asanisimasa

Az ellenzéki szerepet betöltő baloldal komoly válságban van. Nemsokára választások, ám a baloldali párt főtitkára, a miniszterelnök-jelölt tétován össze-vissza hablatyol, egyáltalán nem mutatja azt a karakán, határozott erőt, ami szükséges lenne a kormányváltáshoz. Üres, semmitmondó beszédeit az enervált hallgatóság el-elbóbiskolva hallgatja, és még az ország sorsáért aggódó köztársasági elnök is csak a kezeit tördeli: Vajon mi történt az ellenzéki vezérrel? Hiszen erős ellenzék nélkül nincs egészséges ország sem!

Nem, nem Magyarországról van szó, és nem Mesterházy Attiláról, bármennyire is klappolni látszik is minden – az Éljen a szabadság! című olasz film magyar bemutatója azonban nem is lehetne aktuálisabb időpontra kitűzve. Talán, ha már választási kampány kezdete előtt kikerült volna a mozikba, akkor lehetne némi pedagógiai vetülete is a dolognak – de amúgy, ki néz olasz filmeket ma Magyarországon, ráadásul moziban? Ki néz egyáltalán filmeket ma a mozikban (amelyek nem pukkantós komédiák vagy parasztvakító látványosságok)? Nagyjából senki, legfeljebb a statisztikai minimum, de mondjuk ez meg is látszik a társadalmon… Például egészen biztos vagyok abban, hogy sokkal jobb lenne ez a mai magyar valóság, ha ezt a filmet sokan látnák, mert igen okos dolgokra tapint rá a politikát, a politikusokat és a közéletet illetően. Hogy mást ne mondjak, “ha egy országban mindenki lop, akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a politikus is lopni fog”. Ugyanez, a hazugsággal, dettó. Ha te magad nem teszed meg, ne várd azt sem, hogy más megteszi helyetted. Ilyenek. Persze, tele van mindenkinek a padlása az ilyen szövegekkel, ez a film azonban azzal játszik el, hogy mi van, ha jön valaki, aki ezeket komolyan is gondolja, és azt is teszi, amit mond és amit gondol…

Roberto Ando filmjének cselekménye amúgy a megtévesztő külső hasonlóságon alapuló, klasszikus szerepcserés komédiák kliséjét alkalmazza egy igen aktuális, mindenki számára közérthető közéleti, politikai analógiára, mégpedig igen szúrós, szatirikus humorral (és némi romantikával). Ismerünk ilyen történeteket Mark Twain Koldus és királyfijától például a Kevin Kline-féle Dave-ig, amikor egy tetszőleges, ám fatális ok miatt egy, az eredeti hatalmassághoz megszólalásig hasonlító, ám teljesen inadekvát figura kerül a királyi trónra/elnöki íróasztalhoz, és ott a vígjáték kötelmeinek megfelelően, józan/részeg paraszti ésszel/szívvel olyan döntéseket hoz, melyek jobban működtetik az adott hatalmi apparátust/királyságot/országot, mint az a demokratikusan megválasztott/feudálisan kikiáltott jog szerinti személy alatt történt. Ando mai történetében a pipogya, depressziós ellenzéki vezér egy szép este egész egyszerűen megszökik (Franciaországba, a hajdani -ma már házas- szerelméhez) a rá váró feladatok elől. A párt apparátusa azonban, Andrea Bottini (Valerio Mastandrea), a lelkes titkár leleményének köszönhetően, hamar talál megoldást, a főtitkár már régen álnéven elmegyógyintézetben kezelt, filozófus és költő ikertestvérének személyében, aki vidor örömmel vállalja a feladatot. Az új, tehát kifelé “rövid gyógykezelés által megújult” pártvezér szellemes, sebesen szárnyaló okfejtéseivel, hévvel előadott, találó szavazataival, tekintélyt nem tisztelő, sugárzó egyéniségével hamar felkelti a tömegek szimpátiáját, a párt szárnyalni kezd – míg másik fele, a régi kedves oldalán szintén kezd magára találni.

