asanisimasa

Szögezzük le gyorsan, ez A hasonmás nem keverendő össze azzal a néhány évvel ezelőtti Hasonmással, amelynek Bruce Willis volt a főszereplője, és nem keverendő össze más, hasadt személyiséggel, klónozással és efféle dolgokkal foglalkozó egyéb történetekkel. Ez a mostani film klasszikus alapanyagból épül, Dosztojevszkij kafkai rémálmából, A hasonmás című regényéből. (Itt kell megjegyezni, hogy Roman Polanski 1996-ban már belekezdett ugyanennek a regények megfilmesítésébe, John Travoltával, Isabelle Adjanival, John Goodmannel és Jean Renóval, azonban alig kezdődött el a forgatás, Travolta összeveszett Polanskival és otthagyta a produkciót, mely rövid halódás után véglegesen megszűnt létezni.) A XIX. század írózsenijei már kibontakozása pillanatában észlelték az új társadalmi világrend legnagyobb buktatóját – hiszen ezért zsenik-, mégpedig azt, ahogyan a társadalom egyre szélesebb alsó rétegeinek egyedei elveszítik önálló, szuverén egyéniségüket, az irányító/uralkodó/kizsákmányoló felsőbb rétegek igényeinek, érdekeinek megfelelően. A dolgozók, miképpen egy hangyabolyban, arctalan, akarat és egyéniség nélküli csavarjává válnak egy nagy szisztémának, ami lehet termelő-, harci- vagy szimplán csak kiszolgálógépezet. Míg általában Kafka és mások az alsóbb rétegbeli egyén és a gépezet viszonyát ragadták meg, addig Dosztojevszkij ebben a regényben picit tovább lépett: ő a kilátástalan harcban, a mindennapi lélektelen közdelemben, hiábavaló munkában felőrlődő egyénre koncentrál, az individuum elkerülhetetlen felbomlását vizionálja.

E filmben, mely a Submarine-nel ismertté vált angol Richard Ayoade merész, de korántsem az újdonság erejével ható adaptációja, Dosztojevszkij meghasadt személyiségű kishivatalnoka a jól ismert filmes utópiák (Modern idők, 1984, Brazil, stb.) bizonytalan idejű kliséi között jelenik meg. Az a világ, amelyben Simon James (Jesse Eisenberg) élni és dolgozni kényszerül, látszólag nyomasztó – azonban Ayoade-nak láthatóan fogalma sincs arról, milyen az, amikor egy rendszer valóban nyomaszt. A bunkó pincérek, a hivatali nyomulás, a “felfelé nyalok, lefelé taposok” hivatali karrierizmusa és efféle civilizációs “áldások” a fasorban sincsenek egy közepes keménységű, valódi diktatúra léleknyomorító hatalmához képest, arról nem is szólva, hogy itt még nevetni, dohányozni is lehet, senki nem szól bele, hogyan töltöd a lehetőségeidhez szabott szabadidődet, még a tét nélküli szex is szabad… A szórakozóhelyeken (vannak szórakozóhelyek!) zene szól (zene szól!), lehet táncolni és a mindenható “diktátor”, az Ezredes is csupán egy mosolygó bácsi, akiben mindössze annyi diktátori van, hogy nehezen lehet hozzá bejutni. Szóval, azért eléggé “McDonalds-diktatúra” ez, barátom… Ayoade-nak fogalma sincs egy igazi diktatúráról, amit e filmben látunk, azt mind láttuk már valamelyik komolyabb, igazabb korábbi utópiában (disztópiában). Kyu Sakamoto hatvanas évekbeli japán popzenéje pedig egyenesen trendinek hat ebben a “brazilos” környezetben…  (pl.: Tokió, Nagasaki, de sok a japán szaki…)

