asanisimasa

Az Ez nem egy film című “film” arról a trükkről szól, hogy mit csinálhat egy iráni filmrendező, ha a cenzúra el akarja hallgattatni. Természetesen filmet, ami nem film: míg az alkotó házi őrizetben, a gép forog.

Panahi

Jafar Panahi, az új iráni film egyik legismertebb alkotója, több jelentős díjjal (Cannes-i Arany Kamera, velencei Arany Oroszlán, a berlini zsűri Nagydíja, stb.) és még jelentősebb filmekkel a háta mögött, központi figurája volt a Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök vitatott újraválasztása utáni heves ellenzéki tüntetéseknek 2009-ben. Eme szerepvállalásának köszönhetően az iráni büntetés-végrehajtó hatalom „rendszerellenes propagandatevékenység” miatt hatévnyi (!) börtönre és húszévnyi (!) publikálási, filmgyártási és interjúadási tilalomra, tehát effektíve csendben maradásra ítélte. A büntetés időtartama alatt természetesen hazáját sem hagyhatja el. Az eset példátlan nemzetközi tiltakozáshullámot idézett elő, hiszen igen régen volt arra precedens, hogy valakit egy olyan alapvető demokratikus szabadságjog gyakorlása miatt ítéljenek el ilyen súlyosan, mint a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága. Panahival olyan nevek vállaltak szolidaritást, mint Steven Spielberg, Martin Scorsese, Robert Redford, Francis Ford Coppola, Terrence Malick, Steven Soderbergh, a Coen fivérek, Jim Jarmusch, Michael Moore, Ang Lee, Robert De Niro és Oliver Stone Hollywood „színeiben” és felelősen gondolkodó filmesek, filmrajongók ezrei szerte a világon.

Házi őrizet

A nemzetközi tiltakozás természetesen nem hatotta meg az iráni hatalmasokat, Pahrani e film (mely nem film) forgatása közben házi őrizetben csücsül, saját lakásában. Újév van, családja rokonoknál ünnepel. Ő egyedül reggelizik, telefonálgat, ügyvédjével beszél, híreket néz, majd megérkezik barátja, Mojtaba Mirtahmasb (dokumentumfilmes), akivel minden különösebb előkészület és felvezetés nélkül csevegni kezdenek, mi lesz ezután, mi lesz a filmekkel. Pahrani rövidesen mesélni kezd következő (tán soha meg nem valósuló) filmjéről. Percről percre egyre jobban elkapja az alkotói hév, szigetelőszalaggal szobákat, alaprajzokat kerít el a drága perzsaszőnyegen és jelenetről jelenetre, párbeszédekkel együtt magyarázza filmjét, miközben a kamera forog. Aztán megáll. Cut. Mi végre mindez? A film kész van, igaz csak fejben. Ha alkalom nyílik, ha már lehet, bármikor elkészülhet „igaziból” is. Aztán inkább telefonjával az őt filmező barátját kezdi filmezni, bizonyítva mintegy, a hatalom börtönbe zárhat, megfoszthat a szakma, a hivatás gyakorlásától, a filmes mindig filmez: ha csak arra van mód, fejben készít filmeket, vagy ha nincs kamera, jó a telefon is. Nem kell stáb, nem kell stúdió, elég egy szoba sarka és a képzelet, akár házi őrizetben is, mint Huszárik rabjainak a Játék című zseniális rövidfilmben.

Tényleg nem film

Ez a film nem film tényleg nem film, mert azért filmnek, mint alkotásnak, mint szórakoztatóipari terméknek semmi szín alatt nem felel meg. Spontán, ötletszerű, banális jelenetek egymásutánja, mintha egy egyszerű házi videó lenne, melyet egy unatkozó bácsi forgatott volna saját otthonában, saját magáról. Különlegessé elkészültének körülményei és helye, valamint a készítő(k) személye teszi. Részben fricska a hatalom felé, részben pedig egyfajta öngyógyítás, erősítő lelki tréning. Legnagyobb részben viszont üzenet, videó képeslap a világ filmesei, gondolkodói és véleményformálói felé, hogy nincs az az elnyomó diktatúra, ami a gondolkodás szabadságát korlátozni tudná. Fizikailag megfoszthat a szabadságtól, bezárhat és elzárhat minden fizikai dologtól, tevékenységtől. Még a kezed is lekötheti, a szádat, szemedet is letapaszthatja, de az agyadban nem tudja hatalmát érvényesíteni, ha ellenállsz belül és erős vagy. Pahrani sem tűnik összetörtnek, pedig az iráni bíróság úgy megmázsálta, hogy nálunk egy bankrabló nem kap ennyit. Nyugodt, joviális, derűs, szelíd fickó, sugárzik belőle a hit és a bizonyosság ereje. Nem hiába idézte Mirtahmasb e film, ami ugye, nem film cannes-i bemutatóján Zarathusztrát: „Ha a sötétség ellen akarsz harcolni, ne a kardod élezd, hanem gyújts gyertyát!” S hogy mennyire bátor vállalás e film (ami nem film) a mai Iránban, azt igen szépen bizonyítja a filmvégi stáblista: ajánlva az iráni filmeseknek, készítette …, …, …, …, …, és így tovább. Arról pedig, gondolom, nem kell szólni, hogy milyen jelentése lehet e filmnek (ami nem film) a magyar filmre nézve, ami jelenleg nem létezik, mint magyar film… Asanisimasa: 8/10

