asanisimasa

Ahogyan a brooklyni illetőségű, közismerten jazzrajongó és jazz zenész Woody Allen a jazzben, úgy a vidéki Coenék (Joel és Ethan Coen) a folkzenéhez kapcsolva mesélik el “a világ második legjobb gitárosának” történetét, akinek tehetsége ugyan megvolt ahhoz, hogy a legjobb legyen, a sors azonban volt annyira kegyetlen, hogy ezt ne engedje meg neki. Egyszóval, ismét egy tipikus slemil sors, ismét egy remek filmben. Azonban, míg Emmet Ray mumusa a legendás roma gitáros, Django Reinhardt volt, addig Llewyn Davis kerékkötője leginkább önmaga volt, hiszen látjuk, halljuk az utolsó jelenetben, hogy ugyanott lépett fel, mint a hozzá hasonlóan félretaposott sarkú, lyukas cipőben csavargó Bob Dylan (aki amúgy szintén Minnesota-államból származó gyerek, mint a filmet rendező Coenék is), a következő lépésből viszont ő már kimaradt – hogy miért, arról szól Llewyn Davis világa.

Llewyn Davis (Oscar Isaac) de facto egy született lúzer. Ha valahová be lehet verni a fejét, akkor ő oda be is veri, ha rálép egy befagyott pocsolyára, akkor az be is szakad alatta (naná, hogy lyukas cipőben), aki ha két dolog közül kell döntenie, akkor ösztönösen, zsigerileg mindig a rosszabbik mellett teszi le a voksát. Pedig tulajdonképpen az égadta világon nem akar neki senki direkte rosszat, egyszerűen az a karmája, hogy balfék legyen. Sőt, még segíteni is próbálnak, de Llewynnel mindig történik valami, ami aztán a segítségnyújtó barátokat is eltántorítja attól, hogy a legközelebb is a hóna alá nyúljanak az amúgy tehetséges énekesnek. Rója csámpás cipőjében az útját, kezében kopott gitártokkal, remélve, hogy egyre messzebb kerül családi örökségétől, a sanyarú és kegyetlen matrózsorstól, miközben ő maga nem veszi észre, mennyire közel van hozzája…

Coenék immár második filmet szentelik az amerikai kultúra egyik fontos pillérének, a sokféle folklór gyökérzetéből táplálkozó “vidéki” zenének. A bluegrass, a fekete rabszolgák munkadalai és a Mississippi-menti blues hajtotta az igen groteszk, ám mégis különös szépségű Ó testvér, merre visz az utad? című filmet, ami azonban még elsősorban mégis egy pikareszk komédia volt, Llewyn Davis szomorkás, melankolikus világa viszont az ír, walesi és brit folkzenében gyökerezik, illetve ezek amerikai variációban, amit például Woody Guthrie, Pete Seeger, később Bob Dylan, Arlo Guthrie és még sokan mások tettek világhírűvé. Ezek a hősök antihősök, többségükben szegény vándorzenészek, akik néhány dollárért zenéltek kis kocsmákban, hogy következő nap már továbbstoppoljanak. Közülük csupán néhányan voltak jókor, jó helyen, kevesen születtek jó csillagzat alatt, a többségük éppen ezt a keserves, sehová nem vezető utat járta és járja, mint e filmbeli Davis is. Mégis legalább olyan jellegzetes figurái ők az Amerikáról született álomnak, mint a lenyugvó napa bátran belelovagló, a prérit maga alá gyűrő cowboy, a fogpálcika-faragó vállalkozását kemény munkával, szigorúsággal és következetes céltudatossággal multikonszernné fejlesztő vállalkozó, az igazságosztó kisvárosi seriff vagy a világmegmentő Will Smith.

Csendes, mindenféle extremitástól mentes, kifejezetten szolid film a Llewyn Davis világa, mely ennek ellenére tele van zenével, melyet szemmel láthatóan (!!!) és füllel hallhatóan, maguk a filmben játszó színészek adnak elő. A címszerepet alakító Isaac mellett kiemelendő Justin Timberlake ki tudja, már hanyadik felismerhetetlen figurába való belebújása (ő Jim és Jean és Jimből), a mára már ijesztően kövér John Goodman frenetikus Roland Turnere – de amúgy remek, karakteres figura szinte mindegyik, aki a filmben megjelenik, híven Coenék hagyományaihoz. Tipikus zenészé és költősorsot bemutató film ez, mélabús, intim hangulatú, ábrándos zenével, arról, vajon mi történik egy tengerésszel a szárazföldön, egy zenésszel a koncerteken kívül vagy egy hallal, aki partra vetett a hullám. Asanisimasa: 8/10

