Filmnapló – 2012. szeptember

Aki legyőzte Al Caponét (The Untouchables, 1987) – Brian De Palma filmjének zsenialitását jelzi, hogy úgy tudott beférkőzni a maffiafilmek élmezőnyébe, hogy itt éppen őket verik. A kissé propagandaízű, jókisfiús sztorit azonban kitűnően ellenpontozzák az olyan parádés jelenetek, mint a szeszszállítmány lekapcsolása a kanadai határnál, vagy az obligát Eizenstein-ommázs, a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenetének megidézésével. Ami most feltűnt, az viszont az, hogy Robert De Niro itt nyújtja szerintem élete alakítását (pedig volt néhány). Lidérces, ahogyan alacsony, köpcös, erősen kopaszodó, szétfolyt arcú, nettó pszichopata Caponévá változik. 9/10

Falco – Az ördögbe is, még élünk! (Falco – Verdammt, wir leben noch!, 2008) – Egy életrajzi film, ami valójában nem több egy portrénál, amit viszont már eddig is jól ismertünk, s ami alapján elvileg kizárt, hogy bárki is rock(pop)sztár akarna lenni. E filmek “hibája”, hogy mégis tele vagyunk popsztárokkal, celebekkel és a többivel, tehát valamiért vonzó ez a “szakma”. Jó ez a film még arra, hogy pillanatképet kaphatunk a nyolcvanas évek bécsi underground-kultúrájából, de hogy valójában ki volt Falco, arról nem sokat. Lehet, hogy nem is volt senki, csak egy alkoholista, drogos köcsög, aki véletlenül az egyik legnagyobb németül éneklő világsztárrá lett? Nem volt több, mint egy másodosztályú David Bowie-klón? 5/10

Vincent és a tenger (Vincent will Meer, 2010) – Semmi különös nincs e filmben, ha csak az nem, hogy Vincent, a Tourette-szindrómás srác súlyosan anorexiás barátnőjével, valamint mániás neurózisos szobatársával elkötik az ideggyógyintézet terapeutájának kocsiját és elindulnak a tengerhez. Semmi különös, mivel egy bájos, életigenlő, ám a felszín megkapargatásánál mélyebbre e német filmmel nem jutunk sem a betegségeket, sem a valójában igen bonyolult szituáció összetettségét illetően. Nézhető, nem fáj, de semmi több. 5/10

Európa (Europa, 1991) – Lars von Trier annak idején Cannes-ban, s azóta sznob“művelt” körökben máig sokak által körülrajongott filmje, amit én másodjára is (majd’ húsz év különbséggel) tökéletes értetlenséggel néztem végig. Ugyanazt a nagyképű, öntelt, de üres blöfföt láttam, amit a “mester” majd’ mindegyik filmjében (kivételek: Hullámtörés, Idióták, Dogville – ezek tényleg nagyszerű alkotások szerintem is). A film vizualitását sem gondolom forradalminak, semmi olyan nincs benne, amit előtte ne használt volna valaki a filmművészetben, amit pedig a “művelt” köröknek ugyanúgy kéne ismernie, mint nekem. Történelmi tabló? No, ezt meg végképp hagyjuk. Skicc, legfeljebb. Vért izzadtam közben, hogy rajtam kívül álló okok miatt volt muszáj újra megnéznem. 2/10

Az áruló (The Hit, 1984) – Stephen Frears a következő filmjével, Az én mosodámmal lett igazán ismert, bár már ez előtt is rendezett két nagyjátékfilmet – nagyjából olyan sikerrel, mint ezt Az áruló címűt is. Tehát semmilyennel. A markáns hangú, későbbi stíluszsonglőr ugyan már itt is felismerhető, a filmet azonban sem ez, sem pedig az elképesztő színészgárda (Terence Stamp, John Hurt, a szinte még gyerek Tim Roth, stb.) sem menti. Az áruló egy elfuserált road-movieba oltott gengszterfilm, egy mindenféle drámai ív, logika és más efféle bizbasz nélküli tétova csavargás a kietlen spanyol dombokon, Paco de Lucia zenéjére. 3/10

Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed (Live Free or Die Hard, 2007) – Néztem, néztem, nem foglalkoztam részletkérdésekkel (Ha egyszer levágtak mindent a netről, hogyan lehet még élő tévéközvetítés? Mit szednek ezek a rosszarcúak, hogy úgy mozognak, mint egy Jackie Chanba oltott kínai tornászválogatott?, stb.), hiszen ezek nem lényeges dolgok, az ember azért néz mesefilmet hogy csodákat lásson… De amikor John McClaine (Bruce Willis), egy irányítatlan rendőrautóval a szó szoros értelmében lever a levegőből egy helikoptert, akkor valami megpattant bennem, megszakadtam a röhögéstől és nem is tudtam abbahagyni, pedig volt még hátra a filmből majd’ egy óra. Azonkívül, nem hiszem el Dörnernek, hogy semmit nem tud a számítástechnikáról, hiszen csak ebben a filmben több számtech. dumát kellett hallania Willis szokásos magyar hangjaként, mint egy alapfokú rendszergazda tanfolyam hallgatója. (Más kérdés, hogy nagy részben ezek nettó hülyeségek…) Mindenesetre, annyira szar volt a film, hogy képtelen vagyok kevesebbet adni rá, mint: 7/10

Men in Black – Sötét zsaruk 3. (Men in Black III, 2012) – Még mindig szórakoztató baromság, épp annyival gyengébb a MiB 2-nél, mint az a MiB 1-nél. Amikor elérünk majd az 5.-6. folytatáshoz, és az eredetiség faktor is teljesen a nullához konvergál, na, akkor fogjuk már tényleg nagyon unni. Még K. is lecserélhető, és nyilván J. is. 6/10

Mi lenne ha? (The Majestic, 2001) – Frank Darabont gyakorlatilag tökéletes Frank Capra-filmet egy kvázi Jimmy Stewarttal (Jim Carrey) a főszerepben al amerikai alkotmányról és az általa képviselt szabadságeszményről, valamint a valóságról, katarzissal, zászlólobogtatással, ahogyan azt kell. Emellett mézesmázosan szentimentális film is, az ötvenes évek melodrámáinak modorában. Furcsa, szabálytalan film, stílusbravúr és modoroskodás, vagy Darabont egyik legjobb filmje (eddig) vagy mellékvágány. Nem tudom eldönteni. Mindenesetre, túl hosszú. Viszont senki nem tud olyan jelentéssel teli tömegjeleneteket a világon, mint ő, általában és itt is. 7/10

Lóvátett lovagok (Love’s Labour’s Lost, 2000) – Biztosan nem Shakespeare legjobb komédiája a Lóvátett lovagok, sőt kis túlzással, éppen Kenneth Branagh tette fogyaszthatóvá, ezzel a szellemes adaptációval. A koncepció a múlt század harmincas éveinek végére helyezte a történetet, ami önmagában nem egy trüváj ma már, viszont az az ötlet jól működik, hogy a korabeli, hollywoodi revüfilmek modorában, Cole Porter, Gerschwin és Irving Berlin zenéjével és lendületes táncjelenetekkel teszi Branagh fogyaszthatóvá a ma már kissé soványka sztorit. 7/10

Ginger és Fred (Ginger e Fred, 1986) – Hát, itt Maestro Federico már erőteljesen búcsúzóra vette a figurát. Arra még volt azért ereje, hogy picit savazza az akkor Olaszországban már javában dúló kereskedelmi tévézés mechanizmusát, de valójában e filmmel (és ismét Mastroianni megszemélyesítésében) elköszönt a nézőktől, egy régimódi, kissé suta szerelmi vallomással elköszönt Giulietta Masinától, elköszönt a filmkészítéstől, a művészettől. Nagyon szomorú film. 9/10

