asanisimasa

Bele a fehérségbe, erről szól a film, bár a munkacímként használt Comrade (itt kb. Harcostársak) is megfelelő lett volna. Szóval, Into the White, magyar cím nincs (még). Még mindig van mit feldolgozni a második nagy háború élményhalmazából, persze sok általános érvényű megállapítással, tanulsággal. Ezúttal a kevéssé ismert, ritkán emlegetett norvég hadszíntérre pillantunk rá. A történet idején 1940-et írunk, tehát épp’ hogy kitört a háború. Norvégia már német megszállás alatt van, amit a helyiek annyira nem szeretnek, mint ahogyan azt a német propaganda állítja. De nem szeretik ezt a helyzetet az angolok sem, ugyanis a norvég vasérclelőhelyek létfontosságúak a hadiiparuk számára, nem szólva az északi, jégtől védett fjordok kikötőiről, melyek az Amerikából érkező segélyhajókat tudnák fogadni. Ez ügyben így izmos légicsapások érik angol részről a norvég légteret, amit a német Luftwaffe helyi egységei elkeseredetten próbálnak védelmezni. Valahol a szárazföld belseje felett egy ilyen légicsata alkalmával egy angol és egy német gép kölcsönösen lelövi egymást, lezuhannak, de szerencsésen többségük túléli a becsapódást. A baj ezzel még nem múlt el, hiszen tombol a norvég tél, s a hegyek között amerre látni, mindenütt sziklák és a hó vakító fehérsége. Az angol és a német túlélők, egymástól persze függetlenül, ugyanahhoz az elhagyott vadászkunyhóhoz igyekeznek, mint egyetlen menedékhez. A kunyhóban aztán élet-halálra menő kiszorítósdi veszi kezdetét, miközben élelem, tüzelő alig van. Megtörtént eseményeket dolgoz fel a film.

A viruló skandináv filmgyártás jól ismert sztárjainak árnyékában csendesen készíti jobbnál jobb filmjeit a norvég Petter Næss. E legutóbbi, fehérségbe beletűnő filmje is remek, amolyan háborús kamaradráma. Pontosabban, alapvetően háborúellenes kamaradráma, hiszen bár a második világháborúból meríti valóságos témáját, a második világháborúban is játszódik, végső tanulsága nem lehet más, minthogy őrület, soha többet! Nem piff-puff lövöldözős, robbantgatós l’art pour l’art akciófilm tehát, nem is történelmi igazságtétel címén történő propaganda, hanem megkísérli megmutatni a háború poklában is az ember alapvető értékeit – s ezt sikerrel meg is teszi, ráadásul, a valóság megfellebbezhetetlen hitelével. Persze, a valóság az, amit az angol Davenport kapitány (itt Lachlan Nieboer) és lövésze, a pimasz, de tökös Smith (itt Rupert Grint), valamint a német Schopis hadnagy (Florian Lukas) és életben maradt legénysége, a súlyosan sérült Josef (David Kross), valamint a hallgatag óriás, a titokzatos Strunk (Stig Henrik Hoff) átélt abban a kunyhóban, az odakint tomboló hóviharban, mínusz 20 fokban, de súlyos spoiler lenne, ha elárulnám miért hiteles mégis.

Lövés szinte nem is történik (végül is történik, de…), a cselekmény mégis feszült. Egy szűk szobányi területen összezárva a hiányos felszerelésű két ellenség, ez nyilvánvalóan önmagában is komoly drámai szituáció. Ki kerekedik a másik felé, miközben a túlélés érdekében nagyobb szükségük van egymásra, mint amekkora köztük a gyűlölet? Mit jelent a háború ott lent, a harcosok szintjén? Ki tudja feláldozni az életét az ellenségének túlélése érdekében? Súlyos, mély moralizálásra alkalmas kérdéseket vet fel a film, melyekre aztán választ is kínál, a normális emberek által meghozható kizárólagos választ. Elegáns ritmusú, fojtott atmoszférájú háborúellenes propaganda az Into the White, aminek tanulságát viszont nagyon nem árt jól megszívlelnünk, hiszen ma már ennyi esélyünk sem lenne a túlélésre hasonló esetben, mint itt, egyeseknek. Sarkos értékítélete, erős humanizmusa ellenére Næss filmje mégis árnyalt karaktereket, meghökkentő személyiségváltozásokat produkál, csakúgy, mint az élet, s így fontosabb film is, mint száz, értelmetlen halált haló hősöket piedesztálra állító, heroikus hazugság. Asanisimasa: 9/10

