asanisimasa

Lehet valami ebben a karrierjét kisebbségi komplexusának kibeszélésére építő, neurotikus brooklyni zsidó kisemberben, ha már egy olyan megérdemelten elfeledett popócsapat, mint a Baby Sisters is őt ajánlja Szeress!! című slágerében az olyan fiúknak, akik a hódítást főként elsődleges nemi jellegük kidomborításával gondolják megoldani. Woody Allen rajongója e röpke kis francia szerelmi komédia csinos főszereplője is…

A jó film gyógyszer

Annak idején, még az Amélie csodálatos életének bemutatója környékén olvastam valahol, hogy amióta bemutatták azt a filmet, francia pszichológusok előszeretettel javasolják akár többszöri megtekintését is depressziós betegeiknek. Ezt akkor még csak a filmet övező promóció egyik meghökkentő oldalhajtásának hittem, mert hát, jó, rendben van, a film tagadhatatlanul pozitív üzenetet hordoz, én magam is fél méterrel a kutyaszaros járda fölött közlekedtem utána napokig, de hogy egy akár közepesen súlyos depressziós beteget is e film kihúzzon letargikus állapotából?! Aztán újra hallottam ugyanezt a módszert, egyszer a barokk zenével kapcsolatosan, aztán egy másik filmmel… Végül is, ha egyszer egy közönséges töltenivaló paprika lehet „überalles” életelixír, akkor egy jó film, vagy egy jó zenedarab miért ne lehetne tökéletes antidepresszáns? E Párizs – Manhattan című film főhőse, egy csinos, de fiatalságától rohamosan távolodó fiatal gyógyszerésznő 15 éves korában véletlenül beült egy Woody Allen-filmre (naná, hogy az Amit tudni akarsz a szexről-re…) és azóta, ha kell, ha nem, gyógyszertárába betérő betegeknek, sőt, olykor még drogos rablónak is Woody Allen-DVD-ket ajándékoz, gyógyszer helyett. Ezek a franciák komolyan gondolják…

A komplexusos szexguru

Abban – laikusként – nem vagyok azért biztos, Woody Allen meghökkentő fordulatokban igen gazdag szerelmi élete követendő példának bizonyulhat a harmadik ikszet is hajadonként/nőtlenként megélt magányos szíveknek. Szinte minden filmje arról szól, hogy mi vezethet éppen odáig, hogy az ember boldogtalanná válik. Viszont ha képesek vagyunk megtanulni, hogy ne Woody Allenen röhögjünk, hanem képzeljük bele magunkat az ő helyzetébe, és általa sajátmagunkat nevessük ki, akkor talán már közelebb járhatunk a megfejtéshez. Alice, a gyógyszerésznő (Alice Taglioni) egészen odáig jutott, hogy mindent elhisz Woodynak. Képzeletben vele beszél meg mindent, betéve tudja összes filmjét, a szobájában, az ágyával szemközt Woody néz rá éjszakánként gondterhelten összeráncolt homlokkal, és tán ő maga sem érti „plakátmagányában”, vajon miért fekszik ez a szép, helyes lány egyedül abban a nagy ágyban. A család viszont már nagyon szeretné Alice-t férjhez adni, az eddigi kísérletek viszont rendre kudarcba fulladtak, mivel egyik jóképű, gazdag és szép jövő előtt álló ficsúr sem vehette fel a versenyt a már kissé öregecske, de még mindig vibráló szellemű, tweedzakós Woody Allennel.

