asanisimasa

Mocsok jó a zenéje ennek a mozikba nem kis spéttel érkező amerikai-német-lengyel drámának, amiből a lengyel nyilván elsősorban Jan A. P. Kaczmarek zeneszerző. Szó sincs szélesen áradó szláv dallamokról, amolyan steelgitár-húrokon csúszkáló, remegős hegedűkvartokkal kontrázott ambient bluegrass country szól, amilyet mostanában “divatos”, borongós nu-westernekben szeretek nagyon, vagy a Justifiedban (ott amikor nem reppelnek mellé, bár az sem rossz.) Tökéletesen mennek ezek a hangok ahhoz a télies, didergős, isten háta mögötti tájhoz, melyen A temetésem szervezem című film is játszódik (valamikor a múlt század harmincas éveiben).

Maga a film kicsit olyan, mint várni Godot-ra, aki véletlenül, kivételesen megérkezik, de nem hoz semmi különöset, ő maga is csak egy átlagos, szürke fickó és mi csalódottan legyintünk: Á, erre vártunk ennyit? A filmbéli, Robert Duvall által (szokás szerint, kitűnően – lásd a képen fent) játszott öreg, szűkszavú remete körül rengeteg a szóbeszéd, amit ő fura, mogorva magatartásával még tovább táplál. Azonban semmi konkrét dolog nem derül ki róla, csak annyi, hogy ha kell, tudja használni a lapátnyelet és egyszer, régen, talán szerelmes is volt. És hogy kiváló asztalos. Mi nézzük-nézzük, közben jó a zene, jók a színészek (Bill Murray frenetikus temetkezési vállalkozója (a lenti képen) ismét ellopja majdnem az egész filmet, és azt hiszem, jobb is lett volna, ha ezt meg is teszi, Sissy Spacek pedig mindig könnyedén játssza az ilyen élet által meggyötört vidéki hölgyeket), és várjuk, hogy kiderüljön végre, mi ennek Felix Bushnak (Duvall) a szörnyű titka, merthogy valami van, az biztos. Aztán a végére, amikor kiderül, már annyira várjuk, hogy csak legyintünk: Ennyi? Ennyi (ami nem kevés, csak így, ide, de no spoiler).

Így utólag maga az ötlet is elég soványka, mert sokan néznék meg szívesen saját temetésüket, hogy kik mennek el, s kik nem, ki sír és ki nevet a gallérjába, ilyenek, de itt nem erről van szó. Felix megszervezteti saját temetési szertartását, ami azonban egyfajta bírósági dráma-variációvá alakul, melyben a vádlott nyilvánosan tisztázza magát az ellene felhozott pletykákkal kapcsolatosan, nem kevés katolikus bűbáj közepette (gyónás). Nem mondom, hogy mindezzel együtt hatástalan a film, de az első félóra alapján lényegesen többet képzeltem bele, illetve többet vártam tőle. Így csak amolyan középsúlyú hétköznap este kilences tévédráma, nem több. Asanisimasa: 5/10

A Szesztolvajok című filmet leginkább három embertípusnak ajánlanám, mégpedig kötelező jelleggel. Az első az, aki azt hiszi magáról, esetleg még papírja is van róla, hogy tud angolul. A film főszereplői, bár anyanyelvi szinten beszélik az angolt (OK, annak a brit sziget északi részén beszélt válfaját), ami viszont a szájukból kijön, az mindenre hasonlít, csak éppen Shakespeare ékes nyelvére  nem. A főhősök így számára valószínűleg egy érthetetlen, ismeretlen nyelven fognak halandzsázni, és csak abból fognak következtetni arra, hogy az mégiscsak angol lehet, hogy ha a történetben véletlenül náluk iskolázottabb, társadalmilag magasabb szinten elhelyezkedő szereplővel beszélnek, aki viszont gond nélkül megérti őket. Nyilván, akinek nem okoz nehézséget megérteni a permanensen részeg és évtizedek óta munkanélküli, foghíjas észak-angol, alsó-skót suttyókat, az valószínűleg tényleg tud angolul. (Értelemszerűen, a film megtekintése kizárólag eredeti nyelven, szükség esetén magyar felirattal ajánlott.)

