Renoir (2012)

Híres emberek életrajzait általában azért szeretjük, mert azt hisszük, hogy általuk jobban megérthetjük műveiket, tetteiket, közelebb kerülhetünk hozzájuk és szinte személyes kapcsolatba bonyolódhatunk általuk. Az esetek renoirtöbbségében ez nyilván így is van, aztán, hogy ennek az újsütetű liezonnak mennyi köze van az illető valódi személyiségéhez, az már egy másik ügy. Ha csak az életrajzi filmekre szorítkozunk, akkor picit firkásabb ügy a festők portréinak megjelenítése, mégpedig azért, mert őket főleg festményeiken keresztül ismerjük, ami viszont legtöbb esetben a valóság egy igen szubjektív módon ábrázolt vetülete, azt viszont (talán) elvárjuk, hogy az adott film valamilyen módon mégis megidézze “tárgyának” jellegzetes képi világát. A nehézséget fokozza a két teljesen különböző vizuális média elkészítésének módja is, hiszen a festmény állókép, a valóság egyetlen, önkényesen kiragadott, időtlen pillanatának rajza, míg a film tudvalevően mozog és az általa megmutatott világot általában inkább annak minél teljesebb realitásában ábrázolja. Persze, vannak erre remek kísérletek, például az egyik kedvencem, Derek Jarman Caravaggio-filmje. Gilles Bourdos Renoir-filmje ebből a szempontból – praktikus okokból is – meg sem kísérli (egyetlen rövid jelenettől eltekintve) a híres impresszionista festő képi világát megidézni, hiszen a film ez esetben a kevesek által élvezhető kísérleti fénymozgóképek világába csúszna át színesen örvénylő, sejtelmesen homályos képeivel.

Bourdos ehelyett inkább az idős mester élete végén lakóhelyérül szolgáló dél-francia tengerparti villa és annak buja környezetének, valamint utolsó múzsájának/modelljének, Andrée Heuschling ihletet adó lankáinak, renoir - vincent rottiers és michel bouquetgömbölyületeinek, gödröcskéinek és loknis vörös fürtjeinek szemléletes ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Látjuk azt a környezetet, amiben Pierre-August Renoir hosszú életének utolsó hónapjait töltötte, és amiben utolsó képeit festette. Ezeken a festményeken gondolkodni, elemezni nem nagyon van mit, az ember vagy érzi azt az örömöt és szépséget, amit megragadott bennük az öreg, vagy nem. Tiszta impresszionizmus az egész, a szó szoros értelmében. A miértekre és a hogyanokra adható válasz a nézőben keletkezik, ha fejben, szemben összeadja a film és Renoir képeit.

Az ténykérdés, hogy egy idős, már súlyos ízületi gyulladástól szenvedő (ebben az időben már az ecsetet is a kezéhez kellett kötöztetni, mert nem tudta már megtartani – de mégis mindennap festett) és a hamvas, fiatal lány között érdemi történet már nem keletkezhet, de a film két óráját mégsem kell csendes szemlélődésben töltenünk, ugyanis hamarosan megjelenik a háborúból súlyos sérüléssel hazatérő fiú, Jean, aki ekkor még nem akart világhírű filmrendező lenni, viszont Andrée bájai nem kerülték el figyelmét. A film cselekménye valójában kettejük -igen romantikus- története, a már szinte béna apa és az amúgy igen furcsa, ám ebben a sztoriban csak lazán felskiccelt karakterű unokaöccs (a később szintén filmessé váló) Coco tekintetének kereszttüzében. A Renoir című film tehát nemcsak a festő életrajza, de a kiterjedt, igen zajos életet folytató család egy rövid időszakának csoportképe is, melyben látszólag természetesen folyik egybe a festészet és a másik jellemző mRenoir - Christa Theret2édia, a film. Sajnos, a filmben mégis kevés utalást találunk Jean Renoir későbbi tevékenységére, bár tagadhatatlanul feltűnik néhány markáns, A nagy ábránd Eric von Stroheim által játszott emblematikus figuráját idéző arc, a film által mutatott kép túl szép (helyenként pedig túl csúnya) ahhoz, hogy igaz legyen. Nézzük a szép képeket, a csodás Nizza környéki tájat, látjuk az öreg Renoirt festeni (Michel Bouquet tekintetével néha igazán jól játszik, de nem mer kilépni az öreg festő ismert portréja által felépített karakterből – lásd az első képen), de velünk, nézőkkel nem történik semmi. A film romantikus szála se nem mély, se nem megható, a Jeant alakító Vincent Rottiers (második képen Bouquet-vel) játéka és tekintete túlságosan emlékeztet Edward Nortonra, hogy komolyan lehessen rá lehessen figyelni, Christa Theret (harmadik képen) bája tagadhatatlan, él és sugárzik a vásznon, hangja viszont kellemetlenül, rekedt fátyolossággal, fülsértően sivít – bár erről nem tehet szegény. Jó kis vasárnap délutáni film ez, főleg gonosz, őszi-téli, szomorkás napokra, azonban olykor giccsbe forduló vizualitása és a drámaiság hiánya miatt megtekintése elsősorban érzéki, mint szellemi kaland. Asanisimasa: 6/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

5 hozzászólás a(z) Renoir (2012) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Franciaország a Renoirt nevezi a 2014-es Oscar-díjra | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  3. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.