Tegyük fel, hogy 1959-et írunk. Éppen most mutatják be Párizs legfényesebb filmszínházában egy bizonyos Régis Roinsard nevű filmrendező Populaire kisasszony című romantikus komédiáját. Nagy felhajtás, vörös futószőnyeg, pásztázó, hatalmas reflektorok, sorba fékeznek a díszbejárat előtt a különböző limuzinok, többségében kinyalt urak tűsarkakon tipegő nőikkel látványosan csevegve tülekednek be a nézőtérre. A film végén azonban csak szolid taps hallatszik, miközben már kint, a szabad levegőn néhány rettegett kritikus, az amúgy első filmjeikre készülődő, bizonyos Jean-Luc Godard és bizonyos Francois Truffaut idegesen, remegő kézzel próbálnak rágyújtani a szájuk sarkában fityegő cigarettára. – Elegem van! – mondja Godard. Unom, halálosan unom már az ilyen bárgyú tinglitanglikat, ezt az elavult, poros “papa moziját”! – Igazad van, Jean-Luc... – fújta ki a füstöt hosszan, mintegy válaszképpen Truffaut.

Azonban 2012-t írunk már (vagy 2014-et, ki tudja…), és Populaire kisasszony színre lépését hangos ováció övezi, a filmet pedig öt kategóriában is jelölik a francia Oscarként emlegetett César-díjra, miközben szegény Truffaut-ra és Godard-ra már alig emlékszik valaki. Sok film lepergett már a mozivásznakon, és ma ott tartunk, hogy megtapsoljuk azt, ami friss, szellemes, könnyed és szórakoztató, még akkor is, ha nem feltétlenül magvas magas művészet, és akkor is, ha éppen azt játssza, hogy az ötvenes évek porosnak, avíttnak tartott modorában filmez.

Az igazi vicc viszont az, hogy Roinsard hihetetlen műgonddal elkészített filmje még csak nem is az új hullámosok által oly sokszor “papa mozijának” csúfolt francia, elsősorban vígjátéki műfajú, rózsaszínű filmekre hajaz, hanem azok hollywoodi mintáira, az amerikai álomgyár pontosan kiszámított, minden igényt kielégítő termékeire. Szinte látjuk is a hattyúnyakú Audrey Hepburnt és a sármos-bohókás Gregory Pecket, akiket, pontosabban, akiknek jellegzetes karakterét ezúttal Déborah François és Romain Duris alakítja – igen tehetségesen, sőt, illúziókeltően.

A sztori amúgy meglehetősen – illően – bugyuta. Vidéki lány egyetlen vágya, hogy titkárnő legyen. Be is megy a közeli városba, ahol a sármos, de meglehetősen könnyelmű, gazdag úrfi alkalmazza is, még akkor is, ha a lány igazából semmit nem tud, amit egy titkárnőnek tudnia kell – viszont olyan bájos, hogy annak az úrfi nem tud ellenállni. Gépelni is csak két ujjal tud, igaz, úgy villámgyorsan. Az úrfi be is nevezi új alkalmazottját a helyi gépíróversenyre, aminek kapcsán mindkettejüket elragadja a versenyláz… és a szerelem.

Az olyan prózai eszköz, mint az írógép, nem először válik fontos szereplőjévé műalkotásoknak. Modern zeneszerzők tucatjai használták már ki működtetésének jellegzetes hangjait egyfajta egyszerű dallamok megszólaltatására is képes ritmushangszerként, de filmben is alkalmazták már “tehetségét”, például Joe Wright a Vágy és vezeklésben. A legnagyobb sikert azonban minden bizonnyal Populaire kisasszony kétujjas technikájának (amivel amúgy jelen írás is készült) köszönhetően fogja elérni. Itt kell megjegyezni, hogy a film technikatörténeti vonatkozásokkal is bír, hiszen a a cselekmény egyik melléksodra kifejezetten csak az írógép használatának lehetséges gyorsaságának problematikájáról szól, felvillantva egyben egy még sebesebb jövő utópikus képét is.