A második az, aki szerelmese az erjesztett malátafőzetek alapesetének, a scotch whiskynek, ugyanis a film, annak egyik masszív olvasatában nem más, mint óda a legalább kétszer lepárolt, majd minimum három év plusz egy napig európai tölgyfahordóban érlelt nemes italnak. Ők például hangosan fognak felsikoltani a film egyik csúcspontján, amikor két üveg ebből a legnemesebb nedűből -ugyan igen vicces körülmények között- összetörik. Ettől eltekintve, csak abban fog kárukra lenni a film, hogy körülbelül a közepétől azt számolják, hány perc van még hátra, hogy valójában is kortyoljanak egyet kedvencükből.

A harmadik típus a második ellentéte, például én, aki nem igazán tud mit kezdeni ezzel a füstízű, teaszínű izével, amit egyesek olyan fennkölt szavakkal tudnak dicsőíteni, s amely házasságok százezreit bomlasztotta már fel szerte a világon. Ken Loach tudhat valamit, ugyanis nagyjából a film közepétől kezdve, az elébb említett második csoporttal együtt kezdtem el én is nagyokat nyelni képzeletben abból a korábban nem sokra tartott szeszből.

Persze, Ken Loach sokat tud, hiszen ő a kortárs angol film egyik legismertebb és legelismertebb alakja, aki 1967 óta filmez, és gyakorlatilag bármit csinál, az végigkaszálja a világ filmfesztiváljait. Talán fiatalabb kollégája, Mike Leigh mellett, őt tarthatjuk az angol néplélek lelkiismeretének, korábban ugyanis remekbe szabott, kőkemény igazság-töltetű drámákkal leplezte le az angol társadalom visszásságait. Viszont úgy tűnik, aggkorára, ha puhulni nem is puhul, de mindenképpen derűsebb hangvételre váltott. 2009-es Barátom Eric című kitűnő filmjének pozitív végkicsengése, a barátság és összetartozás üzenetének hangsúlyozása már egy új, békés, bölcs, ám azért még tisztán látó Loach érkezését hirdette, aki e filmben már határozott mozdulattal löki az égbe a whiskyspoharat. Éljen a szerelem, és aki eredendően jó, az jól is jár a végén. Happy az ending, pedig ez a film is nagyon lentről indul.

Nagy dolgokra azért ne gondoljunk most se, a boldogság, ami a szesztolvajokra beköszönt a film végén, igencsak hétköznapi öröm, vannak a világon sokan, akik le se hajolnának efféle örömökért, nekik azonban korábban beláthatatlan magasságokként jelenik meg. A film főszereplői néhány észak-angliai munkanélküli suttyó, akiket kisebb-nagyobb stiklik miatt a bíróság jónéhány napi közmunkára ítélt. Legtöbbjük életében ez lesz az első alkalom, hogy dolgozzanak. Joviális, alapvetően jószándékú és mellesleg whisky-rajongó munkavezetőjük azonban észreveszi, hogy egyikőjüknek, Robbienak (Paul Bannigan – a felső két képen) különös érzéke van a finom skót whiskyk kóstolgatásához, így pártfogásába veszi a fiút. Kóstolókra kezdenek járni, s lassan a szétcsúszott életű Robbie előtt halvány reménysugár tűnik fel, megmutatva neki a boldogsághoz vezető utat…

A film ordenáré nyelvezetű, tele van suttyóbbnál suttyóbb poénokkal, az első fele (de végül is az egész) mintha egy végtelenített Szalacsi bácsi meets Jackass Youtube-videoklip lenne, Loach azonban mesteri módon egy igazi, vidám, életigenlő és pozitív értékeket képviselő vígjátékot kreált, némi krimis felhangokkal valamint a már említett himnikus whisky-promócióval. A Szesztolvajok címe alapján mintha egy ismeretlen Guy Ritchie-film lenne, valójában azonban annál, azoknál sokkal jobb. 2012-ben az egyik legjobb film a mozikban. Asanisimasa: 9/10 (Csak egy paraszthajszál választja el a 10-től)