Belgiumról mindenki vágja, hogy Brüsszel, Európa „fővárosa”, mi belgák hová álljunk, a világ legrégibb működő sörfőzdéje és a többi; néhányan talán azt is, hogy igen karcos, odamondós filmek is készülnek arrafelé. A Marieke, Marieke ehhez képest első ránézésre lágy, melankolikus leánydráma a boldogság kereséséről, azonban ha mélyebben beletúrunk, azért itt is fura, csak suttogva kimondható dolgok tűnnek elő…

Keserű belga csoki

A bűnös élvezetek toplistáján előkelő helyet foglal el a csokoládé, melynek belga gyártású változatai, a különböző trüffelek, pralinék és bonbonok a „műfaj” csúcsait jelentik minden mérvadó gasztronómus szerint. Az édességben való nyalakodásnak aztán ezzel vége is e film kapcsán, s bár a film címében is említett ifjú hölgy egy csokoládégyártó manufaktúrában dolgozik, Marieke (Hande Kodja) élete valójában igen szomorú. Sokban hasonlít egy másik ismert gyári munkaerőre, Aki Kaurismaki gyufagyári lányára, aki a lelketlen robotban töltött nappalok után az éjszakában keresi a boldogságot, a szerelmet. A húszéves Marieke munkája szintén nem mondható érdekfeszítőnek. Hajfogó staniclivel a fején, nyakig gombolt köpenyben áll a szalag mellett, miközben a gyártásvezető szúrós tekintete a hátába fúródik. Ken, formáz, lekerekít, csíkoz, dobozol, ken, formáz, lekerekít, csíkoz, dobozol. Édesanyjával él, akit apjának tizenegynéhány évvel ezelőtti öngyilkossága óta nem látott mosolyogni. Ha hazamegy, az esték szótlan csendben telnek, Marieke ezért is választja a szórakozó helyeket, ahol viszont ahelyett, hogy kortársaival szórakozna, inkább erősen idősödő férfiakkal ismerkedik, őket szereti. Nem pénzért, hanem tisztán a szerelemért…

Szerelmem, Elektra

A képlet tiszta. Marieke apja hiányát próbálja meg valahogyan feldolgozni az idős férfiakkal létesített kapcsolatokban. Ezt a sajátos viselkedésformát a pszichológia Elektra-komplexusként írja le. Gyakorlatilag ugyanarról van szó, amit a fiúk esetében Ödipusz-komplexusként inkább hallunk emlegetni: itt a lány próbálja az apa hiányát az édesanyával szembeni rivalizálással, adott esetben lázadással megoldani, aztán az idők folyamán ez a szembenállás (általában) az édesanya szerepének elfogadásában oldódik fel. A film kezdetén a kis Marieke és édesanyja még meghitt viszonyban vannak, csupán az anya a kislány apja hollétét firtató kérdésére adott homályos feleletből lehet következtetni a filmen végighúzódó titokra. Később viszont már teljes a passzív szembenállás, mely a drámai fordulóponton szakításhoz is vezet. Azonban még egy tragikus fordulatra van szükség, hogy a dolgok visszarázódjanak a normális kerékvágásba.

Apatöredékek

Van Mariekének egy hobbija, mellyel talán tudatosan is az apa alakjának, személyiségének felidézését, illetve hiányának teljes feldolgozását segíti elő. Alkalmi és rendszeres partnereit aktus után mindig lefényképezi, mindig sajátos szemszögből: érzéki és egyedi részleteket örökít meg partnere testéről. Magányos pillanataiban aztán ezeket a képeket rakosgatja, amolyan pasziánszként, maga előtt – meghalna, mondja, ha valaki elvenné ezt tőle. Amikor egyik partnere húzódozik attól, hogy lefényképezze, nyilván attól tartva, hogy kompromittáló képek jelennek meg róla, Marieke sértődötten otthagyja. A legtöbben azonban valószínűleg kristálytisztán megértik a lány őszinte érzelmeit.

Sanzon

Az eddig a belga televíziók környékén producerkedő Sophie Schoukens első filmje akár Jacques Brel belga sanzonénekes-legenda hasonló című, két nyelven, flamandul és franciául is rögzített 1962-es slágerének dramatizált változata is lehetne. Ez lehet kritika és méltatás is egyben, hiszen a Marieke, Marieke története tényleg olyan sovány, mint amennyi egy dalban is elmesélhető, azonban ennek megfordítottja is igaz: Marieke története annyira sűrű, mint egy ballada, tipikus, közben egyedi is, hiteles, egyben bizarr is. Brel persze egy másik Marieke-ről énekelt, de a két lány története, sorsa mégis igen hasonlít egymáshoz, nem véletlenül hangzik fel a sanzon a film vége főcíme alatt. Amúgy minden másodpercében könnyed, nőies film a Marieke, Marieke. Olyan magától értetődő természetességgel beszél komoly és nehéz dolgokról, például fiatal lányok idős férfiakkal folytatott testi szerelméről, ahogyan csak okos, művelt nők tudnak. Férfiak ilyen témában, ha szóba jön egyáltalán, vagy vaskosan provokálnak, vagy pirulva hallgatnak. Marieke pedig jól van. Összerakta a képet, Schoukens pedig elmesélte történetét. Brel énekel, az élet is szép, viszont nehéz. Asanisimasa: 7/10