Az idén Oscar-díjat nyert Nagy szépségből is ismert Toni Servillo alakítja a film kettős szerepét, a depressziós, unalmas és impotens Enrico Oliverit és az őt felváltó ikertestvért, a szertelen, szellemes, de tökéletesen kiszámíthatatlan Giovanni Ernanit, a filozófust. Egészen finom eszközökkel dolgozik Servillo, távol áll tőle a közhelyes olasz temperamentum, de mégis minden gesztusában, pillantásában, egész lényében, testtartásában tipikusan olasz férfi. Két tökéletesen ellentétes jellem, mely a film végére, mintegy összeadódva alkotja meg azt az ideális politikus személyiséget, akire mindannyian várunk, olaszok és magyarok. Aki könnyed, őszinte, barátságos és becsületes, művelt és szellemes, de okos és felelősségteljes is, aki nem fél játszani, és ha úgy hozza kedve, lerúgja lakkcipőjét és szenvedélyes tangóba dönti Angela Merkelt is akár.

Persze, ez csak egy film. Lehet keresni, sőt még találni is a valóságban torz analógiákat; de talán jobb lenne elgondolkozni inkább, majd sutba vágni az egészet és kezdeni mindet elölről, a nulláról? Ez a film legalábbis valami ilyesmit sugall: Éljen a szabadság! Asanisimasa: 9/10

Mr. Morgan utolsó szerelme, bár alapvetően pasikról, egy nem éppen harmonikus apa-fiú kapcsolatról szól, igazi csajos film lett, méghozzá azok ízlésesebb, érzelem- és gondolatgazdagabb fajtájából. A fiúk ugyanis ritkán tudnak ilyen nyíltsággal beszélni érzelmeikről, anélkül, hogy az egész ne fulladna szélesen hömpölygő nyáláradatba, vagy akár olyan kínos jelenetekbe, mint amilyeneket például a reality-showkból kiszavazott, szénné varrt és kockásra gyúrt látványhímek produkálnak anyuci keblein, a szülői házban (lásd tovább: …mint gyümölcs a fán). Oké, a csajok meg hajlamosak elvihogni ugyanezt, ami semmivel sem jobb, de az adekvát megoldás valahol mindig az, hogy egy okos nő is ott van valahol a háttérben, vagy akár az előtérben. Sandra Nettelbeck (aki bemutatkozásképpen Bella Martha című főzőcskés love storyjával sikerrel kopogtatott be Hollywood kapuin is) nyilván ilyen nő lehet. Az mindenesetre biztos, hogy látta és szerette Haneke Szerelem című filmjét, ami azért jelent egyfajta ízlést.

Mr. Morgan (Michael Caine), a nyugalmazott princetoni filozófia-professzor legalábbis mintha pontosan ugyanabban a párizsi lakásban búcsúztatná el rákban elhunyt feleségét, ahol az öreg Trintignant által alakított figura is teszi… Persze, az is lehet, hogy a hagyományos párizsi polgári apartmanok mind ugyanarra a klisére épültek, mint a szegény művészek által a közhely szerint lakott tetőgarzonok (ó, azok a párizsi háztetők!), vagy a mi vidéki kockaházaink (NEM!). A film azonban közel sem indul ilyen vicces hangulatban, sőt. Kifejezetten szép a nyitójelenet: hosszas sötét alapon, néma csendben jönnek a nyitó főcím inzertjei, csak a háttérben lehet hallani elfojtott suttogásokat, némi neszezést. Aztán Caine busa ősz fejét látjuk. Hang szól: Monsieur Morgan, el kell vinnünk a feleségét… Kép nyit, a halott feleség fekszik az ágyon, a kezét férje szorongatja s zokog. Küzd a mentősökkel. Snitt.

Nettelbeck a továbbiakban is gyakorlatilag ugyanazt a történetet meséli el, mint amit Haneke is Oscar-díjas filmjében, itt azonban a magára maradt férfi egy véletlen találkozásnak köszönhetően képes megszabadulni a gyász nyomasztó terhétől, és az elhidegült gyerekeivel itt is meglévő kapcsolatát is képes lesz megoldani. A hangvétel azonban korántsem olyan száraz, ez a film minden párhuzam és hasonlóság ellenére egy teljesen különböző alkotás.

A film kulcsszava az őszinteség. Nettelbeck szándéka is őszinte a filmmel, tényleg csak elmesélni szeretett volna egy szép történetet, melyben nem mond nagyobbat sem annál, mint ami benne van; túlzottan felcsicsázni sem akarta az esetleges jobb eladhatóság végett, nem turbózta fel feleslegesen hatásvadász elemekkel, tisztességes, ízléses, szép munkát végzett. De az őszinteség a történet kulcsa is, hiszen az kell ahhoz, hogy az ember igazából fel tudja dolgozni az életét ért traumákat, hogy jól tudja élni életét és az emberi, rokoni kapcsolatait is csak őszintén, hazugságoktól, képmutatástól és elhallgatásoktól mentesen lehet békésen, egészségesen lehet fenntartani.