Népszerű filmeket jegyző filmrendezőnőnk, Deák Krisztina Chaplin és Fellini útját követve, soron következő ötödik nagyjátékfilmjében a szó szoros értelmében egy hajánál fogva előrángatott történetet mesél el a cirkusz világába született Veterányi Aglaja felnőtté válásáról. Édesbús romantika és a leghétköznapibb emberi mocsokság nézői szempontból szerethető elegye a széleskörű nemzetközi koprodukcióban megszületett Aglaja című új magyar film.

Cirkusz jött a mi falunkba…

A vándorcirkusz évtizedekkel ezelőtt még vágyott látványosság volt a nép, elsősorban persze, a gyerekek és a gyereklelkű felnőttek számára. Komoly eseményszámba ment, ha a vidéki kisváros főutcáján feltűnt a hatalmas, csiricsáré színekre festett amerikai szedán, és a tetejére szerelt hangszórók tudatták a nagyérdemű közönséggel, hogy megérkezett a cirkusz a piactérre! Előadások naponta 4-től, 6-tól, 8-tól, siessen mindenki, mert csak néhány napig táborozik a városban a látványosság! Mi gyerekek persze rögtön biciklire pattantunk és ott ólálkodtunk az óriási sátrat építő cirkuszosok körül. Láttuk, ahogy különleges csörlőkel póznákat állítanak, majd felhúzzák rá a vörös kupolás, kék és zöld csíkokkal ékesített hatalmas ponyvát, ahogy etetik az elefántot, az oroszlánt, ahogy a körbefordított lakókocsik között gyerekek rohangásznak, ahogy az asszonyok nagy kondérben főznek valamit. Később, ha szüleink voltak olyan kegyesek, és mi is eljutottunk egy előadásra, nem csináltunk nagy ügyet abból, hogy a délután még izzadtan sátrat állító emberek estére csillogó, flitteres ruhába öltözött artistákká, légtornászokká, vicces bohócokká változtak. Az a nagy bajuszú férfi például, aki egyedül tartotta a fő sátorpóznát feszítő kötelet, este egy élő hímoroszlánt vett a nyakába, máig emlékszem, ő volt a világhírű oroszlánidomár, Donnert Lajos! Így konferálta be őt a nagybajuszú porondmester. Minden bizonnyal ma is működnek még ilyen cirkuszok, azonban nincsenek kétségeim afelől, hogy milyen nyomorúságos körülmények között. Néha látom a Fasoron az Artistaképző növendékeit, akik feladva szinte teljes gyermekkorukat, óriási munkával készülnek egy irtózatosan nehéz, és eléggé kilátástalan művészi pályára. Mégis csinálják, mert még hisznek a cirkusz varázsában…

Rokonok

Kicsit hasonlatos a cirkusz világa a filmesekéhez, tán nem véletlenül, hiszen a mozi is valahol vásári látványosságként született meg. Ezért nyúlhatnak vissza filmesek oly gyakran ihletért a cirkuszhoz, melynek működése nagyjából ugyanaz, csak még jobban sarkított, ősibb, archetipikusabb. Deák Krisztina sem akar új dolgokat megfogalmazni a cirkuszról, ami nála is a csillogás a sártenger közepén, varázslatos és szenvedésekkel teli, szabad és nyomorúságos, egyszerre vonzó és taszító, félelmetes világ – maga a világ, sűrítve, Veterányi Aglaja történetével a benne élő embereknek állít emléket. A hölgy valóban élt, 1962-ben született egy román-magyar vegyesházasságban, és nagyjából minden úgy történt vele, ahogy ezt a filmből, illetve annak irodalmi alapját képező A gyermek a forró puliszkába esett című regényből megtudható. Amit sem ebből, sem abból nem tudhatunk meg, az az a szomorú tény, hogy Aglaja 38 évesen, önkezével vetett véget életének a valóságban – tán nem árt ezt előzetesen is tudni, mert a film végkifejlete így picit más, teljesebb értelmet is nyer. Talán e szomorú adalék egy inzertet az utolsó kép után megért volna…

