A film picit már az első jelenetben megbukik, amint látjuk szegény Matthew Foxot repülőn ülni… Legutóbb, amikor ezt az amúgy helyes, tehetséges színészt hasonló helyzetben láttuk, annak igen csúf vége lett, hiszen a Lost című tévésorozat -amiben Fox alakította Jack Shepardot, az egyik fő karaktert- a bizsergető, rejtélyekkel teli kezdés után átláthatatlan misztikus ködbe futott, hogy aztán végül a meddő káoszban oszoljon szét beazonosíthatatlan darabokra. Ezt teszi egy színésszel a tévés ismertség… Hiába jelenik meg később az amúgy szintén igen “szétjátszott” arcú, de azért még bőven masszív hitelű Tommy Lee Jones, hiába ismerkedünk meg egy viszonylag kevésbé ismert, ám roppant érdekes történelmi sztorival, Japán egzotikumával – ez a hajó bizony már messzire elúszott.

Természetesen, nemcsak ennek a túlzott médiafogyasztásnak betudható képzettársításnak köszönhetően mondom, hogy A háború császára nem igazán jó film. A Shiro Okamoto könyvéből írt sztori nyilván történelmileg nyilván kellő hitelességgel mutatja be Hirohito császár II. világháború végnapjaiban, illetve Japán újjáépítésében játszott szerepét, a hódító/felszabadító kettős szerepében tetszelgő MacArthur tábornokkal (Tommy Lee Jones) folytatott kiegyezését, különös tekintettel a merev japán hagyományok és etikett dinamikus szembeállítására az amerikai győzők szabados (japán szemszögből barbár) arroganciájával. Ez azonban nagyjából annyira érdekes, mint egy dokumentumfilm valamelyik történelmi “okoscsatornán”. Mozifilmnek, drámai alkotásnak ez a történet önmagában nem igazán alkalmas, mondhatni unalmas, ezért e film alkotói (Shiro könyve alapján, Peter Webber rendező vezérletével) ezt a kultúr- és politikatörténeti (film)esszét egy furcsa, fordított Pillangókisasszony-sztorival ütötték fel. Itt Pinkerton (vagyis Bonner Fellers tábornok) vágyik egy japán nő után (uh, tudom!), akit aztán a történelem elszakít tőle, nem pedig úgy történnek a dolgok, ahogyan a Puccini-operában megszokhattuk. Fellers (őt alakítja Matthew Fox) és a tekintélyes japán családból származó Aya (Eriko Hatsune) szerelmének romantikus vonulata mondjuk jó ötlet a két kultúra közötti különbözőségek megmutatására, viszont a film egészéhez mégsem szervül, mesterségesen hozzáragasztott, nem odaillő póteszközként fityeg rajta, még akkor is, ha Fellers személye és katonapolitikusi munkája köti össze a kettőt. A romantikus szál tragikus végkifejlete elsikkad a történelmi szál “fontossága” mellett. Teljesen feleslegesek Fellers iszogatós jelenetei, főleg, hogy konfliktushelyzeteket is generálnak – melyek feldolgozatlanul maradnak abba, csakúgy, mint a háború utáni Japán pusztulata, a lakosok közérzete, mely azért annál jelentékenyebb a történet szempontjából, mint egy festett háttér, mondjuk egy színdarabban. Úgyhogy… közepes közepes. Asanisimasa: 5/10