Valami elképesztő figurát gyúrt össze Sean Penn a Helyben vagyunk című film főszerepére. Cheyenne, az öregedő már rég nem zenész rockzenész feleségével unja magát és az életet minimalista stílusú luxusban berendezett óangol kastélyában. Cheyenne-ben, aki persze fiktív figura, a rockzenében jártasak hamar felfedezik az ihletet adó személyiségeket: van egy nagy adag a rocksámánkodást jobban fizető valóságshow-ra cserélő Ozzyból, egy másik hasonló adag Robert Smith-ből, a gótikus rockzene pápájából, a The Cure emblematikus frontemberéből, néhány kenet a Siouxsie and The Banshees kriptaszagából és valami tán még a saját romjaiba omlott Michael Jacksonból is. Penn ehhez a koporsómanöken (vagy hajdan művészi ambíciókat kergető floridai nyugdíjas hölgy) outfithez elhalón nyekergő beszédhangot használ, mely a legváratlanabb pillanatban, ám szövegének sajátos logikája szerint öblös fuckolásba csap át. Túlzás nélkül, pályafutásának legjobb alakítását nyújtja, nemcsak a látványossága miatt, hanem azért is, mert annyifelé kacsint ki közben, olyan váratlan és meglepő gesztusokat tesz végig a filmen, hogy önmagában már csak miatta megéri a filmet megnézni.

Ráadásul a film is jó. Rendezője Paolo Sorrentino (a hajdani zűrös életű olasz kormányfő, Giulio Andreotti életéről készített Il Divo című filmjéről itt írtam), az olasz új hullám egyik markáns tagja, aki nem véletlenül került közel (amúgy nem először) e filmmel 2011-ben a cannes-i Arany Pálmához, míg az Ökumenikus zsűri díját zsebre is tette. Amolyan road movie, melynek során Cheyenne, apja halála indokával elhagyja kastélyát és New Yorkba utazik (hajóval…) annak temetésére. Ott azonban szembesül zsidó származásának hagyományaival és kötelezettségeivel, minek következtében, sajátos elhatározással útra kel megkeresni azt a még életben lévő náci háborús bűnöst, aki annak idején apját is kínozta a lágerben. No spoiler, de tán ennyiből is érzékelhető, hogy a film cselekménye már alapjaiban is meghökkentő. Ha ehhez hozzáveszünk olyan apróságokat, hogy Cheyenne felesége (Frances Mcdormand) tűzoltóként dolgozik, s a szolgálatból egy kastélyba tér haza a depressziós, hajdani rocksztár férjéhez, vagy hogy egy pingpongmeccset meg lehet nyerni ászadogatásokkal is, valamint a film zenéjét David Byrne szerezte és játssza, valamint személyesen is feltűnik benne, akkor már nagyjából 100%-osan belőhetjük, milyen élmény vár ránk.

Sorrentino filmjének minden egyes pillanata élmény. Semmi sem úgy történik benne, mint ahogy azt ismereteink, a logika, vagy bármiféle előítélet, konvenció alapján várnánk. Minden egyben önmaga fonákja is, minden bizarr és abszurd, mégis minden valódi és igaz is egyben. Hús-vér, valódi karakterek teszik benne a dolgukat valódi motivációk szerint, még akkor is, ha ezek rendszerint meghökkentőnek tűnnek. Van mersze Sorrentinonak a karakán, katartikus (de nem feltétlenül etikus) végkifejlethez is, miközben a mindentől elidegenedett főhős lépésről lépésre közelebb kerül valódi önmagához és saját, valódi világához. A Helyben vagyunk szerves egység, melybe még néha kifejezetten öncélú jelenetek is beleférnek, mint például David Byrne a filmnek is címet adó nagyszerű számának komplett koncertverziója. Asanisimasa: 9/10 (A film az 1. Zsidó Filmfesztivál műsorán látható)

Andy Warhol óta tudjuk, hogy 15 perc hírnév mindenkinek jár, s talán éppen erre építenek a kereskedelmi televíziózást forradalmasító reality show-k is, hiszen azokba boldog-boldogtalan jelentkezhet és jelentkezik is. A trükk az, hogy minél jelentéktelenebb valaki, annál nagyobb esélye van arra, hogy azt a bizonyos negyedórás „pünkösdi királyságot” éppen ő kapja majd meg.

A figyelő szemek

Bár a legtöbben Orwell 1984 című híres utópiájához, vagy éppen Warhol fent idézett aranyköpéséhez kapcsolják a valóságshowk megjelenését, messze nem a hírhedt „figyelő szemekkel” operáló Big Brother volt a médiatörténelem első reality showja. Valójában egészen 1973-ig kell visszakapcsolnunk képzeletbeli időgép-televíziókészülékünkön, mikor is fél Amerikát ledöbbentette egy addig sohasem látott műsor, mely egy amerikai család hétköznapi problémáit tárta a nyilvánosság elé, addig sohasem tapasztalt nyílt őszinteséggel. Az eseménynek nemrégiben a Cinema Vérité című film állított emléket. A 12 részt megélt show az ember természetes tulajdonságát, a kíváncsiságot használta ki, ami minden betegesség nélkül, minden emberben megvan, aki életében legalább egyszer megleste már a szomszédját a konyhafüggöny mögül, hogy vajon mi a jó büdös francot ügyködik az ilyenkor, késő vasárnap délután. Az Egy amerikai családban hétköznapi emberek szembesültek hétköznapi problémákkal, melyekkel éppen úgy nem tudtak mit kezdeni, mint az a néhány tízmillió amerikai, akik nézték őket. Sok időnek kellett azonban még eltelni, hogy a ma ismert, és „jobb körökben” természetesen lefitymált valóságshowk, a hagyományos, kukucskálós Big Brother, valamint annak különféle klónjai, a picit másféle túlélő-, főző-, házasuló- és ki tudja még milyen showk elöntsék a kereskedelmi televíziók képernyőit – és százmilliókat szegezzenek a készülékek elé, egyben ugyanennyi emberben felkeltve a vágyat, hogy „ezt ő is meg tudná csinálni”.