Dexter, 6. évad (Dexter, Season 6, 2012) – Igen, picit tényleg felemás lett ez az évad, de nem azért, amiért a juzerek általában fikázzák (unalmas, a közepén leül, stb.). Miközben a főszál, már rögtön az első résztől kezdve, egészen pazar módon bonyolódott bele egy túlzás nélkül katartikus, egyben apokaliptikus fináléba, addig akadt néhány zavaró, de mindenesetre sután elvarrt mellékszál, ami adhatott okot némi bosszankodásra. Gondolok itt chicagói Mike nagy dérrel-dúrral bekövetkező belépőjére, majd ahogy szép csendben a háttérbe szorult, Sam testvér korai, valamint Gellar professzor béna távozása. Idegesített, főleg a végén Deb állandó rinyálása, még akkor is, ha végül is kiderül, miért. Vitézy Dávid viszont jó gonosz volt, és tetszett a hit kérdésének enyhén filozofikus gondolati sodra is. 8/10

A nyomkövető (Tracker, 2010) – Ez egy teljesen korrekt kosztümös új-zélandi kalandfilm, melyben egy igaztalanul gyilkossággal vádolt maori tengerész menekül nyomában egy ex-búr nyomkövető farmerrel, valamint egy angol csapattal. A hosszú üldözés során a maori és a búr megismeri, és tisztelni kezdi egymást és együtt fordulnak a közös ellenség, a gyarmatosító angolok felé. Ismerős, sokszor elhasznált dramaturgia, viszont tényleg korrekt kivitelezésben. A legfontosabb azonban: lélegzetelállítóan csodás tájakon játszódik a film. Ezekért a képekért már önmagában érdemes megnézni ezt a filmet. 7/10

Serpico (1973) – Sidney Lumet mindmáig megkerülhetetlen rendőrségi korrupcióval foglalkozó filmje. Etalon, amiben már minden benne van, amit e rohadt témában valaha is el fognak mondani – ennek megfelelően igen keserű a vége is. Al Pacino elképesztő kalapokban, bajusszal, szakállal, hamvas fiatalon is remek, mint mindig. 9/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

6 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2012. szeptember bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Jaj, hát ennyire utálod az Európát?… Meglehet, én még egy csecsemő szemével néztem anno a 80-as évek végén, ez volt az első, amit láttam L. von Trier .től, és azóta is a nosztalgia köde borítja, de szeretem. No persze, a vonatok miatt is 🙂

    • efes szerint:

      Sajnos, igen. A vonatok igen, meg a hangulata is szuggesztív, és tényleg, a rendszerváltás környékén volt valami húzása a filmnek. Ma már azonban rettenetesen idegesít ez a faszi, nem is a léte, mert hát mindenkinek megvan a joga hülyének lenni, neki is, nekem is, de a körülötte lévő májerkedés, az irritál. Túl van értékelve.

  2. wim szerint:

    Európa az egyetlen, amit elviselek tőle. Újabb filmjeit láttam csak, egyik szarabb, mint a másik, pont azok maradtak ki, amiket pozitív példaként említettél, valószínűleg ezért is értékelem túl az Európát. Alapvetően idegen nekem a fazon, sohasem fogom szeretni, de egyszer azért adok még neki esélyt, mondjuk, a Hullámtöréssel. Ja, meg a Birodalomra is kíváncsi vagyok.

  3. ChrisDry szerint:

    dexter 6-ra nem volt időm, pedig ez az egyetlen egy sorozat amit bírtam. The Untouchables néklem nem ér 9et, de nálam minden -2 pont és kb helyben vagyunk, az Európára azt hiszem 4est adtam. Tier filmjei amit én szeretek: Dancer in the Dark 7/10, Breaking the Waves 8/10, The Element of Crime 7/10, a többi 5 vagy még kevesebbre díjaztam -szubjektíve.

  4. Dr. No szerint:

    Idióták. Mindentől függetlenül, és tekintet nélkül bármire.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.