Peter Berg filmje valós történetet mesél el, amely nagyjából így történt meg Afganisztánban, ahogyan a filmben látjuk – ugyanis volt egy túlélő, aki elmesélhette. A túlélő című film esetében tehát nem lehet szó spoilerezésről, hiszen már a címében ott van, hogy ‘magányos túlélő’. Valaki tehát biztosan túléli a filmbéli córeszt, és mivel Mark Wahlberg a legnagyobb név, nyilván ő lesz az. A forgatókönyvíró-rendező Berget nyilvánvalóan nem is érdekelte, hogy filmje megfeleljen bármiféle háborús, harcolós, katonás zsáner kötelmeinek, azon kívül, hogy az akciójelenetek bizony igen látványosak, vagy ha nem, akkor viszont hitelesek, mint egy lesben álló merénylő Kalasnyikovjából kilőtt, csontodat forgácsoló 7.65-ös lövedék. A film inkább a hírhedt Red Wings-hadműveletet túlélő Marcus Lutrell (őt alakítja Wahlberg, in blood, sweat & tears) hitelesnek tekinthető jelentése alapján kísérli meg reprodukálni a véres kudarcba fulladt akciót, melynek célja egy tálib vezér meggyilkolása lett volna.

A film szinte pontosan kiszámolt első fele ezt meséli el. A bevezető, (kissé unalmas) klipszerű képsorokban megismerjük az amerikai deszantcsapat tagjait, majd indul a bevetés, mindenféle dramaturgiai sűrítés nélkül, szinte az az érzése a nézőnek, hogy real time nézi az eseményeket a biztonságos fotelből. A másik fele a filmnek már az akció következményeit tárgyalja, amikor a támadás véres vadászattá változik, ám a vadász most az, akit levadászni indult az amerikai osztag, a tálibok.

A propagandafilm-fóbiások kezdhetnek sikoltozni, mert bizony ebben a filmben is hős amerikai katonákat láthatunk, akik a sátáni burnuszos hadzsikkal vívnak élet-halálharcot az igaz ügyért, ezúttal ugyan a szopóágon, de azért mégis ott virít mindegyikük neve mellett az ezüst csillag az arlingtoni temetőben. Ezt azonban csak hozzáképzeljük, mert A túlélőből hiányzik minden propagandafilm fő ismérve, a pátosz. Egyetlen felemelő pillanat van a filmben, az viszont a háláé, melyet a címszereplő (és általa az alkotók, valamint az amerikai nép) tanúsít az őt megmentő Shuryek falu lakosai, de főleg egy bátor tálib-ellenes pastu, Mohammad Gulab Khan és kisfia iránt. A film aztán nyíltan a hadművelet amerikai áldozatainak való emlékezéssel zárul. Nincs tehát semmilyen kritikai éle a filmnek, hogy mit keresnek egyáltalán az amerikaiak Afganisztánban, a tálibok is egydimenziós gyilkológépek (viszont vannak jó “afgánok”!), aki hős, az amerikai – de nincs olyan jelenet sem, ami igazolna bármilyen intervenciós politikát, csupán annyit, hogy a háború bizony halálos dolog. A harc kegyetlen. A hősök mind halottak. Ha ez propaganda, akkor legyen, mert ez igaz.

Agyunkat természetesen nem fogja megdolgozni a film, elsősorban érzékeinkre és szívünkre hat. Mivel katonákról van szó, végig megvan a szokásos bajtársiasságon és kötelességtudaton való moralizálás, de tényleg nem szájbarágósan. A hegyi csatát megelőző lopakodós, lapítós, megfigyelős jelenetek döbbenetes hitellel közvetítik a végletes feszültséget, amit a katonák érezhetnek a szinte teljes csendben, a csata szintén igen hiteles, szinte ránk freccsen a vér a vászonról – immár komoly fegyverropogásban. Bodycount, a végén csak egy maradhat. Ennyi (bár a kaszkadőrök megérdemelnének valami hangosabb elismerést…). Asanisimasa: 7/10