Ez persze, csak a körítés, a fókusz Simon James figuráján van, aki megnyomorodott ebben az itt ábrázolt, embertelen rendszerben. Simon James egyik fele a szürke kishivatalnok, tele frusztrációkkal, vele bunkó a pincérnő, őt egzecíroztatja a portás, a kollégái pedig felmossák vele a WC-t is, és reménytelenül szerelmes a fénymásolós kislányba (Mia Wasikowska) – aki mellesleg vele szemben lakik a Békásmegyer-forma lakótelepen. A másik fél ennek tökéletes ellentettje: rámenős, határozott, önbizalomtól duzzadó, sikeres, stb. naná, hogy a fénymásolós kislány őt választja, a hivatal összes hölgytagjával egyetemben, satöbbi. Azonban ha egy személyiség önmagával kezd harcba, annak hamarosan tragédia lesz a vége – nos, lesz is, bár picit hollywoodi ízesítéssel, ami szintén nem igazán az a “vörös farok”, amit Dosztojevszkij zárta regényét. De hát milyen legyen egy olyan film, melynek produceri gárdájában a veterán színész Michael Caine-től a megveszekedetten független, besorolhatatlan Harmony Korine-ig jó sokan sorakoznak: a sok bába között valahol el is vész a gyermek. Nem mondom, hogy semmilyen ez A hasonmás, de hogy Fjodor Mihajlovics nem szeretné, az biztos. Én leginkább romantikus utópiának mondanám, valamiféle wannabe kultnak, de az az energia, az a lendület, ami például a Submarine-t hajtotta, az elveszett valahol. Asanisimasa: 6/10

Miközben Jim Jarmusch, az amerikai független film “pápája” vámpírokkal szarakodik, addig Alexander Payne, ez a hollywoodi kismester csinált egy tökéletes Jarmusch-filmet, mégpedig a legjobb Florida, a paradicsom – Törvénytől sújtva korszakból. Lassú, vontatott, fekete-fehér film a Nebraska, olyan képekkel (Phedon Papamichael), hogy a film szinte minden egyes kockája keretbe, és a falra való. A műfaj road-movie. A történet valódi emberek tragikomikusan banális történetét meséli el megejtő bájjal és szeretettel, és olykor meghökkentően szabados humorral. Jó érzés keríti hatalmába a nézőt e film után, jól fogja magát érezni a bőrében, és örül annak, hogy ember (feltéve, ha nem tekeri át a film  felét, mert “unalmas”, és nem nyavalyog azon, hogy “kár, hogy nem színes”), mert embernek lenni jó (lásd: Padlás). Egyszóval, virtigli Jarmusch-film ez, na.

A történet apropója velem is megesett, még a kilencvenes évek elején, amikor a Reader’s Digesttől kaptam egy levelet, hogy igen, megnyertem a Mercedest, még a slusszkulcsot is mellékelték a levélben, de nem ám a mai szokásos, papírvékony lemezből kivágott gagyit, hanem igazi slusszkulcsnak tűnő álslusszkulcsot, Mercedes-emblémával – el is hittem, hogy enyém a kocsi. Vissza is írtam, ahogy kell, be is ikszeltem az összes négyzetet, de a kocsi csak nem jött. Aztán már én is rájöttem, hogy “áhhá, hát ez áz áz Ámeriká!” Szerintem még mindig jönnek a csicsapicsa küldemények arra a címre, hála istennek, én már régen nem lakok ott. Az ilyen marketingleveleket viszont azóta is bontatlanul küldöm a kukába, ahová valók. (Jól van na, én még Kádár barakkjában készültem.) Az öreg Woody Grant nem luxusautót “nyer” e filmben, hanem egymillió dollárt, de ő is komolyan veszi a levelet és annak rendje-módja szerint, elindul átvenni a nyereményt. Mégpedig gyalog, a Montana állambeli Billingsből a nebraskai Lincolnba. Nyakas vénember, masszív alkoholista múlttal és előrehaladott demenciával, nincs az az isten, aki megállítsa. Pedig próbálkozik jobb belátásra térítésével a helyi rendőr, a felesége és mindkét fia is, végül ráhagyják a dolgot és David fia beteget jelentve autóba ülteti és elindulnak a hosszú, sok száz mérföldes úton, hogy az öreg a saját szemével lássa, hogy át van verve. Közben megmosolyogtató, keserédes kalandok sora történik velük, melyek fő előidézője az öreg sörimádatának és korának összeférhetetlensége, mígnem elérnek egy kisvárosba, ahol Woody a gyermek- és fiatalkorát töltötte, s ahol még emlékeznek rá néhányan.