Álomvilág kontra rögvaló

Mivel nincs új a nap alatt ez alkalommal sem, természetes, hogy a saját, különbejáratú álomvilágában élő Alice társát az ellenkező oldalról, mintegy „Woody-ellenes effektként”, egy biztonsági rendszerek szerelésével foglalkozó műszerészben, Victorban (Patrick Bruel) találja meg – de addig azért el kell telnie ennek a filmnek. A Párizs – Manhattan természetesen egy hölgy, Sophie Lellouche debütációja, mely részben dicséretes, de részben azért picit kishitű módon a francia vígjátékok gazdagon áramló folyamába ömlik bele, Woody Allen vigyázó tekintetétől övezve. Lellouce egyértelműen Woody Allen-rajongó, így a film fő érzelmi és gondolati mestergerendái is rajta nyugszanak. Megpróbált egy igazi Woody Allen-filmet csinálni, ami ettől függetlenül igazi „francia”, és igazán csajos. E szándék nagyjából teljesült is, hiszen született egy újabb, amolyan igazi franciás vígjáték a szerelemről, s mint ilyen, jó kis csajos film is. Woody Allen műveltsége, szellemessége, modora is jelen van, csak nem a (vélhetően) fiatal rendezőnő tehetségének köszönhetően. Sophie Lellouche egész egyszerűen nem annyira szórakoztató, mint Woody. A zsidó családi szál erőltetése szerintem itt felesleges, Alice családja lehetne akár berber, vagy spanyol is, ha a lány Woody Allenre kattan, akkor arra kattan és punkt um. A romantikus szerelmi történet is nyílegyenesen halad sejthető végkifejlete felé, nyoma sincs semmilyen Woody Allenes fricskának, és Alice „neurózisa” is inkább csak bohókás viccelődés, mint komolyan veendő stich. A kezdeti botladozást követően azért célhoz ér Alice története, a csattanó pedig csattan. Még tanulság is van, miszerint a férfiaknak természetesen nem kell csillagokat lehozniuk az égből, tökéletesen elég annak a szándéka is. Csak legyen hihető! Asanisimasa: 6/10

A western műfaja alapvetően arról szól, hogy elregélje Amerika, túlnyomó részben a mai USA területét jelentő óriási földterületének meghódítását a fehér, angolszász és általában protestáns vallású hódítók szemszögéből. Alapvetően egy hősies exodus ez, az új föld, a boldogulás, átvitt értelemben, a földi paradicsom megtalálása felé. Értelemszerűen, a békés földfoglaló fehérek hordozzák magukon az erkölcsi jó üdvét, akik őket védik, azok a jó hősök. Vannak köztük fekete bárányok is, akik nélkül nincs drámai feszültség, meg hát a Bibliában is vannak ilyen “szerepek”, így a ‘Go West’ misztériuma kimeríthetetlen tárházai az amerikai történelem kvázi népmeséinek, valódi népmesei hősökkel, az igazság felkent bajnokaival és a végén az obligát lenyugvó napba belelovaglással. Ezek a történetek azonban hajlamosak megfeledkezni arról a kis történelmi bibiről, miszerint ennek a földnek a nem fehérbőrű, nem angolszász származású és nagyon nem keresztény indiánok a tulajdonosai, amit a betolakodó fehérek erőnek erejével vettek el tőlük. A western meséi azonban, ha indián szereplőket tartalmaznak, azok jobbára arctalan, egyéniség nélküli gyilkoló, rabló vademberek, akik rátörnek a békés fehér közösségre. Toleránsabb mesékben megjelenhetnek a kocsmák (Saloon, a berúgható lengőajtóval) lépcsője előtt álldogáló, nyálcsorgató alkoholistákként látszódnak, aminek van is történelmi hitele, mivel a harcias indiánok letörésében igen nagy szerepe volt a fehérek ‘tüzes vizének’, melyet az indián szervezet igen nehezen tud tolerálni, genetikai sajátosságainak megfelelően.