Nagyon kevés olyan filmes alkot manapság, akire feltétlenül oda kell figyelni, már csak eddigi életműve jogán. A kanadai David Cronenberg ilyen lehet, bár személy szerint erről azért annyira nem lennék meggyőződve, csinált ő már korábban is gyenge, de legalábbis semmilyen kis filmeket is, néhány tényleg megkerülhetetlenül egyedi mű mellett. Mindenesetre, személye komoly tiszteletnek örvend filmrajongó körökben, s talán ennek is köszönhető, hogy új filmjét, a Cosmopolist igen felfokozott várakozás előzte meg. Aztán jött a hidegzuhany, a tömegek (értsd ez alatt általában a fizető nézőket) minimum értetlenül meredtek maguk elé, de inkább káromkodva küldték el az anyjába a lassan már idős mesternek tekinthető mestert. Eközben a művelt, értő közönség (nevezzük őket bölcsészpulóveres sznoboknak, esztétáknak, kékharisnyáknak, satöbbinek) ellentámadásba lendül és több szólamban zengi a Hozsanna néked, Igazmondó kezdetű zsoltárt. Tehát, mi történt itt?

Az egy dolog, hogy elszoktunk az olyan filmektől, melyek úgy beszélnek a valóságról, hogy közben össze-vissza locsognak, urambocsá’ Dada szellemében dobálnak egymáshoz szavakat, és az egy másik, hogy szegény Robert Pattinsont nehéz megszokni színészileg intellektuális igényű szerepben. Ettől azonban még robbanthatna kasszát a film, a nagyobb baj, hogy vele Cronenberg legfeljebb a spanyolviaszt találja fel újra, amellett, hogy jellegzetes kézjegyeit, a szexualitás sajátos megjelenési formáit, az autó fétisjellegét, az explicit erőszakot, és a többi ilyesmit hakniztatja. A nyikhaj, cinikus, felelőtlen, öntelt, hideg és kőgazdag yuppie portréját számtalanszor megfestették, megírták és lefilmezték már, megjelenésének e mostani (?) gazdasági válság körülbelül annyi aktualitást kölcsönöz, mint azzal tisztában lenni, ha vihar jő New York városára, abban bizonyos meteorológiai anomáliáknak kell közrejátszania, például. Ennél egy egyszerű Békemenet táblaerdeje is jobban cizellál, s főleg, viccesebben.

Rendben van, felfedezhetünk e film által egy újabb, kevéssé ismert amerikai írózsenit, aki majd nyilván örömet fog okozni annak a néhányszáz embernek, akik olvasnak még komoly/komolyan veendő/túl komolyan vett irodalmat: Don DeLillo nyilván tényleg komoly író. Én ugyan semmit nem olvastam tőle, de azok a párbeszédek, melyek e filmben elhangzanak (és amelyeket a hírek szerint egy az egyben emelt be a filmbe Cronenberg), bizony tényleg ütnek. Mintha Ionesco írta volna, mondjuk, az Armageddon dialógjait. Milyen jó film is lett volna az így! Sajnos, a film által megjelenített poszt-apokaliptikus környezetben, egzakt, beazonosítható események közepette kifejezetten üresnek, művinek és erőltetettnek hangzanak. DeLillo yuppie-portréja közhelyes, a sztoriról úgy válnak le az önmagukban vicces párbeszédek, mintha maguk a karakterek sem vennék komolyan ezt az egészet. Cronenberg jobb híján kedvenc játékait rendezgeti ebben a húszmillió dolláros vitrinben.

Jellemző, hogy amerikai pénz nincs is a produkcióban, főleg portugál, francia és olasz pénzből készült, Cronenberg “hazaija” mellett. Erős a haknigyanú, az ihletett alkotás rovására. Amúgy Pattinsonnal színészileg szerintem nincs gáz, engem legalábbis nem zavar, Juliette Binoche-t viszont csak a stáblistából ismertem meg, pedig őt imádom, Mathieu Amalricot pedig egyáltalán nem. Paul Giamatti hozta magát, bár nyilván fogalma sem volt, miben vesz részt. Sokkal több jót viszont nem tudok mondani a filmről, nincs igaza az okosoknak. Asanisimasa: 3/10

Azért az vicces, ahogyan a franciák saját, amúgy méltán világhírű gasztronómiájukhoz viszonyulnak. Hortense, a filmbéli szakács éppen azért kapja megtisztelő megbízatását, hogy egyszerű, sallangmentes házikosztot vigyen. Ehhez képest, annyit dobálóznak itt a méregdrága szarvasgombával, bresti csirkével és doveri laposhallal, mint tíz évfolyamnyi Gault&Millau-ban összesen.