Igazi, hiteles – ha tetszik, őszinte – karakterek is kellenek az ilyen történethez. Morgan, az amerikai professzor egy szót sem tud franciául, amit a helyiek azonnal zokon is vesznek, hiszen akkor minek él Párizsban? Amúgy egy korához és lelki állapotához mérten mogorva, ám mégis udvarias öregember a történet kezdetén. Pauline (Clémence Poésy) alaptulajdonsága az őszinteség, éppen ezzel és a tiszta nyíltságával nyűgözi le az öregembert, aki szinte napok alatt kivirul a lány közelségétől. Milesnak (Justin Kirk), Morgan fiának is az őszinteség fogja megjavítani végletesen elrontottnak látszó – de ez legyen már a film titka, hogyan. Caine természetesen lubickol Mr. Morgan szerepében, amúgy talán ő az egyetlen olyan élő filmszínész, aki bármikor, bárkit eljátszik a lehető legjobb minőségben, legyen az egy blődli komédia, egy látványos szuperhős-kalandfilm gonosz epizódszerepe, egy kosztümös történelmi dráma vagy egy édesbús romantikus történet, mint például ez itt. Egy, az utolsó nagy bölények közül. Elbűvölő jelenség mellette az olykor Claire Danesre meghökkentően hasonlító Poésy, aki természetességével teszi magát kihagyhatatlanul fontossá ebben a filmben és teszi magát a filmet is értékessé. Vicces Gillian Anderson igen tapló pökhendisége Morgan lányának nem túl kedves szerepében, Justin Kirk pedig akár valódi fia is lehetne Michael Caine-nek. Szép kis film, szerettem (nyilván mert vészesen öregszem). Asanisimasa: 8/10

Fogalmam sincs, mennyire vannak jól a lengyelek, nyilván annyira nem, hiszen mi másért jönnének tömegesen bértüntetni hozzánk, de hogy történelemtisztázásban előttünk járnak, az holtbiztos. Filmekben sokkal jobban sikerült feldolgozniuk a második világháború óta tartó történelmüket, az biztos. Persze, nekik van egy Andrzej Wajdájuk, nekünk nincs. (Jancsó lehetett volna talán, de ő inkább hülyéskedett, amikor keménynek kellett volna lennie…)

Wajda már a Márványemberben és a Vasemberben elkezdte (egyéb filmek mellett) a szembenézést. E nagyhatású filmekben leszámolt a sztálinizmussal, a neosztálinista akkori lengyel jelennel, beszélt (beszélhetett/mert beszélni) az akkori gdanski eseményekről, a Szolidaritásról és Lech Walesáról, a vezérről. A nagy hajógyári sztrájk alkalmával ő maga, személyesen is letette voksát a munkások mellett, Walesával való barátsága azóta tart. Ne várjunk tehát kimért, objektív, ténysoroló életrajzi drámát, Wajda Walesa-filmje, A remény embere egy jóbarát szubjektív, néha csipkelődő, de mindig szeretetteljes hangú dramatizált portréfilmje.

Walesa, az ember, mondhatni. Szimpatikus, karakán, egyszerű munkásfazon, aki rendelkezik azzal a fontos tulajdonsággal, hogy képes meglátni a lényeges dolgokat. Ezenkívül gondolatait is képes egyszerű, lényegre törő mondatokban megfogalmazni, tehát az Isten is munkásvezérnek teremtette. Walesa renoméja azóta ugyan jócskán megkopott, őt is kikezdte a politika, jól is jön tehát neki Wajda barátságos gesztusa.

