jellegzetes toposzaival, különféle, finommívű, legendás, antik elektromos gitárokkal, bakelitlemezekkel, ReVox orsós magnóval és más analóg kütyüvel, a párbeszédekben például Shakespeare-rel folytatott végtelenül izgalmas vitákról esik szó, melyek már soha nem történnek meg. Elvesztek, elenyésztek, eltűntek a világ és az élet valódi értékei, egyikük haldoklik, másikuk fából készült lövedéket készíttet, hogy azzal vessen véget evilági létének, hiszen már emberi hősök sincsenek (csak zombi rajongók, mint a piaci legyek), akik karót verjenek mellkasukba…

Mélységesen romantikus, melankolikus és dekadens történet Jarmusch vámpírmeséje, melyben két halhatatlan szerelmes lép a végzet számukra egyetlen járható útjára – ami igen sötét humorú csattanóval a végén, mégis az emberiség halálát vetíti elő, híven az igazi vámpírtörténetekhez.

Formailag a Halhatatlan szeretők Jarmusch talál legkonvencionálisabb filmje, hiszen az egyszerű, szerelmes történet tiszta, világos vonalakban fejtődik fel. A karakteres színészek ( egyaránt telitalálat Tilda Swinton, Mia Wasikowska, Tom Hiddleston és John Hurt is) tiszta, erős karaktereket játszanak, akik között szinte láthatóak az energiavonalak. Jarmusch üzenete, világlátása csupán a jelenetekben elhelyezett kellékekből, a párbeszédek rejtett utalásaiból és effélékből jut a néző tudomására. A képi világ (Yorick Le Saux) azonban korántsem olyan markáns, mint volt Jarmusch korábbi filmjeiben Robby Müllernek köszönhetően. Ránézésre ez már nem az a Jarmusch, akivel együtt nőttünk fel ’84 óta, a Florida, a paradicsom óta – mint ahogy mi sem vagyunk már azok. De ha találkozunk, akkor azt a régi fazont keressük – az ember ilyen, de a vámpírok is (lásd azok a régi jó beszélgetések azzal a kurafi Shakespeare-rel…). Asanisimasa: 7/10