L’ecsó, vagyis ratatouille

Természetesen, akár még egy egyszerű pirítóst is lehet csúcsgasztronómiai kifinomultsággal elkészíteni, illetve tálalni, azonban azt azért nem hiszem, hogy egy átlagos francia háziasszony nap, mint nap szarvasgombás kacsamájpástétommal töltött mazsolaborban párolt bébikacsát ad fel a család asztalára. Még azt sem, hogy ünnepnapokon. Úgy gondolom, hogy egy átlagos francia tökéletesen elvan az asztali bor, baguette, sajtok, valami hús vagy hal a tepsibe, mellé dobva zöldségekkel-menün, méghozzá egész életében, és még így is nagyságrendekkel igényesebben és választékosabban étkezik, mint a világ fennmaradó részének összessége, persze szintén átlagolva. Ha a francia valami különlegesebbre vágyik, akkor vendéglőbe megy. Vagy ott van a népszerű, és ennek ellenére remek rajzfilm, a L’ecsó. Vagyis ratatouille (ami nem teljesen vág egybe a mi általunk ismert lecsóval, de ez most jellemezze csak a fordító gasztronómiai igénytelenségét…), na, azt még hozzá tudom képzelni az átlagfrancia menühöz. E mostani filmbéli palota lakója is pontosan arra vágyik, amit L’ecsó, a kis rajzolt konyhatündér is tudott: a sok puccos, cirkalmas, agyonbonyolított és túltervezett ételkülönlegesség helyett, amivel státuszának megfelelően nap, mint nap traktálják, valami régi, otthonos, egyszerű ízeket kapjon. A nagymama konyháját kívánta a Rue du Faubourg Saint-Honoré 55. alatti otthonába. Erre a feladatra a távoli vidéki kisváros panzióját üzemeltető Hortense-t (Catherine Frot) találta legalkalmasabbnak, hogy végül is mi okból, azt elfelejtette orrunkra kötni Christian Vincent, az Ízek palotája rendezője. Hortense természetesen elismert gasztronómiai szaktekintély szűkebb pátriájában, ennyi kiderül a filmből, azonban minden helyi érdekű sztársága kevésnek tűnik ahhoz, hogy a francia köztársasági elnök őexcellenciájának magánszakácsa legyen az Élysée-palotában.

Ki bosszantja fel Európa legnagyobb konyhafőnökét?

Az egyértelmű, hogy a konyhakultúrájára oly annyira felvágó franciák fényűző köztársasági elnöki rezidenciájának konyháját nem vezetheti akárki: e filmben például egy kövér, középkorú és meglehetősen arrogáns férfi. A hangsúly az utolsó szón van, valamint azon, hogy nyilvánvalóan komoly szaktekintélynek kell lennie. Az is köztudott viszont, hogy a francia történelem mennyi kemény, öntudatos és harcos nőt adott a világnak – így e film alapkonfliktusa már adott is. A rezidencia dölyfös főszakácsa, aki magát a szakma felkent pápájának hiszi (még az is lehet, hogy amúgy teljes joggal), majd felrobban mérgében, amikor el kell viselnie, hogy főnöke többé nem tart igényt művészetére, hanem egy „falusi konyhalányt” vesz magához, hogy az egy „sarki kifőzde” menüjét szolgája fel neki. A „falusi konyhalány” természetesen azért nem aprózza el, ahogy arra már a „leadben” is utaltam, így a M. Président is tökéletesen boldog választásával, azonban Pascal (Brice Fournier), a dölyfös séf minden titkosszolgálati, konspirációs és intrikus szálat megmozgat, hogy állásából kimozdítsa Hortense-t. Efféle szálak márpedig teljességgel behálózzák az Élysée-palotát…

„Szerelmes a szakácsnő”