Azonban a film tényleg nem technikaóra, hanem egy édes, bűbájos, helyenként viszont kifejezetten pajkos, vicces és szórakoztató romantikus komédia. Ennyi, se nem több, de semmivel sem kevesebb. A hatvanas (pontosabban, az ötvenes) évek aurája megdöbbentő hitelességgel jelenik meg a filmben, a bútorok, az eszközök, a kárpitok, a ruhák, a hajviseletek, az autók, de még a legkisebb mellékszerepben is a gesztusok, mozdulatok mind-mind tökéletesen hitelesek. Déborah François tényleg elbűvölő, Romain Duris pedig szívdöglesztő. Mindenki bagózik, mint a gyárkémény (mondják, hogy 10 EU-ellenes franciából 9 csak azért utálja az EU-t, mert betiltották a dohányzást a nyilvános helyeken – nem ártana tehát óvatosabban kezelni a helyi szokásokat). Minden ötvenes éveket idéző külcsín ellenére a belbecs viszont merészségben, ritmusban teljesen mai, friss és ropogós. Asanisimasa: 7/10

Miközben tudjuk jól, hogy francia barátainknál is jönnek föl, azért irigykedünk, hogy milyen jó lehet ilyen szabadon, előítéletek, gyűlölködés és efféle gyomorbajok nélkül élni, mint ahogy az állandó lakásproblémái, lelki és anyagi gondjai ellenére teszi Xavier (Romain Duris), immár harmadik alkalommal. Miután a szeplős, gesztenyebarna hajú, angol Wendy (Kelly Reilly) elhagyta, s vitte két gyermeküket New Yorkba, Xavier sem tehetett mást, minthogy a “Nagy Almába” költözzön, ha látni akarja kislányát és kisfiát. Régi haverja, a leszbikus Isabelle (Cécile De France) amúgy is szint ott próbál új életet kezdeni a helybéli, kínai Yu-val (Sandrine Holt) és hamarosan Martine (Audrey Tautou) is feltűnik az óriási betonrengetegben – hogy minden pontosan ott folytatódjon, ahol néhány éve abbamaradt (Londonban, Szentpéterváron, vagy ki emlékszik már, hol…). Amerikában azonban letelepedni az ottani vasszigorú idegenrendészeti törvények miatt még egy franciának sem egyszerű…

Az immár negyvenéves Xavier tehát (valamint a sorozat állandó írója-rendezője, Cédric Klapisch), a honfitárs és kolléga Julie Delpy-hez hasonlóan, szintén jobbnak látta ott hagyni a jelenleg beláthatatlanul gonosz dolgok felé sodródó öreg kontinenst, hogy a semmivel sem zűrtelenebb, de még mindig igen élhető és igen-igen multikulti New Yorkban keressen lakótársat, már megint. Természetesen, a kissé slendrián -de mára már közepesen sikeresnek mondható- író még ügyefogyottabban intézi lelki és családi ügyeit odaát, mint idehaza, nyelvi nehézségek, a híres amerikai bürokratizmus is csak nehezíti dolgát, viszont sokat segítenek neki a soknemzetiségű metropolisz jobbára jó szándékú lakosai, valamint régi barátai. A műfai átlaghoz képest kissé hosszú, kétórás történet ezúttal erőteljes kínai fűszerezéssel (hogy ezúttal is alkalmazzam a filmkritikákban ma divatos konyhai analógiát) készült, de kapunk benne szép kilátást is a Central Parkra, valamint némi kitekintést a New York-i lakáspiacra, valamint a helyi kerékpáros közlekedés költői vonatkozásaira is. Ugyanolyan a film, mint a megelőző kettő, szórakoztató, friss, okos és toleranciára nevelő – embernek érezzük magunk tőle.

Persze, messze nem hibátlan film ez, hiszen Klapsich néha egész cselekményszálakat felejt el (pl. a játszótéri afro-amerikai haver), néha a tempóban is meg-megtorpan, de alapvetően értékelendő a történet maximálisan pozitív üzenete, amellett, hogy annak minden mozzanata is természetes, reális és magától értetődő. Yo. Asanisimasa: 7/10

