Elvis (2022)

Sokáig az egyik legizgalmasabb kortárs filmrendezőnek tartottam az ausztrál Buz Luhrmannt. A bombasztikus Moulin Rouge, de főleg az azt megelőző, a még frenetikusabb Romeo+Juliet alaposan megadta az alaphangot vele kapcsolatban, amit aztán a későbbiekben (A nagy Gatsby, Ausztrália) már egyre nehezebben tudott megtartani – sőt, olykor már meg sem találta. Az Elvis Presley (Austin Butler) életét, de inkább híres/hírhedt menedzserével, Parker ezredessel (Tom Hanks) való kapcsolatát elmesélő Elvis című filmben részben visszatalált az általa egyszer már meglelt, felépített “sárgaköves” útra.

Amíg szól a zene, addig nincs is itt baj. Luhrmann igazából ehhez ért nagyon, a revühöz, a látványos koreográfiához, amikor vibrál, lüktet minden a fékevesztett ritmustól, a fények kápráztatnak, a néző feje szédül, érzékeinket úgy tömi tele mindennel, hogy eszünkbe sem jut közben gondolkodni. Tátjuk a szánkat és ámulunk, ahogy kell – mint Rózi a moziban. Luhrmann a film zenés pillanataiban lazán és görcsmentesen képes megidézni azt a varázslatot, amely a film és mozi legragyogóbb pillanataiban képes volt nézők száz és ezermillióit elvarázsolni. Ehhez most Elvis adja az apropót, de valószínűleg egy ismeretlen vak utcazenészből is meg tudná ugyanezt csinálni – feltéve, ha az a vak utcazenész valamit nagyon tud, mint például itt Elvis a csípőjét rázni. Austin Butler hozza a karaktert, bár Elvis Presleyhez nem nagyon hasonlít, főleg annak kései dagadt, szétdrogozott állapotában nem. De végül is a film szempontjából ez mindegy, mert a rendező olyan körítést tesz mögé, hogy ez szinte fel sem tűnik. (Jegyzem itt meg, hogy Tom Hanks teljesítménye is alig értékelhető színészi értelemben, mivel akkora műtoka mögött kell játszania, hogy abból a néző semmit nem lát.)

Számomra azonban az az igazán szomorú, hogy amikor a bő két és fél órás filmben olykor pillanatokra elhallgat a zene, akkor Luhrmann mennyire nem tud mit mondani. Közhelyeket ragoz, közismert sztorikat motyog újra. Lehet, hogy maga, a címszereplő figura ennyire üres (kétmilliárd rajongó felhorkan), lehet, hogy túl sok mesét láttunk már a sztárvilág ikaroszi “élepályamodelljéról”, mindenesetre, ezt a filmet a végén már nagyon untam. Miközben, ismétlem, tele van az egész bravúrokkal. Ahogy atmoszférát teremt, ahogy kort, divatot, élethelyzeteket stilizál, abban gigászi Luhrmann. Nem véletlen azonban, hogy ebben a nagy dirrdurrban, csittcsattban és tűzijátékban nem látja meg az embert – bár lehet, hogy már nem is érdekli.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.