Félreértés ne essék, a filmben nincs szerelmi szál, azzal, hogy „szerelmes a szakácsnő” csupán arra utalnék, hogy picit bizony ez a kaja el lett sózva. Bár Hortense egyértelműen főalakja a filmnek, ezt Catherine Frot képes is közvetíteni, méghozzá ízléssel, kevés eszközzel, s a két idősíkon és különböző földrajzi helyen futó cselekmény is már szerkezetéből fakadóan izgalmas és drámai hatást keltő, dráma még sincs a filmben. (Amúgy komédia mégannyira sem…) Hortense teszi a dolgát, legjobb tudása szerint, harcol is igazáért, azonban amikor belefárad, egész egyszerűen otthagy csapot, papot, fakanalat és elmegy az Antarktiszra kantinosnak. Ergo, megfutamodik. Ha nem is gyáván, de (hétköznapi női józansággal) ellép az igazi konfrontáció, ám így az igazi, filmre való történet elől is. Nem véletlenül nem tud mit kezdeni vele a filmbéli ausztrál tévéstáb sem, Hortense története elég soványka. Nyilván érzi ezt a rendező Christian Vincent is, ugyanis az Ízek palotájának érdekesebb részei azok a jelenetek, melyekben a különféle ételalapanyagokról, főzési eljárásokról esik szó, különös tekintettel az ominózus szarvasgomba megdicsőülésére (lásd az alsó képen), ami itt egy közönséges pirítóson nyilvánul meg, kvázi katarzisként. Erre viszont azt mondom, hogy annak árából, amit Hortense itt rápakolt egy szelet pirítósra, egy magyar család egy hónapig jóllakik. Szóval, nem stimmel ez… Asanisimasa: 6/10

Olyan ez a film, mintha a Barátom, Bonca képzeletbeli második részét Peter Greenaway forgatta volna Hollywoodban, Steven Spielberg producerkedése alatt. Az ún. “boncaság” ugyanis vastagon benne van Wes Anderson Holdfény királyság című filmjében, ha ez alatt tényleg a gyermeki tisztaságnak, fantáziának és játékosságnak a felnőttkor száraz komolyságára való kivetülését értjük. “Bence” immár majdnem 13 éves és a szerelmes “Boncát” keresi – és meg is találja. Varga Katalinnak és Katkics Ilonának persze, semmi köze nincs ehhez az üde kis mozihoz valójában, pusztán a megfelelő kort megélt magyar agyban csatolódnak ilyen sajátosan a szinapszisok: Wes Anderson filmje tökéletesen szuverén, önálló mű, mégha egyfajta UFO is Hollywood egén. Pedig a lehető legbanálisabb témát boncolgatja, mi valaha adódhat, az első szerelem csodája van itt is terítéken.

Anderson azonban veszi a bátorságot, hogy ezt egyfajta furcsa dicshimnuszként ábrázolja, melyben nincs (illetve, alig) van görcs, minden nyílegyenesen halad a végcél felé, a rossz hoppon marad, a jó pedig elnyeri jutalmát, miközben a statisztéria tapsol neki. “Bence” itt Sam, a korán árván maradt, magányos és magának is való kissrác, aki itt viszonylag hamar megtalálja szíve hölgyét, a hozzá igen sokban hasonló Suzy-t, akivel, megszökve a cserkésztáborból, világgá mennek 10 napra (lásd a felső képen) egy New Englandi szigeten, ahol aztán a sziget teljes felnőttlakossága, plusz az összes kiscserkész őket keresi. Eközben a távolban a gonosz Gyermekvédelem pecsételi rettegett űrlapjait. E banális történet azonban Wes Anderson olvasatában utánozhatatlan bájjal és sajátos, fanyar humorral jelenik meg, ellenállhatatlan erővel.

Anderson titka a következetesen végigvitt erős vizualitásban van (itt jön ide az elején említett Greenaway). Enyhén elrajzolt, picit bizarr figurák szinte bábukként állnak a furcsán komponált képeken, melyekből aztán Robert D. Yeoman rövid, határozott mozdulatokkal lép a következőbe. Nem úszik, nem áttűnik, nem közelít és nem távolodik. Vagy odébb csúszik néhány gyors lépésnyi fahrttal, vagy igazít egyet egy határozott skurccal balról jobbra, jobbról balra fentről le, avagy lentről felfele, de mindig kompozícióból kompozícióba. Szinte animációs hatást kelt így a film, amihez hozzájön még a paletta teljes spektrumát kihasználó pasztell színpompa.

A karakterek szintén kissé bizarr figurák. Bruce Willis seriffjét alig ismerjük meg, újra hajjal, mégha kevéssel is. Frances McDormand, Edward Norton, Bill Murray, Harvey Keitel karakteres mellékszerepei (alsó kép) már megjelenésükben mosolyogtatóak, valós emberek valószerűtlen karikatúráit játsszák egy valóságban talán soha meg nem történő történetben.

