Természetesen, a Bizalom Szabó legérzékenyebb, legszebb és legőszintébb filmje, nem is véletlen a kapásból jött nemzetközi (és hazai) elismerés, a berlini rendezői díj, Oscar-jelölés, stb. Mondanám, hogy szinte bergmani mélységben és részletezettségben ábrázolja a film címében jelzett, igen bonyolult lelki folyamatot, ha nem lenne a film tökéletesen egyenrangú a nagy svéd rendező bármelyik filmjével, akár szellemi, intellektuális, akár esztétikai értelemben. Mindamellett a film magyar, ami egy dolog, de számunkra mégis fontos, hiszen rólunk, a mi történelmünkről szól, az általánosan és globálisan is értelmezhető szerelmi sztorin túl. Szabó ma már ismeretes besúgói múltja, ennek rendkívül összetett motivációs, lelkiismereti és morális vonzataival ma már picit más megvilágításba helyezi ezt a filmet, és egyáltalán, az egész művészi pályát.

A film főalakja Bíró János (Andorai Péter), aki már alaposan megjárta a hadak útját. Ellenállóként többször összezördült a fennálló politikai hatalommal, és sokszor meg is karcolódott. A mostanra kialakult, szinte már paranoid gyanakvás, minden s mindenki iránt az életösztön természetes önvédelmi reakciója. Nem “saját kútfőből” üldözési mániás, a rendszer tette azzá. Ami erre hajtja, az a stabil filozófiai, politikai és erkölcsi meggyőződése, hogy a rendszer rossz. Neki ezért küzdenie kell, és ez a küzdelem mindent felülír nála. Ennek alárendel minden emberi kapcsolatot, az egész magánéletét, aminek ára viszont igen súlyos, a fent említett állandóan feszült, zaklatott, bizalmatlan idegállapot. Pusztán elméletileg, de könnyen behelyettesíthetjük e figurába Szabó alakját is. Ismeretes, hogy a művészvilág milyen élénk érdeklődést váltott ki a korabeli politikai hatalom részéről, és ismeretes, hogy ez a nem kívánt figyelem milyen pszichikai nyomást gyakorol(t) az amúgy is érzékeny idegrendszerű művészekre, akármilyen politikai nézeteket valljanak is. Ahogy Bíró összerezzent minden neszre, ajtócsapódásra, az utcán elhaladó autók zajára, ahogyan elhallgatott hirtelen, amikor egy számára gyanús figura mellett haladt el, az az állandó rettegés beköltözhetett bárkibe annak idején, akinek volt mitől tartania. Nem kell többre gondolni, minthogy egy véletlen elszólás egy egész életet, a hivatás gyakorlását fenyegethette. Ebből a szempontból akár Szabó legszemélyesebb filmje is lehet a Bizalom, hiszen Bíró filmvégi kétségbeesésével kilép a felelősségteljes, elhivatott, önmaga jelentőségteljességének és vélt/valós fontosságának páncéljából és rájön, milyen rohadt egyedül van. Aki viszont megküzdött vele és végül bizalommal fordult felé, az már ekkorra eltűnt. Persze, ez a személyes vonatkoztatás csak egy gyenge teória, annyi azonban bizonyos, hogy Bíró figurája érvényes és tipikus, valódi magyar értelmiségi/művész karakter volt akkor, és az, azóta is.

Ráadásul, ma nagyon hasonló időket élünk, mint amilyen a film történetének idején volt. Persze, az emberek ugyanazok, mint akkor (ahogy ez a filmben is megfogalmazódik Kata riadt mondataiban: – De mi lesz, ha ennek egyszer vége lesz? Mi lesz ezután? Ugyanazok az emberek, akik most embereket lőnek a Dunába, akkor majd villamosellenőrök, házmesterek lesznek?). Akkor a nyilasok voltak hatalmon, most nem így nevezik magukat, de nézzük meg, kik ülnek a Parlamentben, mit mondanak és mit tesznek. Nem lőnek senkit a Dunába, senki élete nincs veszélyben a politikai hatalom által – még. De már simán rabosítanak a rendőrök olyan embereket, akik a hivatalos kormányvéleménytől eltérően magyarázzák a dolgokat, holott a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága ma is alkotmányos (alaptörvényes, mindegy) állampolgári jog. Azok a magyarok, akik munkájukban az államtól függnek, olyan intézményben, cégben dolgoznak, melynek az állam a fenntartója, valamilyen formában, azok ma már pontosan tudják, hogy melyik kollégával miről, hogyan lehet beszélni, ki előtt mit lehet mondani, anélkül, hogy a következő pillanatban/napban ne kerüljön az utcára. Az állás elvesztésének egzisztenciális veszedelme pont olyan természetű erővel nyomasztja azokat a magyarokat, akiknek fejében még születik gondolat, mint Bíró Jánost e filmben a lebukás. Őt jobban, mert akkor azért szarabb volt a helyzet. Örömre viszont ma sincs okunk, a tendenciák aggasztóak, a bizalom hiánya általános közállapot. Bizalmatlanul, gyanakodva és mindenben a fenyegetőt látva pedig nem vesszük észre a felénk naiv bizalommal forduló, érdeklődő és kíváncsi pillantásokat sem. A végén majd mi is olyan rohadt egyedül maradunk, mint Bíró János.

Bánsági Ildikó szintén óriásit játszik a másik szerepben. Koltai itt nagyon nagy művész. Nem véletlenül világhírű ez a film.

(Poroló – e cikksorozatban különféle műfajú, témájú, stílusú film-klasszikusokat nézek újra, mintegy “leporolva” őket; kíváncsian nézegetve, vajon mennyire “működnek” mai szemmel nézve.)