Sanyi menni színházba (Bőrpofa; Szent Johanna)

Helmut Krausser: Bőrpofa – a VRRRRRÜMM láncfűrésszel (Katona Kamra, bemutató: 2012.01.07.) Na, ez aztán nem a “remény színháza”, jelentsen e ködös definíció bármit is. De hogy kevés ennél érvényesebb, aktuálisabb generációs közérzet-darab fut ma magyar színpadon, az is bizonyos. Maga Krausser, a német író is korunk gyermeke. ’64-ben született, tehát még ötvenen inneni, de nem olyan ötvenes ám, mint ahogy azt szokás bőrpofaelképzelni. Nem a Parnasszusról ballagott le a sarki kávéházba drámaíróskodni, hanem ott művelődött, ott tanult, ahol ragadt rá valami. Kedvencem, amikor a müncheni Operában statisztált, miközben éjszakánként az operaház padlásán csövezett. De az a tipikus életpálya az övé, ami minden volt már, tán csak majom farkán stanicli nem. Persze, ma már elismert, díjazott drámaíró, hiszen nem lehet valaki punk egész életében, vagy meghal idejekorán, vagy keres magának egy kerékvágást, amibe stimmel. A darab főhőse egy húszas-harmincas férfi, írói ambíciókkal, ám a siker messze elkerüli. Gyakorlatilag a nap 24 órájában bérelt panelgarzonjába zárva pengeti életét, annak reményében, hogy a jövő héten csak összejön már a várva várt felolvasóest, ahol bebizonyíthatja a világnak vélt zsenialitását. Két vágya van: az egyik, hogy legyen otthon sör, a másik pedig, hogy pincérnőként dolgozó szerelme hazajöjjön az este. A külvilág kihívásai ellen egyre vastagabb páncélt növeszt összeesküvés-elméletekből, vélt és valós félelmekből. Egyre jobban bezárkózik, miközben azzal hitegeti magát, hogy a harcra készül, a világ meghódításáért, megjobbításáért. Barátnőjének félretett pénzéből egy láncfűrészt rendel, levetett rongyokból álarcot fércel, a hentestől disznóvért vásárol és egyre jobban beleéli magát kedvenc hősébe: Bőrpofába, A texasi láncfűrészes mészárlás című kaszabolós horror-kultfilm főhősébe. Tök hangerővel üvölt a deathmetál, a csávó véres hentesköpenyben és bőrpofában táncol padödőt a videón futó filmszörnnyel, mikor a barátnő rányitja az ajtót…

Dömötör András jó negyedórás, bátran elengedett, bizarr némajátékkal indítja ezt az alig kilencven percnyi kamaradarabot, melyben Mészáros Béla (a Férfi, a Bőrpofa) eljátssza gyakorlatilag azt, amit eddig leírtam, ekkor toppan be a Nő (Borbély Alexandra – bátor, bevállalós alakítást nyújtanak mindketten). Banális, jól ismert fordulatokból álló adok-kapok veszi kezdetét (mi ez rajtad?, hol a pénz?, stb.) melyből végül szépen bomlik ki egy tipikus, mellékvágányon futó párkapcsolat színe és fonákja, egészen a csattanós végkifejletig. A radikalizálódott önkifejezés kudarcának tragédiája, a meg nem értettség, a magány és a sikertelenség negatív apoteózisa a darab. Kezdetben szórakozunk az abszurd szituációkon, aztán már nem annyira, amikor minden önmagába fordul, és a “gonosz, gyilkos” külvilág behatol az ablak redőnyein keresztül. Jellemző művész-, értelmiségi sorsok ezek manapság, bárki, aki színházba jár, saját ismeretségi köréből ismer legalább 10 ilyen Férfit, és 10 Nőt. Kegyelmet, reményt és megbocsátást ne várjon itt már senki sem, mert mindent berekesztetTEK.

Érdekes módon, G.B Shaw Szent Johannája (Nemzeti Színház, bemutató: 2011.09.30.), az ismert máglyahalálos végkifejlettel együtt, mégis a “remény színházaként” működik, nagy idézőjelek közé téve a minap nyertes szakdolgozat állításait. A Lány, vagyis Johanna vértanúságának adekvát megjelenésénél nagyobb szakralitás nem történhet színpadon, mert az a logika szabályai és a teológia tételei szerint egyaránt istenkáromlás lenne. Johanna a reményt jelent minden hitében erős, akadékoskodó tekintélyeken és megalkuvó kishitűeken szent johannaátnéző, a megfellebbezhetetlen jó érdekében a túlerővel is szembeszálló, lánglelkű forradalmár számára. Így kell és csak így lehet az igaz ügyért harcolni, akkor is, ha józan ésszel semmi esélyét nem látni a győzelemnek.

Pedig majdnem kabarénak indul a darab. Nádasdy Ádám remek új fordítása olykor obszcén fordulatokkal, trágár káromkodásokkal teli mondatokban jellemzi a középkor faragatlan köznépi és úri világát, viszonyait. Tökéletesen pótolja ezzel a díszlet, illetve a “normális” színházakban ilyen esetekben kötelező jelzések életképek hiányát. Johanna Bánfalvi Eszter felfogásában tényleg egyszerű, karakán parasztlány, akinek karja gyenge, hiszen alig tudja feje fölé tartani a kétkezes pallost, ám hite sziklaszilárd és a legutolsó pillanatokig hetykén áll szembe mindazzal, ami szembejön vele; konkrétan a Nemzeti majdnem teljes férfikara által megszemélyesített inkvizítorok, papok, püspökök és érsekek, angol és francia nemesek, szerzetesek óriási túlerejével néz dacos farkasszemet. Persze, megégeti magát ezzel a “szemtelenséggel”, de a szellemes utójáték katartikus erővel tudatja igazát. Energikus, bátor, úgymond “tökös” alakítás, de legfőbb erénye, hogy lecsupaszítja, a felesleges sallangoktól, pátosztól megszabadítja Szent Johanna figuráját, és közel hozza őt az Úr 2012-ik évének emberéhez, akinek a katolikus liturgia már vallási, világnézeti okokból idegen. Alföldi ezen rendezése is friss, világos, logikus és lendületes, emellett korszerű és aktuális.

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.