Merthogy, ilyen nincs és nem is lehet, hogy ez a szemüveges kis okostojás, mit amilyen Sam is, megtalálja a boldogságot. Ennek így nincs semmi értelme… Miért olyan okos, ha boldogság is megvan? Legfeljebb a filmeken, melyek egy ideális, reményteljes világot mutatnak meg nekünk itt lent, a kutyaszaros világban. Amúgy Spielberg-módra… Asanisimasa: 8/10

Számtalan példa bizonyítja, hogy a dán filmművészet hagyományaiban mélyen gyökerezik a humor, szó sincs afféle méla, északi búbánatról, mint azt talán kapásból sejthetnők. A dán humor ráadásul igen markáns jegyekkel is rendelkezik: ha a dél-afrikai humor alpári és altesti, az angol fanyar és száraz, a zsidó önironikus és bölcs, akkor a dán mindez egyszerre, mondjuk, szarkasztikus és morbid.

A film vikingjei

A dánok úgy vannak ebben a filmnek nevezett, immár több mint száz éves őrületben, mint a vikingek Amerikában. Ma jobbára a film, 10 nézőből 7-8-nak, biztosan az amerikai filmet jelenti, holott Hollywoodban bár sok film készül, azok a világ filmgyártásának csak töredékét képezik. Nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy miképpen Kolumbuszt is megelőzték majd’ ezer évvel a vikingek Amerika felfedezésében, úgy Hollywoodban is még legfeljebb csak sárgálló prérifű nőtt, amikor Dániában már filmet forgattak. Hovatovább, a világ filmművészetének vezető hatalmaként ekkor a dán filmet emlegették, nagyjából az első világháború végéig. A mozik első számú filmsztárjai ezidőtáj Asta Nielsen és Waldemar Psilander voltak, akiket másolt aztán az ekkor jobbára még csupán stúdióit ácsoló Hollywood. Zoro és Huru, a magas sovány és a vékony kicsi komikus párosa olyan világsztár volt, hogy őket másolta később Stan és Pan. Később aztán túl kicsinek bizonyult az ország ahhoz, hogy felvegye a versenyt a közben óriássá növekedett „nagyokkal”, az amerikaiakkal, a franciákkal, olaszokkal, meg aztán náci Németország közelsége is nyomasztólag hathatott, de a dán film sosem szűnt meg egy pillanatra sem. A hatvanas-hetvenes évek Olsen banda ügyefogyott akcióitól volt hangos, a nyolcvanas években megindult minőségi filmek (pl. az Oscar-díjas Babette lakomája) már szinte kötelező jelleggel tartalmaztak valami furcsa, abszurdba hajló, akár morbid humort, még akkor is, ha történetesen a film fősodra cégül valami súlyos tragédiába torkollt. Jöttek a Dogmások, majd mentek is, de maradtak a Zöld hentesek, például. Itt tartunk most.

Műszaki hiba

A Pardon főalakja, hogy végre e cikk témájába is vágjak, jellemző módon, egy „műszaki hiba” eredményeként jött létre, s ezt éppen az édesanyja vágja a képébe. Az ekkor még fodros bugyiban az asztal alatt játszó Helene-nek ez a kijelentés azonban akkora trauma lett, hogy jónéhány évvel később, huszonéves felnőtt nőként, miközben egy áruházban pénztároskodik, még mindig ezt emészti. A műszaki hiba az apa hiányát jelenti, aki anyja életében csupán egy éjszakára fordult meg, ennek eredménye lett Helene (Sara Hjort Ditlevsen). Az már más kérdés, hogy Helene –sajátos fantáziájának köszönhetően- e probléma görgetésében odáig jutott, hogy hibázó apja egy híres színházi rendező volt, s e képzelt tény a lányt arra predesztinálja, hogy neki a világot jelentő deszkákon a helye (nem pedig az áruház kasszájában). Édesanyjával történt kisebb, ám szokásos összeszólalkozás után Helene kutyájával futni indul, és rövidesen egy kis koppenhágai színház bejárata előtt találja magát, ahol a hajdani híres rendező, néhány hajdan híres sztárral egy új darabot próbál. Néhány pillanat múlva Helene már a színpadon áll, és a híres színi direktor szerződést ajánl – a kutyájának.

