asanisimasa

Kevés olyan legendája van a magyar filmnek, amit generációktól, vallási, politikai, vagy kulturális beállítódástól függetlenül bárki szívesen emleget ebben az országban. A Tüskevár, az eredeti 1967-es TV-sorozat ilyen legenda. Igen nagy merészség kell ahhoz, hogy bárki hozzányúljon, hiszen nálunk szinte mindenki saját, személyes élményeként kezeli Fekete István történetét.

A mi Tüskevárunk

Fekete István regényét és a belőle készült TV-sorozatot a mai 5-6 éveseknél idősebb korosztályok szinte minden tagja látta, minimum egyszer. Minél idősebb magyar valaki, annál többször – én magam legalább 20-szor. Tudok remek sztorikat is az öreg Bánhidiről, a sorozat forgatásáról, de ezeket most megtartom magamnak. Tehát kis túlzással, nekünk, a második világháború befejeződésétől mondjuk 2007-ig született magyaroknak A Tüskevár ez. Amióta olvastuk a regényt (meg a Téli berek-et és a többit), de főleg, amióta láttuk, hogy az öreg, mogorva Matula hogyan okítja a két, nyüzüge pesti gyereket az élet nagy igazságaira, valamint a természet feltétlen tiszteletére és szeretetére, azóta mi is másként nézünk egy fára, egy közönséges madárra, vagy akár egy tányér halászlére. A mi Tüskevárunk sokunk életét változtatta meg, méghozzá gyökeresen. Legutóbb talán néhány éve néztem újra azokat a karcos, fekete-fehér képeket, melyeken a Ladó még gőzmozdony által vontatott vonaton utazott le a Kis-Balatonhoz, ahol Zenthe Ferenc várta lovas kiskocsin, Kiss Manyi várta forrón gőzölgő húslevessel, hogy aztán nekiindítsák a gyenge pesti gyereket a nagy kalandnak.

Nem vagyok ellenség

Nem ellenzem régi, legendás alkotások modern újraértelmezését, nem vagyok ellensége semmi újnak, sőt kifejezetten tudok rajongani valamiért, ha az valami sosem látott, izgalmas oldalát mutatja meg nekem akár egy régi, poros vitrinnek. El tudok képzelni egy új, modern Tüskevárat is, hiszen Fekete István üzenete általános érvényű, kortalan és aktuális. Sőt, ma tán még jobban, mint ezelőtt több mint negyven évvel volt. Talán lehetne ez a mostani Ladó a régi fia, akit apja kiszakítana a „gonosz” számítógép mellől és leküldené vidékre emberesedni, pont úgy, ahogy ő is megemberesedett, anno. Akár lehetne folytatni a régi történetet is, mondjuk egy évvel később…

De hol a gyerek?

Úgy tűnik, ennek az új Tüskevárnak alkotói is így gondolhatták, amikor „belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába”, hiszen Matula a film elején úgy üdvözli Ladó „Tutajost”, mint akivel már együtt töltöttek már néhány szép hetet, hónapot. Ahogy aztán haladunk előre, úgy keverednek össze a dolgok. Rájövünk, hogy nem, ez az eredeti történet, a leégéssel, a harcsafogással, a csukaharapással, szúnyogokkal, tüdőgyuszival és a többivel. Balogh György rendező hivatkozik ugyan a forgatás lehetetlen körülményeire, én csak Molnár Piroska (Ladó nagymama) kontyának hosszából tudom megítélni, hogy legalább 5-6 évet forgott a film, ennek azonban nem kellene indokolnia azt, ha úgymond, „a szülés közben elvész a gyerek”. Ez a film a régi kedvenc jeleneteinek újraforgatott verzióinak gyűjteménye.