A film jó. Élvezetes és szórakoztató, ami kifejezetten meglepetés Wajdától, de általános értelemben sem ezt várjuk egy politikus életrajzától. A keret hasonló, mint a Vasember esetében, itt egy Oriana Fallaci által készített interjúra fűződnek fel visszacsatolásokban, de időrendben Walesa életének fontos epizódjai. Korabeli híradórészletek ügyesen keverednek az archív “maszkot” kapott, megrendezett, fikciós jelenetekkel, ami a jól segíti elő a vizuális hitelességet. Robert Wieckiewicz kitűnően adja Walesát, rendelkezik ugyanazzal a gerendaegyszerűségű tűzzel, ugyanazzal a személyes varázzsal. Vicces jelenetek a panelbeli családi életéből, a legendás munkásvezér atlétában, a konyhában pedig rotyog a krumpli. Életszerű, na. Korabeli lengyel punk és rockszámok hevítik a filmet átható forradalmi tüzet, Wajda pedig szinte olyan pikírt gúnnyal, szinte groteszk módon elrajzolva ábrázolja a Gierek- és Jaruzelski-rendszer katonáit, mint Bacsó annak idején a Tanúban, de maga a forradalom is emberszagúan jelenik meg, megfosztva minden hamis, vagy akár igaz pátosztól. Érdemes megnézni a filmet és érdemes belegondolni és párhuzamokat vonni. Tanulságos lesz. Asanisimasa: 8/10

Egy újabb magyar film, melynek híre jócskán megelőzte önmagát, s mely már nyugaton befutott, amikor a magyar mozikba kerül. Ne kerteljünk, hiszen a film sem kertel: a Viharsarok témáját illetve ismét a homoszexualitással foglalkozik, méghozzá a lehető legkendőzetlenebbül. Nem tudom, mi történhetett Andy Vajnáék háza táján, de ha jól számolom, az új mechanizmus eddigi négy produkciójából három szex-tematikájú, amiből kettő meleg közösségben játszódik, csak a harmadikban akarják megdönteni Osvát Andreát, hogy kerek legyen a történet. Nem baj, fontos témák ezek, jó témák, kellenek ezek a magyarnak, hadd szokják.

Császi Ádám rendezői bemutatkozása Berlinben szép kritikai sikert aratott, nemcsak a történet fontos német vonatkozásai miatt, de bátorsága és esztétikai erényei miatt is. Itthon nem fog. Azt (legalábbis relatív értelemben) elvitte már a Coming out, ez a film viszont tulajdonképpen semmilyen engedményt nem tesz a nézők kiszolgálására. Szikár, balladai mélységű, erősen minimalista eszközöket használó, szinte móriczian brutális történet ez, amely nemcsak hogy “magába szippantja a nézőt”, ahogyan a német kritikusok fogalmaztak, hanem egyenesen belenyomja a képét a legbűzösebb, leggyűlölködőbb, kültelki, suttyó homofóbiába, valamint a sorszerű homoszexualitás tragikumába.

A történet megtörtént a valóságban is. Szabi hajdani focista édesapja álmát hivatott beváltani, egy jónevű német futballakadémia tanulója. A srácot sajnos nem érdekli a foci, nem hajt az edzésen, nem szolgálja a csapat érdekeit, az edző hazaküldi. Itthon, Magyarországon beköltözik a rá örökségként hagyott, düledező viharsarki tanyára, hogy ott méhészkedjen. Áronnal, a helybéli hegesztőtanulóval úgy ismerkedik meg, hogy az el akarja lopni Szabi öreg Simson robogóját, azonban a két srác rövidesen összebarátkozik. Áron segít Szabinak rendbe hozni a házat, kezdetben fizetésért, aztán barátságból is. Szabi azonban a futballöltözőkben már megtapasztalta a testiség furcsa, bizsergető varázsát, ami egy intim pillanatban automatikusan tör ki belőle – Áron viszont nem ellenkezik. Délkelet-Magyarország (Viharsarok) viszont messze nem a szexuális másság iránti toleranciájáról híres, ami egy kicsiny faluban, alacsony iskolázottságú, alacsony ingerküszöbű emberek között még brutálisabb erővel jelentkezik.

Egy viccnek jó, hogy “meleg cowboyok” után most itt vannak a “meleg focisták”, a helyzet azonban ennél lényegesen komolyabb, súlyosabb. A homofóbia népbetegség, nálunk is, de szerte a világon – csak a legliberálisabb országokban van viszonylag egészséges, normális viszony irányában. Császi filmjében egyrészt behozza a sportolók között meglévő homoszexualitás valóságos problémáját/tényét, méghozzá nagyon finom, érzékeny módszerekkel mutatva meg azt, másrészről szociográfiai hitelességgel ábrázolja az egyszerű vidéki emberek zsigeri gyűlöletét a hagyományostól eltérő szexuális beállítódás, és általában a másság iránt, a felismeréstől az emésztésen át a büntetésig. Ebben természetesen Áron útja a legdöbbenetesebb és legigazibb, de Szabié a legtragikusabb.