Morbid szerelmi történet

Henrik Ruben Genz, a film rendezője, előző, (jellemzően) Borzasztó boldog címre keresztelt filmjéhez hasonlóan ismét Erling Jepsen, az ismert dán abszurd író „tollából” indult ki, ráadásul, a filmben kibontakozó szerelmi történet férfitagját, a színpadi darabot író Allant (Nicolas Bro) is rendre le-Erlingezi a filmbéli előadás egyik szereplője. A Pardonba viszont belefér az efféle vicces önreflexió is, hiszen a benne kibomló történet is tele van meghökkentő, olykor abszurd, máskor kifejezetten morbid humorú fordulatokkal. A vége azonban csont nélkül romantikus. Genz, a híres dánok (Von Trier, Jensen és mások) mellett, szép csendben építi a maga töretlen ívű, sajátos világú művészi pályáját. Eddigi összes filmje gyakorlatilag ugyanazzal foglalkozik, az össze nem illő emberek közti váratlanul boldog szerelemmel. A korábbi filmjeinek jellemző motívumait, persze más funkcióban, megtaláljuk e filmben is (pl. a kínai), és a végkifejlet is ugyanaz: a boldog egymásra találás. Addig azonban mindent elkövet, hogy egy pillanatra se csússzunk bele az érzelgősség ragadós mocsarába, ha kell, még tökön is löveti egyik idegesítő karakterét. A feszes forgatókönyvben megjelenő sajátos humorát kiválóan közvetítik színészei, akik közül mindenképpen ki kell emelni a Helene-t alakító hamvasan bájos, ám a fergeteges komika erényeit is megvillantó Sara Hjortot. Furcsa, bohókás, excentrikus világa olyan filmbéli nőalakokhoz köti figuráját, mint például Amélie Poulain, vagy Poppy, a Hajrá boldogság!-ból. Asanisimasa: 8/10

A boldogságnak Radu Jude legújabb filmjében sincs semmi nyoma, sőt, ha lehet, általa az emberi léleknek még mélyebb bugyraiba jutunk. Az ember mérhetetlen kapzsisága után egy másik csúnya, ám tipikus tulajdonságot, az önzést veszi célkeresztbe a meglehetősen cinikusan Mindenki a mennybe megy címre keresztelt alkotásban.

Családi tűzfészek

A szűkös anyagi lehetőségeket kíméletlen igazmondással, szinte szociografikus alapossággal felvázolt történetekkel, és elképesztően hiteles, őszinte színészi teljesítményekkel kibekkelni szándékozó, egyéni hangú alkotók remek filmjeit felvonultató kortárs román filmgyártás egyik markáns arca Radu Jude. Nemrégiben a magyar mozikban is láthattuk A legboldogabb lány a világon című maró szatíráját, melyben egy reklámfilm-forgatás kellős közepére pottyantja oda a tipikus, román átlagpolgárt, aki az anyagi javak hajhászában tanúsított féktelen kapzsiságában maga sem veszi észre, milyen könnyen válik köznevetség tárgyává. A filmben a család egy üdítős kupak-beküldő nyereményjátékon nyer egy autót, az örömteli esemény azonban vég nélküli, agyzsibbasztó veszekedésbe fullad az elején még annyira vágyott slusszkulcs birtoklása okán. Jude következő filmje nem jutott át az országhatáron, de a Mindenki a mennybe megy, hála a forgalmazónak, már igen. A Legboldogabb lány…-hoz hasonlóan, ez a film is a lehető leghétköznapibb felütéssel indul, hogy utána még mélyebben ágyazódjon be a banalitásba. A cselekmény minimális: Marius, az elvált apa másnaposan ébred albérletében. Gyorsan szedelőzködik, biciklire pattan és átteker Bukaresten (közben Pink Floydot dúdolgat), hogy szüleitől elkérje kocsijukat. Röpke apa-fiú csörte után, immár autóval tovább ex-feleségéhez, ahol felvenni szándékszik Sofiát, 5 éves közös lányukat, hogy a bíróság által megítélt apás hetet a tengerparton töltsék el. A gyerek azonban állítólag előző éjjel belázasodott és erre hivatkozva anyja, valamint annak mostani pasija nem akarja elengedni a kis Sofit a kirándulásra, minek következtében Marius „kissé” ideges lesz. Bombaként robban a családi tűzfészek a kis Sofia feje felett.

