Ilyen világot élünk. Alighogy kitöröltem a blogmasina spam-szűrőjéből az ott felgyülemlett viagra-, vitamin- és antidepresszáns-reklámokat, nekifoghatok beajánlani Steven Soderbergh Mellékhatások című filmjét, melynek fő cselekményszervező eleme az egyik imént említett kemikália, a hangulat- és kedélyjavító antidepresszáns pirula. Nyilván Soderbergh számára is ismerős lehet a civilizált világ egyik legsúlyosabb istencsapása, a depresszió, hiszen mi más motiválna egy papíron ereje teljében lévő, éppen ötven éves filmest, hogy szülinapján mutassa be utolsó filmjét? Merthogy, ez állítólag az, end, konyec, finito, nincs tovább, nem lesz több Soderbergh-film. Még a filmet gyártó produkciós cég neve is erre utal: Endgame, vagyis Végjáték. Nofene.

Pedig a faszi korunk egyik legjelentősebb zsánerfilmese, alig van olyan műfaj, amiben ne próbálta volna ki magát egy-egy minimum erős közepes alkotással, és tényleg többségben voltak a kifejezetten jók. Bár alapvetően kőbe vésett szabályok szerint forgat Soderbergh, mindig pakol a készülő anyagba annyi egyéni, kreatív ötletet, hogy a végeredmény mindig érdekes lesz. Kitűnő a szerkesztési érzéke is, éppen ezért bökkenő egy picit ez a nagy dérrel-dúrral beharangozott pályazáró finálé, aminek józan számítás szerint egy elég nagy durranásnak kellene lennie: a Mellékhatások azonban nem több egy jó közepes thrillernél, mely önmagában nézve természetesen kerek egész, de igen könnyen beleláthatunk egy csomó kihagyott ziccert, amitől lehetett volna hangosabb is, nemcsak ilyen szolid pukkanás.

Én legalább a film közepéig azt hittem, hogy most jól be lesznek támadva a “gaz, világnyomorító gyógyszerkonszernek, akik mérgezik a népet az extraprofit megszerzése érdekében”, mert hát tétje csak annak van, ha Dávid a Góliáttal áll ki meccselni, gyengébb ellenfélt legyőzni nem menő. Jude Law egy pszichológust alakít, aki egy furcsa pszichoszomatikus tüneteket produkáló lányt (Rooney Mara) vesz kezelésbe, néhány öngyilkossági kísérlet után. Végigzongorázza a lánynál az összes, eddig bevált antidepresszánst, de a tünetek nem enyhülnek, mígnem egy új gyógyszert is kipróbál, amit azonban nem várt mellékhatások kísérnek… Igen, itt vártam, hogy belefordulunk valami Erin Brokovich-féle szélmalomharcba, némi etikai példabeszéddel a végén a tudomány felelősségéről, de Soderbergh kreativitása ezúttal is megtréfál – de sajnos, egyáltalán nem biztos, hogy most jól teszi. Egy amúgy igen ötletes, csavaros csalási históriába fullad az egész, amivel csak annyi a baj, hogy nincs benne a továbbiakban semmi különös, csak egy agyafúrt pénzszerzési hadművelet, némi erotikus felhanggal. Érzelmileg súlytalan, gondolatilag egy viccel egyenértékű, intellektuális ujjpattintás, mint bonyodalom. Kvázi blöff.

És még csak túlzottan nem is szórakoztató. Meglehetősen unalmas dialógokkal telik a film, így hamar elkezd nyomasztani, hogy emellett szinte semmi akciót nem látunk. Egyedül Rooney Mara színészi játékát tudom maradéktalanul dicsérni, abban volt spiritusz. Maga a film elég kényszeredett, enervált, közepes darab, nem méltó Soderberghez, főleg nem fináléként. Asanisimasa: 6/10