Császi nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozása erős, hangsúlyos, színvonalas tett, abszolút profi munka. Talán csak az olykor kissé ambientes, lebegő hangulatú közjátékok lazítanak többet a ballada kötelező, brikettszerű tömörségén és az amúgy ízléssel ábrázolt szexből, csókból is lehetne kevesebb, mert ez is puhít a film ezzel együtt is elképesztően pontosan megfogalmazott mondanivalóján. Rév Marcell csodásan fényképez, szuperközelikben érzékeny és intim, totálokban elegáns, geometrikus és látványos. A két (három) főszereplő (Sütő András Miklós – Szabi, Varga Ádám – Áron, valamint Szabi hirtelen betoppanó német barátját alakító Sebastian Urzendowsky) a maguk természetes spontaneitásukban hitelesek, ezt így színész nem tudná eljátszani sohasem, amit ők. Viszont civil szereplő sem tudná olyan mély drámaisággal mutatni a reménytelen elesettséget, mint az Áron beteg anyját alakító Börcsök Enikő, illetve mint Horváth Lajos Ottó, az álmaiban immár sokadszorra és végletesen csalódni kényszerülő, a fia meleg kapcsolatára adekvát módon hiteles választ adó apa figurájában. Nagyon kemény, nagyon súlyos dolgokat pontosan megfogalmazó, nehéz film a Viharsarok, de nem hiszem, hogy többször meg fogom nézni… Asanisimasa: 8/10

Aleksandar Petrović Három című alkotása tulajdonképpen szkeccsfilm, ugyanis több, cselekményében élesen eltérő, ám mégis egyetlen gondolati vezérfonálra felfüggesztett jelenetből áll. A mű a háború elkerülhetetlen velejáróját, a halált járja körül három tételben, melyeket a főszereplő személye köti össze. Miloš (Bata Živojinović) egy egyetemista az első tételben, egy ember abból a tömegből, aki egy vasútállomáson várakozik, hogy jöjjön egyáltalán egy vonat, szinte mindegy honnan és mindegy, hogy hová – csak el onnan. A tömeg elégedetlen az állapotokkal, s amikor egy áthaladó katonai szerelvényre nem szállhat fel, fosztogatni kezd, amit egy járőr-osztag szakít félbe. A tömeg dühe ekkor egy ismeretlen férfi felé irányul, s Miloš hiába próbálja megvédeni, a tömeg a járőrök segítségével kivégzi. Nemsokára azonban kiderül, hogy ártatlanul… A második jelenetben őt üldözik a németek, árkon, bokron, hegyeken és völgyeken, valamint egy végtelen lápon keresztül. Közben csatlakozik hozzá egy másik bujkáló partizán is, aki viszont önfeláldozásával őt menti meg a biztos haláltól. A harmadik tételben Miloš már egy győztes partizáncsapat parancsnoka, aki jelentésírás közepette azon morfondírozik, hogy ki érdemel halált a bűnösök közül: csak az effektíve gyilkosok, vagy azok is, akik valamilyen módon kiszolgálták a gyilkosokat?

Petrović fontos figurája volt a jugoszláv filmnek és a hatvanas évek európai filmjének egyaránt, sok filmjét jelölték Arany Pálmára Cannesban, e filmjét pedig Oscarra is érdemesnek tartották. Végül nem nyerte egyik díjat se, de hát a jelölés a lényeg, mint azt tudjuk jól. Ez a film is igazi, veretes művészfilm, mély, alaposan kidolgozott szimbólumrendszerrel, valahol Jancsó világának közvetlen közeléből. Az első tétel tulajdonképpen enciklopédikus gyűjteménye az alapvető emberi reakcióknak, melyek a háború sújtotta hátországban napvilágra kerül, a rettegés szította gyűlöletnek, a paranoiának és a szorult helyzetben túltengő életösztön által kiváltott, szinte vadállati kegyetlenségnek. A második tétel maga a háború, a szüntelen halálfélelemben való menekülés a gyilkos golyó elől. Amikor a dalnokok által megénekelt hősiesség csak a legvégső pillanatban jelenik meg, de akkor is minek, minden hős szánalmas halált hal a végén, a gyáva esetleg túlélheti… A harmadik tétel pedig a győző igazságszolgáltatását példázza, az a bűnös, aki a győző szerint bűnös, igazságnak itt helye nincs. Pontosabban, az igazság is a győző oldalán van. Mérlegelni lehet, de a győző igazságszolgáltatása gyorsabb a logikánál és az emberi érzéseknél.