Bár a film az USA kellős közepén, a végtelen búzatáblák felett tornyosuló határtalan égbolt alatt játszódik, amiről szól, az tökéletesen általános érvényű. Az idősebbek nálunk is hajlamosabb elhinni azt, amit a reklámok rájuk tukmálnak. Ők hisznek még a politikusoknak is, elég csak megnézni az ún. “Békemenet” korösszetételét éppúgy, mint mondjuk valamelyik baloldali, vagy szélsőjobbos politikus rajongó hallgatóságát. Őket még így tanították. A fiatalabbak persze, kinevetik őket ezért, azt híve, hogy az “új dolgok”, “új politikusok” és “új rendszerek” különbbek annál, mint amelyek eddig voltak (rosszak). Holott, ugyanazokat a köröket futják, mint apáik és azokat, amiket fognak majd a gyerekeik is. Az ember gyarló, hiszékeny és együgyű lény alapvetően, nincs új a nap alatt ez ügyben. Viszont ennek ellenére és éppen ezért szeretetre méltó. Azért jó ez a film is például, mert a magunk természetes valójában mutatja fel, mik vagyunk, hogy tisztában legyünk magunkkal, értékeinkkel és a világ valódi értékeivel – mert különben tényleg betemet minket a hazugság, mert akkor annyi is ennek az egésznek itt.

Ja, jó volt az öreg Bruce Dern Woody karakterében, de ugyanilyen jó volt a film összes többi karaktere is (akik közül sokakat szerintem amatőrök játszottak); jó volt, hogy ez a film nem sietett sehová, volt mersze megállni és elbambulni, de jó volt az is, hogy mert néha frivol módon pajzán is lenni. A gyökér vidéki tahók gyökér vidéki tahók, az ingerszegény környezet sincs túlhúzva, viszont a szeretet is csupán szeretet, minden hagymázas feltét nélkül – olyan, amilyennek ritkán látni. Kitűnő film, egy újabb straight story, a reményhal boldogan ficánkol. Asanisimasa: 9/10

Nem történelmi drámáról van szó, amit talán elsődlegesen sugall e film címe, A király élete a sakk fő figurájára utal, valamint áttételesen arra, hogy mindenkinek a saját életében, a saját, személyes sakkjátszmájában a legfontosabb a király életének megvédése. Ha a király elbukik, akkor sakk matt (am: a sah halott), tehát neked annyi. Egyet tehetsz, összeszeded magad és gondolkodsz, mindig gondolkodsz, mielőtt lépsz egyet. Nagyjából ennyi a tanítása Eugene Brown életét és példamutató személyiségét bemutató filmnek, ami egy részről eléggé vékonyka, másrészről viszont a “kíakirály” gettóbeli hőzöngésére éppen adekvát válasz. Eugene Brown 17 évet töltött erőszakos bűncselekmények miatt börtönben, amit egy idősebb mentora segített neki átvészelni azzal, hogy megmutatta a fekete srácnak a Bibliát, valamint a sakk játékának mélységeit. Amikor Eugene szabadult, határozott elképzelése volt elkövetkezendő életéről, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Kisebb buktatók, valamint a régi, bűnös életének csapdáinak átugrása után megalakította a Big Chair Chess Clubot, amely nehéz sorsú fekete tinédzsereket vont bele a sakkjátékba, kínálva ezzel egyfajta kiutat, életstílust és a gondolkodás szabadságát. Eugene klubja, immár több helyszínen is, a mai napig működik Washington DC-ben..