Csajos film

Picit parttalanul árad a film, így nincs is igazi dramaturgiai íve, de tulajdonképpen szinte ez az összes „baja”, főleg annak fényében, hogy az irodalmi alapanyag sem tekinthető szabályos műnek. Első, ami szembetűnő, hogy régen láttunk már ilyen gazdag, „filmszerű” filmet, ami különösen nagy szó a mai, ismert gazdasági helyzetben. Máthé Tibor legszebb munkáit idézően fotografál, de a film forgatása után nem sokkal 56 évesen elhunyt Stork Csaba díszlettervező is természetesen nagyban felel ezért e remekül „kinéző” magyar filmért, melynek minden pillanata vállalható, bárhol a világon. A másik óriási pozitívum Ónodi Eszter túlzás nélkül világszínvonalú alakítása, ahogyan Aglaja artista anyukáját megjeleníti, hamvas fiatalon, dívaként és idősödő, megkarcolódott matrónaként. Ami a filmben látszik, az mind ő maga, mindent ő csinál, nincs se dublőr, se CGI. A kis címszereplő (Jávor Babett) tekintete, óriási, párás szemei elviszik összes jelenését, Móga Piroska 15 évvel későbben már színészileg is értékelhetőt nyújt, sőt, olykor kifejezetten meghökkentő. Ezen kívül remekel a magyar színészi társadalom egy igen széles szegmense is a megadatott kisebb-nagyobb jelenésekben, a teljesség igény nélkül: Kamarás Ivánt soha nem volt ilyen élvezet utálni, Lázár Kati és Jordán Adél frenetikus anya-lánya párosára pedig egész egyszerűen nincs szó. Pompás Bogdán Zsolt is léha apaként. Szépen fényképezett, szolidan, de ízlésesen látványos magyar film, remek színészekkel, jó nagy adag romantikával és még elviselhető realitással: kellett már ez nagyon. Az Aglaja jó kis csajos film, mely egyszerre szól a hajápolás olykor életbevágó szükségességéről, a történelemről, a gyermekszerelemről, a szabadságról és a bezártságról, a sikerről és az odavezető útról, valamint még sok minden más, fontos dologról. És tök jó, hogy magyar. Asanisimasa: 8/10

Európában ma sokmilliós, egyes becslések szerint már a húszmilliót is meghaladó lélekszámú török nemzetiségű kisebbség él, akik elsősorban gazdasági okokból telepedtek le, jobbára német nyelvterületen. Eltérő vallási, életmódbeli és kulturális hagyományaik miatt igen nehezen asszimilálódnak, belső, kívülről rejtett családi életüket pedig titkok és hiedelmek övezik.

A recept

Miközben már nálunk is magyarok százezrei távoznak hosszabb-rövidebb időre, sőt, egyre gyakrabban örökre nyugatra, a török emigránsok már több évtizede színesítik az olykor már az őslakosok számára is túl sterilnek, túl homogénnek ható, ám minden híresztelés ellenére még mindig igen gazdag Németországot, illetve Svájcot, Ausztriát. A migráció receptje tipikusnak mondható és gyakorlatilag érvényes minden migráns nációra. Elsőnek legtöbbször a család egy tapasztalt férfitagja érkezik a gazdag nyugati országba, ahol munkát vállal. Először majdnem mindegy, milyen munkát, ami akad. Általában számára valami illegális, feketén fizetett kisegítőmeló jut. A lehető legolcsóbb, nyomorúságos tömegszállásokon lakik, kajára, létfenntartásra alig költ. Az így megspórolt pénzt szépen félrerakja, vagy rögtön hazaküldi, amiből szépen lassan, egyenként, egyre több családtagja, jóbarátja, falusi szomszédja tudja követi. Egyre többe, egyre többet spórolnak, nagyobb lakásokat bérelnek, lassan beindítják saját vállalkozásuk is, általában valamilyen üzleti tevékenységet, a vegyesbolttól egészen az illegális ügyletekig. Hozzák magukkal vallásukat, ételeiket, életstílusukat, egész kultúrájukat. Egymás segítségére, szoros kapcsolataikra építkeznek, melynek legfontosabb alappillére a család. Természetes önvédelmi reakció, hogy kifelé zártabbnak mutatkoznak, miközben mégis egyre jobban próbálják meg elsajátítani a befogadó ország kulturális sajátosságait is. Az őslakosok migránsokkal kapcsolatos viszonya rendszerint ambivalens. Míg szívesen vásárolnak az olcsó, ízes termékeket áruló boltokban és étkeznek étkezdéikben, néha gúnyosan, néha sajnálkozva nézik kendőkbe burkolózó asszonyaikat, bűnözőnek tekintik marcona férfijaikat, 9/11 óta pedig minden muszlim vallású személy a potenciális terrorista bélyegét hordja magán.