Benne leszek a tévében

Luciano (Aniello Arena), a tisztes, háromgyerekes nápolyi halárus azonban fittyet hány a világhírnévre, magasról tesz a tévéshowkra, ő pontosan kiszolgálja vevőit, elviccelődik velük, hogy aztán az így kimaradó bevételt esténként apró stiklikkel pótolgassa ki. Megnézi a nők fenekét, olykor még füttyent is utánuk, néha bedob egy caffé correctót a sarki kávézóban, nyilván még meccsre is jár, egyszóval él, mint minden rendes olasz férfi. Egy vasárnap délutáni családi plázázás alkalmával azonban gyermekei belökik egy Big Brother-válogatásra, ahol a sztárvendég az a helyi érdekű celeb, aki néhány hete véletlenül éppen unokaöccse esküvőjén haknizott. Luciano a „régi ismeretségre” hivatkozva protekciót kér tőle és a nem elég erélyes lerázást támogatásnak híve felad mindent és teljes erővel készül a nagy szereplésre, amivel óriási családi zűrzavart okoz.

Neorealista revival, egyben pontos médiaszociológiai látlelet

Matteo Garrone nagyon ismeri Nápolyt és környékét, tudjuk ezt már Gomorra című, igen bátor „maffiaelméleti bravúrdarabjából” is. De jól ismeri az embereket is, hiszen pontos rajzát adja a rivaldafénybe vágyó, oda saját ügyessége folytán be is kerülő kisembernek Reality című, Cannesban a Zsűri Nagydíjával kitüntetett filmjében. Ismeri a média természetét is – sőt, ki is neveti, saját magával, az odavágyó kisemberrel egyetemben az egzakt, hiteles környezet- és társadalomrajzzal párosuló, kritikus hangvételű és végül pikírt végeredményre jutó médiaszociológiai parabolában. Szinte a filmtörténelmi jelentőségű neorealisták óta nem láttunk ilyen tűpontos társadalomrajzot olasz filmben, az akkori, jobbára komor és kritikus hangnem itt azért tárgyilagos, néhol kissé gunyoros „derűvé” szelídül, hiszen részben eltelt azóta hatvanvalahány év, és Olaszország sem az a csóró vidék ma már, mint ami akkor volt (minden mai probléma ellenére). A temperamentum azonban mit sem változott, ma is érvényes az a vicc, miszerint csak úgy tudsz elnémítani egy olaszt, ha lekötözöd a karjait. Olaszul tanulóknak már csak a jellegzetes nápolyi dialektus miatt is kötelező a film megtekintése, számukra minden más csak hab a tortán. Garrone amúgy nem nagyon erőlködik azzal, hogy valami eredendően új, eddig soha nem hallott-látott kritikáját adja a reality show műfajának, de még csak az amúgy igen sajátos hangvételű olasz kereskedelmi médiának se, amit mond minderről, azt tudjuk jól. A film mindezektől függetlenül működik, éppen a hiteles háttérábrázolás, a jellemző karakterek és a nagyszerű kisember filmtörténeti toposzának újrafelfedezése miatt. Minden tudálékosan hozzávarrt mellékes tartalma ellenére a film kifejezetten bájos és szórakoztató. Igazi, valódi emberekről szól igazi, valódi embereknek. Ez a Reality, vagyis inkább: Questa è la realtà. Asanisimasa: 8/10

A Szenvedélyes versengés című film két tizenéves lány véres vetélkedésbe fúló barátságáról szól, egy fiatal svéd nő rendezte, egy másik fiatal nővel közösen írt forgatókönyvből és vélhetően inkább a bonyolult lelki folyamatok iránt különösen fogékony lányok és fiatal nők fogják igazán érteni, miről is szól valójában, mi zajlik le ebben az alig másfél órában.