Ami jó, és ami nem

Kifejezetten tetszik viszont a film zenéje. Czutor Zoltán (Belmondo) a témához illő, fülbemászó, stílusos zenét alkotott, ami bátran szakít az eredeti, szintén markáns Vincze Ottó féle muzsikával. Tulajdonképpen tetszik a film képi világa is, már ami a természeti képeket, a táj látványát illeti, pedig itt azért Homoki Nagy István korszakosat alkotott előzőleg. Gulyás Ákos megkapó madárportrékat és káprázatos naplementéket fényképezett és nagyjából sikeresen teremtette meg az elvárható jellegzetes auráját a filmnek. Az „akciójelenetekben” azonban többször láthattunk zavaró élességproblémákat. Sajnos, jóval hosszabb az a lista, ami a ’nem tetszik’ oldalon sorjázik. Bár a film cselekménye nagyjából híven követi a regény és a régi tévésorozat által megszabottakat, dramaturgiailag mégis egy romhalmaz. Az egymást időrendben követő jelenetek néha egyáltalán nem következnek egymásból. Néhány fontos epizód (pl. a bájos szerelmi szál) szinte leesik a filmről, a bizonyítékként elővarázsolt kitömött madár poénjára pedig nincsen szó. Matula néha érthetetlen módon nyájas, Kovács Lajos pedig sokszor szemmel láthatóan dekoncentrált, de legalább nem akarja az utánozhatatlan Bánhidit utánozni. A két srác közül Nagy Marcellt (Ladó) még meg lehet szokni, de Péntek Bálint (Bütyök) már ijesztően sok. Eperjes Károly nem is tudom elképzelni, mit gondolhatott István bácsiként, hiszen ebben a karakterben már Zenthe is egy modern, karakán agronómust játszott, itt azonban legfeljebb egy régi falvédőről lelépett potrohos kisparaszt gombszemű karikatúráját látjuk… Szürreális, egyben ijesztően anakronisztikus minden jelenete, és úgy ráül a filmre, hogy az sajnos a dramaturgia sutaságán kívül leginkább rajta „úszik el”. A többiek, színészek, a stáb, teszik a dolgukat, de mintha ők is éreznék, hogy hiába. Az újszülöttek pedig ennél jobb vicceket érdemelnének… Asanisimasa: 4/10

Christian Petzold a kortárs német film talán legegyénibb hangú reprezentánsa. Lassú ritmusú, hangokra, hangulatokra és erős színészi jelenlétre építő filmjei az NDK fojtogató, gyanakvással teli légköréből táplálkoznak. Barbara című legújabb filmje konkrétan az NDK-ban játszódik, és a „menni vagy maradni” problematikáját boncolgatja…

A szomorú barakk

Ha a mi kis „puha” kádári diktatúránkat becéztük vigyorgó barakknak, akkor a hajdani Német Demokratikus Köztársaság volt a szomorú barakk a szocialista munkatáborban. Az NDK-ról ma már legfeljebb csak a szürke, uniformizált lakótelepek, a poroszos, kisigényű sterilitás, a fakó arcú, üres tekintetű emberek és a groteszk szörnyekké tenyésztett sportolók jutnak eszünkbe, a Trabant-Wartburg-Barkas-Robur-IFA-művek bizarr gépcsodái, a szexre éhes cserediáklányok legendái és a híres frottír zoknival kombinált NDK-szandál mellett. Míg azonban a mi vigyorgásunk lassan letörölhetetlen, fájdalmas grimasszá torzul, addig a németek gazdag Németországgá egyesültek, és talán röhögnének is rajtunk, ha ezt a kultúrájuk, hagyományaik engednék. Irigylésre és csodálatra méltó viszont az az igyekezet, melyet történelmük szégyenteljes momentumainak tisztázására fordítanak, legyen az a második világháborúhoz vezető náci múlt, vagy az utána következő kommunista éra szörnyűségei. Kíméletlenül őszinték magukhoz, történelmükhöz és nemzeti hagyományaikhoz egyaránt, de az is biztos, hogy nem könnyű egyenesbe jönni egy olyan múlttal, melyben például minden második keletnémet állampolgár a honeckeri rendszer besúgója volt, s majdnem mindegy, hogy hitből vagy félelemből. A munkát azonban végzik, igazi németes precizitással. Ennek a munkának fontos részei a filmek is, melyek sok egyéb siker mellett eredményeztek már egy Oscar-t is (A mások élete), és most éppen a Barbarával van komoly esélyük egy következőre is.

