A nimfomániás I-II. (Nymphomaniac, 2013)

Egészen kis túlzással élve, a nem éppen szűkszavúságáról és minimalizmusáról ismert Esterházy Péter ezt az egészet megoldotta egyetlen szóban: pinabú. (In: Ki szavatol a lady biztonságáért, 1982, Magvető). Ennyi, mégis benne van minden, ami itt nagyjából kétszer két órában.

Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Akár. Bár az is biztos, hogy nincs az az ínycsiklandozón illatozó libacomb és az kosárnyi kugler, amiért szegény József Attila engedte volna megjelentetni a cA nimfomániássak jóval a halála után napvilágra került “Kockás füzeteket”. De nincs is olyan magára, a szakmai hírnevére valamit is adó pszichoterapeuta, aki engedne bármilyen hozzáfűződő terápiás dokumentumot bármilyen “üzletszerű kéjelgésnek” engedni…

Szóval, számomra kevéssé érthető módon két részletben mutatják be (nemcsak Magyarországon, de szinte az egész világon) a dán Lars von Trier új lélektani mélyfúrását, A nimfomániást (első rész és második rész) – ennek én kizárólag üzleti okait látom, ugyanis azon kívül, hogy egy filmért két mozijegy árát is el lehet kérni, más indokai nincsenek e film kettévágásának. Az együttesen valamivel több, mint négyórás vetítési idő nem lehet szempont, hiszen e filmet látni kívánó közönség java részét olyan tapasztalt és sokat látott filmértők adják, akik képesek elfogadni a maratoni hosszt és láttak már ilyen hosszúságú filmet (akár még hosszabbat is). Ők biztosan nem fognak tiltakozni, főleg, ha a filmben van annyi matéria is, hogy megérje azt bevállalni. Aki pedig csak a botrányra, a jó előre beharangozott, így idejekorán elhíresült szexjelenetekre jön, az meg is érdemli – úgysem fogja azt megkapni, amire vágyik (az ott van az orra előtt az interneten, innen két kattintásra).

A nimfomániás2Nem indokolja a kettévágást a mű dramaturgiai szerkezete sem, hiszen az egy szigorú, két részre és nyolc fejezetre, regényszerűen tagolt, teljesen követhető tér- és időkezeléssel elmesélt történet. Az első résznek szinte mondat és jelenet közben, drasztikus vágással van vége és mintha mi sem történt volna közben, ugyanitt kezdődik a második is.

Kezdetben vala sötétség, semmit nem látunk, csak csöpög. Majd látjuk, hogy hull a havas eső, von Trier visszatérő, e filmben is többször megjelenő egyik kedvenc motívuma. Charlotte Gainsbourg, a dán rendező jelenlegi médiuma, ott fekszik egy sikátor mélyén, csúnyán összeverve, mozdulatlanul. Stellan Skarsgård éppen arrafelé siet haza, felnyalábolja a lányt és hazaviszi penészes tapétájú, koszlott kis lakásába. Rövidesen a lány magához tér, és mesélni kezdi életét, cserébe a teáért és süteményért.

Joe, a címszereplő nimfomániás lány (Gainsbourg játssza a felnőtt Joe-t, az igen bevállalós Stacy Martin a fiatalt) itt feltárulkozó élete tényszerűen tipikusnak mondható, ha egy nimfomániásnál tényszerű az, hogy már gyermekkorában az átlagnál lényegesen nagyobb izgalmat jelent neki a saját vaginája. Jönnek sorba a szexusa által terelt személyiség kiszámítható stációi, gyorsan elveszti szüzességét, aztán sorba a különféle szexuális kalandok egyre gépiesebb, lelketlen és valójában boldogtalan darálása, mint futószalagon az összeszerelendő munkadarabok. A kezdeti misztikus élményektől szinte a létező összes szexuális szokáson, deviancián és perverzión keresztül odáig, míg Seligman (a Skarsgård által alakított karakter) rátalál a sikátorban az összevert Joe-ra. Egy szexfüggő személyiség tisztes alapossággal elmesélt élettörténete, de ennél nem több. Sokkal érdekesebb lenne viszont az, hogy mit akar ezA nimfomániás3zel a köztudomásúan súlyos mániás depresszióval küzdő, terápiáról terápiára járó von Trier elmondani?

Mert elmondani el tudja, abban nincs vita. Tényleg az egyik legjobb művészfilmes jelenleg, technikai értelemben. Itt is folyékonyan kezeli az időben és térben ide-odaugráló cselekményt, melyet elsőre furcsa asszociációval idekapcsolódó természetrajzi és kultúrtörténeti magyarázatokkal ellenpontoz. Könnyedén belenyúl, belerajzol a képbe, szétszedi azt darabokra, kiszól belőle, úgy filmez, mint hajdan a Dogville-ig tartó fénykorában. Persze, közben eszünkbe jut Peter Greenaway és Derek Jarman is, de az látszik, hogy Lars von Trier lényegesen jobban van, mint volt például az Antikrisztus vagy a Melankólia idején. Visszajött gyilkos humora is például, aminek hiánya nagyon zavart engem például. (Akinek van humora, minden tud. Akinek nincs, az mindenre képes. – Királyhegyi Pál) Az Uma Thurman zseniális közreműködésével játszott fordított in flagranti szakítás-jelenet bornírtságával például már szinte Örkény abszurdját idézi.

