Az biztos, hogy ha egyszer rettenetesen gazdag leszek és a pénzemből egy olyan partit akarok csinálni, amitől az egész város, sőt a fél világ füle kettéáll, akkor Baz Luhrmannt fogom felkérni, hogy rendezze meg azt. Jelenleg nincs senki a világon, aki úgy értene a show-hoz, mint ő (az eredeti Cirque du Soleil esetleg), az amúgy színpadi operából érkezett ausztrál faszi kvázi az új Bob Fosse, pedig szó sincs arról, hogy musicalt rendezne…

A nagy Gatsby nyitó félórájában is olyan tűzijátékot produkál, hogy nincs az a halvérű néző, akinek ne emelkedne automatikusan a pulzusa 100 Bpm fölé. Abba a frivol, bővérű, felszabadultan szabados, gátlástalan és extrém módon excentrikus világba csöppenünk, amit eddig talán csak a Moulin Rouge és az a Heineken-reklám tudott megfelelő intenzitással megidézni. A húszas évek New Yorkjába csöppenünk ezekben a jelenetekben, szesztilalom orgiái, burjánzó kapitalizmus, a jazz féktelen őrülete, és ne zavarjon, hogy Luhrmann jó szokása szerint különféle anakronisztikus effektekkel, zenei- és kulturális utalásokkal összezavarja érzékeinket, ez a show része. Sortűzben durrannak a pezsgők, az eget tűzijáték-háború festi szivárványszínre, lenge öltözetű lányok és fess férfiak táncolnak a Cab Calloway által pontifikált buja orgiában. Megismerjük a történet főszereplőit is, mintegy mellékesen, és később, ahogy a partytime is over, rá is jövünk, hogy ők valóban mellékesek e filmben…

F. Scott Fitzgerald híres regényének (a Wiki szerint) hatodik feldolgozása amúgy Luhrmann filmje, de ebbe tényleg csak a bő félórás, bombasztikus bevezető után zökkenünk bele. Picit pikírten azt is mondhatnám, hogy itt akár fel is állhatunk, hiszen a dolog érdekesebb részén túl is vagyunk… Ami innen jön, az a jólismert, hollywoodi típusú melodráma, elképesztő képminőségben. Luhrmannt is elnyelte a nagy tehetségek tipikus buktatója. Két, túlzás nélkül zseniális művel (a Rómeó+Júlia, illetve a már említett Moulin Rouge) nyitotta pályáját, melyekkel pimasz módon, a giccs legpenetránsabb eszközeivel virtuóz kreativitással játszva vezette meg a közönséget úgy, hogy az ennek sikongva és örömmel tapsolt, hiszen a Shakespeare-adaptáció vitán felül minden idők egyik legjobb Shakespeare-adaptációja lett, a századfordulós párizsi történetre pedig még a törpe Toulouse-Lautrec is csak csettinthetne egyet és meghívná az egész házat néhány kör pezsgőre és abszintra. Az Ausztrália azonban már nem sikerült, a giccs immár nem eszköz, hanem nyelv és cél lett Luhrmannál, az eredmény pedig egy patetikus lónyál, és akkor finom voltam. A nagy Gatsbyben azonban mintha újra rátalálna arra az útra, amit mondjuk, a Moulin Rouge-zsal járt, bár nem tudom észrevenni, hogy a giccs mennyire magába szívta Luhrmannt. Úgy, mint a kábítószer, egy ideig spannol, doppingol és sohasem látott, új világokat nyit meg, de közben úgy magához láncol, hogy ember legyen a talpán, aki szabadulni tud tőle, miközben a kezdeti pozitív hatások is régen elmúltak.

Luhrmann zsenije viszi el ezt a filmet is (újra), azonban túl sokat áldoz be az olcsó hatásvadászat cukormázas oltárán. Fitzgerald száraz, dinamikus szövege CGI-hegyekkel szétszínezett, bájolgóan szentimentális mesévé válik e filmben. Persze, van a filmnek eleje, közepe és vége, a szakma a kisujjában van Luhrmannak. Leonardo Di Caprio nehezen hibázik, színészi értelemben, Tobey Maguire szintén nem gyenge (ezúton “üdvözlöm” a forgalmazót, aki nem merte eredeti nyelven mozikba engedni e filmet…), a női szereplőkkel viszont nem tudok mit kezdeni. Szürke, jellegtelen fruskák, Carey Mulligannel az élen. De a hiba mégsem bennük van. Egész egyszerűen érdektelen ez a partyarc-aranypolgár reménytelen szerelme-történet, a bevezető bulihoz képest. Azt néztem volna 145 percen át, ezt a filmet viszont a végén már nehéz volt. Asanisimasa: 6/10