Tisztázzunk valamit: attól, hogy egy film látványos, még koránt sem biztos, hogy jó is. (Egyesek szerint pedig, ha egy film látványos, akkor cirkuszi mutatvány, üres szemfényvesztés, nem több. Az viszont olyan, mint a paleo-diéta – idejétmúlt.) Jó példa erre Peter Jackson második Tolkien-trilógiája, A Hobbit második része, a Smaug pusztasága. Látványos film, méghozzá kifejezetten látványos, de alapvetően rossz film. Nem nyújt többet a nézőnek, mint egy gazdagon (3D-ben) illusztrált képeskönyv. Tolkien, az öreg professzor szövege önmagában is inkább egy elképesztően aprólékos, fiktív filológiai puzzle, mint magvas irodalom, azonban legalább van cselekménye, sodra, amit olvasva az ember gyerekében (és hát magában az emberben is) elindul valami, megjelenik egyfajta saját kép, saját olvasat. Saját asszociációkat gerjeszt az olvasott történet, és miután lekapcsoltuk az olvasólámpát, még sokáig ugrálnak szemünk előtt azok az elképzelt, csodálatos lények, akikről olvastunk. Itt azonban csupán Peter Jackson sok-sok millió dollárból elkészített olvasatát látjuk, ami közel sem biztos, hogy ugyanaz, mint a miénk. Nem a sajátunk. Tulajdonképpen haragudhatnánk is erre a faszira, mert megfosztott minket az emberi elme egyik legszebb tulajdonságától, a saját, önálló látásmód varázslatától – ha nem önként vettünk volna rá jegyet, ha nem hagytuk volna magunkat megvezetni a professzionális marketinggépezet által.

Ezenkívül nincs tétje sem ennek az egész Jackson-féle Hobbit-maszlagnak, de nem volt tétje már a szintén rettenetesen látványos, ám valójában fájón üres első résznek sem és egészen biztosan nem lesz a befejező harmadik résznek sem. Tolkien alapműve mindössze egy átlagos méretű könyv (az első ’75-ös magyar kiadás 322 oldal), annyi cselekménnyel, amennyi legfeljebb egyetlen ilyen (két és fél, háromórás) méretű filmhez elegendő. Tolkien ráadásul rengeteget pepecselt a környezet, a figurák és szokásaik leírásával, ami egy filmben egy kép (ha az a kép jó is) – Jackson viszont nyújtja, nyúúújtja, nyúúúúúújtja, mint a rétestésztát a cselekményt, ami viszont csupán a regény -meglehetősen csenevész- váza. A korábbi Gyűrűk ura-trilógiából ráadásul már ismerjük jól Jackson olvasatát, ismerjük az itteni hősök motivációját, az Egygyűrűt, a törpöket, a hobbitokat, Gandalfot, a kelekótya varázslót, aztán az orkokat és a többi szörnyeket, tudjuk jól, mi lesz mindennek a vége. Semmi nem jut eszébe, semmire nem gondol már Jackson, csak a pénztárcánkra. Nem elég tartalom a látvány, nem elég tartalom a vég nélküli, így hamar tömör unalommá váló menekülés, az állandóan megújuló kaszabolás, ha tudjuk, úgyis megszerzik azt a kurva követ. Az egész csupán üres, csiricsáré parasztvakítás, ha nincs a történetnek íve, ha nincs benne semmi olyan, amiért érdemes lelkesedni, egy eszme, egy hős, egy akármi. Egy gyűrű. A történet szereplői e részben is ugyanúgy mennek, mendegélnek, aztán futnak és rohannak, ahogy eddig is a már jól ismert végkifejlet felé, mígnem Jackson véget vet egy vágással az egésznek, hogy jövő karácsonykor újra kizsebeljen azért, amit már amúgy is jól ismerünk – ráadásul láttuk is már. Hát, nem fog, az tutifix.

Ha esetleg hagynánk ezt a sok hobbitos, törpös idétlenkedést, és csak azokat a lélegzetelállító hegyeket nézhetnénk, ahogy normális emberek másznak rajtuk, ahogy raftingolnak a sebes vizű hegyi folyókon, ahogy szállnak siklóernyőn a buja völgyek felett, mint szirti sas – akkor megnéznék egy ilyen új-zélandi extrémsport-klipet bazi nagy vásznon, 3D-ben, de hát így összecégéizve, összepacsmagolva kell a francnak. Asanisimasa: 3/10