Gyakorlatilag egy teljes tinédzserkort el lehet már tölteni az olyan “kamaszkorom legszebb nyara”, “szerelem a nyári szünetben”, “hogyan vesszem el a szüzességem”, illetve “jaj. de egyedül vagyok, engem miért nem szeret senki” típusú coming-of-age filmek nézésével, mint amilyen ez a The Perks of Being a Wallflower, és úgy válhatunk szexuálisan, érzelmileg és gondolkodásban is érett ifjú felnőtté, hogy ki sem tettük a lábunkat a nappaliból… Persze, ezt csak viccből mondom, a gyakorlati tapasztalatokat természetesen soha nem pótolhatja akármilyen alapos elméleti képzés, ráadásul az ilyen filmek túlnyomó többsége ócska, igénytelen vacak. Az irdatlan masszából igen nehéz kitűnni, a kérdés igazándiból az, hogy ha mégis, akkor mivel? Mondjuk, kézenfekvő, hogy hitelességgel, őszinteséggel. Explicit szexszel, drogozással, effélékkel. Igazi drámával, vagy éppen eredeti humorral.

E film bír mindegyikkel, nem véletlenül örvend széleskörű elismerésnek (85% a Rotten Tomatoes kritikai oldalán/93% ugyanitt a közönség szerint), mégsem egyértelmű, hogy miért, hiszen alig látunk benne olyan történéseket, amiket nem láttunk volna ezelőtt kismilliószor (az esetleges tapasztalatokról nem is szólva)? Stephen Chbosky, aki saját, 1998-ban megjelent regényének adaptációját rendezhette meg, valószínűleg tűpontosan tudta eltalálni a kellő arányokat, mind a regényben, mind a filmben. Valszeg tehetséges a csávó, és a pl. John Malkovichot is magában foglaló produceri közösség pedig ezt a legmesszebb menőkig támogatta, és biztosította számára a megfelelő munkatársakat a megfelelő feladatra.

Érdekes a cím, nem könnyű lefordítani magyarra: mondjuk, Hogyan legyünk reménytelenül szerelmesek? A ‘Wallflower’ átvitt értelemben utalhat a főszereplő csendes Charlie-ra (Logan Lerman), ahogy magányosan álldogál a táncterem falánál, és csak fantáziál arról, hogy mennyire szerelmes abba a lányba, aki odabent a tömegben önfeledten táncol… Persze, megint egy kis lúzer a főszerepben, de ha egyszer a kigyúrt, jóképű, lányok gyűrűjében menőző, sikeres fiúk olyan unalmasak? Charlie története ráadásul olyan simán, egyenesen, mintegy magától értetődően bomlik ki, még a végső csattanót jelentő thrilleri fordulattal együtt is, hogy egész egyszerűen magával ragadja még a cinikusabb nézőket is. Hiteles az összes karakter, hitelesek a motivációk, a konfliktusok. Egyedül, talán azt veszem be nehezen, hogy akik rajonganak Nick Drake-ért, a Smithsért vagy éppen a Dexy’s Midnight Runners-ért, azok hogy nem ismerik David Bowie Heroes című alapvető lúzerhimnuszát? Na mindegy, ufók vannak mindenhol… A “csináltam neked egy kazettát” leitmotivját azért nosztalgikusan megkönnyeztem, és külön piros pontok járnak az irodalmi és egyéb művészeti utalások tömkelegéért (valamint a meglepetésre üde, bájos és természetes Emma Watsonért). Ajánlott, kedves és szép film. Asanisimasa: 8/10