Szarajevó gyermekei (Djeca, 2012)

Természetesen, szó sem érheti a Szarajevó gyermekei című film mondanivalóját, üzenetét, hiszen kívánhatunk-e emberibb, felemelőbb és értelmesebb választ az élet kihívásaira egy háborútól oly sokat szenvedett nemzet háborúban felnőtt árváitól, mint a békés belenyugvás, a hit és a szeretet? Mennyivel nehezebb békésen fejet hajtani, és elballagni, mint éles Szarajevó gyermekei 2harci helyzetek tömkelegében edzett izomból arcon vágni azt, aki provokál? Mennyivel nehezebb felülemelkedni a hatalmasok pitiáner packázásán, mint egyszerűen bedobni egy kibiztosított kézigránátot a luxusterepjárójuk ablakán? Mennyivel nehezebb vért nyalogatva hazamenni, mint szétlőni a csúfolódó rohadékok pofáját? Mert e film szereplői mindezt megtehetnék, lehetőségük megvan rá, rendelkeznek a megfelelő eszközökkel (Boszniában tényleg háború volt, nemcsak a külföldi híradók showműsora vakította a világot)…

A bosnyák Aida Begić filmjének főszereplői, Rahima és Nedim a polgárháborúban vesztették el szüleiket, gyermekkoruk géppisztolysorozatok és bombázások közepette telt. A film cselekményének idején már régen véget értek a harcok, és látszólag normalizálódott a helyzet. Rahima felvette és buzgón gyakorolja a mohamedán vallást, öccse azonban igen nehezen viseli az iskolában az állandó csúfolódást. Cukorbetegsége, valamint árvasága és vallása miatt is állandó céltáblája a többieknek, különösen a vezéregyéniségnek, a nagyhatalmú miniszter fiacskájának. Nedim fejében sötét gondolatok kavarognak, miközben nővére keményen dolgozik egy étterem konyháján, és mindent elkövet, hogy öccsét megóvja attól, hogy jóvátehetetlen bűnt kövessen el…

A széleskörű nemzetközi összefogással, többek között a fesztivál- (és asanisimasa-)kedvenc török filmrendező, Semih Kaplanoglu Szarajevó gyermekei 1producerkedésével megvalósult filmet tehát történetük elmeséléséért és az általa közvetített jámbor és bölcs tanulságért illeti dicséret, azt azonban az alkotók nem könnyítették meg a nézőnek, hogy azt könnyedén abszolválhassa is. Begić egész egyszerűen rossz formát választott a tartalomhoz. Mára már az a stílus, hogy egy kézikamerával rohangálunk a főszereplő után, és megmutatjuk mindenféle banális, jelentéktelen élethelyzetben, miközben jórészt hátulról látjuk a vállait és kendőbe bugyolált tarkóját, szóval, ez a fajta dokumentarizmus nézhetetlen közhellyé, szimpla modorossággá vált. Nem a valóság plasztikus megragadásával, annak igényével van gondom, hanem az erre használt módszerrel. Kis túlzással, ma már ez a handycam dokumentarizmus éppen olyan művi, mintha ugyanezt a témát színesben és szélesvásznon mutatná meg a rendező, urambocsá’ 3D-ben, főszerepben valami hollywoodi sztárral. Semmivel nem kerül több pénzbe leszúrni azt a kamerát egy statívra, mint kézben tartva rohangálni vele… Ráadásul, maga a történet sem indokolja a kézikamera dinamikus, vibráló, expresszív képeit. Na, mindegy. De igényesebben is el lehetett volna ezt  mesélni. Asanisimasa: 5/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.