A küzdelem maga

Minimum Madách óta tudjuk, hogy az emberi lét értelme jobbára a küzdelem, maga – de hogy arról a bizonyos egyről a kettőre jutni anélkül nem lehet, az mindenképpen bizonyos. Ne hallgassunk most a különböző renitens ontológiai magyarázatokra, a zen-buddhizmustól a taoizmusig, melyek szerint, sommásan legalábbis, a küzdelem legfeljebb kísérőjelensége lehet egy magasabb rendű szellemi állapot felé haladó végtelen hosszú útnak, de annak célja nem lehet semmiképpen. Madách nem volt buddhista, sem semmilyen más keleti bölcsesség hirdetője, ő az európai zsidó-keresztény kultúrkör toposzaira támaszkodva próbálta megmagyarázni, mi a jó francot keresünk ezen a (már akkor is) nyamvadt sárgolyón. Az egy más kérdés, hogy az emberi élet tényleg gyakorlatilag egy születéstől a halálig tartó szakadatlan küzdelem. Célja és a miértjei azonban legtöbbször igencsak prózaiak. Legelőször talán azon küzdünk, hogy végre kiverekedjük magunkat azon a szűk folyosón, melynek végén ott a fény (és ekkor még nem tudjuk, hogy állítólag ennek az egész tortúrának a vége is ugyanez lesz). Aztán azon küzdünk, hogy levegőt kapjunk, hogy lenyeljük azt az ízetlen izét, amit a szánkba tömnek és szemlátomást nem szeretik, amikor tudtukra adjuk, hogy nem ízlik. Aztán küzdünk, hogy gyorsabban eljussunk az ágy sarkától az asztalig, majd ugyanezt már állva, futva, szaladva is, aztán később azért küzdünk, hogy az a surmó Pistike ne vegye el tőlünk mindig a nagydömpert/csacsa néger babát, mert egyszer tényleg nagyon fejbe fogom somni valami keménnyel. Aztán küzdünk az ötösért, mert különben nem kapjuk meg a sebváltós biciklit a nyárra és vízitáborba sem engednek el, majd, mint e filmben is, például azon küzdünk, hogy végre bekerüljünk a helyi lovasakrobatika-csapatba. Valamilyen okból kifolyólag, itt, Európában mindig csapatba akarunk kerülni, míg Ázsiában általában sokkal fontosabb annak a bizonyos belső útnak a megtétele, például egy sportoló számára – miközben tömegek mozgatásában, egy célra hangolásában mindig is Ázsia volt a mérvadó. Svédország azonban Európa, Emma, a filmbéli lány pedig lovon akar spárgázni, ám a városi lovasakrobatika csapatban csak öt hely van, jelentkező pedig ennél némileg több.

Nincs akadály

A tizenéves Emma (Mathilda Paradeiser – alsó kép) azonban igazi küzdő típus, aki minden előtte álló akadályt rezzenéstelen arccal, kíméletlenül abszolvál. Céltudatos, áldozatokat is vállaló leány, aki minden porcikájával, életének minden másodpercével kitervelt célja eléréséért hajt. Két valódi társa van, Sara, a kb. 10 évvel fiatalabb húga, valamint kutyája. Az előbbin uralkodik, míg a másik szinte egyetlen érzelmi társa. Cassandra, (Linda Molin – középső kép) a lovasakrobatika csapat üdvöskéje gyorsan felfigyel Emmára s hamarosan barátnők lesznek. A film alapkonfliktusa, hogy míg Cassandra barátot, sőt, szerelmet akar magának Emma személyében, addig Emma csupán egy riválist lát a másikban. Gyakorlatilag érzelmek nélkül, tudatosan él – nem is tud mit kezdeni a nála sokkal impulzívabb, érzelmesebb Cassandrával, aki hiába próbálja „feltörni” őt. A sors azonban úgy hozza, hogy minden technikai tudása ellenére a bemutatón szereplő csapatba mégis a kifelé sokkal többet mutató, mosolyogni is képes Cassandra kerül.

Az első mosoly

Az első mosolyt Emma arcán a film végén látjuk, ám addig igen komoly tortúrán kell keresztül küzdenie magát. Közhely, hogy a tinédzser lányok lelkivilágánál nem létezik bonyolultabb, logikátlanabb érzelmi útvesztő, a Szenvedélyes versengés című film pedig éppen ezt, illetve, ennek egy speciális példáját kívánja a nézők elé tárni. Az alkotók korban a szereplőkhöz még igen közel álló nők, tehát a megközelítés igen adekvátnak, hitelesnek fogható fel. Tudják, mit, miért mondanak úgy, ahogy. Két teljesen azonos erősségű egyéniséget állítanak egymással szembe, akik barátoknak álcázott riválisok. A küzdelemben minden eszközt bevetnek, a konkrét bűntől a leszbikus csábításig, nem riadva az egymással szembeni hülyéskedésnek tűnő, de valójában nyílt erőpróbáig. A küzdelemben az erősebb győz, mert a gyengébb nem győzhet. Az e filmmel debütáló Lisa Archan könnyed, légies képekben mesél, de tárgyilagosan fogalmaz. Nem beszél mellé és csak a lényegre szorítkozik, mégis ritkán nyerhetünk ilyen alapos betekintést a lányöltözők világába, „illetéktelenül”. Szigorú lélektani alapossága és következetesen végigvitt, szikár filmnyelve picit Ingmar Bergmanra emlékeztet. Asanisimasa: 7/10