Új Berlini Iskola

Az 1960-as születésű Christian Petzold maga is még bőven az NDK-ba szocializálódott, ott született egy vidéki kisvárosban. Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, éppen abban az időben, amikor a Fal leomlott. A Stasi rettegett ügynökvilágát így elhagyva Petzold filmezni kezdett, ami kapcsán aztán őt, néhány társával (pl. Angela Schanelec-kel és Thomas Arslannal) együtt, a mindent bedobozolni kész kritika Új Berlini Iskolaként kezdte emlegetni. Az Iskola jellemzője lett például, hogy A mások élete Oscar-díja kapcsán éppen Petzold volt az, aki szinte egyedül (esztétikai és hitelességbeli) negatív kritikát fogalmazott meg, így talán látatlanul is sejthető, hogy e csapat nem éppen a romantikus népszórakoztatást találják fő feladatuknak. Petzold és a többiek filmjeire a száraz távolságtartás, a hűvös realizmus, a teljesen lecsupaszított narratíva és a minimalista képi világ mellett az ezekkel kissé furcsának ható, halványan melodramatikus (vagy éppen krimiszerű) cselekmény vált jellemzővé, olyan korábbi mesterek, mint Rohmer, Bresson, vagy Fassbinder és Cassavetes bizonyos munkái nyomán. Az „Iskola” legnagyobb neve természetesen Peztold, majd’ mindegyik filmjét díjra jelölték Berlinben.

Menni vagy maradni?

A Barbara sztorija szintén kissé melodramatikus történet. A címszereplő orvosnőt egy messzi tengerparti kisváros kórházába száműzik, mert Nyugat-Németországban élő szerelmének meglátogatandó kért vízumot. (Ez az egy mondat is pontosan jellemzi az NDK-ban uralkodó közállapotokat, olyan akkoriban közhasznú kifejezések, mint pl. a „disszidálás” ismerete nélkül is.) Barbara bár nehezen illeszkedik be a kisvárosi kórház belterjes világába, a munkáját példamutatóan végzi – titokban azonban szerelmével történő röpke légyottok segítségével készült az ország végleges elhagyására. Közben azonban André, a kórház fiatal orvosa is közeledni próbál Barbarához, miközben a Stasi is folyamatosan zaklatja a fiatal nőt. Peztold filmjének fő kérdése a minden ép eszű keletnémet polgár fejében megfordult: menni vagy maradni? Talán nem kell ragozni, milyen súlyos következményekkel járhatott bármelyik választás… Barbara választása talán tipikusnak, sőt közhelyesnek is mondható, hogy mégis katarzisként jelentkezik, nos, itt nyilvánul meg Petzold zsenije. A semmi kis történet az intenzív színészi jelenléteknek (Barbara szerepében Petzold állandó múzsája, Nina Hoss remekel ismét) köszönhetően mintegy közel jön a nézőhöz, átélhetővé, átérezhetővé válik. Az elnyújtott, ürességet, egyben kilátástalanságot, valamint a szituáció és a korszak igénytelen lepusztultságát hangsúlyozó, statikus jelenetek viszont elemelnek ettől és esztétikai magasságokba helyezik a történetet. A nagy nézések és a hosszas hallgatások jelentéssel teli csendjét – mintegy sajátos művészi jegyként – éles zörejek tagolják dramaturgiai felkiáltójelként. A rendre rekedt hangon megszólaló ajtócsengő rettenete, a tenger hullámzása, a kórházi folyóson visszhangzó léptek kopogása, a bicikli, vagy az ócska Wartburg nyikorgása mind-mind beszédesen mesélnek arról a korról, melyben Barbara életét meghatározó választásra készül. Nehéz, nem igazán nézőbarát, de ettől függetlenül mégis igen figyelemreméltó film ez. Asanisimasa: 8/10

