Shane Carruth már első filmjével, a 2004-es Találmánnyal is sikeresen megosztotta a független kísérleti filmek amúgy sem nagyszámú közönségét, talán nem véletlen, hogy kilenc évet kellett várni következő filmjéig. Azonban a várakozás hiábavaló volt, ugyanis a Feltörő színek című “alkotásban” olyan messzire hajította a sulykot, hogy már talán ő maga sem találná meg a susnyásban. Hogy a film által keltett zavart tovább fokozzam, meglepően pozitív a film kritikai visszhangja, nyilván akkor én vagyok a hülye, mert ez a film, bizony nézhetetlenül rossz. Vetítették nálunk is, a Titanicon, szerencsére akkor kihagytam.

Ismét Carruth -amúgy külsőleg szimpatikus faszi- csinál mindent, ő rendezte, írta, fényképezte, főszerepelte, vágta és zenélte végig a filmet, tehát abban ezek szerint kizárólag az lett, amit ő maga bele akart tenni. Ez esetben viszont a faszi komplett elmebeteg. A baj az, hogy annak a legkevésbé sem szórakoztató fajtájából. Nem vállalkoznék a cselekmény elemzésére, mert az számomra maga a megvalósult Dada. Káosz. Összefüggéstelen, logikátlan összevisszaság, ami leginkább riasztó hatást kelt, de egyáltalán nem vicces. Egy férfi agyrágóbogár-drogot terjeszt, kék virágok, egy nő, aki menekül, föld, rothadás, egy hangokat gyűjtő pali, aki civilben disznókat tenyészt. Elharapott félmondatok, közben folyamatosan csengő-bongó, olykor viszont gyomrot rengető zúgás zajzene. Hideg, taszító, idegen világ, amiben semmi vonzó nincsen. Ez mind azonban még nem lenne baj, hiszen a káosz valahol igen látványos, a zűrzavar fergetege pedig visz, repít, de legalábbis szórakoztat, A Dada vicces, mégha adott esetben borzasztó is. Ez, amit Carruth itt összehord, viszont tényleg nem több nettó elmebetegségnél. Érdektelen, öncélú, unalmas egotrip. Mint média, kommunikációképtelen, ami még nagyobb baj. Ha nem szólít meg, akkor érdemi választ se várjon – örüljön annak, hogy mégis kapott legalább ennyit. Asanisimasa: 0/10