Ez egy elég erőtlen löket, ez a film. Ha tényleg ilyen csávó volt Hunter S. Thompson, mint amit itt Johnny Depp és Bruce Robinson le akar nyomni a torkunkon, akkor valaki más volt a gonzo-újságírás kitalálója, akinek ‘tépj be, menj oda – és másnap józanul írd meg’, illetve ‘menj oda józanul – és másnap betépve írd meg’, valamint a ‘tépj be, nézd meg és írd meg úgy, ahogy vagy’ zsurnalisztikai alkotómódszeréből táplálkozik szinte minden mai nyomtatott és nyomtalan sajtó, blog, twitter- és facebookbejegyzés, aki/ami megpróbál érdekes is lenni, a tényszerűség, szellemesség, korrektség és a szabatos fogalmazás mellett, helyett és hiányában. A Rumnaplóban (melynek regény-eredetijében saját, Puerto Ricó-i kezdő újdondászkodását írja le) legfeljebb arra derül fény, hogy ha sok rumot iszol, akkor elébb-utóbb kettőt látsz mindenből, keményebb hallucinogénekről még szinte szó sincs. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy szegény Thompsonnal (itt Kempnek hívja magát) semmi rendkívüli dolog nem történik, mint ami általában megtörtént szinte bármely 23 éves fiatalemberrel: berúg, szerelmes lesz, állásinterjún parázik és idősebb, dörzsölt “nagymenők” szívatják. Ráadásul Thompson/Kemp még nem is vágja ki olyan karakánul a rezet, mint azt egy filmhőstől elvárnók – alapvetően egy közepes képességű srác. De hogy aztán ebből a tinglitangli kis firkászból hogy lesz néhány év múlva az az LSD- és whiskymarta agyvelejű, politoxikomán pszichopata vadállat, mint ami, arról nem esik szó.

Pedig Johnny Depp tizenegynéhány éve egyszer már megrajzolta a karaktert, amiben nem is volt sok hiba, igaz, akkor ő is fiatalabb volt ugyanennyivel. Ráadásul, személyesen is ismerte Thompsont (lásd például az alsó képen). Azóta viszont viszont valószínűleg agyára ment Jack Sparrow, vagy Vanessa Paradis, vagy a délfrancia borbirtok, vagy mindez összesen, mert itt csak halovány árnyéka régi önmagának. Az nem akadály, hogy 48 évesen játszik 23 éves fiút, hiszen színész, ez a dolga, amellett, hogy igen jólképzett maszkmesterek is dolgoznak Hollywoodban, a CGI-ről nem is szólva. Lélekben, fejben nincs ott, nem gondol semmit, s a bimbózó őrületnek még a szikrája sem lobban fel szeme sarkában. Unott, üres és lassú. Szerintem depressziós. Johnny DEPPressziós. De most igazából is. A film elsősorban rajta, másodsorban pedig azon csúszik el, hogy maga a sztori is elég üres, mint ahogy arra fentebb utaltam már. Én egyedül Dariusz Wolski operatőrt dicsérném szép magazin-kompozícióiért. Giovanni Ribisi amúgy nem volt annyira rossz ex-náci, részeges norvég alkoholistának, de azért ő is inkább csak karikíroz, mint karaktert teremt. Amber Heard jó nő, Aaron Eckhart pedig séróból tolja a sima modorú szélhámost. Ennyi, tehát nem sok. Asanisimasa: 4/10

Valamikor a XVIII. században írta Matthew Lewis A szerzetes című regényét, amit valamilyen okból gótikus regénynek tisztelnek az irodalomtudósok – ők nyilván tudják, mit keres a gótika a késő barokk-korban. Fejünkben a zavart tovább fokozhatja az is, hogy a regénybéli megesett (mert bizony, vele is megesett…) szerzetes alapvetően már a késő reneszánsz korában tette, amit tett, hiszen már Amerika is rég fel van fedezve, a venezuelai Caracast is már városként emlegetik több helyütt… De ha gótika, akkor gótika, végül is a Cure zenekart is gótikusnak mondják, Dario Argentot is a gótikus horror pápájának tartják, így ha egy történet szerzetesekről szól, akkor az is gótikus. Így akkor a katolikus egyház is gótikus? De akkor mit keres még mindig itt, a poszt-posztmodern szutyokban?

Viccet félretéve, Lewis mester gótikus irodalmának inkább a jóval későbbi Argento által művelt dolgokhoz van köze, hiszen az nem a művészeti korszakhoz, hanem egy műfajhoz kötődik. A gótikus regényt nevezhetjük rémtörténetnek és gótikus horrornak is egyaránt. A szikár cselekmény egy, a rend kötelékében csecsemőkorától nevelkedett, sziklaszilárd hitű szerzetes Sátán általi megkísértéséről szól, és (SPOILER) nem feltétlenül a római katolikus egyház propagandájának megfelelően, annak bűnös pusztulásával végződik. E hasonló, A szerzetes címet viselő filmfeldolgozás a sovány sztorin még húzott is egy jó nagyot, hiszen míg az ódon alapanyagban azért Ambrosio atyát meglehetősen sűrűn lengte körbe a gazdag és bűnös hölgyek koszorúja bűnbocsánatra várva, a filmváltozatban már csak két hölgy teszi a dolgát, akik közül az egyik ráadásul nem is az, akinek mutatja magát. Mellesleg, ez a húzás nem árt a filmszerűségnek, hiszen a szinte kizárólag kolostori környezetben játszódó történet misztikus, sejtelmes légkörének jót tesz, hogy nincs szanaszéjjel beszélve. Van tér és idő a hosszú kerengőkön sebes léptekkel suhanó csuhák surranó hangjára. Van tere Vincent Casselnek, hogy játsszon, sajnos néha már annyira sejtelmesen alul van világítva, hogy ebbéli erőfeszítése nem látszik. Dominik Moll, mint mondtam, elég jól meghúzta a sztorit, de az alapanyag suta vonalvezetésétől (Antonia meglehetősen elnagyolt szerelmi szála, pl.) nagyon elszakadni nem tudott, a (katolikus szempontból) gyalázatos végkifejletet viszont pontosan odaszúrta.
Az viszont egyértelműen hiba, hogy ha már belement ebbe a katolikus, bűnbocsánatos, megkísértéses, máglyahalálos cuccba, igazán sötét, igazán sátáni nem mert lenni. Argento (vagy mondjuk Ken Russell) egészen biztosan nem pipiskedett volna ennyit ezzel… Így viszont annyira illedelmes, hogy akár este nyolcas kezdéssel is lazán mehet adásba, viszont annyira langyos is. Asanisimasa: 6/10

Persze, ha majd piros hó esik! – vágjuk rá gyakran, ha valami olyasmiről kérdezik véleményünk, amiben nagyon nem hiszünk. A Jackpot című norvég krimikomédia szereplői például abban nem hisznek, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. A végén aztán már azon sem csodálkoznak, ha piros színű karácsonyfát látnak, ami legalább olyan furcsaság, mint a piros hó.

