Az igazat megvallva, azért az elején meg-megrándult az ujjam, és majdnem elküldtem az eject-gomb halálába ezt a filmet… Mert hát ki kíváncsi egy nagy csapat szemlátomást kőgazdag, inkább középkorú római polgárt kokós orral, arcukon a boldogságnak torz vigyorrá merevedett vésetével mulatozni látni a legolcsóbb kocka-tuctuc zenére? Aztán begyűrt, elragadott, elvarázsolt engem is A nagy szépség, mint ahogy manapság szinte a teljes filmvilágot (BAFTA, Európa Filmdíj, Golden Globe-díj, valamint Oscar- és Arany Pálma-jelölés, stb.). (Az Oscar is meglett aztán… 2014.03.03.)

Pedig elég nehezen beskatulyázható film Paolo Sorrentino műve. Ma már nem csinálnak ilyen filmeket, elsősorban azért, mert alig akad olyan producer, aki egy ilyen, gyakorlatilag történet nélküli, de azért igen gazdag kiállítású lírai önvallomás, mondhatni, művészi számvetés mögé állna. Ezek szerint, Olaszországban élnek még ilyenek… Fogalmam sincs, mi lehet Sorrentino indíttatása erre a filmre, hiszen 1970-es születésű, tehát elvileg előtte a pálya, a lényeg azonban az, hogy ettől függetlenül, igen hiteles így is az összegző szándék.

A film főalakja, természetesen egy megfelelő korú férfi (65 éves – a film elején hosszú percekig látható és igen riasztó őrjöngés az ő szülinapi partija), Jep Gambardella, a római intellektuális társasági élet “hercege”, finom modorú, ám ha kell maró gúnnyal is élő kritikus, író. A film által felvetett kérdések pedig, ennek megfelelően, szinte jelentéktelenek, minthogy: mi az élet értelme, mi a szépség, mi a fontos, mi a haszontalan, mi az értékes és mi a silány vacak, mi a szerelem és mi a barátság? Gondolom, az nem spoiler, ha azt mondom, Sorrentino (és Jep) minden feltett kérdésére ad egyfajta választ a film…

Létezhet azonban ennek az igen látványos mozinak egy olyan olvasata is, hogy egy kivételesen kreatív, igen stílusos design-magazint nézünk Róma festői városáról és annak néhány turisták által kevésbé ismert látványosságáról, illetve rejtett szépségéről. Lehet a film egy mozgóképes lakberendezési revü is, hiszen a legmenőbb olasz stylistok vettek részt e film “berendezésében”. Azonban ne gondoljunk holmi üres, felszínes és külsőségekkel operáló, bombasztikus showra – van ilyen is, ez is része annak a képnek, tanulságnak, amit Sorrentino/Jep meg kíván alkotni, hozni – felvonul az elképesztően gazdag olasz kultúra igen komoly szelete, afféle művelődéstörténeti csevej részeként, Michelangelótól Moraviáig, Dantétól Felliniig.

Felliniig – ugyanis leginkább egy igen mély, értő és elegáns Fellini hommázsnak tekinthető A nagy szépség. A Róma, az Édes élet és a Nyolc és fél kacsint ránk szinte minden kockából, sőt, a végén még a hajó is megy (bár nem úgy). Sorrentino viszonya éppen olyan szerelmes és gyűlöletes Rómához, mint Fellinié, főhőse Jep pedig éppen olyan állandó figura, mint volt Marcello Mastroianni. Toni Servillo (akinek olyan arca van, mint egy nagy-nagy, öreg bohócnak smink nélkül) a főszereplője szinte az összes eddigi Sorrentino-filmnek, ő volt A felesleges ember, ő szenvedte A szerelem következményeit, ő játszotta Giulio Andreottit az Il Divo-ban, és ő játssza most az életével számot vető, mindössze egyetlen novellával rendelkező, ám így is tekintélyes írót, Guido Anselmo kvázi alteregóját. (Ha picit fiatalabb lenne, eljátszhatta volna a Helyben vagyunk Robert Smith-be oltott Ozzy Osbourne-ját is, de azt így Sean Penn hozta.)

Néha meg Robert Altman jut eszembe, ugyanaz a csúfondárosan pikírt, kissé nagyképű, felülről lefelé néző intellektuális fölény, amellyel Sorrentino megrajzolja a mai olasz értelmiség és a felső tízezer karikatúráját. Szedett-vedett népség ricsajozik azokban a terekben, ahol hajdan valódi nagy szellemek alkottak maradandót, tehetségtelen művészek öncélú önmegvalósításaiért tudatlan és ízlés nélküli gazdagok fizetnek milliókat, miközben az igazi értékek, a valódi, nagy szépség ott fekszik előttük, a lábaik alatt.

Rengeteg szép kép, ötlet és hangulat, elejtett párbeszédfoszlányokban megbúvó, ám figyelemreméltóan bölcs gondolat, néhány igen vicces fricska a vak és elvtelen tekintélytiszteletnek, csodaszép, szinte éteri kísérőzene (ó, igen, Nyman és Greenaway-asszociációk), megannyi olyan pillanat, amely e film által még évek múlva is szellemi tápanyagul fog szolgálni. Nagy film, tényleg nagy film. 10/10