Románia mára messze maga mögött hagyott bennünket, így még annyira sem jogos a “balkánozás”, mint mondjuk néhány évtizede volt, amikor még mi voltunk a “vigyorgó barakk, vastag kolbásszal és pirburg-párkáppal”, míg odaát hosszú sorok álltak a bolt előtt, ha jött a hír, hogy friss konzerv érkezett… Azt nem mondom ugyan, hogy ott van most a mennyország, de hogy nagy vonalakban egészségesebben mennek a dolgok, mint nálunk, az egészen biztos. Például, ott készülnek filmek… Bizonyság lehet a román fellendülésre a kortárs román film markáns, erőteljes hangja is, mely ugyan ott is főleg a határon túl éri el az értő füleket, de azért hallatszik “odabent” is. Elismert, nívós nemzetközi fesztiválokon olyan rendezők aratnak, mint Cristi Puiu, Adrian Sitaru, Radu Jude, vagy éppen Cristian Mungiu, akinek 4 hónap, 3 hét, 2 nap című, általam is méltatott alkotása Arany Pálmát ért 2007-ben, Cannes-ban. Egy kissé kusturicás balkáni őrület, és néhány forgatókönyv után Mungiu a Dombokon túl című drámával tért vissza a fiatal lányokhoz, és ugyan az újabb Arany Pálma ezúttal nem gyütt meg, a film azonban tán még jobb is, mint a 4 hónap…stb., de hogy még rizikósabb terepre téved, az egészen biztos.

Nálunk például ma elképzelhetetlen lenne, hogy olyan film készüljön, melyben egy apácazárdában megtörtént haláleset lenne feldolgozva, olyan kínos tényezők felvillantásával, mint leszbikus szerelem, babona, ördögűzés, vagy akár az egészségügy emberéletek iránti érdektelen magatartása, hogy a rendőrség vétkes kényelemszeretetéről ne is beszéljünk… A dombokon túli zárdában éppen ilyen eset történt meg 2005-ben, melyet először egy román oknyomozó újságírónő (Tatiana Niculescu Bran) próbált feldolgozni a maga eszközeivel, de az igazi társadalmi, egyben metafizikai összefüggéseket Mungiu látta meg a sztoriban. A megtörtént eset bizonyos mozzanatait persze meg kellett másítani, egyes momentumokat dramaturgiailag “helyzetbe kellett hozni”, míg másokat elhagyni, alapvetően az árvaházban nevelkedett lányok tragédiája a filmben cizellált részletességgel meg is mutatkozik, mint a társadalmi, mind a metafizikai, illetve vallási és liturgikus vonatkozások tekintetében.

A történet alapvetően két világnézet, az erősen konzervatív, ortodox valláson alapuló keresztény hit és egyházi élet, valamint a világi, szabados erkölcsű, ám a lelki élet hiányosságait az anyagi dolgokkal kompenzáló “nyugati” életstílus ütköztetése, mely törvényszerűen jár tragédiával. Alina és Voichiţa árvaházban nevelkedtek, és nemileg éretté válva egymásban találták meg a szerelmet is. Kikerülve az árvaházból Alina Németországba költözött, hogy ott keressen pénzt majdani közös életükhöz, ám ezalatt Voichiţa a dombokon túli zárdába költözött, ahol megtalálta útját a mélyen vallásos hitgyakorlásban. A film konfliktusát Alina hazaérkezése jelenti, aki közös munkát szerzett Voichiţának és magának egy luxushajón és bekopog a zárdába, hogy magával vigye szerelmét. Voichiţa elutasítását Alina képtelen feldolgozni és a lelki megrázkódtatás egyre mélyebbre taszítja őt saját kétségei, megválaszolatlan kérdései és félelmei közé… Az adódó helyzettel nem tud mit kezdeni a zárda és az azt vezető, jámbor pópa, az erős hit azonban ezúttal kudarcot vall: Alina és Voichiţa szerelméről ugyan senki nem tud rajtuk kívül, az Alina által a zárdába cipelt bűnös, “ördögi” világiasságtól azonban minden erejével megóvni szeretné közösségét. Nem tud mit kezdeni a helyzettel a civil külvilág sem, akiknek a zárda zárt világa éppolyan különös, rejtélyes és félelmes világ, mint a lelki terhek alatt őrlődő Alina kezelhetetlennek tűnő pszichózisa. A két világ, valamint a pár között meglévő belső súrlódás egyre jobban örvénylik az egyre jobban elkerülhetetlen tragédia felé. A történet tanulsága kegyetlen, hiszen éppen a jámbor, szeretet fensőbbségét hirdető ortodox egyház és hit, valamint a semmivel nem magyarázható, ostoba babonák azok, amik útjában állnak Alina és Voichiţa szerelmének, ergo a szabadságnak, ergo a boldogságnak. Ki saját szabad akaratából, ki pedig külső kényszerből nem lehet boldog, holott a boldogság (a lelki természetű vallásos, illetve az érzelmi természetű “szerelmi”) mindkettejük számára elérhető közelségűnek tetszik. Kemény dió az itt feltárt dilemma, lehet törögetni sokáig…

Természetesen, Mungiu e filmje sem fogja szétrobbantani a művészmozik kasszáját, már csak 150 perces hossza, lassú ritmusa miatt sem, melyek nélkül viszont elképzelhetetlen a történet alapos és hiteles feldolgozása. Közben gondolkodni kell, akár még saját magunkkal is viaskodni, s a végkifejlet sem hoz feloldozást. Szürke, kietlen téli világ, a zárda hivalkodó puritánsága, a külvilág tufa érzéketlensége, sprőd kicsinyessége mind fájóan realisztikus és igaz. A gondolat és az elmélkedés szabadsága az, ami örömet okozhat – melyhez viszont hozzásegít Mungiu jelen filmje is. Asanisimasa: 8/10