Jo

Jo Nesbø a kortárs skandináv irodalom, ezen belül pedig a norvég krimi vitathatatlan sztárja és nem akármilyen fazon. Afféle mai, modern „reneszánsz ember”, ha korunkat bármilyen szempont szerint reneszánsznak lehetne nevezni. Maradjunk tehát annyiban, hogy sokszínű tehetség. Eredetileg profi focistának készül, a norvég Molde csapatában játszik és a Tottenham Hotspur csapatába vágyik, amihez még esélye is van, hiszen tehetséges a srác. Azonban a térdszalag, minden labdajátékos rettegett mumusa, ezúttal is idejekorán mondja fel a szolgálatot, így az álom ezúttal sem válhat valósággá. Gyenge tanuló, de aki profi sportolónak készül, annak sosincs elég ideje a tanulásra. Nesbø így hivatásos katonának áll, ám valahol a sarkkörön túl töltött három év szolgálat szabadidejében megtanul mindent, amire 19 éves koráig nem volt ideje. Néhány év múlva közgazdász diplomát szerez, közben ezer dolgot művel. Egyszer taxisofőr és rockzenész, szinte mindig sziklamászó, néha újságíró és tőzsdebróker, de igazán egy dolog érdekli már gyerekkora óta, természetesen a focin kívül: imád történeteket kitalálni. Később aztán leírni is, ennek köszönhető jelenlegi, fentebb említett státusza. Detektívtörténetei afféle neo-noirok, fő alakja Harry Hole, a faragatlan, részeges nyomozó, aki rendszerint igen véres, hullákban és durva, rosszéletű figurákban bővelkedő történeteket old meg állandó másnapos szájszaggal és borostásan. Nesbø történeteit mindig jellemzi valami fanyar, bizarr, sőt morbid humor, valamint egyfajta igen erős társadalomkritikus szemlélet. A Jackpot című film egy olyan történetéből készült, melynek éppen nem Harry Hole a főszereplője, a többi attribútum azonban stimmel.

Vérfürdő a karácsonyfagyárban

Harry Hole ezúttal Solør (Henrik Mestad), a norvég rendőrség excentrikus nyomozója, kígyóbőr zakóban és tarajos sülre hajazó hajzattal. Fura figura ő is, akiben mintha Stefan és Harry egyesült volna egy bizarr pillanatra. Kimért, mint Derrick felügyelő és spontán, mint Klein nyomozó. Egyszerre. Sajnos, azonban nem ő a sztori főalakja, ő csak fut a dolgok után, melyek egy határmenti szociális kisüzemben történnek, ahol kizárólag hajdani elítéltek dolgoznak Oscar (Kyrre Hellum) vezetésével: műanyag háztartási hulladékból egy bonyolult eljárás során műanyag karácsonyfákat gyártanak. Egy nap, történetesen karácsony előestéjén Oscar egy totószelvényt visz beváltani, amin három munkása fogadja meg a tutit. Oscar azonban hallgat megérzésre (amit a csinos kasszírnő piszkál fel) és megváltoztatja az egyik tippet. A sors kegyetlen, hiszen éppen így nyerik meg a címbeli, 1.7 millió norvég koronát érő jackpotot, ami nem várt események láncolatát indítja el, melynek végén az egész norvég-svéd határszakasz vérben úszik, beleértve a karácsonyfaüzemet is, mint tetthelyet is.

Vérfürdő, mint nyerő tipp

Egészen biztosan nem a Jackpot Nesbø legjobb története, de valahogyan mégis illeszkedik a legmodernebb trendekbe – nyilván erre érzett rá Magnus Martens rendező is. Manapság (2012 október vége) vért akar látni a nép. Amerikában rekordokat döntöget egy öldöklésben, vérben és szétloccsanó agyvelőkben tobzódó zombi-sorozat, de hatalmas rajongótábora van Dexternek, a tömeggyilkosnak is; az Oscar-szivacs Coen-testvérek sem mennek a szomszédba egy kis vérben tapicskolásért, Tarantinóról, Rodriguezről és a mögöttük rétegződő gore-színtér jobb-rosszabb alkotásairól most nem is szólva. A vérfürdő azonban nem a maga vérrögvalójában, hanem erős idézőjelek között, humoros, olykor abszurd, máskor bizarr történetbe ágyazva jelenik meg, annak mintegy „fűszereként”. A Jackpot környezete nem táplálja a kő(olaj)gazdag Norvégiáról alkotott sztereotípiáinkat sem. Norvégia „valagában” járunk, sittes arcok, lepukkant faházak között, itt érezni Nesbø valódi világát is. A cselekmény azonban ezen kívül nem hoz semmi extrát: pl. Guy Ritchie-től is jól ismert piti arcok váratlanul nagy lóvét nyernek, ami természetesen elveszi az eszüket. De Nesbø és Martens ezt a semmi sztorit viccesen komótos északi tempóban vezeti elő, ami az ismert szituációkat (mexikói stand-off, stb.) abszurd baletté varázsolja. Minden poénra van idő, minden poén szinte percekig visszhangzik, aztán elhal. A Jackpot olyan, mintha annak idején egy Derrick-epizódot Quentin Tarantino rendezett volna… Vicces utalások Coenék Fargojára, a közepes, ám hazai Hideg préda című filmekre. Végül is szórakoztató film, ha nem alszunk el közben. Erre ugyanis megvan az esély, ha a téli hidegből esünk be a fűtött moziterembe. Asanisimasa: 6/10