Alaposan belefut a sötétbe az, aki ezt az új olasz filmet valamiféle ismert zsáner (úgymint krimi, thriller vagy “gengszterfilm”) koordináta-rendszerében próbálja értelmezni, de az sem jár jobban, aki mint tiszta művészetet próbálja felfogni, ahogyan a hangzatos olasz körítés körbefuvolázza e művet. Bár a főszereplő egy hidegvérű gyilkos, egy maffiózó testőre, aki teszi a dolgát a filmben, ahogyan ez el is várható tőle, de a lövöldözések és az explicit akciók ellenére az a néző, aki efféléket vár egy filmtől, mégis el fog aludni rajta. Komplex, árnyalt, drámai ívet húzó, katarzisban kicsúcsosodó művészfilmként is nehéz rajongani érte, hiszen arról a két (jó, néhány) karakterről, akik a filmben látszanak, alig tudunk meg valamit, a két abszolút főszereplő is csupán kétdimenziós skicc, akik ráadásul még csak nem is a szavak emberei. Összetett személyiségrajzú karakterek, nyilvánvaló, valódi konfliktus és a többi dramaturgiai kellék nélkül tulajdonképpen nincs dráma sem és nincs katarzis sem. Az olasz sajtó (és egyáltalán bármi, ami olasz) viszont nem éppen a visszafogottságáról híres, és egyenesen “a művészfilm új útjait” emlegeti a Salvo – Magányos szerelmesek (ismét egy felesleges magyar címtoldás) kapcsán, én pedig, ha utakat nem is, de egy határozottan, bátran az ismeretlenbe, a járatlanba haladó, keskeny ösvényt mindenképpen látok.

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza, a film író-rendező párosa egyenesen odáig merészkedik, hogy a film címszereplőjét és egyik főhősét, Salvót (Saleh Bakri) sokáig meg sem mutatják, csak a szemeit, vagy a fegyvert markoló kezét látjuk, esetleg messziről és hátulról, vagy éppen sűrű félhomályban közelebbről. Mindössze a tettei mutatják be őt. A történet és az alkotók szempontjából egyetlen fontos belső jellemzőjét, a magányosságot mindössze közvetve érezzük meg a film második felében. Salvo talán három szót szól az egész filmben. Rita (Sara Serraiocco) sem sokkal többet, ő aztán még vak is. Róla is csak közvetett, szétszórt információkból tudjuk meg, hogy bezárva él maffiózó bátyja lakásában, szintén magányosan. Salvo “munkája” során jönnek össze, mikor is a férfinak meg kell ölnie Rita bátyját, és mivel ott van, magát Ritát is. Salvo azonban képtelen bántani a lányt, illetve, csak egy kicsit, ami viszont olyan traumát okoz Ritánál, hogy elkezd látni. A férfit elbűvöli a lány ártatlan szépsége, Salvo főnöke azonban nem tűri a “félmunkát”. A valóban egyszerű, sablonos sztori azonban csupán egyfajta “vázként” szolgál Grassadonia és Piazza számára, amelyen meg tudják mutatni az érzelmeket, a maguk maguk szinte fizikai valójában, ahogyan azok egymásnak feszülnek szorult, kiélezett szituációkban, a lehető legkevesebb kommunikáció és interakció nélkül. A film legjobb jelenete az, amikor Rita megérzi a sötét lakásban Salvo jelenlétét, ahogyan a megszokott, játékos unalom átfolyik az ismeretlentől és a bizonytalantól való rettegésbe, amit még súlyosbít vaksága is. A hosszas, intenzív és fojtott jelenetnek Rita bátyjának megérkezése vet véget, aminek kapcsán Salvo először mutatja jelét jelenlétének. Hitchcock is csettintene.

Persze, ha a Salvo név jelentését nézzük (Salvatore – megmentő, üdvözítő), akkor rögvest filozofikus, allegorikus színezetet is kaphat a történet. A sötétségben (értsd: a Pokolban) fogvatartott, ártatlan lány a Gonosz eltévelyedett (a bűntelen, tiszta szépség által elbűvölt) angyalának mártíromsága által nyeri el a szabadulását.

Mindenesetre, érdekes munka a Salvo. Alkotói merészen, még éppen szimpatikus mértékben járják saját útjukat és tojnak a nézőkre, szinte semmit nem használnak a színészet eszköztárából, a film szereplői mégis erőteljesen vannak jelen. Szinte nincs dialóg a filmben, ami mégis, azok vagy elvakkantott szavak, vagy fennhangon, szinte szótagolva, szándékolt tárgyilagossággal elmondott mondatok – mégsem kell nagyon magyarázni semmit sem. Asanisimasa: 7/10

Nem árul zsákbamacskát a norvég Hans Petter Moland, amikor valóban Az eltűnés sorrendjében mutatja meg filmjének áldozatait, akik szerencsére ezúttal nem a nézők. Természetesen, az áldozatot sem úgy áldozatok, hogy tényleg belehaltak a forgatásba, hanem csak szerepük szerint haraptak – ezúttal hóba, merthogy Norvégiában telente hó van, méghozzá igen sok. A látszólag sima vonalú bodycountnak ígérkező film azonban tartogat komoly meglepetéseket a néző számára, már ha figyel, és az első szándékoltan meghökkentő jelenetnél nem akad torkán  a kóla/bambi/popcorn.

