Chato földje (Chato’s Land, 1972)

A western műfaja alapvetően arról szól, hogy elregélje Amerika, túlnyomó részben a mai USA területét jelentő óriási földterületének meghódítását a fehér, angolszász és általában protestáns vallású hódítók szemszögéből. Alapvetően egy hősies exodus ez, az új föld, a boldogulás, átvitt értelemben, a földi paradicsom megtalálása felé. Értelemszerűen, a békés földfoglaló fehérek hordozzák magukon az erkölcsi jó üdvét, akik őket védik, azok a jó hősök. Vannak köztük fekete bárányok is, akik nélkül nincs drámai feszültség, meg hát a Bibliában is vannak ilyen “szerepek”, így a ‘Go West’ misztériuma kimeríthetetlen tárházai az amerikai történelem kvázi népmeséinek, valódi népmesei hősökkel, az igazság felkent bajnokaival és a végén az obligát lenyugvó napba belelovaglással. Ezek a történetek azonban hajlamosak megfeledkezni arról a kis történelmi bibiről, miszerint ennek a földnek a nem fehérbőrű, nem angolszász származású és nagyon nem keresztény indiánok a tulajdonosai, amit a betolakodó fehérek erőnek erejével vettek el tőlük. A western meséi azonban, ha indián szereplőket tartalmaznak, azok jobbára arctalan, egyéniség nélküli gyilkoló, rabló vademberek, akik rátörnek a békés fehér közösségre. Toleránsabb mesékben megjelenhetnek a kocsmák (Saloon, a berúgható lengőajtóval) lépcsője előtt álldogáló, nyálcsorgató alkoholistákként látszódnak, aminek van is történelmi hitele, mivel a harcias indiánok letörésében igen nagy szerepe volt a fehérek ‘tüzes vizének’, melyet az indián szervezet igen nehezen tud tolerálni, genetikai sajátosságainak megfelelően.

Bár voltak már korábban is próbálkozások, az 1972-ben, Michael Winner rendezésében készült Chato földje című film az egyik első western, mely szakítani próbál a western műfajának indiánokkal kapcsolatos sztereotípiáival. Chato, a félvér apacs (Charles Bronson) inni szeretne egyet a kisváros kocsmájában, ám az éppen az ivóban tartózkodó seriff Chato származására vonatkozó becsmérlő jelzőket is használva sértegetni kezdi a csendben, békésen a pultnál álló férfit. Chato látszólag elengedi a sértéseket a füle mellett, de azért odamorogja, hogy tán nem kéne beszónyi. A seriff csak arcoskodik, erre Chato lelövi, mint a kutyát. Természetesen, italt nem kap többet és balra el. A város polgársága azonnal üldözőcsapatot verbuvál, a déli exkatona Quincy Whitmore kapitány (Jack Palance) vezetésével. Chato hazamenekül, az ő földjére, ahol viszont még ő az úr – erre a film végére a fehérek is rájönnek.

A film tulajdonképpen a western klasszikus bosszú-dramaturgiáját variálja (amely később Bronson személyes pályáján a Bosszúvágy-filmekben is továbbkulminál): a főhős személyes szféráját brutálisan megsértik, amiért ő bosszút áll. Csak éppen a főhős itt nem hazug módon fehér telepes, hanem indián (mégha félvér is), indián feleséggel, indián gyerekkel és indián életmóddal. Tehát, a túlnyomó részben fehér nézők számára a távoli, egzotikus, lesajnált kisebbségből jött embernek kell szurkolniuk. Azonban 1972-őt írunk, épp lecsengőben a hippizmus toleráns virágforradalma, nagyban dúl a tiltakozás az USA vietnami izmozása ellen, így a hagyományos, konzervatív WASP kultúra ekkoriban nem túlzottan népszerű.

Chato pl. talán két szót szól az egész filmben angolul, és apacsul is legfeljebb tízet. Ő a főhős, de nem ő a főszereplő. Chato földje valójában az üldözők “csoportdinamikájának” gyönyörű modellálása, hogyan áll össze egy alapvetően konzervatív értékeken nyugvó közösség a globális erkölcsi és etikai értékek fölé helyezett hamis igazságkép zászlaja alatt. Az üldözés kezdetén nagy a felbuzdulás, a nemrég véget ért, vesztes végű polgárháború obsitosa, a higgadt és tapasztalt Quincy kapitány rutinból az élre áll, a nép követi. De Chato, ahogy elkezdi ellen-hadjáratát, hamar megindul a klikkesedés. Quincyvel részben szemben megjelenik Buell (Richard Basehart) véresszájú, szélsőséges, aljasságoktól, cinikus embertelenségtől sem visszariadó “csipet csapata”. Quincy siker esetén az ügyet megoldottnak látná egy gyors és “törvényes” lincseléssel, Buellék azonban tombolni, őrjöngeni akarnak, szét akarják cincálni az áldozatot. A véleménykülönbség hamar kenyértöréshez vezet (amihez hozzájárul az is, hogy Buellék megerőszakolják Chato feleségét, aminek köszönhetően viszont ő is bedurvul), Quincy egyedül marad, Buellék pedig nyeregben érzik magukat. A csapat többi tagja részben ellenáll és egyre jobban hitét veszti, részben Buellék mellé áll. Közben Chato módszeresen ritkítja az üldözőket, aminek okán köreikben az egekbe hág a para, és a hőség, valamint a nehéz környék is zilálja a hangulatot. Chato vérengzése, bár brutális, morális értelemben elég nehezen megkérdőjelezhető, figyelembe véve a kulturális sajátosságokat. Buellék eszement gyűlölködése pedig még a minimális törvényi, illetve erkölcsi felkentségüktől megfosztja őket – könnyeket nem kell hullatnunk utánuk. A végső képben Chato méltóságteljesen, egyenes derékkal, full harci díszben ül lován, és alant, a szurdokban életéért könyörgő utolsó fehér üldözött vergődését figyeli közömbösen. A föld Chatóé, nem pedig a fehéreké, ahogyan azt az addigi kánon állítja.

A valóságban persze a fehéreké, a még élő indiánok rezervátumokban (láger, gettó, helló!), de azért nem árt tudni, mi az igazság ez ügyben. Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Filmnapló – 2012. október | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.