Bele a fehérségbe, erről szól a film, bár a munkacímként használt Comrade (itt kb. Harcostársak) is megfelelő lett volna. Szóval, Into the White, magyar cím nincs (még). Még mindig van mit feldolgozni a második nagy háború élményhalmazából, persze sok általános érvényű megállapítással, tanulsággal. Ezúttal a kevéssé ismert, ritkán emlegetett norvég hadszíntérre pillantunk rá. A történet idején 1940-et írunk, tehát épp’ hogy kitört a háború. Norvégia már német megszállás alatt van, amit a helyiek annyira nem szeretnek, mint ahogyan azt a német propaganda állítja. De nem szeretik ezt a helyzetet az angolok sem, ugyanis a norvég vasérclelőhelyek létfontosságúak a hadiiparuk számára, nem szólva az északi, jégtől védett fjordok kikötőiről, melyek az Amerikából érkező segélyhajókat tudnák fogadni. Ez ügyben így izmos légicsapások érik angol részről a norvég légteret, amit a német Luftwaffe helyi egységei elkeseredetten próbálnak védelmezni. Valahol a szárazföld belseje felett egy ilyen légicsata alkalmával egy angol és egy német gép kölcsönösen lelövi egymást, lezuhannak, de szerencsésen többségük túléli a becsapódást. A baj ezzel még nem múlt el, hiszen tombol a norvég tél, s a hegyek között amerre látni, mindenütt sziklák és a hó vakító fehérsége. Az angol és a német túlélők, egymástól persze függetlenül, ugyanahhoz az elhagyott vadászkunyhóhoz igyekeznek, mint egyetlen menedékhez. A kunyhóban aztán élet-halálra menő kiszorítósdi veszi kezdetét, miközben élelem, tüzelő alig van. Megtörtént eseményeket dolgoz fel a film.

A viruló skandináv filmgyártás jól ismert sztárjainak árnyékában csendesen készíti jobbnál jobb filmjeit a norvég Petter Næss. E legutóbbi, fehérségbe beletűnő filmje is remek, amolyan háborús kamaradráma. Pontosabban, alapvetően háborúellenes kamaradráma, hiszen bár a második világháborúból meríti valóságos témáját, a második világháborúban is játszódik, végső tanulsága nem lehet más, minthogy őrület, soha többet! Nem piff-puff lövöldözős, robbantgatós l’art pour l’art akciófilm tehát, nem is történelmi igazságtétel címén történő propaganda, hanem megkísérli megmutatni a háború poklában is az ember alapvető értékeit – s ezt sikerrel meg is teszi, ráadásul, a valóság megfellebbezhetetlen hitelével. Persze, a valóság az, amit az angol Davenport kapitány (itt Lachlan Nieboer) és lövésze, a pimasz, de tökös Smith (itt Rupert Grint), valamint a német Schopis hadnagy (Florian Lukas) és életben maradt legénysége, a súlyosan sérült Josef (David Kross), valamint a hallgatag óriás, a titokzatos Strunk (Stig Henrik Hoff) átélt abban a kunyhóban, az odakint tomboló hóviharban, mínusz 20 fokban, de súlyos spoiler lenne, ha elárulnám miért hiteles mégis.

Lövés szinte nem is történik (végül is történik, de…), a cselekmény mégis feszült. Egy szűk szobányi területen összezárva a hiányos felszerelésű két ellenség, ez nyilvánvalóan önmagában is komoly drámai szituáció. Ki kerekedik a másik felé, miközben a túlélés érdekében nagyobb szükségük van egymásra, mint amekkora köztük a gyűlölet? Mit jelent a háború ott lent, a harcosok szintjén? Ki tudja feláldozni az életét az ellenségének túlélése érdekében? Súlyos, mély moralizálásra alkalmas kérdéseket vet fel a film, melyekre aztán választ is kínál, a normális emberek által meghozható kizárólagos választ. Elegáns ritmusú, fojtott atmoszférájú háborúellenes propaganda az Into the White, aminek tanulságát viszont nagyon nem árt jól megszívlelnünk, hiszen ma már ennyi esélyünk sem lenne a túlélésre hasonló esetben, mint itt, egyeseknek. Sarkos értékítélete, erős humanizmusa ellenére Næss filmje mégis árnyalt karaktereket, meghökkentő személyiségváltozásokat produkál, csakúgy, mint az élet, s így fontosabb film is, mint száz, értelmetlen halált haló hősöket piedesztálra állító, heroikus hazugság. Asanisimasa: 9/10