Bár voltak már korábban is próbálkozások, az 1972-ben, Michael Winner rendezésében készült Chato földje című film az egyik első western, mely szakítani próbál a western műfajának indiánokkal kapcsolatos sztereotípiáival. Chato, a félvér apacs (Charles Bronson) inni szeretne egyet a kisváros kocsmájában, ám az éppen az ivóban tartózkodó seriff Chato származására vonatkozó becsmérlő jelzőket is használva sértegetni kezdi a csendben, békésen a pultnál álló férfit. Chato látszólag elengedi a sértéseket a füle mellett, de azért odamorogja, hogy tán nem kéne beszónyi. A seriff csak arcoskodik, erre Chato lelövi, mint a kutyát. Természetesen, italt nem kap többet és balra el. A város polgársága azonnal üldözőcsapatot verbuvál, a déli exkatona Quincy Whitmore kapitány (Jack Palance) vezetésével. Chato hazamenekül, az ő földjére, ahol viszont még ő az úr – erre a film végére a fehérek is rájönnek.

A film tulajdonképpen a western klasszikus bosszú-dramaturgiáját variálja (amely később Bronson személyes pályáján a Bosszúvágy-filmekben is továbbkulminál): a főhős személyes szféráját brutálisan megsértik, amiért ő bosszút áll. Csak éppen a főhős itt nem hazug módon fehér telepes, hanem indián (mégha félvér is), indián feleséggel, indián gyerekkel és indián életmóddal. Tehát, a túlnyomó részben fehér nézők számára a távoli, egzotikus, lesajnált kisebbségből jött embernek kell szurkolniuk. Azonban 1972-őt írunk, épp lecsengőben a hippizmus toleráns virágforradalma, nagyban dúl a tiltakozás az USA vietnami izmozása ellen, így a hagyományos, konzervatív WASP kultúra ekkoriban nem túlzottan népszerű.

Chato pl. talán két szót szól az egész filmben angolul, és apacsul is legfeljebb tízet. Ő a főhős, de nem ő a főszereplő. Chato földje valójában az üldözők “csoportdinamikájának” gyönyörű modellálása, hogyan áll össze egy alapvetően konzervatív értékeken nyugvó közösség a globális erkölcsi és etikai értékek fölé helyezett hamis igazságkép zászlaja alatt. Az üldözés kezdetén nagy a felbuzdulás, a nemrég véget ért, vesztes végű polgárháború obsitosa, a higgadt és tapasztalt Quincy kapitány rutinból az élre áll, a nép követi. De Chato, ahogy elkezdi ellen-hadjáratát, hamar megindul a klikkesedés. Quincyvel részben szemben megjelenik Buell (Richard Basehart) véresszájú, szélsőséges, aljasságoktól, cinikus embertelenségtől sem visszariadó “csipet csapata”. Quincy siker esetén az ügyet megoldottnak látná egy gyors és “törvényes” lincseléssel, Buellék azonban tombolni, őrjöngeni akarnak, szét akarják cincálni az áldozatot. A véleménykülönbség hamar kenyértöréshez vezet (amihez hozzájárul az is, hogy Buellék megerőszakolják Chato feleségét, aminek köszönhetően viszont ő is bedurvul), Quincy egyedül marad, Buellék pedig nyeregben érzik magukat. A csapat többi tagja részben ellenáll és egyre jobban hitét veszti, részben Buellék mellé áll. Közben Chato módszeresen ritkítja az üldözőket, aminek okán köreikben az egekbe hág a para, és a hőség, valamint a nehéz környék is zilálja a hangulatot. Chato vérengzése, bár brutális, morális értelemben elég nehezen megkérdőjelezhető, figyelembe véve a kulturális sajátosságokat. Buellék eszement gyűlölködése pedig még a minimális törvényi, illetve erkölcsi felkentségüktől megfosztja őket – könnyeket nem kell hullatnunk utánuk. A végső képben Chato méltóságteljesen, egyenes derékkal, full harci díszben ül lován, és alant, a szurdokban életéért könyörgő utolsó fehér üldözött vergődését figyeli közömbösen. A föld Chatóé, nem pedig a fehéreké, ahogyan azt az addigi kánon állítja.

A valóságban persze a fehéreké, a még élő indiánok rezervátumokban (láger, gettó, helló!), de azért nem árt tudni, mi az igazság ez ügyben. Asanisimasa: 8/10