A halál témája azóta izgatja az önmagát, környezetét és egyáltalán, az egész világot megfogalmazni vágyó embert, amióta képes ilyesmire. Nincs és nem is lehet ebben semmi meglepő, hiszen végtére is az emberi lét egyik legfontosabb pillanatát (folyamatát) jelenti, amikor minden, ami addig volt, nem lesz. Elmúlik, szertefoszlik, megszűnik létezni, történni. Hogy általa kezdődik-e valami más, belépünk-e valami csodás (vagy éppen ép ésszel felfoghatatlanul rettenetes) helyre, vagy a halál tényleg maga a teljes megsemmisülés, azt mindenki elképzelheti a saját maga szája íze, műveltsége, vallása és világnézete szerint, befolyásunk viszont csak arra van, arra lehet, ami előtte történik – nevezzük azt életnek. Ha a halál a maga természetes módján következik be és semmilyen befolyásoló tényező nem sietteti eljövetelét; vagy éppen valami előre nem látható, tragikus esemény húzza le kíméletlenül a rolót idő előtt, akkor nincs mit tenni, illetve, már megtettünk mindent. Ha azonban valamilyen halálos betegség tűzi ki önkényesen a Célszalagot, akkor könnyen pánikba eshetünk, hiszen tervünk (ha volt egyáltalán) felborul, látjuk előre, hogy záros határidővel kell mindent elvégeznünk, elfogyasztanunk, kipróbálnunk, megszeretnünk és meggyűlölnünk, és korántsem biztos, hogy mindenre jut idő. Rengeteg film foglalkozott már a kérlelhetetlen haldoklás rettenetes, ám mégis kegyelmi állapotával, legkézenfekvőbb viszont itt A bakancslista, Rob Reiner filmjének megemlítése, hiszen Tessa, a Most jó című angol dráma a leukémiának egyik különösen agresszív fajtájában szenvedő, 16 éves főhőse szintén egyfajta bakancslista alapján próbálja megszervezni hátralévő, szinte a két kezén megszámlálható mennyiségű napjait.

Naná, csókolózni, sőt, szexelni, kipróbálni a varázsgombát, berúgni, lopni a plázában – ilyen és efféle dolgok járnak az ő fejében is, mint minden normális tinédzsernek. Tessa neki is fekszik az ügynek, segítségére van ebben elmaradhatatlan barátnője, azonban gyorsan kiderül, hogy még a legegyszerűbb dolgok sem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek. Hiába tehetne meg gyakorlatilag bármit, a felelősségre vonás teljes figyelmen kívül hagyásával, már az első csók abszolválása is túl mély sebet ejt.

Ol Parker filmje a legfontosabb dolgok súlyát kívánja megmérni, nagyjából sikerrel. Látszólag egyszerű a feladat, hiszen az egymás iránt tanúsított figyelemnél, a szeretetnél és törődésnél, az elfogadásnál és a megmásíthatatlanba való belenyugvásnál semmi szín alatt nem lehetnek fontosabb dolgok, sem a gyógyíthatatlan betegnél, sem az egészségeseknél. Az ember azonban hajlamos mindent ilyesmit túlmagyarázni, túlreagálni, túlszervezni és túlaggódni, ha halált látunk a filmvásznon, akkor komor, súlyos zene szól, sötét árnyak rejtik el a pislákoló fényeket, ne adjisten jajveszékelés, bokáig érő könnytenger teszi még elviselhetetlenebbé a tragédiát. Nem véletlen, hogy az igazán felemelő, katartikus halál-témájú filmek mind egyszerűek, tiszták és őszinték, néha szinte humorosak is. Tessa halála közben persze, itt is elmorzsolhatunk jónéhány könnycseppet, hiszen alaposan megszeretjük ez alatt a bő másfél óra alatt, de alapvetően egy ízléssel elmesélt, bájos, megkapó történet végén tehetjük ezt meg. Kicsit tán túl sokat szól a zene, néha viszont feltűnik, amikor elhallgat. De legalább elhallgat, amikor csendnek kell lenni. A karakterek pont olyan plasztikus, hús-vér, kerek egészek, amilyeneket az angol drámák hagyományai megkívánnak, egyáltalán az egész film abszolút reális és hiteles, az első kockától az utolsóig, tehát semmi szentimentalizmus (mint A bakancslistában), csak érzelmek, amiket viszont megérthetünk. OK, itt nem bohóckodik Jack bácsi és Morgan fater, azonban Dakota Fanning felcseperedve is lazán tartja formáját, sallangmentes, őszinte és magától értetődően természetes Tessa szerepében, apjaként pedig Paddy Considine-t láthatjuk, aki mintegy mellesleg, az egyik legmarkánsabb hangú angol filmes a Ken Loachék után következő generációkból (pl. Tirannoszaurusz). Azt kell mondjam, a témától függetlenül, illetve a témához képest kissé meghökkentően szórakoztató, emellett őszinte és tiszta film a Most jó. Asanisimasa: 8/10