Tehát az van, hogy felelős és hőn szeretett kormányunk sokcsatornás szócsöve, az MTVA újabb frontot nyit annak céljából, hogy óvja, védje és nevelje a magyar emberek társadalmát minden gonosz nyugati erőszaktól, perverziótól és más, közelebbről meg nem nevezett léhaságtól. Ezentúl filmeket is forgalmaznak, mintha nem döglődne amúgy a filmforgalmazás, de csak vidám, romantikus családi vígjátékokat. Mert attól nyilván jó lesz nekünk. A boldogság nem jár egyedül az első ilyen film, és annyit mindenképpen el lehet róla mondani, hogy vidám is, meg romantikus is, sőt még vígjáték is. Család is van benne.

Mondjuk, nem hiszem, hogy nemzeti nevelőink éppen egy ilyen családra gondoltak: az egyik egy léha, 40 évesen is anyja nyakán élősködő bárzongorista (OK., reklámzeneszerző. Az mennyivel jobb?), iszik, nőzik és nem is akar mást. Ja, és zsidó. A másik sem jobb. Az optimális három gyerek megvan, de két apától, akik közül egyik sem él velük. De legalább nem zsidó. A végére azért vagy összejönnek, vagy nem, és tán lesz belőlük család, vagy nem. De templomba nem járnak, veszekednek, nem is keveset… Fú, mi lesz itt.

A film francia filmvígjáték, de azon kívül, hogy francia színészek játszanak benne és Franciaországban játszódik (nagyrészt), az égadta világon semmi olyan nincs benne, amire azt mondjuk: ez olyan tipikus francia vígjáték. Inkább tipikus hollywoodi romantikus komédiának mondanám, mintegy ékes bizonyítékaként annak, mekkora marhaság könyvből tanítani a forgatókönyvírókat, és a bizonyítvány megszerzése után munkát is adni nekik. A boldogság nem jár egyedül szinte enciklopédikus gyűjteménye az agyonjátszott romantikus vígjátéki paneleknek, és ezt értse mindenki erénynek és hibának egyaránt. Erény, mert az évtizedek és filmek ezrei alatt kicsiszolódott sablonok és klisék pontosan simulnak egymásba és nyugodt, mormogó hangon muzsikálják a pénz amúgy csicsergő csörgését a producerek fülébe. Hiba, mert előre tudod a végét, és így semmi váratlan nem vár rád. Olyan, mint elmenni egy sokcsillagos étterembe és borjúbécsit rendelni. Minek? Szinte látod a filmben Julia Roberts-t és Hugh Grantet, vagy itt inkább Ben Stillert (bár ilyen leosztás még nem volt, de az megvan, hogy bármikor lehetne…). Mindegy, ami késik, nem múlik. Julia szerepét itt Sophie Marceau alakítja (Kökényessy Ági hallgathatatlanul modoros hangján), gyakorlatilag hiba nélkül. Bombaformában van, így jócskán negyvenen túl is, mutat is büszkén mindent, ahogy kell. És elhiszem neki, bár az arcán úgy feszül a bőr, mintha szét akarna repedni. Baromi jó nő, efelől nem nyitok vitát. Ben Stiller itt a viszonylag kevéssé ismert Gad Elmaleh, aki mondjuk berber, de az átlagembernek lehet akár zsidó is. Orra görbe, haja göndör, mást meg úgysem vesznek észre. A filmben egy híres zsidó származású zongorista rosszéletű fiát alakítja. Nincs vele sem baj, finoman esztergált fogaskereke ő is a precíz gépezetnek. vannak gyerekek is, akik aranyosak – ez már önmagában fél siker, mint tudjuk jól a leckét. Kiskutya nincs. De nem is kell, mert a film működik.

Csak éppen unalmas, közhelyes, sablonos. Még jó, hogy Sophie szorgalmasan mutogatja formás lábait, valamint tök jó pecókban forgott a film. Kéne bármelyik. A film nem fog fájni, ha megnézed, élvezed, ha kihagyod, nem hiányzik. Asanisimasa: 5/10