Durva, nyers képi világú, zaklatott filmdráma ez, szinte monolitikus, szoborszerű szereplőkkel és igen expresszív hatású képi kompozíciókkal. Minden benne van, amit a háborúról tudni kell, a nyelve azonban nem mondható közérthetőnek, így azt itt sem az fogja, akinek leginkább kellene (lásd pl. a húsz évvel későbbi délszláv háborút…). Asanisimasa: 8/10

Az ún. “szebb jövő” egy múltbéli, egyáltalában nem szép előképe rajzolódik ki közvetlen északi szomszédunkból az Üzlet a korzón című filmben. A történet helyszíne egy szlovák kisváros, ideje pedig 1942. Tiso szlovák náci fasisztái, a Hlinka-gárda korlátlan hatalmú urai az országnak a jól ismert, paradox módon nemzetközi “egy párt, egy nemzet, egy vezér” vezérelvnek megfelelően. Antonin Brtko (Jozef Króner) becsületes, de nem túl igyekvő asztalos, egy egyszerű, szinte ‘svejki’ kisember, aki azonban nagyravágyó felesége révén nagyhatalmú ember rokonságába került. A sógor a helyi körzetparancsnok, s mint ilyen, élet-halál ura, aki nem feledkezik meg a rokonság előnyökhöz juttatásáról sem. Toni így válik kvázi parancsra az “árjásított” (értsd: kisajátított) Lautmann-féle rövidáru-bolt tulajdonosává, azonban amikor szembesül a jó helyen fekvő, de nyomorúságos kis boltban tapasztalható körülményekkel, de legfőképpen a körülötte folyó őrületről süketsége és élemedett kora miatt mit sem sejtő Lautmann néni (Ida Kaminska) természetes kedvességével, botcsinálta szerepjátékba kezd: mivel képtelen megértetni a szituációt az idős hölggyel, és hát ő maga sem érti teljesen, inkább azt csinálja, amihez ért, és megjavítja a hölgy ócska bútorait. Időközben azonban az események még rosszabb irányba fordulnak, elkezdődik a zsidók deportálása – Toni pedig képtelen kitalálni, mit lehet ilyen helyzetben helyesen, emberien cselekedni.

Ján Kadár és Elmar Klos Ladislav Grossman novelláját, A csapdát alkalmazta filmre, mellyel -az ún. szocialista blokkból először- a Legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte. Az Üzlet a korzón a legjelentősebbek közé tartozik a holokauszt témáját feldolgozó alkotások között, részben egyenes, mélyen drámai minősége, részben pedig azért, mert egy speciális, de talán a legtöbbek által átélhető nézőpontból próbálja meg ábrázolni ezt a felfoghatatlan borzalmat. Toni nem zsidó, sőt igazi, tenyeres-talpas tót, de egy becsületes, jó szándékú ember, akiben ösztönös humánuma tiltakozik az ellen, hogy részt vegyen a rákényszerített “árjásításban”, és szintén ösztönösen a lehető leghumánusabb megoldást választja: hazudni kezd. Amikor azonban rádöbben, hogy még így sem képes megoldani a helyzetet, szintén ösztönösen reagál. Tettének súlya egyenlő arányban van az azt előidéző körülmények brutalitásával – neki legalább nem kell továbbélnie azzal a lelki teherrel.