Jake Goldberger szemmel láthatóan nem akar mást, mint elmesélni Eugene történetét, mintegy példát is állítva az érvényesülést kizárólag a bűnözői karrierben látó afroamerikai fiatalok elé. Nem ő tehet arról, hogy Eugene, és az általa felfedezett, elképzelhetetlen körülmények között élő, ám kitűnő sakktehetségű fekete srác története mégis közhelyes – ha egyszer így volt, hát így volt. A sportdrámák amúgy is közhelyesek, hiszen vagy győz bennünk a hendikepes, vagy miután mindent megtett a győzelemért, hősi halált hal. Lúzerekről, középszerű, érdektelen figurákról ritkán készül sportdráma. Ez egy ilyen műfaj. Aztán pedig az, hogy a tehetség sem mindig válogatja meg, hová szülessen, megint egy olyan topik, melyet ezerszer, ezer formában feldolgoztak már. Good Will Hunting. Csak azt nem értem, ha ezek a nagy harcok mindig így, ilyen forgatókönyv szerint zajlanak, akkor miért nem csinálja így ezt mindenki? Na, pont ezért van szükség az n+1-ik Sámson legyőzi Góliátot (de legalább férfiasan megküzd vele)-történetre.

E filmben is szinte előre bemondhatjuk, mi fog történni a következő jelenetben, azonban mégis elkezd szorulni a torkunk, és könny szökik a szemünkbe, amikor igen, megcsinálta! Győz az igazság, mert a remény hal meg utoljára. Így vagyunk programozva. Csak ritkán tudjuk ezt előhívni, ezért kellenek az ilyen filmek és ezért kellenek az ilyen Eugene-féle fazonok. Sajnos, pont nem azok fogják látni ezt a filmet, akiknek kéne…

Cuba Gooding Jr. hitelesen adja Eugene figuráját, hitelesek a többi szereplők is, hiteles az is, ahogyan Goldberger bemutatja azt az ördögi kört, amely fogva tartja a jelen esetben fekete fiatalokat Washington DC külvárosában, hiteles az iskola és a lakótelep képe is – nincs baj. Nincs baj, csak annyi, hogy mi, akiket e filmben is felvázolt élethelyzetek (még) nem veszélyeztetnek, már túl sokszor láttuk ezt a történetet. Másnak, akihez viszont tényleg szólna ez a film, nincs pénze mozijegyre, és a tévéjén is csak a trash megy. Asanisimasa: 7/10

Egy jó darabig mérgelődtem, amikor megláttam Michael Radcliffe fejét ebben a filmben, hiszen mégsem az x+1-ik Harry Potter-filmre vagyok kíváncsi, márpedig az Öld meg kedveseid című moziban az égadta világon nem változtattak semmit a már ismert karakter jellegzetes jegyein, a vaskos fekete szemüvegen, a hajzaton, ráadásul még az iskolai környezet is Roxfortra hajaz. Ilyen szereposztási tévedést nem tolerálhatok, mert hát hogyan fogja ez a tehetséges, és szemlátomást későbbi ígéretes karrierjét bontogató srác levetkezni e korai fizimiskáját, melynek ugyan a világhírt köszönheti, de a későbbiekben már inkább teher, mint áldás.