Az ismét Stellan Skarsgård alakította főszereplő forma tényleg egy egyszerű bosszútörténetet mutat be, melynek során egy apa megbosszulja véletlenül rosszkor, rossz helyen, rossz társaságba keveredett fia halálát, az érdekes azonban e filmben az, ahogyan teszi. Az eltűnés sorrendjében (vagy eredeti címén, ami németül kraft=erő, teljesítmény, idioten=idióták – nem tudok norvégül) izmos keveréke Coen-testvérek zseniális Fargo című remekművének és mondjuk, Guy Ritchie első két filmjének, és nemcsak azért, mert rengeteg hó, gyilkosság és trágárság van a filmben, hanem azért is, mert miközben tényleg állandóan ezek a filmek jutnak eszünkbe, mégis egy ízig-vérig (és ezt tessék szó szerint érteni) szuverén, norvég alkotást nézünk.

Egy véresen fekete humorú sztorival van tehát dolgunk, melyben tényleg sorban jönnek a hullák, és meghökkentőbbnél meghökkentőbb fordulatokban furcsábbnál furcsább fazonok adják hozzá nagyrészt az alapanyagot. Skarsgård ezúttal egy nyugdíj-közeli, svéd származása ellenére megbecsült vidéki norvégot alakít, aki nagyteljesítményű hókotrókat üzemeltet ezen az isten háta mögötti tájon, olyan masinákat, amelyek sebesen forgó, élesre köszörült késekben kezdődnek, mondom ezt a későbbiekre nézve.  Nyugodt pali, aki az Év Polgára címet is elnyerte falujában, egy hangos szava nincs, szemében cseppnyi riadt szomorúság csillan – bár ő végül életben marad, nem spoilerezek el ezzel sokat. A helyi reptéren (nemcsak Felcsúton lesz olyan) dolgozó fia lesz az első áldozat. Ezen aztán apa érthetően bepöccen, beizzít kapát-kaszáthókotrót és vadászpuskát és elkezdi a film cselekményét jelentő vadászatot, minek következtében öko- és egészségtudatos kokainnagykereskedők, meleg és érzelmes, vagy éppen filozofikus hajlamú, társadalomtudományos érdeklődésű maffiózók, Kínainak nevezett japán származású dán bérgyilkosok és extrém sportok iránt lelkesedő szerb kollégáik vére festi pirosra a makulátlan norvég havat.

Pörög már a film egy jó ideje, amikor a néző rájön, hogy minden látnivaló ellenére az a film kifejezetten vicces, amit néz – ettől kezdve viszont állapota a térdet csapkodó hahotázás és a csendes kuncogás között váltakozik (feltéve, ha veszi az adást). Igen, a történet felütésénél kicsit elcsúszott a rendező Moland, ugyanis a dolgok origója azért egy komoly tragédia, komoly tragédiaként is előadva, amit nem illik aztán a tárgyalásban parafrazeálni, extrapolálni, kifordítani és parodizálni. Márpedig a film maradék háromnegyede az lesz. Nehéz lesz kibírni röhögés nélkül. Nem is indokolja meg a későbbiekben, hogy miért nem tolta végig Skarsgård papát igazi skandináv módra, sötéten, jegesen és brutálisan a teljesen jogos (és közhelyes) bosszúhadjáratán, nyilván, erre képtelen. Ez a morbid humor a nyelve, ami aztán amúgy élesen csattan szeretet nemzetén, annak (és másoknak) közismert sztereotípiáin, mintegy mellesleg. A norvég táj viszont fantasztikus (mint ahogy a film fényképezése is, Philip Øgaard munkája), még akkor is, ha hó borítja, Bruno Ganz pedig akkora színész, mint ide Oslo, pedig itt csak egy mellékszerep az övé. Háttal ül például egy jelenetben és meg sem szólal, de ott van, iszonyú súllyal. Ezt nem lehet tanítani… Asanisimasa: 8/10