A második részt is elsősorban a mélyről jövő fekete humorral átszőtt jelenetek viszik el a hátukon. Ez a rész már elsősorban a felnőtt Joe-é, akinek pinabúja már szinte az őrületig, az öncsonkítás határáig fokozódott. A kalandokA nimfomániás4 egyre vadabbak, a hajszolt vágy egyre kíméletlenebbül dobol Joe altestében. Szó sincs már dévaj szexéhségről, itt őrjöngő, önpusztító vágyról beszélünk. Egyre nagyobb erejű hatás kell, hogy élvezetet okozzon és itt már túl vagyunk a szexen, ez már a perverz szex területe. Seligman egy darabig még tűri, megpróbálja intellektuálisan, kultúrtörténeti aspektusban értelmezni a hallottakat, de végül az ekkorra teljesen magához tért Joe rajta is elhatalmasodik.

A film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez nem a rendezői változat, a jó ízlésblablabla érdekében egy cenzúrázott változatot nézhetünk. Von Trier, a hosszú évek alatt előadott, különféle irányú hisztijeivel, kisebb botrányaival azonban ma már csak annyit tud elérni, hogy ez is csak egy üres, marketingízű be(ki)szólás. Látva a filmet, hogy mi maradt benne, mégis, mi lehet az, amit ebből ki kellett vágni? Ugyan már. Műbalhé. Mint ahogy műbalhé volt a román betiltás híre is, mert ma már tudni azt is, hogy mégis mehet a második rész a román mozikba… (Az ortodox egyház ráadásul még szép reklámot is kap benne…) Amiért talán be lehetne tiltani az az, hogy még kettészelve is igen nehezen nézhető a film. A pinabúban őrjöngő Joe történetei egy kis idő után már alig érdekesebbek, mint akármelyik pornófilm cselekménye: ezzel dug, azzal dug, többel dug egyszerre és amikor már a dugás is kevés, akkor ezzel vereti meg magát, utána azzal… Sőt. Minden brutalitás, explicit szex, vér és lüktető nemi szerv ellenére nem több a film egy négyórás vulgár-freudista ömlengésnél. (Valahol ugyan a vége felé egy helyütt elhessenti Joe Freud szellemét – azonban aki mindvégig Freud premisszái alapján, FA nimfomániás - 2. részreud koordináta rendszerét használja, az akkor is freudista, ha tagadja azt.) Mint ahogy a sátáni is csak az Isten fényében rettenetes. Lars von Trier azonban, bár kapargat, néha még vakar is, tíz körömmel, hogy vér is serken, igazán mélyre nem jut. Gyermekkor, vallás, neveltetés, a szokásos dolgok, melyek úgy puffannak a filmvásznon, hogy fel kell röhögni – ha még nem alszunk.

Jobban van von Trier, de még mindig rengeteg a póz, a csináltság. Üres, elcsépelt művészfilmes közhely Seligman koszlott, lepukkant lakása, a bevezető képek sikátorának nyomora. A bombasztikus zenei idézetek, mint pl. a Rammstein Führe mich-jének arcunkba zúzása viszont igazi műmájerség, a kinyújtott középső ujj provokatív, polgárpukkasztó, de igazából üres gesztusa. Nem jobb a helyzet a film folyamán használt használt többi, klasszikus zenei háttérrel sem. Bár kiváló darabok mind, de annyira közismertek, hogy felhasználásukban mára már közhellyé váltak (lásd pl.: Beethoven Für Elise-e, vagy a Lascia chio’ pianga Händel Rinaldójából). Tiszteletre méltó, amit ezek a színészek bevállalnak, itt főleg a Joe-t alakító két színésznőre gondolok, és nem azért, mert meg is mutatnak mindent (a kényes részeket természetesen dublőrök mutatják), de abban nem vagyok biztos, hogy feltétlenül be is kellene nekik ezeket vállalniuk. Bergman például miért nem érezte kényszerét soha (jó, csak elvétve, igen ritkán, de akkor sem direktbe), hogy ilyen explicit jeleneteket mutasson hosszan, sokáig? Mert talán ő meg tudta oldani filmje problémáját fejben is? Na, itt lehet a bibi.

Sok pszichoterápián átmegy a páciens azokon a jellegzetes stációkon, hogy szerelmes lesz terapeutájába, máskor pedig meg akarja őt ölni – az önmegismerés folyamán olykor mélyen elrejtett nem kívánatos dolgokra is rábukkanhatunk. Ezért van az, hogy ami ott bent, a pamlagon történik, az nem jöhet ki a szobából. Lars von Trier ezzel szemben most kivágta az ajtót és világgá kiabálta, hogy gondjai vannak a női nemmel. De legalább neki jólesett… Asanisimasa: 5/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) A nimfomániás I-II. (Nymphomaniac, 2013) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Készen állsz Helenre? (Feuchtgebiete, 2013) | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Filmnapló – 2019. március | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.