Aztán rájöttem, hogy dehogy, a szereposztás éppen hogy a film egyik legnagyobb erénye. Radcliffe az ifjú Allen Ginsberget alakítja, amint éppen felveszik a Columbia egyetemre, a helyi Roxfortba, ahol hamarosan össze is áll a muszáj csipetcsapat: Ginsberg találkozik első szerelmével, Lucien Carr-ral, akin keresztül hamarosan megismerkedik Jack Kerouac-kal, William S. Burroughs-szal, talán csak Hermione karakterére nincs analógia, de őrá ezúttal nem volt szükség, ismerve az urak akkori és későbbi életvitelét. Egy jó szereposztáshoz természetesen édeskevés, ha az csupán egy többé-kevésbé aktuális közismert toposzra utal, hiszen az itt felvetetteken kívül Ginsbergék és az ún. beat-generáció első lépéseihez semmi köze nincs. Egy posztmodern vicc csupán, de annak jó.

Nem is jut eszünkbe szegény Harry a későbbiekben, feltéve, ha érdekelnek ezek a fazonok, ez a korszak, tehát a film tárgya – de ha nem, akkor minek is néznénk? Egy költő életrajza nyilván nem dúskál akciójelenetekben, kivéve Petőfit, bár erre pont Ginsbergék szexben, drogokban és jazzben fürdő hétköznapjai az ellenpélda. A filmet író és rendező John Krokidas sem Ginsbergnek és társainak a klasszikus verslábak ellen vívott, amúgy megveszekedett küzdelméről mesél, ami tényleg nem érdekelhet mást néhány megrögzött filológust kivéve; a cselekmény egy gyilkossági ügy köré szerveződik, melynek elkövetője Carr, áldozata pedig Carr régi szeretője, az egyetem egyik tanára, Ginsbergék pedig mint bűnsegédek válnak érintetté. Közben persze kapunk egyfajta képet e beat-arcok személyiségéről, Ginsberg családi körülményeiről, Kerouac nőügyeiről, a korabeli egyetemi életről, a cenzúráról, effélékről. Ez a kép azonban nem fed fel többet a népszerű ismeretterjesztés ködszurkálásánál, kis túlzással csak a közismert dolgokat szajkózza, ami viszont tényleg legfeljebb csak azoknak lehet érdekes, akit a hajdan Harry Pottert játszó színész nevére kapnak. Vagy Michael C. Hallra, akit meg Dexterként imád a fél világ. Vagy Kyra Segdwickre, akit… – de aki őt ismeri, az valószínűleg hallott már Ginsbergről, úgyhogy.

Amúgy nézhető a történet, ha nem vágyunk túl sokra. A negyvenéves korára elsőfilmessé vált író-rendező bevállal néhány merészebb melegszex-jelenetet is, amire Radcliffe is kapható – kapható, hiszen tudjuk jól a bulvársajtóból (lásd londoni Equus-szereplése, pl.). Mint életrajz is viszonylag hiteles. A filmet viszont mégis elcseszte, hiszen két, igen hangsúlyos, igen izgalmas jelenetet is tönkre tett az anakronisztikus zenehasználattal: az egyik az egyetemi könyvtár beatnikek általi meghekkelése, ami alatt dallamos punkzene szól, a másik pedig a gyilkosságjelent, amit valamilyen sejtelmes ambient leng körbe. Amúgy, nem lenne problémám a szabad zenehasználattal, ha az szervesen kapcsolódik a film szemléletmódjához. Itt azonban szó sincs formabontásról, tudatosan előkészített elidegenítő effektusokról. Teljesen konzervatív módon fejtődik fel a sztori, korazonos környezetben korazonos zenék szólnak, a szereplők úgy néznek ki, ahogyan egy egyetemi diák kinézhetett a negyvenes évek közepén – ezért furcsa, amikor nem odaillő zene szólal meg. Még akkor is kizökkent, ha hangulatilag stimmel is, holott ez alkalommal ez nem lehet cél. Persze, lehetne, de akkor a filmnek is ennél jóval vadabbnak, szenvedélyesebbnek, őrültebbnek kellene lennie, olyannak, amilyennek Ginsbergék is voltak valójában. Asanisimasa: 5/10

(Ha Ginsberg-film, akkor inkább már ez: Üvöltés – Howl, 2010)