A film, bár csehszlovák filmgyártás Mekkájában, a Barrandow Studióban készült, valójában szlovák film, hiszen szlovák helyszínen játszódik, a szlovák történelem fekete napjain. Ján Kadár, bár magyar származású (magyar származású Oscar-díjas, helló!), hiszen Budapesten született 1918-ban, de alapvetően szlovák filmrendezőként tartják számon világszerte (alkotótársa, Elmar Klos pedig morva). Formai szempontból akár sorolhatjuk e filmet a cseh új hullám korai darabjai közé, békésebb pillanataiban akár egy Menzel-film kerekded báját is idézi a tűzoltó zenekar polkáira duhajkodó tót atyafiak bumfordi látványában, azonban az irónia teljes hiánya, a témaválasztás mély drámaisága és a végkifejlet keserű tragikuma egy teljesen más mentalitást mutat. Bár az Üzlet a korzón bőven a csehszlovák szocializmus szellemiségének glóbusza alatt készült, nem látszik a filmen semmilyen “vörös sematizmus”. Az a nyíltság pedig egyenesen meglepő, ahogyan megjelenik a szlovák náci fasizmus a filmben, méghozzá pontos karakterekre lebontva, mindössze alig húsz év távlatából (am.: 1989-2009!). Az aljasság így még döbbenetesebb, ahogy látjuk, mit jelentenek az antiszemita lózungok, valójában: elvenni, kisajátítani, ellopni és elrabolni a zsidók vagyonát.

A színészi játék mai szemmel kissé “soknak” hat, de a dráma sodra bőven feledteti ezt – Ida Kaminski pedig mindentől függetlenül elbűvölő. Toni “végső megoldása” természetesen vitatható, mind morális, mind filozófiai értelemben, az egyértelműen indulatból elkövetett tett volt, mely azonban történelmileg teljesen indokolt. Egy egyszerű kisember keveredett olyan komoly döntési szituációba, melyre egyáltalán nem volt felkészülve – Toni példája éppen ezért érvényes, mind a mai napig. A természetes gyávaság, ahogyan a bezárt bolt ablaka mögül nézi őrjöngve, részegen a gárdisták által összeterelt, felcsillagozott zsidókat, mindannyiunkban ott van. Az átlagember nem pszichopata, hanem gyenge, gyáva és szűklátókörű. De eredendően jó – és ez a maradék, halvány remény a jövőre nézve is. Asanisimasa: 9/10

Tökéletesen mutatja rossz beidegződéseinket, hogy amikor -hiszen nem készültünk fel előre- azon morfondírozunk az Ő Martin Bonner című film nyitó jelenetében, hogy vajon ki lesz címszereplő, akkor a nagyhangú, kigyúrt fekete fickót nézzük annak. Abszolút dominál a jelenetben, előszór csendesen válaszolgat a vele szemben ülő hatvanas, ősz, tipikus hivatalnok-forma férfi kérdéseire, de rövidesen visszakérdez, majd a nem kielégítő válaszokon felháborodik és elküld az anyjába mindent és mindenkit. Általában vele történne valami a továbbiakban – de nem egy független filmben. A fekete fickót nem látjuk többet, hiszen Martin Bonner (Paul Eenhoorn) nem ő, hanem az őszhajú, hatvanas fickó.

A ciprusi születésű Chad Hartigan hősei emberek. Teljesen hétköznapi emberek, akivel olyannyira nem történik semmi olyan, mint amiről általában filmet szoktak készíteni, hogy az szinte fáj. Hogy mégis hős Martin Bonner, és hős a film másik szereplője, Travis (Richmond Arquette) az az, hogy minden életük sorsát kísérő kiábrándultság és reménytelenség ellenére mindent megtesznek azért, hogy széthullott életük rendbe jöjjön. Ez valódi hőstett, látva azt, hány ugyanilyen sorsú embernek nem sikerül ez… Martin egy egyházi szervezet bukott pénzügyi vezetője, aki több éves munkanélküliség után, hatvanon felül próbál újra talpra állni és újraépíteni kapcsolatát már felnőtt gyermekeivel. Most egy börtönből szabadultak rehabilitációjával foglalkozó szervezetben dolgozik, itt akad össze Travisszal, aki 12 év után szabadul. A film cselekménynek is alig nevezhető eseménysora azt meséli el, ennek a hosszas folyamatnak első lépései hogyan sikerülnek (és akkor most el is spoilereztem a film végkifejletét…). Vak vezet világtalant, a sötétből a világosságba – és úgy tűnik, ez a lehetetlen kísérlet sikerül nekik.