A „bukaresti iskola”

Tehát, ha nincs pénz a filmre, forgass filmet kevés pénzből-receptet követve, az utóbbi évek román filmtermését nézve, gyakran juthat eszünkbe a negyven évvel ezelőtti Budapesti iskola néven elhíresült dokumentarista-fikciós filmes irányzat. A fiatalabbak Dogmázhatnak is, a lényeg azonban a Vedd kézbe a kamerát és menj a dolgok közvetlen közelébe! parancsán, a valóság minél teljesebb megragadásán, és ezen keresztül annak valódi természetének megmutatásán van. A románok azonban tisztán fikciós filmeket forgatnak, forgatókönyv alapján, előre megírt dialógokkal, profi színészekkel. Hogy e filmek, pl. Radu Jude filmjei is, mégis a valóság legteljesebb illúzióját keltik, abban nagy része van a szigorúan lineáris, időrendi elbeszélésmódnak, a téma, a karakterek és a helyszínek perfekt ismeretének, a karakteralkotás pszichológiai alaposságának és nem utolsósorban, az elképesztően hitelesen játszó színészeknek.

Családi tűzfészek 2.

Tehát, míg Tarr Béla (ha már „Budapesti iskola”) méltán sokat emlegetett Családi tűzfészkében kizárólag az amatőr szereplők, kvázi, saját magukat alakítva adják meg a hitelesség művészi báját, addig Radu Judénál a román színésztársadalom első vonalába tartozó színészek (Gabriel Spahiu, Serban Pavlu vagy Tamara Bucuicianu) viszik vásárra „arcukat”, az eredmény azonban nagyjából ugyanaz. Ott a (korabeli) lakáshelyzet okoz szinte vérre menő csetepatét, itt a válás utáni gyerekláthatás körüli kisstílű machinációk miatt jut el ugyanoda. A film közben azonban egy pillanatig sem merült fel, hogy ne igaz történetet látnék, még Marius már-már groteszk reakciói is igazinak, pszichológiailag indokoltnak hatnak. Az ominózus konyhajelenet pedig a legdurvább thrillereket idézi, mégsem tűnik művinek, kimódoltnak, sőt, koherens módon illeszkedik a filmbe, annak túlzott derűlátásra okot nem adó végkifejletével egyetemben. Nem csökkenti valóságérzetünket, hogy Jude valóságos hangulati hullámvasúton hajt minket végig, természetesen, szereplőivel egyetemben. A kissé unalmas tárgyilagosságtól a bővérű román temperamentumig, a megkapóan érzelmes és gyengéd apa-gyermeke idilltől a humoron és a drámai veszekedéseken keresztül a szinte már abszurdba hajló, bizarr erőszakig minden belefér a filmbe. Ez a hangulati sokszínűség lehet talán Radu Jude titka, hiszen a valóság sem egyöntetű sohasem. A világ körülöttünk soha nem csak tragikus, soha nem csak kilátástalan és soha nem csak boldog, és soha nem csak békés. Asanisimasa: 9/10

Ulrich Seidl, a fogyasztói társadalom élesen látó és kíméletlenül fogalmazó, élő lelkiismerete e filmjében sem adja alább, mint eleddig tette. A Paradise: Love elhízott, középkorú, szeretetlen európai nőkről szól, akik all inclusive egzotikus kenyai nyaraláson próbálják megvásárolni azt, amit valójában sosem kapnak, sosem kaphatnak meg: a szerelmet.

Teresa

A film főszereplője a középkorú Teresa (Margarete Tiesel) az anyagi jólétben tespedő osztrák társadalom alsó-középtáján él dodzsemparkjának bevételéből, mely annyira „megy”, hogy kénytelen az üres órákat nyomott áron szellemi fogyatékosoknak kiadni. Szó sincs valamiféle karitatív jellegű jószolgálatról, mielőtt a film nyitóképein ijedten-önfeledten száguldozó fogyatékosok túlzottan belemelegednének az autókázásba, harsány hangon kiparancsolja őket – nehogy még valami anyagi kár érje a kis vállalkozást. A következő jelenetben képet kapunk családi állapotáról is: kövér tinédzser lányát egyedül nevelné, ha az ezt hagyná. Érzelmileg sivár, ingerszegény, primitív élet, viszonylagos anyagi biztonságban. Ez utóbbit tanúsítja a némán, kötelességszerűen elfogyasztott rokonlátogató ebéd, miután lányát ott „letétbe helyezve”, rövidesen már egy egzotikus ország (később kiderül: Kenya) poros útjain rázkódik egy turistabuszban a tengerparton, pálmafák árnyékában fekvő, fegyveres őrök által őrzött álombéli üdülőfalu felé.

