A cím jelentése ‘hazatérés’, és a cionizmus egyik központi fogalmaként elsősorban a külföldi diaszpórában élő zsidók Izraelbe való hazatelepülését jelenti. Az Alija című film főszereplője Alex, egy párizsi zsidó fiú, jól menő drogdíler, aki azonban feladni készül “szakmáját”, hogy Tel Avivban élő nagybátyjához költözzön és együtt nyissanak egy tengerparti éttermet. Az alijának egyetlen gondja van csak, hogy Alex zsidósága csak elvileg létezik. A vallást sohasem tartotta, héberül csak néhány szót tud, egyáltalán, a zsidó identitás vajmi keveset jelent számára. Zűrös bátyja állandóan pénzért pumpolja, édesanyja halott, apja pedig magasról tesz rá. Viszont jól érzi magát Párizsban, az “üzlet” jól megy, és a friss szerelmet sem könnyű otthagyni. Elie Wajeman filmje elsősorban erre a vívódásra koncentrál, hogyan választ magának Alex új hazát, hogyan birkózik meg saját identitásával, családjával.

Kiváló választás Pio Marmai Alex szerepére, ugyanis úgy, olyan érzékenységgel hozza a figurát, hogy közben nagy ívben kerüli az összes adódó sztereotípiát. Alex teljesen átlagos kinézetű, megnyerő srác. Semmi villogó tekintet, rasztafrizura, kapucnis pulóver és a többi közhely, amiről a kábszerárusokat messziről fel lehet ismerni (a filmeken), de a zsidósággal kapcsolatos klisék is hiányoznak, egy-két találó poéntól eltekintve. A film inkább a tűnődést, az útkeresést a választás nehézségét mutatja meg igen szépen, igen részletesen, s azt, hogy milyen nehéz a súlytalan lebegésből lehorgonyozni bárhová is. Mindemellett vastagon benne van a modern, asszimilálódott zsidóság legnagyobb dilemmája is, hogy hogyan viszonyuljanak saját zsidóságuk iránt. A film utolsó jelenete megoldást, válaszokat ugyan nem ad, viszont mint pillanatfelvétel, egyértelműen hiteles, pontos és egzakt.

Nagyon szép, finom, légiesen könnyed és melankolikus pillanatok uralják az egész filmet, ami durvaság adódik, az is szinte gyengéd. Erős kontrasztban van a történet által ábrázolt, valójában igen durva problematikával. Közhelyesen valami veszekedős, ordibálós, intenzív és dokumentarista hangulatú drámában lehetne ezt elmesélni, de azzal, hogy Wajeman filmjét ilyen laza, szinte lírai könnyedséggel oldotta meg, az kifejezetten üdítő élmény… 7/10