Azt hiszem, igazán azok értik meg e filmet, akik hasonló cipőben járnak, mint a film szereplői. Hartigan -igazi független filmesként- a legkisebb áldozatot sem hozza meg a “népszerűség oltáránál”, csupán szép csendben, a háttérből figyelve mutatja meg két átlagosnál is átlagosabb, jelentéktelen hősének küzdelmét saját életükkel. Mondanivalója nyilvánvalóan valamilyen keresztény felekezethez kapcsolódik, hiszen többször előkerül a vallás és a hit szerepe az ember életében, de mindig valamilyen kiábrándult felhanggal – hősei számára érvényes kiutat nem Isten és az egyház mutatja meg számukra, azt kizárólag saját magukban és saját maguknak kell megtalálni, mégpedig sok türelemmel, figyelemmel és szeretettel. Magad uram, ha szolgád nincsen – mondhatnánk képletesen. A csendes, finom kis filmet őszinte, természetes színészi alakítások teszik még hitelesebbé. Asanisimasa: 7/10

Szinte tökéletes sorozatindító, duplahosszú pilotnak gondolom a dán Mikkel Noorgard Nyomtalanul című krimi-thrillerjét, mely Jussi Adler-Olsen azonos című, magyarul is olvasható bestsellere alapján készült. Nem arról van szó, hogy lefitymálnám a tévésorozatokat, sőt, ellenkezőleg! Szerintem, a jelen és a közeljövő legígéretesebb mozgóképes formátuma a legkülönbözőbb műfajú, tévéképernyő-méretűre komponált sorozat, az iménti kitétel szinte kizárólag arra vonatkozik, hogy eszközeiben, látványában, cselekményszervezésében és dramaturgiájában inkább ide húz, mint a mozikban megszokott nagyjátékfilm kompakt egészéhez. A thriller műfaja amúgy is döbbenetesen virul a tévékben, se szeri, se száma a helyszínelős, nyomozós, egy laza zsarus, két laza zsarus, egy civil zseni, egy kemény nő, és még ki tudja milyen felállású krimisorozatoknak, így e Nyomtalanul című dán film is erősen hajaz már (magyar) címében is az Anthony LaPaglia-féle szériához, de tematikájában inkább a Döglött aktákra, csak éppen itt nem szőke halvérű nőci nyomoz igen kövér beosztottaival régi, poros aktákban található, lezáratlan ügyek után, hanem egy nehéz természetű, kezelhetetlen, a tűzkeresztségen is átesett zsaru (Nikolaj Lie Kaas) és kezdetben csak kelletlenül felvállalt segítője, az arab származású Assad (Fares Fares).

A hangulata alapján viszont tipikusan skandináv thrillerrel van dolgunk, esik az eső, hideg van, a tempó viszont kényelmes és biztonságos. A történetbeli gonosz kemény, mint a fagyott föld, szája penge, tekintete jégcsap, amit tesz, az pedig igazi, északi módra brutális. Amúgy minden megy a műfaji szabályszerűségek által kikövezett úton, jó a sztori. A cselekmény fordulatai jó előre, szépen ki vannak táblázva, az út vonalvezetése szépen ívelt, így rendesen lehet neki lehet szaladni a kanyarnak is. Logikailag is többé kevésbé stimmelnek a dolgok, talán csak az szűr picit szemet, amikor kiderül, hogy minden dán tudja mit kell csinálni, amikor egy túlnyomásos kamrából hirtelen süllyedni kezd a nyomás. Én például nem hiszem, hogy kapásból a jó kapcsolókhoz nyúlnék, miközben igen komoly fizikai erőszaknak vagyok kitéve… Szóval, Nikolajt egy bevetésben lelövik, de túléli, viszont főnöke nem engedi vissza a gyilkossági terepre a labilis idegrendszerű zsarut, hanem leküldi a pincébe, a döglött aktákhoz. Hősünket azonban hajtja zsaruvére, és rövidesen egy öngyilkossági ügy kelti fel figyelmét, melyben egyre kevesebb körülmény utal arra, hogy valóban öngyilkosság történt… Assad (a “vicces néger” kliséjének itteni, szárazabb és hűvösebb megfelelője) kezdetben ihatatlan kávékkal és hangos rappel keresi a helyét, de hamarosan elválaszthatatlan partnerekké válnak. És így tovább… Nikolaj jó arc, jó színész, Fares karaktere működő ellenpontja és a gonosz szerepére is sikerült megtalálni egy megjegyezhető figurát – teljesen nézhető a film, csak éppen az a pici plusz nincs meg benne, ami tényleg különlegessé, unikummá tenné. Egy jó skandináv thriller, de semmi más. Tényleg jobb lenne sorozatnak… Asanisimasa: 6/10