Ulrich

Az osztrák film egyik legnevesebb „fenegyereke”, Ulrich Seidl (filmjeiről itt, itt, itt és itt) kvázi dokumentumfilmesként tudott kultfilmessé válni, igaz, csupán egy elég szűk körben. Seidl soha életében nem csinált vidám, szórakoztató filmet, sőt, „pofátlan” módon saját kultúrája, saját társadalma elé állít rendszeresen tükröt, megmutatva benne mindazt, mit rohadtnak, gusztustalannak, züllöttnek, hazugnak, szégyenletesnek és erkölcstelennek ítél meg, egy globálisan elfogadott, magasabb rendű erkölcsi-etikai mérce szerint. Ezeket azonban az ember, főleg, ha az egy gazdag, jólszituált osztrák polgár, inkább elrejtené. Seidl filmjei azonban szinte kizárólag olyan dolgokról szólnak, amit a családokban „nicht vor den kindern”, vagy még úgysem szokás emlegetni. E filmje is pont ilyen, ezúttal az unatkozó, gazdag, ám lelkileg, érzelmileg koldusszegény, jólétben élő eu-polgárok kedvelt szórakozását, a szexturizmust veszi célkeresztjébe. Ma már nem számít tabunak, ha egy férfi, aki mondjuk az Uraltól nyugatra, de az Alpok hegyláncain nem túlnyúló területen él (megérne egy komoly tanulmányt, hogy vajon miért éppen a német, osztrák, holland, angol, valamint orosz és ukrán férfiak látogatják túlnyomó számban a thai szexnegyedeket…), akár kapuzárási pánikját gyógyítandó, akár szüzességét elveszítendő utazik Távol-Keletre (általában Thaiföldre). Ezt a hagyományosan macsó közgondolkodás, legalábbis hallgatólagosan, természetesnek veszi. De ha ugyanezt egy ugyanilyen státuszban, kultúrában élő nő teszi meg, akkor arra mindenki felkapja a fejét. Seidl persze, hogy elhízott, szeretetnélküliségben senyvedő, szexuálisan hulla, izzadó, buta és önmagukra igénytelen osztrák nőket fog követni kamerájával, ahogyan szerelmet vásárolnak a forró afrikai tengerparton testüket, szolgálataikat áruló, kígyótestű fekete férfiaktól.

Teresa szafarija

Teresa –Seidltől kicsit idegen módon- kezdetben mégis tényleg a szerelmet keresi, az igazi, fennkölt érzelmet. Fel sem fogja vágyának képtelenségét, hogyan is eshetne egy nyomorúságban tengődő, izmos, fiatal fekete férfi szerelembe egy pillanat alatt egy kövér, izzadó, övéi körében nem is túlzottan gazdagnak számító, ötvenes osztrák nőbe. Ahogyan azonban ráébred a pénzért vett szerelem megkerülhetetlen hazugságára, főleg, hogy első reménybéli partnere még piti módon át is veri, szép lassan ő is betagozódik társai, a szálló többi szexre éhes hölgyvendége közé, akik már semmi másnak nem tekintik a feketéket, mint szexrabszolgának. Simogatják őket, dédelgetik, élvezik szolgálataikat, amíg kedvük tartja, de ha „nem működnek”, fizetség nélkül gyorsan és durván kidobják őket. Seidlnél e filmjében sincs nyoma semmilyen politikailag korrekt pipiskedésnek: kíméletlenül belenyomja arcunk a bilibe, hogy nézzük meg, mik vagyunk, hogy élünk és mit teszünk. Részvét nélkül, szinte már arctalanul ábrázolja az anyagi érdekek miatt testüket áruló afrikaiakat, igaz, el sem ítéli őket, de melléjük sem áll. Valódi dokumentaristaként olyannak mutatja őket, amilyennek látszanak, mégha a film valójában dramatizált jelenetek füzére is. Ugyanezt teszi az „övéivel”, a turistákkal is, szenvtelenül meglesi őket kielégületlen magányukban. Ismét esztétikusan komponált, művészi képekben mesél olykor gyomorforgató, máskor csak simán kényelmetlen és kellemetlen, ám valóságos dolgokról, ismét helyi jellegű popzenével. A film egy trilógia első darabja, jön még egy rész a hitről, egy pedig a kényszeres fogyókúráról – alig várom már őket is. Asanisimasa: 9/10