Családi körben

A második feleség, a kurd török származású, ma már Ausztriában élő rendezőnő, Umut Dag részben önéletrajzi ihletű filmje a külső, nem török származású szemlélő számára elrejtett legbelsőbb körökbe, a családba enged betekintést. Az iszlám kultúrából közismert többnejűség a vallási szempontból liberális Törökországban már régen elfeledett és törvénytelen szokás, egy bizonyos formája azonban még mindig él. A férfiak azonban, bizonyos esetekben, a tradíciók alapján, de úgymond „fű alatt” mégis sokszor tartanak egy (több) feleséget is. A különleges esetet e filmben a Bécsben élő török családfő első feleségének, Fatmának halálos betegsége szolgáltatja, aminek kapcsán Fatma beleegyezésével, sőt kifejezett kívánalmára a messzi Anatóliából fiának névházassága (még egy kulturális sajátosság!) segítségével egy új feleséget ’vásárol’ (és még egy…), a gyönyörű, fiatal Ayse személyében. Umut Dag filmje a két feleség bonyolult kapcsolatán keresztül mutatja be egy talán tipikusnak mondható, emigráns bécsi török család életét, melyben a már ott született fiatalok teljes erővel igyekeznek „bécsivé” válni, az idősebbekben viszont még egyenlő helyen van az asszimiláció és a tradíció, míg az újonnan érkezett Ayse óriási, csodálkozó szemekkel néz mindenre és mindenkire.

Egyszerű, lényegre törő, kristálytiszta és egyáltalán nem szégyenlős

ahogyan Umut Dag mesél. Ma már elvétve találunk olyan nyugati filmest, aki a lehető legbanálisabb élethelyzeteket is olyan tiszta érdeklődéssel képes megmutatni, mint keleti kollégáik teszik rendszeresen. Semmit nem rág szájba, viszont minden lényeges dolgot megmutat a maga természetes valójában, legyen az a második feleség nászéjszakája, a halál, a születés vagy csupán egy vacsora. A szereplők hétköznapi dolgokról beszélnek, egyszerű szavakkal, a jelenlétükben, tekintetükben viszont benne van minden, amit amúgy csak rengeteg szóval lehetne elmondani. Az Ayse-t (Begüm Akkaya) és Fatmát (Nihal G. Koldas) alakító színésznők ritkán láthatóan intenzív jelenlétükkel, játszi könnyedséggel lebbentik fel a fátylat bonyolult és a történet során igencsak elmélyülő kapcsolatukról. A két, szerepükből adódóan rivális nő meghitt, őszinte és megértő kapcsolatában valójában ezt a furcsa családi struktúrát irányítják, összetartják és működtetik. Umut Dag ’A nő’ katedrálisát, egyben a ’családanya’ közhelyének parafrázisát alkotta meg ezt megmutatva ügyesen szerkesztett, finom, ám olykor kegyetlenül őszinte filmjében, melyet meleg szívvel ajánlok minden családszerető embernek és/vagy családpolitikusnak. Asanisimasa: 8/10